Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
A Navé-t, időrend szerint utolsó drámai munkáját, élete legtökéletesebb és leghatalmasabb művének becsüli D'Annunzio. Mikor elkészül vele, megkönnyebbülten sóhajt föl, mint aki megnemesedettnek érzi magát, mert a tőle telhető legnagyobbat vitte véghez. "...J'ai terminé une cure poétique et dramatique qui ma libéré de mon égotisme"
S a Nave, bizonyos tekintetben csakugyan a főműve D'Annunziónak. Még soha ekkora méretű koncepcióba bele nem kapott, soha ekkorát nem akart és nem mert. Fél emberöltőnyi munkálkodás után végre nagy feladatainak tudatára ébredt. Megérezhette, hogy az igazán nagy költők nem foroghatnak örökké a maguk szemlélésének körében. A nagy egyéniségeket is befolyásolja és támogatja a koruk, de azért ők a maguk korából mégis kinőnek s a múló irányokon túl belefogódznak az örökkévalóság gondolatmeneteibe. Az egyéniségük egyetemessé tágul, amelyben minden elfér, ami az embereket itt lenn nyugtalanítja, amelyben minden ember meglátja s megismeri magát. Az ilyen nagy összefoglaló alkotásokra gondolhatott D'Annunzio, amikor egy hatalmas méretű látomásban fölidézte hazája történetének egy elmúlt korszakát s beléje sűrítette hazája jövőjének képét. A népek és nemzetek jövője: a hatalom felé törekvés. Az imperialisztikus gondolat nem új eleme D'Annunzio költészetének. Tudjuk, hogy a hatalom és az erő kultuszának szentelte munkássága legjavát. De most az egyszer nem a maga álmát kísérelte meg életre ébreszteni, hanem egy egész nemzetét. A maga emberideálja helyett egy népnek nemzetideálját próbálta meg elképzelni. Csakugyan az egoizmusától tisztult meg D'Annunzio, miközben ezt a drámáját kigondolta.
Ez azonban a Nave esetében nem sokat jelent, mert a főgondolaton túl minden egyéb a régi D'Annunzióra emlékeztet ebben a drámában is. A kor, amelyet drámájának hátteréül választott, a cselekmény, a szereplő emberek s a mód, ahogyan a költő látja őket.
A háttér: a népvándorlás kora. Attila másfél századév előtt elpusztította Aquileiát s a hazátlan lakosság a lagúnák apró szigetein lel menedéket. Halászok, hajósok, pásztorok megépítik Velencét. De közben örökös harc az életük, mert mindenfelől ellenség kerülgeti őket. Különösen Bizáncnak fáj a foga az épülő köztársaságra; a szigetlakóknak ettől a hatalmas császárságtól kell leginkább tartaniuk. De nemcsak a fegyverétől, hanem az idegsorvasztó kultúrájától. Bizánc romlott műveltsége az elpuhulást, az izmok megereszkedésének veszedelmét jelenti a fiatal emberfajtára nézve, amelynek hivatása egyelőre a harcolás és az építés. A zsendülő nyers embererőnek szembeállítása a poshadt szagú kultúrával, kedves ellentéte D'Annunziónak. Ebbe a forrongó, párolgó, féktelen szenvedélyektől zsivajgó zűrzavarba stílszerűen beleillenek az ő állatemberei, a vérontó, a fajtalankodó ember-bestiák. És bizonyos festőiség is van az ilyen színektől tarkálló korban.
Csakhogy ennyi sokféle, sokszínű, különbözőt akaró elem összefoglalásához kitűnően megépített cselekmény szükséges, különben szétesik a dráma. A mese-kigondolás pedig régi gyöngéje D'Annunziónak. Mikor ilyen feladat elé kerül, akkor árulódik el képzeletének egy nagy fogyatékossága. D'Annunzio képzelete csodálatosan fáradhatatlan egy fantázia. A legjelentékenyebb ingerre megmozdul, sőt száguldásnak ered és olyan színes képeket alkot, amik méretükkel és minőségükkel jóval felülmúlják az inger jelentőségét. Stílusában lépten-nyomon megfigyelhetni képzeletének ezt a sajátságát: képeit oly mohón ontja, hogy úgyszólván időt se hagy a kibontakozásukra, arra, hogy az olvasó megteljék illatukkal és zenéjükkel - hirtelen szökésekkel vetik magukat egymásra, torkon ragadják s fojtogatják egymást. A képzeletnek ez a Midásza mindent képpé változtat, amihez keze hozzáér, képpé nem csak az elvontságot, hanem magát a képesen érzékelhető konkrétumot is. De ha jelentéktelen impulzusokra is nekiiramodik képzelete, a nagy impulzusok viszont nem fokozzák erejét. D'Annunzio képzelete nem konstruktivikus képzelet, nagyszabású látomásokat nem bír fölépíteni, egy történetet nem bír végigfejleszteni. Nem logikás képzelet mint a Poe Edgaré, hanem hirtelen, de rövideket lendülő rapszódiás fantázia. Ezért sikerül oly nehezen cselekményt kikerekítenie. A Navé-ban se sikerült, pedig az alapot, amit szerkezetté kellett volna építenie, szerencsésen fölrakta.
