Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám

HATVANY LAJOS: HORTENSE ALLART
(Cikktöredék a tökéletes asszonyról és egy levél a Nyugat szerkesztőjéhez.)

Nagyok ők mind, dicsőek és áldottak, kik a csók pihegő művészetét értik, de közöttük a legnagyobb, legdicsőbb és százszorosan áldott, a mi asszonyunk, a férfiak asszonya volt, aki teste-lelke egész ragaszkodásával szeretett, imádott bennünket s ki ezért megérdemli, hogy míg világ a világ, meg ne feledkezzünk róla és tisztelettel említsük feledhetetlen nevét. Soha még senki, a hím oly odaadó, oly leplezetlen, oly büszke, oly nyílt, oly tiszta kultuszát nem űzte, mint minden nők legnőibb nője: Mdme Hortense Allart de Mérítens. Bár ezzel is ritkát, szépet és rendkívülit mondtam, az ő rendkívülisége még korántsincs kimerítve. Hiszen jó szerető akad akárhány; viszonyt kezdeni nem nehéz; de ki az, aki ízlésesen szakítani tud? Hortense páratlan művészete épp abban áll, hogy a szerelem enyhe átmenetét a barátsága, művészkezekkel, gyöngéden készítette elő. Az ő szerelme sose tarajosodik gyűlöletté. Becsületes lelke egész hevével kikél George Sand ellen, ha ez az írónő rendes szokását követve, régi szeretőit becsmérlő, szerelmi viszonyait pellengérre állító regényeket ír: "Minden asszonynak tiltakoznia kellene az ágyon esett ily sérelmek ellen, melyet bennünket szeretőinktől fosztanak meg."

Hortense régi szeretőiből válnak legjobb barátai. Mi volt művészeti titka? Megértett bennünket; azaz megbocsátotta nekünk, hogy férfiak, hogy hűtlenek vagyunk. Még ennél is többet tett; biztatott a hűtlenségre. "Ne szakítsd meg röptödet, óh költő - írja kedvesének, Sainte-Beuve-nek - szeretlek, bár, te légy szabad... Nem vagyok Phaedra - azt szeretném hallani, hogy boldog vagy és csapodár."

Ha az ember ilyeneket olvas, hát a szíve szorul, hogy sose találkozhatott ezzel a drága teremtéssel. Amellett kérem a finnyás nőolvasókat, hogy ne képzeljék Mdme Allart-t az érzékek tomboló gerjedelmében feldúlt hetérának; kitűnő anya volt, írónő, történész, politika iránt fogékony és bölcsészethez értő. S ami az átlagembert leginkább meglepi, még vallásos is. Sőt keresztény, azaz Krisztusban hívő. Igaz, hogy különös, egészen sajátságos kereszténység az övé... "nékünk asszonyoknak egy férfira vagy egy Istenre van szükségünk. ...Asszony, anya nem lehet hitetlen - ha vannak érzékei, ha vannak "belei", ha ismeri a kéjt és a fájdalmat." Női, érzelmes, érzéki hitében egészen személyes viszonyba lép Istenével; a világteremtést visszára visszálja s a maga képére, saját vágyai szerint alkotja meg Istenét. Ezért nem volt, nem is lesz soha szerelmi kérdésekkel behatóbban foglalkozó Isten, mint az övé; az ő Krisztusa a nemi felvilágosodás külön Megváltója. Ő ugyanis meg van róla győződve, hogy Krisztusnak végtelen öröme telik a szerelmes párok gyönyörében... csak az a szent Pál rontott el mindent! Ebben az izgága, szép iránt érzéketlen, hangos, hadonászó, kis zsidócskában túlságba izzott a krisztusi tanítás. Éppúgy mint Holbach báróban Voltaire-é; "szent Pál a kereszténység Holbachja..." definiálja az apostolt Allart-né szellemesen. Szóval Krisztussal nincs baj s két csók között bízvást lehet imádni a keresztet; Allart-né tehát nemcsak fájdalmait, de kéjeit is neki ajánlja fel. Még a fiát is kereszténynek, vallásosnak neveli s örül, hogy fogott rajta a tanítás.

