Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
1904 márciusa nevezetes állomás D'Annunzio drámaírói pályáján. Az első s az igazi színpadi sikerben ekkor jutott része. A Figlia di Jorio lázba ejtette barátait s megbékítette valamennyire még az elleneseit is. Végül pedig meghódította a közönséget, vagyis a színházba járó tömeget. Jól emlékszem a bírálók és ismertetők lelkesedésére. Mind megegyeztek arra nézve, hogy D'Annunzio reggelre kelve beletalált a dráma technikájába s hogy ugyanakkor megszabadult mindazoktól a tulajdonságaitól, amik a drámaírót zavarják, a kezét megkötik. D'Annunzio addigi drámái párbeszédbe szedett elbeszélések; most végre sikerült a mesét kivennie a szereplők szájából és cselekménnyé alakítania. A dráma nagy színpadi hatását is ennek tulajdonították.
Bizonyos is, hogy a Jorio leánya inkább színpadi munka, mint D'Annunzio többi műve; de drámának nem drámább náluk. Nem drámai koncepció. Vannak jóval gyengébb színpadi munkái, amik anyaguknál fogva, s annál fogva, amit belőle ki nem fejtett D'Annunzio: a belezárt drámai helyzeteknél, összeütközéseknél, jellemeknél fogva, sokkalta inkább drámák. A Gloria anyaga igazi tragédiának a matériája. Ha a Jorio leánya cselekményéről lefejtjük azt, ami nem szervesen tartozik hozzája, akkor ezt a mesevázat kapjuk: Aligi pásztort az édesanyja összeesketi egy fiatal leánnyal, aki iránt a legény semmit sem érez. Az esküvő napján, amikor Aligi még hozzá nem nyúlt feleségéhez, részeg aratók elől Aligi szülei házába menekül Jorio leánya, Mila di Codra. Aligi megmenti Mila életét. Másnap hajnalban eltűnik hazulról, hír nélkül hagyja hitvesét, szüleit, testvéreit s visszamenekül nyájához, a havasi legelőre. Ott várja már Mila, s a bűbájosnak boszorkányhírű leányát, akit minden férfi szabad prédának néz, minden nő elátkoz, kunyhójába fogadja a pásztor. Maguk sanyargatása közben élnek ott szomorúan és boldogan. Testük egymáshoz nem ér, nehogy megszegjék az isteni törvényt. Aligi a pápához készül, arra akarja megkérni, hogy oldja föl frigyét, amit gyermeki engedelmességből kötött egy nővel, akit azóta se látott; azután feleségül veszi majd Milát. De ez bűnösnek érzi magát abban, hogy elszakította szerelmesét a családjától, és a halálra készül. Egy késő őszi alkonyaton betör a pásztorkunyhóba Aligi apja, a parázna Lazaro di Roio, hogy elhurcolja szeretőjének Milát. És Aligi, az alázatosságig engedelmes fiú, megöli apját. Az apagyilkosra szörnyű büntetés vár. Zsákba varrják s belévetik a hegyi folyóba. Csak arra a kegyelemre számíthat, hogy édesanyja, ha ugyan megbocsát az ura gyilkosának, álomport kever a búcsúitalába. Már megragadja a nép Aligit, amikor megjelenik Mila s magára veszi a gyilkosságot. Ő kényszerítette rá bűbájos mesterséggel a fiút, hogy apavért ontson. Aligi tiltakozik szerelmesének szándéka ellen, a maga számára követeli a halálbüntetést; de a kábítószer megkezdi működését, agya összezavarodik, lassanként maga is elhiszi már, hogy Mila volt a gyilkos s végül megátkozza a leányt. Milát máglyára hurcolják.
Hogyan alakította ezt a mesét drámai cselekménnyé D'Annunzio? Az első felvonás a lakodalomé. Felvonulnak a rokonok ajándékaikkal és lakodalmi mondókáikkal. Azután berohan magából kikelve Jorio leánya. Lelkendezve beszéli el, hogy üldözik s menedéket kér. A rokonok rossz szemmel nézik a jövevényt s vonakodnak. De Ornella, Aligi legkisebbik húga, bezárja az ajtót s keresztbe teszi rajta a vasrudat. Csakhamar a ház előtt teremnek a bortól és nap hevétől bomlott aratók. Megostromolják a házat, ha ki nem vetik közéjük koncnak Jorio leányát. A rokonasszonyok mind hangosabban követelik, hogy Mila sorsára hagyassék. Aligi anyja, Candia della Leonessa asszony észreveszi, mily különös szemmel nézi fia a varázsló leányát, s most már ő szól rá Aligire, hogy adja az aratók kezére Milát. A legény megragadja a leányt. De abban a pillanatban felzokognak húgai s a fiatalember látomást lát: a néma angyalt látja Mila mögött, a leány lelkének őrét, aki sír és merőn néz reá. Elbocsátja a leányt s kinyitja az ajtót. A vad hordának elmondja a csodát, s az aratók szótlanul elszélednek.
A második felvonásban még ennyi mozgás sincsen. A dráma itt akkor kezdődnék, amikor Aligi apja beront a kunyhóba, hogy elvigye Milát. De az apa alakja nem szerves része a cselekménynek s a helyzet: az apának fiával szembekerülése, előkészítetlen. D'Annunzio nem vetett rá súlyt; elhanyagolta.
