Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · FIGYELŐ
Opálba játszó két nagy barna szem, dúsan felhődző hamvasszőke haj: ennyi volt, amit Neményi Erzsébetnél testnek lehetett nevezni. De akik ismerték és szerették, azokat egyre az ő testi jóvolta foglalkoztatta; az ember frissen fejt tejre gondolt, amit megitasson vele, puha, könnyű és meleg teveszőrkendőkre, amiket válla köré vessen; szélfogóra, amely ója, napfényre, amely süsse, édesen éles hegyi levegőre, amely elaltassa. És, vége felé, mikor már barátai sem láthatták, csak egy pestvidéki kastélyból hallatszott be a városba hónapokig, hetekig, napokig halódása híre: káprázatos orvosi műveletekre, aminőkről amerikai újságokban olvasni, amint a vérmes fejőlány ereit átnyitják a vékony úrikisasszonyéba, hogy erőre kapjon a fölöslegétől... Betűnek és betűben élt ez a fiatal teremtés, szinte csak hogy megvárja, amíg egy új magyar költő megtalálja az igét, melyet maga helyett itt fenn (vagy itt lenn) hagyhasson: "én a halál rokona vagyok..." Neményi Elly legközelebbi atyjafia, édes lánya volt a halálnak; most huszonhat esztendeje az édes anyja, aki ugyanoly karcsú szőke teremtés volt, mint a lánya, ugyanígy halt meg hirtelen, fiatalon, sorvadásban, s azóta az emberek kalendáriummal és órával a kezükben nézték megmaradt kis leányát, mikor kerül őrá a sor. Rá is került, s az órák, amiket élt, a halálraítélt utolsó órái voltak. De ezeket az órákat szépen töltötte, boldog feledkezésben; ez a fehérbe öltözött törékenység, akit mintha Thomas Theodor Heine rajzolt volna bidermájernek, lassú lépésűnek, félig léleknek, félig díszítésnek: kidacolt vagy kiböjtölt az élettől tudást, erőt, szépségeket, bátorságokat, okosságokat, és szerelmet és hitvesi és anyai boldogságot. Sőt, ami legkülönösebb: írótehetsége meg épen az élet s az élelmesség művészetéé volt; nem is író volt, hanem egyenesen újságíró; friss, mindig kész, a nap dolgain hevülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő, s okos és józan, aminő csak asszony tud lenni. A nők társadalmi bátortalanságával függhet össze (amelyről senki Neményi Erzsébetnél okosabbakat nem írt), hogy a nőírók közt nincs elég újságíró, holott az igazságtevő és nevelő bonsens különösképpen női tulajdonság. (Ha meg akarod tudni, hogy mi illik, csak nemes asszonyoktól tudakold, mondja Goethe, aki ismerte az asszonyokat.) Neményi Erzsébet ilyen igazságtevő és nevelő író volt; mentől kevesebb emberrel törődött, annál többet törődött az emberekkel, jóvoltukkal, boldogulásukkal, s dolgaikat a született krónikás monizmusával nézte, melynek számára nincs külön politika, társadalom és irodalom, szépség és igazság, élet és művészet, hanem minden egy vagy legalábbis egybeszövődő, egymásra ható s különválaszthatatlan. Szerencséje is volt abban, hogy magyar, budapesti és asszony volta változatos bőségben vetette eléje a magyar kérdés, a budapesti kérdés, a nőkérdés, a megkezdődések, az átmenetek, a még külön nem váltságok, el nem értségek, el nem vegyültségek és kiforratlanságok kergetődző jelenségeit: csupa csalogatást, okot és jogot az igazságtevésre, az útmutatásra, a helykijelölésre, s női szívóssággal szerezte meg a műveltséget, melynek magasáról ezt felsőséggel, melynek eszközeivel ezt igazsággal cselekedhesse meg. Sokkal fiatalabban halt meg és sokkal kevesebbet dolgozhatott, hogysem egész munka maradhatott volna utána, de minden sora betöltötte a helyet, ahol írva állt, s élete, ez a rövid élet teljesebb volt sok nagyidejű életnél. Persze, most, az ő hirtelen elmúltának szögéből nézve, ez az élet egy kicsit olyan, mint azé a politikai vértanúé, aki a siralomházba bekérte Macaulay munkáit, hogy hajnalig megismerkedjék Anglia történetével. De a sorvadásosak őrzőangyala megóvta attól, hogy ő maga ilyennek lássa; abban is asszony volt, hogy józansága nem terjedt át saját magára, s nem keltette föl abból az álomból, hogy ő él. Így aludt át, nyilván, a halálba is; két nagy szem emléke minden, ami megmarad utána, de ez megmarad az irodalomban is, mint olyan két szemé, amelyben sok tehetség volt arra, hogy mindent meglásson.