Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · FIGYELŐ
Vidéki színpadokról ismerősünk a művészpár. A férfinak esetleg szép baritonhangja van, miért is szerződtetik feleségestől. Máskor az asszony finoman ívelt bokája juttatja szerepekhez a férfit. A jó közönség azután összekeveri a bokát a hanggal, a férjet az asszonnyal. Együtt tapsolja őket és együtt küldi tovább, amikor rájuk unt. De mi köze mindennek a művészethez? Mi közöm hozzá, hogy Rómeó és Júlia, amikor lágyan epednek egymásért, tulajdonképpen már közös háztartásban élnek? Mit törődöm vele, hogy festő úrnak a felesége is ecsettel dolgozik és művésznő őnagyságának az ura is vászonból él? Miért kell együtt elfogadnom Paczka Ferencet Wágner Kornéliával, miért kell tudomásul vennem, hogy némelyik ravaszul kieszelt, reliefekkel tarkított képen mind a ketten dolgoztak?
Hogy Paczka Ferenc is fest, Paczka Ferencné is, ez egyebektől eltekintve, elég érdekes, eléggé figyelemreméltó volna akkor, ha mélyreható különbségek választanák el őket. Ha a maga magános útját, zord ösvényét járná a két házasfél, akkor érdemes volna megállni - egy pillanatra - és megjegyezni: ezek nem is művészpár; ezek emberek. Ez a művészpár azonban egyforma. Egyformán színezték hajdan a régies, barnás, derék zsánerképeket, egyformán léptetik elő ma a festéket, az újabb recept szerint merész színkabarévá. Ők házastársak, ők művészpár, ők harmonikus lelkek, ők teljesen egymás képére és hasonlatosságára teremtenek. Közülük vagy az egyikből, vagy a másikból hiányzik nem is az egyéniség, hanem valósággal a személyes lét. Vagy tán mind a kettőből?
Ne felejtsük el, hogy Paczka Ferenc és Kornélia képeinek gyűjteményét nagyon jelentős németországi sikerek után mutatta be a Nemzeti Szalon. E sikerek jogosultságát nagyon igazságtalan volna letagadni. Paczkáék szemben állottak egy terjedelmes német, sőt nemzetközi közönséggel, honi és export-fogyasztókkal. Ez a fogyasztó réteg nagyon méltányolja a tetszetős, derék, jól megcsinált, "gediegen" holmit. Azt, amelyet mi magyarok már kétkedéssel fogadunk, noha megfizetni soha sem tudtunk. A mi művészi kultúránk nem természetes. Nem az igények, nem a szükséglet hozta létre, hanem heves agitáció, amely nagyon kifejlesztette a kritikai érzést, sokkal jobban, semmint - közgazdasági kifejezést használva - a vásárlóképességet. A természetes állapot az volna, hogy nálunk is - miként Németországban - vásárolná Paczkáék képeit az a jó polgári nép, amely teljes joggal a maga ízlésére szabott holmiért ad pénzt, anélkül, hogy a művészet történetét a szóban lévő művészpár jelentősége valami túlságosan izgatná.
Paczka Ferenc művészi nevelésének kezdete arra az időre nyúlik vissza, amikor a franciák elei megfestették ugyan már a maguk képeit, de magyar művészeknek, ha véletlenül Párizsba kerültek is, nem volt szokásuk, divatjuk Munkácsynál tovább is tekinteni. Paczka Ferencet a talentum, az ábrázoló képesség minden jele utalta a festőpályára. Kitűnően megtanulta, hogyan kell festeni az embert, az arcot, a hajat, a prémet, a szövetet. Elvetendő tulajdonság ez? A világért sem. Sőt az egyéniség legmerészebb megnyilvánulásának is ez az alapja. A művészet mezeje nem csupán a vakmerő egyéniségek számára van nyitva. Az erős képesség, a szorgalom és a becsületes munka is megnyilvánulhat artisztikus formában, noha hódolatra és ünneplésre nem tarthat igényt. Paczka Ferenc, amíg gondosan megrajzol és szorgalmasan kiszínez egy "öreg dobozt", egy "montmartrei hegedűst", addig egészen érthető. Lassanként azonban - istenem milyen lassan - észreveszi, hogy már nem pingálnak kedélyes söröskancsókat, látja, hogy a barnákat és a lomhán vörhenyes színeket narancssárgák, cinóber vörösek, mélységes kékek váltják fel. Hát elő az új palettával, a mezővel, a nyári nappal, a villogó, tajtékot és reflexeket szóró patakkal. Elő velük - de mit ér, ha a modernségnek eme külső formáit jobban érti a negyedéves művésznövendék, akit elejétől fogva a mai divat fogásaira tanítottak meg. Paczka Ferenc a tegnapit tanulta.
Paczka Ferencné pedig tőle tanulta meg talán ezt a tegnapit is. Talán. Mert a művészpár szebbik fele mégiscsak egyéniséget árul el a grafikus művek terjedelmes sorozatával, köztük a maga eredeti, algrafia címen szereplő technikájával. Vannak közöttük kecses, finom, jól mozgó női aktok. Vannak merev, nem rajz, hanem képhatások után - hiába - törtető kompozíciók. A talentum pedig fel-felcsillan, valahányszor könnyű vázlat, gyors rajz, odavetett szín adja vissza a művészpár impresszióját. Mert ez a friss impresszió, a gondos iparosmunkában menthetetlenül elvesző, mégiscsak ez árulja el a művészt a kitaposott utakon járó polgárokban és a megcsontosodott akadémikusokban is.