Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · MIKLÓS JENŐ: EMBERI ARCOK
Ami fény néha mégis elémbe tévedt; egy asszonynak a selymes pillantása volt. Bátorító és marasztaló pillantása, amikor már tudtam, hogy folytonos küzdésben és lemondásban eltöltött fiatalságom épp a döntő fordulóknál leveri a vágyódásomat, beteggé bágyasztja a szemem nézését és keserűvé, durvává keményíti a csókomat. Az olcsó lépcsőházi szobák, a szűk és tarka ágyak, az egyfogásos ebédek és semmi vacsorák már az ereimben reszelőssé tették a simogatásomat és esetlenné a föllépésemet. De ő marasztalt és én mindezt bár tudtam, de még nem éreztem. S hogy bátorságot kapjak ahhoz a fényes palotához, a selymes szobákhoz, s ahhoz a sok csipkéhez, amely között ő lakott, sokszor egész éjszakákat elbolyongtam a szűk és sötét utcák során, meglestem a munkáspárokat, amint kapu alatt csókolóznak, vagy egymás fölé hajolva tűnnek el sötét lebujokban. Hiába volt. A palota zajtalan népe ott röhögött a folyosók végébe cipőm kopogásán és sokszor még az asszonyom langyos, gyöngyházszínű kedélye is elborult szögletességeimen. Amit a kezembe vettem, széthullott a fogásától s ami nagy és szép munkának nekibuzdultam, csak piszkos könnyet és keserű verejtéket sajtolt ki belőlem.
A végső elkeseredés s lemondás egy elernyedt téli reggelén ismét táviratot kaptam - természetesen ismét tőle. Magához hív, hogy újra meggyötörjön. Karácsony előtt volt két nappal. Zsebembe dugtam felbontatlanul a táviratot s kimentem a Duna partra a kivágott kicsi fenyőfák közé. Itt még összehordják a karácsonyt a gyermekeknek, itt még kibuggyan némi öröm a kövek alól; itt a fiatal mosolygó mamák között még el lehet olvasni a táviratot is s aztán dúdolni rá egy szép kicsi karácsonyi nótát.
A táviratot nem ő küldte. A falumból jött, hívtak haza, mert nagyon beteg az anyám. A zimankós hideg egyszerre az ereimbe állott. Hív a másik asszony, messzi elhavazott hegyek közül, vályogból vert sötét szobába, hosszú, munkában elfásult, szerető gondtól és remegéstől keserves élet temetőjébe.
Csak késő este szálltam ki a végső állomáson, valami piszkos, nyomorúságos városka külső határán, ahonnan még öt órás szánutam volt az édesanyámhoz. Aki kocsist fölhajszoltam a korcsmákban, vagy a fuvarosok istállóiban, az mind ünnepi részeg volt s csak jóval éjfél után tudtam végre egy kicsi öreg mérges emberkét annyira talpra állítani, hogy a szánba befoghatott.
A mérges emberke még az úton is egyre zsörtölődött. Rágta a szivarjaimat és hajtott embertelenül. Megnéztem az órámat, már régen odahaza kellett volna lennünk. Egy puszta, magányos dombon keringtünk, s bárhonnan is indultunk el a domb aljáról átszűrődő világosság felé, megint csak fölébe kerültünk. Kifizettem az emberkémet s magam vágtam neki a világító háznak. Nem lehet már innen messze az én falum. Valahogy csak eligazodom. S ahogy egyre lejjebb ereszkedem a dombon, egyszerre csak ráismertem a templomunkra, a temetőnkre, ott szélről a Fehér Kata, aztán onnan a második, a bátyám sírja - ráismertem a temetőtől számított egy, kettő, négy, nyolc, a nyolcadik, világító házra, éppen a mi alacsony kalyibánk volt.
Nem kerültem meg a kertet, hanem az utcáról léptem az ablakok alá. Tudtam, hogy nálunk mindig karácsonyfát gyújtanak. Talán otthon van az öcsém is s most ott ül az öreggel az anyám ágya mellett, a szoba közepén pedig még világít a karácsonyfa - nekünk, szétszaladt kicsi gyerekeknek.
Fölágaskodtam és benéztem az ablakon.
A szoba közepén kiterítve feküdt az édesanyám, fejétől két gyertya s a lábától két gyertya. Senki más nem volt a szobában. A testét elnyelte a koporsó, de a feje kiemelkedett belőle s az arcára nem tudtam ráismerni.
Kemény, kegyetlen, idegen arc volt. Kiálló csontos homloka alatt mélyen beesett szeme, összeszorított ajka és keskeny, összeszáradt álla, mint valami rettenetes vád meredt az éjszakába, vád reánk mindnyájunkra, az atyámra és miránk gyerekekre, akik felszítottuk az életét, akik kora öregségbe hajtottuk, minden csókját elcsókoltuk s minden vágyát elsorvasztottuk. Rettenetesen vádoló arc volt, egy verejtékes, leigázott asszonyi életet számonkérő. Onnan túl a határról, túl minden anyai szereteten és gyengeségen perbeszálló idegen arc.
Nem tudtam elviselni. De mire a házba kerültem, mire ott álltam a fejénél, az arca már mosolygott, szelíden, jóságosan, teli aggodalommal: Mi bajod fiam?
Ezzel az arccal zártuk is le a koporsóját. De onnan belülről már megint az a kegyetlen arc sütött az emlékezetembe és vert bele a szívembe.
A harmadik, igaz emberi arc egész életemben.
A többi, amelyet embereken látok, álarc csupán. Eltorzított tükre talán a magam szenvedésének, vagy ritkán örömének.