Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · MIKLÓS JENŐ: EMBERI ARCOK
Húsvéti vakáción voltunk odahaza s kertünkben a nagy virágzó cseresznyefa alá kitoltuk a családi karosszéket. Régi, kényelmes bútor volt, mindenki tisztelte s csak ha igen kedves vendég jött hozzánk, annak volt helye a karosszékben.
Most a bátyám számára toltuk ki a napra, a virágos cseresznyefa alá. A bátyám igen sápadt volt, Pestről jött haza s nekem már megmondta, bár tizenöt évvel voltam fiatalabb nála, hogy ő csak meghalni jött ide. Hideg, cinikus arcán egyetlen izma sem rándult, amikor egyszer azon lepett meg, hogy összebújva édesanyámmal, éppen őt siratjuk s déli verőn olyan mosolyogva ült a cseresznyefa alatt, mintha a tavaszt, a virágzást, az életet s mindezt a sok hiábavalóságot mosolyogná le. Mikor a szomszédos városkából elhozatták melléje az orvost, olyan szépen beszélt a halálról, hogy az orvos maga is zokon vette s azonnal vissza akart hajtatni. Később mégis összebarátkoztak kissé.
- A fővárosból jött ide, persze, persze.
- Persze, persze.
- Mi volt a foglalkozása.
A bátyám mosolygott:
- Harminckét éves vagyok mindössze, mi lehetett volna a "foglalkozásom"? Amit most mint adatot a noteszébe bemondhatnék. Alig tanultam meg járni a sok csúszó-mászó emberi puhány között. Mi a foglalkozása egy kicsi gyereknek? Föl-alátopog a szobában, elesik, beveri az orrát. Sír, újra feláll s két arasszal talán magasabb, mint a sima föld. Kényelmesen elsétálhat az asztal alatt. Azért valami irinkó ösztön már él az agyában, hogy egyszer nagy lesz, hogy nőni fog s többet nem fér bele ebbe a szobába. Erre készülődik is, a játékai ekörül forognak s már meg is próbálja a nagyot adni. Hát így játszottam eddig én is az életben. Volt néhány álmom, kék dajkamesém, nagyszakállú törpékkel verekedtem s próbáltam megint a lábamra állni. De amolyan rendes, ahogy errefelé mondják, polgári foglalkozásom, valami: célom, valami: utam, az még nem volt. Talán lett volna; később, ha magamat már jobban ismerem...
Az orvos megcsóválta a fejét.
- Mégiscsak, mit csinált eddig?
- Készülődtem.
- Hogyhogy?
- Mint a kisgyerek. Amikor összebogozza a pár cipőjét, a karjára fűzi, hogy ő most vándorolni megy. Ez neki igen nagy s igen fontos munka. Egyszer csak így szól az élet: számoljunk le, mit tudsz, hogy valami - jót tehessél. Nem magadért és nem az emberekért, hanem értem: az életért! S ilyenkor a gyerek, vagy az ember csak áll és bámul. Nem tud mit felelni. Hátha én még öt évig élhettem volna, én már kész lettem volna. Hogy valamit kezdjek az életért! De így elpusztulok egészen fiatalon.
Az orvos szigorúan összehúzta szőke szemöldökét s lágy, leányos hangon rákiáltott:
- Ne beszéljen ilyen szamárságokat! Semmi baja sincs! Itt falun egy-kettő magához tér. Magához kell térnie. Sokat fog járni, tejet iszik, előírok valami port s könyvhöz nem szabad hozzányúlnia.
Bátyám türelmetlenül intett a kezével:
- Utálom a könyvet. Mit adhat nekünk a könyv? Önnek igen - de nekem? Előttem fekszik, lapjai lezárva, fontoskodik, titokzatos, mint a szfinx. Szeme is zöldesen ég, ajka piros s csak annak adja oda magát, aki lelkét-testét elégette érte. Aztán az ember hozzányúl, hideg, hogy a velő is összeborzong tőle. Fölcsapom, elolvasok valahol a közepén öt-tíz sort s a könyv épp ott nyílt szét előttem, ahol az öt-tíz sor magáról az emberről, rólam szól. Mint a megnyilatkoztatás. De aztán hiába olvasok lázasan, betegen, mohón tovább, a többi hazugság, csupa illúzió. Pergő homok a szfinx körül. Könyv? Ön is a könyvekből gyógyít orvos úr, azért mondja, hogy semmi bajom. Az idegeim mégis szét fognak esni. Nem könyv szerint, az igaz.