"Hogy is születhetett volna más faj, mint vallásos, igazán szerelmes emberek öleléséből?" Ilyen büszke, tömjénes pogányság az ő kereszténysége. Azért bevallom, hogy Allart-né istensége számára megfelelőbb jelvénynek tartom az egyiptomi ünnepeken körülhordott termékenységi szimbólumot a keresztnél. De ez durva férfilogika, melyet nőérzés megsemmisít, szétmorzsol. Jézus Krisztus, Epicuron és Stoán, phalluson és crucifixuson, hiteken, tanokon, jelvényeken keresztül rohan át ez a nagy érzés és tartja őket össze. E nagy asszony nagy érzésében természet és kereszténység közt nincs semmi különbség. "Ha találnék utamon egy finom, elmés, erős lelkű lányt, azt mondanám neki, hogy tegyen úgy, mint én - kövesse merészen a természetét. Jobb a küzdés a szenvedélyek forgatagában, mint a küzdés szenvedélyeink ellen. A leány, még ha nem is valami felsőbb rendű lény, ha csak van szeretője, hát él, létezik, lélegzik, tudja mi az igazság, sír és örül általa, isteni törvényeknek engedelmeskedik. De az a lány, aki ellenszegül a természetnek, csak kínokat ismer; zavaros, félénk, egész lénye felbomlik, mindene összeroskad... ennél a halál is jobb." De kiváltságos nőnek, szokások igáját lerázó nőnek lenni, nem oly könnyű, mint Mdme Allart hiszi. Sok veszély fenyegeti a szegény "nagy" nőt. Vagy férfit negélyez vagy rimává durvul... akad olyan, akinek pusztán művészetében szabadul ki az erőfölösleg s az életben felemás szerepet játszik, megmarad örök süldőlánynak vagy folytonos pózra kárhozott, hírbe tévedt nyárspolgárnőnek. Mily kevesen őrzik meg ragyogó épségben erős érzékiségüket! Ebbe a csodálatos, ritka fajtába tartozott Mdme Allart. "Én ebben a tekintetben maga vagyok a tiszta természet..." vallja Sainte-Beuve-nek. Úgy érzi, hogy erős vágyát valami "szentség hatja át", épp a természet tiszta szentsége. "Ha szűzen élhetnék, Hume tanulmányozásának szentelném életemet - de meg kell hajtani fejemet; Isten a férfiaknak szánt, fenséges, bár kegyetlen szándokában." Világos, hogy nem volt feleségnek való; hogy is bírta volna ki a tiszta természet a tiszta konvenciót? A férj különben is csak rövid epizód volt az ő életében. Két, különböző apáktól született gyermek és sok szerető után jött napsütötte délről ama szép termetű, szép hangú, szép nevű férfiú, kit Méritens de Malvezie de Marcignac l'Asclaves de Saman et l'Esbatx-nak hívtak, s kit Hortense megajándékozott kezével. Hogy milyen szemmel nézett a házasságba, azt menyasszonykorában Sainte-Beuve-höz intézett levele legjobban mutatja: "Vőlegényem jóságos, odaadó, fiatal - nem fog megfosztani barátaimtól, de tinektek szeretőim, Istenhozzádot kell mondanom." Mint pár hónapos menyecske már azt írja: "Szeretőim, szerelmetes szeretőim ti, egy napos, tíz éves szeretőim, szeszélyem szeretői, szívem szeretői, emléketek mily kísértőn virul fel, ha az ember magányosan és elnyomva él." "Magányosan él" Mdme Allart külön szótára szerint annyit jelent, mint férjestül. Nem is tartotta ki sokáig; otthagyta azt a féltékeny "dühös Ajaxot" nemsokára. Hogy is ne gyűlölte volna meg? Ő, aki csak a szerelemnek tudta megbocsátani, de soha törvénynek, hogy felette uralkodjék. S a féltékenység, mily meghaladott álláspont volt az ő számára - mily nevetségesnek tartotta, hogy meg nem értette folyton gyanakvó urát. "A nagy szenvedély kétségkívül szép dolog, de csak a minden irányba ható vágy ereje teszi lehetségessé; a legjobb csáb a legjobban szerető férfiakat ejti meg... s ez így van a nőkkel is." Sajnálom szegény Méritens de Malvezie de Marcignac l'Asclaves de Saman et l'Esbatx urat, kinek ősei Nagy Károlytól kapták a nemességet s ki dicső családjához méltón elmaradt, tökéletlen gondolkozású ember, szóval tökéletes lovag és gentleman volt összeszorított marokkal, káromlásra nyílt ajakkal, metsző fájással minden lélegzetében, tán zokogva eltöltött sok nehéz éjszakáiért.