Két vetélkedő család küzdelméből fejlődik a cselekmény. A Graticók s a Faledrók nemzetsége áll szemben egymással. Mind a kettőnek a hatalom kell. Elindulásnak ez kitűnő motívum. Monumentális drámát lehetne belőle fejleszteni, csak harcba kellene vinni a két tábort, de a szemünk láttára. Mikor azonban a darab megkezdődik, a harc már megvolt, a küzdelem eldőlt. A Graticók fellázították a népet az öreg Orso Faledro ellen, kapzsisággal, zsarolással, fosztogatással vádolták, megvádolták azzal, hogy a szigetek szabadsága ellen dolgozott, hogy arany fejében rabszolgákul kínálta alattvalóit a görögnek. A feldühödt nép levetette trónusáról Orsót s bizánci szokás szerint tüzes vassal megvakította őt is, négy fiát is. Még két ép gyermeke van Orsónak. Legidősebb fia, Giovanni, aki a görögök kenyerén él, és szépséges leánya, Basiliola; a leányt bátyja elvitte Konstantinápolyba s ott a császári udvarban megtanulta a férfirontás mesterségének minden csínját-bínját. A győztes Graticók hárman vannak: a hős Marco és Sergio, a harcos pap, meg anyjuk, a fanatikus Ema asszony, a diakonissza. A két fiú elindul hajón, hogy hazahozza szent ereklyének a messze földön eltemetett szentek csontjait, amiket az épülő bazilikában fognak azután elhelyezni. A két nemzetség köré csoportosul a nép. Faledróék tábora megfogyott, amióta a hatalmat elvesztették, híveik elnémultak, vagy a Graticókhoz csatlakoztak. Az ellenséges két család s híveik tábora szimbólumként érzékíti meg az alapgondolatot s jelképezi Bizáncot, meg a szigetlakókat, a két ellenfelet, akik között élethalálharc indul meg.
Mint fenyegető árnyék jelenik meg világtalan négy fiával a vak Orso. Megnyomorított életének egyetlen reménysége, hogy a legidősebb fia, Giovanni bosszút áll majd érettük. Giovanni a görög császár hadvezérével, Narses-szel úton van már a szigetek felé. A szigetlakók tudják, hogy reájuk fog támadni s várják haza a hősüket, Marco Graticót. Közben fáradhatatlanul folyik a munka. A bazilika már áll; mesteremberek sürögnek-forognak körötte, díszítik, építik, faragják a köveit. A népnek hatalmas része jut ebben a drámában. D'Annunzio a görög tragédiák karára gondolt, de nem érte be annyival, hogy a cselekmény kommentátorának tegye meg a tömeget, hanem magából a cselekményből is részt juttatott neki. A tömeg lelkesedik, lelkesít, ítél és büntet ebben a drámában. Ehhez képest a tömegjelenetekre nagy súlyt is vetett D'Annunzio. A cselekmény elbeszélésnek hagyott részeit a tömeg számára szerepezte ki, ami persze a könnyű megértésnek rovására van. D'Annunzio emberi hangú zenekarnak fogta fel a tömeget s azt képzelhette, hogy valamint a hangszerek közt szétosztott motívumok, ha egyszerre szólalnak meg, zárt dallammá folynak össze, azonképpen a széjjeltagolt elbeszélés is folytatólagos történetté állhat össze a tömeg zúgásában. Ez ugyan elemi tévedés, de megbocsátja az ember, annyi erő és mozgalmasság van ezekben a tömegjelenetekben.
Az árbocőr gályát pillant meg a tengeren: Basiliola, az öreg Orso lánya érkezik rajta. Az ő megjelenésével indul mg a cselekmény. Mosolygó szemmel, de gyűlölettel és bosszúvággyal eltelve jön haza a lány. Ő maga lesz a Graticók romlása, ördöngös mesterségével magába háborítja majd a két Graticót, azután összeveszejti és egymással pusztíttatja el őket. Közben pedig kiköt majd bátyja a görög hajókkal és irtózatos ítéletet lát a hűtlen tömeg fölött. A lelemény kissé közönséges; már látnivaló, hogy monumentális dráma nem lesz ebből az asszonyi cselszövéssel készülő bonyodalomból.
Megérkezik a két Gratico hajója is: elhozták magukkal Szent Márk csontjait. A tömeg vad lelkesedéssel fogadja őket s Marcót beleülteti a tribuni székbe, bátyját, Sergiót pedig megválasztja püspökének. Basiliola megkezdi csábító munkáját, az ünneplők közé áll s a hős dicsőségére fáklyával, meg szablyával a kezében eljárja a buja győzedelmi táncot. A mámoros tömeg szinte fölfalja sóvár tekintetével a hetérát s rabja lesz Marco, a hős, meg Sergio, a püspök is. Ez a nő izgatta itt is legerősebben D'Annunzio képzeletét. Ugyanaz a típus ez, mint a Gloria Comnčnája: a romlást árasztó, buja, kegyetlen Szemirámisz-típus, amelytől Wilde Saloméja sem idegen. Hosszú jeleneteket szentelt D'Annunzio ennek a női jellemnek exponálására.
