Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · MIKLÓS JENŐ: EMBERI ARCOK
Aztán fölkerültem én is a nagyvárosba. S ősszel, különösen ősszel, mikor a város fölött a nagy vizekre szálló vadludakat hallottam megint, de a csillagos égen átfutó felhőt már meg nem láthattam, nagyon elfogott a vágy, hogy a falumba visszamenjek. Ha követni tudnám a vadludak útját, de az emeletes házak megállították, az emberi szenvedésbe megbarnult falak hosszú utcákba zárták szabad pillantásomat s a szemembe könny szökött, a rabság, a puszta elhagyatottság lázadó, elfojtott kiáltása. Ha vonatra ülhetnék, amíg visszacseng bennem az éji vándorok távoli kiáltása... de így magamra maradva, hét órát dideregve a legelső vonatindításig, istenhozzád szabadság, vagy ahová szállni szeretnék: magányos erdő. Pedig ilyenkor a legszebb. Az erdő ősszel. Amikor ráborul a millió lehulló falevél aranyfátyola. Világos, fehér éjszakákon fölébe hajolnék, rég elmondott első imádságom mondanám el, mely most vándormadarak szólásakor az ajkamat égette.
Hívó volt az éjszaka hangja, a nevemet is értem küldte, de hiába fordultam utána, csak néhány fáradt virrasztónak kopogó lépését hallottam magam mögött.
Pedig rabja voltam ennek az éjszakának, színei ragyogását, az álmait az érzések ezerféle változásaiban követtem, futottam a szeszélye után s könyörögtem hozzá, ha szomorúan, feketében oltogatta az ég csillaglángocskáit.
Szerettem s ő is szeretett. Hűsítette az arcomat s fölperzselte ajkamat. Mellém simult, a karjával átfogott, magához ölelt s a haját rámborította. Rám borult becéző női szerelemmel, féltékenyen, parancsolóan, ahogy az erős, az igazi asszonyok szeretni tudnak. Akik tőrbe csalják, el is pusztítják azt a másik nőt, aki szerelmüket az elmúlással fenyegeti.
Ilyenkor késő ősszel egy kicsi, piszkos házban, ahol pénzért árulják a szerelmet, rábukkantam Astartéra, fiatal volt, a dereka ringó s három férficsók árán a szívét is megvásároltam. Csak az éjszaka lesett ránk féltékenyen, vádló szerelemmel.
Azt hittem sokszor, hogy Astarte egyenes leszármazottja, fölkent papnője a föníciai vallás szerelmi istennőjének, az ókori, a nagy Astarténak. Ha már egyedül maradtunk, felszöktünk a szobájába s Astarte áttört, ezüstös fátyolba csavarta hajladozó testét, a hajába virágot tűzött, meleg kis lábára piros papucsot húzott. Ringó apró lépésben táncolni kezdett, a dereka hajladozott s az ezüstös fátyol mind lejjebb-lejjebb hullott. A teste lihegő hevülésben égett s mint a nyári éjen kinyílott piros mák, harmatos melegséget kapott. Aztán megint feljebb hullámzott a fátyol, titokzatossággal takarta el a ringó testet, amely hirtelen hosszában elterült a szőnyegen, mozdulatlanul, mint a szirmát összezárt, lehullott fehértestű rózsa.
Astarte, ha ilyenkor csókra kértem a száját, arcát piros selyemkendővel takarta le. Szája szegletén, az ajka mentén meglibbent a kendő, mintha ott beteg lepke szárnya vergődnék, de az arcot mozdulatlan merevségbe födte a kendő s ennek az arcnak legszentebb titkát nem volt szabad kutatnom. Astarte megtiltotta.
Bizonyára csak félre kellett volna húznom a kendőt. De kezemet mindig béklyóba verte a lány vak hite, amellyel rám bízta legféltettebb titkát. Talán olyan szörnyűségesen eltorzult ez az arc, hogy ettől a csúnya, idegen álarctól őrizett engem.
Az éjszaka pedig, mint a kijátszott asszony, odalopózott rácsos ablakunk alá, betekintett s vigasztalan feketébe borította az eget.
Amikor egyszer elbúcsúztam Astartétól, a leány szomorúan a szemembe nézett:
- Tudom, hogy többet nem fogsz eljönni. S Astarte meghal, mert nem tud nélküled élni. Itt, ezen a vásáron.
Megrázkódtam s kisompolyogtam az éjszakába. Az éjszaka hideg szelet csapott a szemembe, három éjen küzdött a vágyammal, de lebírtam s futottam vissza Astartéhoz.
Az asszonya öblös óbégatással fogadott: Ez a lány, ez a lány. Ilyet csinálni, de ilyet csinálni! S fölvezetett a kicsi piszkos sarokszobába.
Astarte várt. Ahogy csókomra várni szokott. Hosszan elnyújtva csipkés fátyolában, virág a hajában. Arcán a piros selyemkendő.
Melléje térdeltem, mondtam a nevét, mozdulatlan maradt. Csak az éjszaka borult reánk; az éjszaka súgta, hát megtettem. Csendesen lehúztam a fátyolt Astarte arcáról. A homlokán nyíló, pici vérrózsa égett, amely úgy odaillett hollókék hajához. Csak játékszer volt az a gyöngyház nyelű pisztoly, amellyel megölte magát. Kezem megremegett, az éjszaka kerítően mellettem maradt s ismét lejjebb húztam a kendőt az arcról.
Astarte pedig nyitott szája szélén mély, fájdalmas szenvedéses mosolyt rögzített meg az elmúlás perce, amely a szenvedélyes babaarcot a madonnás anyaság fényébe emelte. Ezt a szenvedő, fájdalmas mosolyt titkolta a leány, talán félt, hogy a szépsége, a szerelem, ez a végső fájdalom, amelynek él, gyorsan a fiatalságát veszi...
Azóta még inkább beleszürkültem ebbe a világba. Csak néha kapott szívembe valami kimondhatatlan vágy, hogy késő ősszel járjam az erdőt, amikor rájaborul a millió lehullott levél aranyfátyola. Amikor az arca már hideg s tavaszos szeretkezését megtermékenyíti a fájdalom. Hogy menjek Astartéhoz!
De féltett az éjszaka, el nem engedett, fáradtan maradtam véle s a magasban egyre magasabban szállott el a vadludak hangos gigágolása.