Szeretőivel Hortense sokkal jobban járt! Igaz, hogy csupa kitűnő, kiváltságos embert tüntetett ki szerelmével. Pedig veszedelmes játékot űzött velük; mert az a megejtő csáb nemcsak egymás után, de egyszerre vetett karjaiba több embert. Hűtlenségeit oly elragadó kedvességgel, oly igaz ragaszkodással tudja egyesíteni, ...mint valami szerelmes férfi. Egy Bulwer nevű előkelő, elmés világfival folytatott viszonya lanyhulása közben, ismerkedett meg Sainte-Beuve-el. Néhány boldog napot töltenek együtt - Hortense igazán beleszeret a kritikus költőbe - de Sainte-Beuve, akit a nők felé, főleg hiúsága és kíváncsisága ragadt, udvarias formában tudtára adja barátnőjének, "hogy nem korlátozza szabadságát". Időközben a sors közelebb hozza Bulwert és Hortense-t, ki az ismét feslő régi szerelmet nem titkolja Sainte-Beuve előtt legkevésbé sem. Természetes, ebből nem az következik, hogy az új baráttal szakítani kívánna, sőt! Így ír neki: "Ha nem látogat meg holnap, azt fogom hinni, hogy bűnösnek tart, jöjjön minél előbb, mert elhiheti, nem vagyok az... Most, hogy bevallottam azt, ami közbejött (t. i. Bulwerrel való viszonya felújultát) könnyebben esik önhöz gyöngéden szólanom s elmondanom, mily öröm volna nekem az ön közelsége..."

Hány nő érez így - szeret őszintén kettőt - de ki meri ily szépen bevallani? A szerelem nem volna folytonos apró hazugságok léha játéka, ha a Mdme Allart-hoz többen hasonlítanának. S ez mily jó hatással volna a férfiakra! Már-már tollamon van az elmaradhatatlan s mindig oly költőien hangzó "vajha", midőn eszembe jut az a sok szép hazugság, amit nékem mondtak, amiket én elmondtam... s fáj a lelkem értük! Hála az Égnek minden úgy van, ahogy van! Csalni oly jó, hogy érte megcsalatni is érdemes!

Igaz, hogy Mdme Allart nem azért volt nő, kitűnő asszony, hogy az igazságot csak úgy nyersen nyújtsa át. Ő a nyíltságának is, a legszebb hazugságok bizseregtető varázsát tudja adni. Bulwer és Sainte-Beuve találkoznak egy párizsi lakomán; a kettejük közös barátnője, a mindenikbe szerelmes asszony Sainte-Beuve-höz intézett levelében így hangzik egy érdekes részlet:

"Bulwer sejti, hogy köztünk volt valami. Nyájas volt-e magához? Délen a férfiak az ilyesért dühös féltékenyek, de az éjszakiak szeretetreméltóbbakká válnak."

Oly magas kultúrfokon álló emberek között vagyunk, akik között szó sem lehet ily játékok tragikus bonyodalmairól. De a férfi mégiscsak férfi, még ha a legokosabb is. Sainte-Beuve-ben föl is lázad a műveltségen is áttörő rabszolgatartó ösztön, szóval a férfi ösztöne. Például azt követeli, hogy az asszonynak ne legyen több szeretője háromnál. Allart-nétól ki is kap ezért: "Hogy mondhat olyat, hogy hármat nem szabad meghaladni? Hogyan lehet számhatárt szabni? Ne mondjon mást, mint csupán azt, hogy meg kell őrizni a tisztességet, a becsülést, tenni pedig csak oly dolgokat kell, melyekre ha nem is mindig a szenvedély hajt, de amelyeket Isten lát is, el is fogad, mert az ő, mindent magával sodró s láthatatlan törvénye visz reá".

Meg kell szoknunk azt a gondolatot, hogy Isten folyton oda irányítja tekintetét Mdme Allart hálószobájába. Ha maga közt és a férfi között nem érzi az Istenséget ott lebegni, akkor megszakad a viszony rögtön. Nincs az a kényszerítő ok, amely meghosszabbítsa. A második gyerek apja - egy Mazzei nevű olasz ember - a fiú születése után nőül akarja venni Hortense-t. "Istennek ajánlottam föl a mi szerelmünket, de soha se szállt le közénk." Természetes, hogy Hortense nem lőn Mazzeiné, inkább törvénytelennek nevelte föl a fiát. S ugyanaz az Isten, ki a derék olasz felé rá se hederített, folyton ott lebegett a kópé angol, Bulwer fölött, ki Hortense lábai elé sok meghódított nő babérját rakta. Amint láttuk, közbe-közbe Hortense is meg-meghódított egy-egy férfiút. Igaz, hogy Bulwer néha hetekre, hónapokra eltűnt - még betegen, öregen is kisiklik egyszer Hortense ápoló keze alól és siet Spanyolországba egy kis leány után. De Hortense kedvenc elvét nem tagadja meg, mely szerint: "Ember szerelme megengedi az elpártolást és visszatérést - földi szerelemnek ez a sorsa" s mindig megbocsát barátjának.