A dráma második felvonásának színhelye a Fossa Fuia nevű nyirkos börtön. Basiliola, aki már szeretője és úrnője Marcónak, összefogdostatta és ebbe a borzasztó börtönbe vettette mindazokat, akiket családja ellenségeinek tudott. A Fossa Fuiában nyöszörögnek, jajgatnak, üvöltenek éhen-szomjan, összezsúfolva, kínlódva a rabok és vad kétségbeeséssel szólongatják Basiliolát. Érzékies szépsége őket is megejtette s a félmeztelen, elkényszeredett emberhad szenvedélyes vággyal hívja Orso leányát: azt akarják, hogy megölje őket, mert kéj nekik a halál is, ha az ő kezével éri őket. De Basiliola nem hajlandó megrövidíteni szenvedésüket, mert gyönyörködik vergődésükben. Még izgatja őket, még fokozza szenvedélyüket. A szerencsétlenek ekkor gyalázni kezdik a hetérát, hogy felbőszítsék s gyilkolásra ingereljék. De Basiliola állja a sértéseket. Gauro, a kőfaragó kétségbeesetten kiált föl hozzá: "Mi olyat mondjak, amivel felbőszíthetnélek? Mi olyat tegyek, amivel rákényszeríthetnélek, hogy megadd azt az egyetlen jót, amit megadhatsz annak, aki szeret? Én Gauro vagyok, a te ellenséged. Azt akarom, hogy kegyetlen légy hozzám, hogy olyan légy, amilyen lenni tudsz... Kicsúfollak, legyalázlak, szégyenedet leálcázom. Mégse hasítod föl a szívemet! Tán nem ismersz rá ellenségedre? Nincsen már emberi ábrázatom, nincsen más hús kihegyesedett csontjaimon..." Basiliolának mindezt kéj hallgatnia, "megrázza fejét izmos nyakán, hátraveti hajának tömegét és megrészegíti a kétségbeesetteket meztelen arcával". De végre rátalál hóhérának elevenére Gauro: felkiáltja hozzá, hogy ő volt az, aki lefogta legkedvesebbik öccsét, a szelíd Marinót, amikor testvéreivel s apjával őt is megvakították. Basiliola ívet ragad és lenyilazza Gaurót. A többi rab felkapja a haldokló kőfaragó ötletét. Ők is ellenségei a Faledróknak, a borzalmas ítélkezésben ők is részt vettek, egyikük a vasat tüzesítette, másikuk az áldozatok tagjait kötözte meg, ki ezt cselekedte velük, ki azt. A hetéra néma dühhel öldökli le egyenként áldozatait, s a Fossa Fuia elcsöndesül.
Ilyen képekből rakta össze a Navé-t D'Annunzio. Epizódokat szélesített ki korrajzokká és jellemrajzokká. A következő felvonás még epikaibb, jóllehet ez az összeütközés felvonása s itt csapnak egymásra a farkasszemet néző ellenfelek. A templom csarnokában tivornyáznak Sergio püspök és papsága. Marcótól Sergióhoz pártolt át Basiliola, miután a hős megérezte, hogy a leány romlását akarja neki és egész nemzetségének; Basiliola is részt vesz az agapén. A bosszú művével már nagyon előre jutott. A két testvér halálosan gyűlöli egymást és csak az alkalmat várja, hogy egymásnak rontson. A nép megoszlik kettejük között s a két párt morajlása érdekesen festi alá a felvonást. Basiliola a templomban felállítja pogány isteneinek oltárát és eljárja körötte a hét kandeláber táncát. A hivők felháborodnak a szentségtörésen. Pompásan meghangszerelt szóharcra kél egymással a két párt. Marco pártja Basiliola halálát követeli és Sergio letételét. Sergio püspök mozdulatlanul, sápadtan ül helyén s megvetően nézi le a háborgó tömeget. De talpra pattan, amikor megjelenik öccse, Marco. Azért jött, hogy ítéletet tegyen, hogy megfossza bátyját a püspöki bottól, amelyre méltatlanná lett. A két testvérből kitör a régóta rejtegetett gyűlölet. A fegyver fogja eldönteni, kettejük közül melyiket illeti az uralom. Egymásra robbannak vadállati dühhel. Basiliola izgatja, tüzeli őket s amikor Sergiót gyengülni látja, palástját Marco feje köré igyekszik csavarni. De a hős hátra szökik előle, azután bátyjára veti magát és megöli. A nép Basiliola halálát követeli. Ekkor berohan Simon d'Armaro s jelenti, hogy Narses hajói közelednek. A tömeg Marcóval az ellenség elé indul.
Az utolsó felvonás költői apoteózisa a bontakozó világhatalomnak. Megépült már a "nave", a szimbolikus hajó, amely Velencének s Olaszországnak jövőjét jelképezi. Marco Gratico s emberei útra kelnek rajta a világ meghódítására: "Arma la prora e salpa verso il mondo!"
[*]