Az orvos furcsán nevetett a betegére, mint aki érti ezt a tréfát is. Aztán megdöbbent és búcsúzkodott:
- Lássa uram, hiszen mi tanult, iskolázott emberek vagyunk mind a ketten. Közöttünk az ilyen tréfa még csak megjárja. Megjárja, hogy maga ezzel a szép, erős tettel, ezzel a friss, bugyborékoló szellemmel hazajön, beleül ebbe a karosszékbe s azt mondja magába: Hadd látom, mit tud az a szamár járási orvos? Hogy áll itt falun az orvosi tudomány. Hát bizony sajnos, szegényesen áll! Nem panaszképp mondom, de már tíz, de már tizenöt éve nem láttam egyetlen tábeszt. A parasztok isznak, lerészegednek, kiüt a veszettség rajtuk, a cséplőgép összezúzza a testüket, bizony ehhez kevés köze van a tudománynak. Így aztán én visszavonulok a preparátumaim közé. Egy szép operáció, vakbél, rák, vagy efféle úgy jelenik meg az álmaimban, mint az első csók megjelenhetik a diák előtt. No, de hát azért mégsem vagyunk annyira itten falun sem. S meg nem érdemeljük különösen azt, hogy gúnyt űzzenek belőlünk. Éhezünk, nyomorgunk. Éjjel, téli viharban piócát megyünk rakni öreg asszonyokra, gyógyítunk kutyát és tehenet - de azért szenvedést enyhítünk és fájdalmat mulasztunk. Mért űz gúnyt belőlünk?
A beteg hidegen tekintett reá.
Csak a maga sorsa érdekelte. Az orvos valami porokat írt elő, kitépte a lapot a noteszéből s a gramofon másodpercnyi szaggatottságával mondta: reggel, délben és este egy nagy evőkanállal. Tejbe vagy levesbe, egyelőre ostya nélkül, majd meglátjuk aztán. Aztán meg, igen, szedje össze magát, üljön sokat a kertben, hisz semmi baja sincs! Velem tréfálhat, én értem a tréfát - de szegény édesanyja, holtra aggódik az ön bolondságai miatt. Kímélje meg a szegény öregasszonyt, uram.
A beteg megrázta az orvosnak kezét:
- Köszönöm orvos úr. Mindent az anyám kívánsága szerint fogok tenni!
Ágyba kívánkozott s mert kedvébe akart járni az édesanyámnak, még papért is küldött. A pap szuszogva ült le a beteg ágyához, elmondta ugyanazt a szentbeszédet, mellyel a megyés püspököt fogadta bérmaútján, bennünket szelíden kiintett a szobából s még jobban felfújt arccal a beteg szája fölé hajolt.
Nyugodt, csak kissé még cinikusabb mosolyra torzított volt ez a száj. Ugyanolyan még, mint amikor valamivel később, ketten ülvén a szobában, egyszerre csak szólani kezdett:
- Buta a pap, mert azt mondja, hogy nincsen vétkem. Hogy az isten irgalma végtelen. Hogy az semmi, amit én vétkeztem. Hogy amikor még nagyon fiatal voltam, lemondtam az életről. Annak szent, nagy titkairól, hogy közönyösen mentem el a csodái előtt. Mert még a szívemen és a lelkemen lógott az a sok rongy, amit a tanítóim ráaggattak. Félő, félszeg és szívtelen voltam. Vak és süket az élet dalának. Az életem megtartóztatás volt s micsoda nagy bűn az az öncsonkítás, amellyel vágyaimra, az ifjúságomra béklyót vertem. Aztán valaki fölrántotta a szememet. Egy asszony, fiam, belevágta mindazt a fényt, amelyet a nap elszórt, amíg túrtam a könyvet. Belevágta mindazt a duhaj vígságot, dalt és termékenységet, amelyet eddig fázva elkerültem. A gazdagság az ereimbe folyt, azt hittem, mindig így lesz ez s mert második bűnömben, határtalan felfuvalkodottságomban úgy éreztem, hogy az asszonyt már soha sem veszíthetem el, abban a percben már el is veszítettem. S én parázna lettem. Elparáználkodtam az emlékeimet, cimborákkal társaságban elduhajkodtam, vagy magamba elsírtam, álmaimmal megcsaltam, megloptam a napjaimat s kegyetlen, véres kézzel megfojtottam, megöltem azt a jobbik lelkemet, amely bennem volt az isten. Maradt ez a gyenge, emberi, azt odaadtam a papnak, feloldozhatja! De nem talált semmi bűnt az életemben, tehát - nyugodtan meghalhatok.
S alig két napra rá meghalt nyugodtan, mosolyogva. Már egészen hideg volt a teste, amikor az az állandó kemény és gúnyolódó mosoly lágy és fájdalmas vonássá olvadt s lecsukott éles szeme könnyezni kezdett.
A könny lepergett bozontos, deresedő bajuszába. Anyám letörülte s imára kulcsolt kézzel térdelt le melléje:
- Ez az ő igazi arca! Amilyen akkor volt, amikor még álomba ringattam.
Lassan-lassan újra visszakeményedett az arc s már lemosolyogta ezt a világot, amelyet itt kellett hagynia.