A tapasztaltság ily ártatlansága lefegyverzett mindenkit, lefegyverezte Chateaubriand-t, ki agg korában tüntette ki szerelmével Hortense-t épp úgy, mint a fiatal Sainte-Beuve-öt. Amikor a kritikus férkőzik közelébe, Hortense-nak már felnőtt fia van. Természetes, hogy ez a nő anyaságában is tiszta természet marad. Örül, ha fia s annak az anyai házban, vele lakó, kis rózsaszínű kalapos barátnője, csak délben kelnek fel. Azért fiatalok, hogy szerelmeskedjenek! Mikor Herblay-be, abba a kis faluba, ahol Mdme Allart élte java részét töltötte, Liszt Ferenc csalódott barátnője Mdme D'Agoult is letelepszik, természetes, hogy Hortense, a fia s a sorsüldözte asszony között némi viszonyt szeretne szőni. Mdme D'Agoult mutat is némi hajlandóságot, de a fiú vonakszik, amit Hortense nem győz eléggé csodálni. "Hiába beszéltem neki tartós barátságról, levelekről s koruk ellenére is csábító asszonyokról..." Különben Sainte-Beuve-vel is úgy bánik, mint a fiával, szerelemre ösztökéli. Mikor Sainte-Beuve idegesség miatt panaszkodik, így ír neki: "Ha az ember az ön korában szűzi életet él, hát fáj a szeme, fáj mindene... Kóstolja meg az én édes orvosságomat..." Nem kell hinni, hogy ezzel önmagát ajánlja fel. Az édes orvosság: az egész női nem. Pedig korántsem végzett még Sainte-Beuve-vel; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a pár sor, melyben fia lakására rendeli barátját: "ez a hely megőriz minden félreruccanástól, minden bolondságtól; itt az anya vagyok a maga egész méltóságában."

Ezt nem kellett volna külön hangsúlyoznia. Mdme Allart azok közé tartozott, kik a női méltóságot mindig megőrizték. Ezért írhatta meg ő maga, anélkül, hogy nevetségessé válnék, könnyen átlátszó kulcsregény formájában szerelmeinek történetét. A legérdekesebb részlet természetesen Chateaubriand-ról szólott. Hortense leírta benne a Kereszténység géniuszának dallamos szavú íróját, az agg minisztert, amint vele Róma és Párizs kis kocsmáit bejárja s imitt-amott jókedvében egy-egy Béranger-nótát énekel. Jobb lett volna, ha M. Séché a Sainte-Beuve-hez írt levelek kiadója, vaskos kötetnyi Mdme Allart életrajza helyett, inkább új kiadását adja Hortense regényének. Séché úr az életrajz ajánlásában, Sainte-Beuve méltatlan tanítványának mondja magát. Az ilyesmit azért szokás leírni, hogy minél előbb akadjon valaki, aki rácáfol. Sajnos legjobb akarat mellett se tehetjük meg Séché úrnak ezt a szívességet...

Kedves Szerkesztő Úr!

Cikkem eddig a pontig elkészült s itt bizonyára elpanaszoltam volna, hogy ez a Séché úr évről évre lefoglal magának egy-egy romantikus írót és nestori bőbeszédűséggel fecseg róla, úgy, hogy alig lehet könyveiből kihalászni a sok először közölt levelet, anekdotát, adatot, ezek után szóltam volna az új francia bírálat süllyedéséről, finom átmenettel rátértem volna Mdme Allart kitűnő kritikusi tehetségére, aztán beszéltem volna műveltsége széles köréről, klasszikus olvasmányairól, különösen Cicero és Plinius iránti vonzalmáról, megmagyarázhattam volna a római, kiadásra szánt műlevelek különös válfaját, kimutattam volna, mint követik a levélírás e kacér módszerét az egész francia irodalomban s mint válik ez eljárás öntudatossá a művelt Hortense számára, tételem bebizonyítására megcsillantanék egy pár latin ércű fordulatot e francia levelekben... szóval írtam volna egy hosszú-hosszú, tudós tanulmányt, melyet ön kedves szerkesztő úr, akár három folytatásban is közölhetett volna, ha közben nem jő valami. Nem is annyira valami, mint valaki. Egy hordár hozta nekem a kis Tilda levelét, melyben engem arra kér, hogy pontban 7 órakor várjam őt a banképület kapuja előtt. Mert tudni kell, hogy Tildácska, a szép Tilda hivatalnokoskodik az Istenadta! Természetes, hogy szedtem gyorsan a sátorfámat és rohantam a Fahíd-térre. Mint rendesen, ma is, fél óra hosszat kellett várnom; így hát volt elég időm a gondolkodásra. Elhatároztam, hogy nem fogok többet teketóriázni; itt a tettek ideje! De, amikor Tilda kilépett, mégis csak torkomra forrt a határozott szó. Ötölni-hatolni, példálódzni kezdtem; belefogtam többek közt a nagy nő, Mdme Allart élete történetébe. Hátha lelkesíti az én gyönyörű kis filiszterkémet Mdme Allart esete és föltüzeli az ő sűrű, józan vérét. De Tildácska csak rázta fejét és mosolygott:

- S ön meg is írja ezeket az ostobaságokat?

- Miért ostobaságok? - szóltam sértődötten.

- Hát azt hiszi tán, hogy valami egyéb? Lássa én csak egyszerű, kis leány vagyok s mégis többet értek hozzá. De mielőtt elmondanám véleményemet, azt szeretném tudni, hogy az a híres kritikus, akinek ez az asszony annyi éven át ír, mit felelt neki?

- Ezt nem lehet tudni, mert Mdme Allart elégette Sainte-Beuve leveleit.

- El-e? No lássa! Ez kapóra jön! Ha ez a kékharisnya, aki irodalmi hírre kétségtelenül úgy vágyott, elégette egy híres ember leveleit, akkor bizonyára nagyon el lehetett keseredve. Aki ilyen női módra áll bosszút, az nő módjára érez - szóval szerelmes volt és csalódott. Aki úgy érez és úgy tesz, mint mi - miért nem ír úgy, mint más nő? Ennek is tudom az okát! Allart-né sose volt nagyon szép s mikor ezeket a leveleket írta, hát már öregecske is volt. Engedékenységével kívánta magához láncolni a férfiakat. Önnek különben igaza van... tökéletes asszony volt - de nem azért, mert férfiasabb, nyíltabb, hanem azért, mert nőiesebb, ravaszabb, számítóbb volt, mint a magunkfajta..."

Kedves Szerkesztő Úr, Tilda beszédéből önt csak ennyi érdekli. Kimondhatatlan, hogy engem mennyire megzavart konstrukcióimban ennek a kis leánynak aranyos csacsogása. Hiába mondom magamnak, hogy Tildácska nem ért irodalomhoz, pszichológiához, hogy egész tudománya: fehér fogakat villantva nevetni, pompás csomóba kötni feketén kígyózó haját, az ingecske csipkéin át kék selyemfonalat fűzni, melynek sejtető hullámzását a kebel fölött látni lehet áttört blúza közein... hiába mondom, hogy ily készültség nagy nők megítélésére nem elegendő, mégse tudom magam rászánni tanulmányom befejezésére. Vagy tán Tildácska ötletéből kiindulva, kezdjem-e újra az egészet? Mit gondol kedves szerkesztő úr, nem volna-e baj, ha azt sütném ki, hogy ez a körmönfont, hervadó asszonyság, a fiatal, ideges Sainte-Beuve nyakába akarta magát varrni? Én félek, hogy a levelek más részleteit idézve vagy ugyanez idézetek más interpretációjával, erre a lesújtó eredményre jutok? De kár, hogy nem vagyok történetíró - most bizonyára tudnám az igazságot! Mert az én kis Tildámon kívül, csak a forráskutató történészek tudják, hogy ezen a furcsa világon mi a való igazság! A magunkfajtának, kedves szerkesztő úr, csak a kételyek zsibbasztó remegése jutott, mely visszariaszt, abban a percben, mikor ítélni, dönteni kell. Ez lesz oka, hogy Mdme Allart-ról, a tökéletes nőről szóló tanulmányom örökre befejezetlen marad.