Az utolsó felvonás hangnemére nézve megindító lamento, forma megalakítás dolgában: festői embercsoportozat. Itt már szinte semmi se történik. Jorio leánya az utolsó pillanatban jelenik meg s önfeláldozása szinte észrevétlenül megy végbe. Ami a helyzetben drámai volna, azt itt sem tudta kialakítani D'Annunzio. A cselekmény elhal anélkül, hogy csak egyszer is magasra emelkedett volna. A drámaiság iránt szinte érzéketlen D'Annunzio: nem csak hogy megfogni nem bírja, de meg se látja anyagában. Ez a darabja színpadi sikerét részben annak köszönheti, hogy cselekményét képekké sikerült jeleneteznie D'Annunziónak. A színdarab három felvonása három kép, három egy síkban lejátszódó cselekmény, holott korábbi drámái még szemmel érzékelhető képek se voltak. Azokban minden elbeszélés; abból ami történik, semmi se játszódik le a szemünk láttára, minden mozzanatról a szereplők számolnak be utólag úgy, hogy a dráma nemcsak a nézőre nézve a múlté, hanem a cselekményében részes szereplőkre nézve is. Régebbi drámai munkáihoz képest azért drámai tekintetben, ha úgy tetszik, haladást jelent a Jorio leánya. De igazi jelentősége, értéke és bizonyára a sikerének titka is, nem ebben van.
A Jorio leánya mélységesen és őszintén költői alkotás. D'Annunzio azoknak az eleveneknek és holtaknak ajánlotta, akiket legjobban szeret a világon: "Az Abruzzók földjének, anyámnak, húgaimnak, számkivetett bátyámnak, eltemetett apámnak, valamennyi halottamnak, az egész népnek, amely a hegység és a tenger között él, szentelem az ősi vérnek ezt az énekét." A szűkebb hazájában, az ő kedves Abruzzói között akadt rá Jorio leányának történetére. Babonás, pogány hagyományokban hívő nép lakja a sziklatalajba ágyazott völgyeket. Ennek a népnek a fiaiból válogatta ki a költő drámájának alakjait. Azt a jelenetet, amikor részeg aratók meghajszolnak egy varázslónak híresztelt szegény leányt, ő maga látta barátjával Michettivel, a festővel, aki azután meg is örökítette egy híres vásznán. Az eleven életre építette ezt a drámáját D'Annunzio. Ezúttal nem elvontságot akart megérzékíteni, hanem élő embereket újra megalkotni, hogy a költő adta életük az Isten adta élet folytatásának tessék. A Jorio leánya szereplőinek azért realitásuk van, nem érzik rajtuk megcsinált voltuk, nem azért születtek, hogy a költő gondolatainak emberi formával szolgáljanak, hanem születtek maguknak, a maguk okából, a maguk céljáért, s hogy a költő reájuk talált, az csak a szerencsés véletlen, vagy - a művészi véletlen.
D'Annunzio költői tulajdonságai között a képzelete a leghatalmasabb. Ez uralkodik a többi fölött. De ebben a művében szokatlan erővel szólalnak meg lelkének érzelmi elemei. Ritka jelenség ez D'Annunzióban, aki mindenütt az erő kifejezésére törekszik. Egyik legkoraibb drámájában, a Holt város-ban (La Citt"ŕ morte) árulta el első ízben, hogy a gyöngédségnek, a lelki finomságnak, a tartózkodó érzelmességnek kifejezésére is vannak hangjai. Attól fogva egész drámai oeuvre-jében alig fordul elő olyan alak, akinek ne a szenvedélyei, a dühe, a kitörései érdekelnék, hanem a megadása, a lelke szomorúsága, a könnyei. A Jorio leánya meglepően gazdag ilyen lelkű szereplőkben. Aligiben, Milában, Aligi anyjában és testvéreiben, közülük is kivált Ornellában, a legfiatalabbikban, lelkük érzelmi részét rajzolta meg a költő. Inkább eltávolodott a realizmustól, lemondott arról, hogy az állatot keresse meg bennük, sőt drámájának alaphangját is a főszereplők lelkének hangzatához igazította. A Jorio leánya a maga képsorozatszerű tagoltságával, babonás hitű alakjaival, akik egyforma hittel hisznek a kereszténység s a pogányság vallási hagyományaiban, egész levegőjével, amelyben a tömjénfüst összevegyül az emberáldozatok füstjével, a földnek és a fűnek szagával, úgy hat szinte mint egy misztériumjáték. A Jorio leányá-ban bizonyos stílusosság érzik. A költő egy szempontból nézte meg alakjait és látta meg környezetüket; de mindegyiküket azonos szempontból, s amit arról a nézőpontról meglátott, az a lényeges volt bennük. A többit elhanyagolhatta.
Hogy kellőképpen el nem hanyagolta, az éppen hibája a műnek. D'Annunzio nem csak drámának szánta a Jorio leányá-t, hanem etnográfiai munkának is. Barokk ízlése nem tudott mértéket tartani s a cselekményt is, a jellemeit is megrakta zavaró ornamentumokkal. Fárasztó hosszadalmassággal mutatja be az abruzzói lakodalmi szokásokat, a túlságig részletezi azokat a motívumokat, amik a hegylakók babonásságát jellemzik s ennek kedvéért kiszélesíti a párbeszédet. Csak arra nem gondol, hogy a maguk eredeti paraszti nyelvén sokkal igazabban beszélnének szereplői és jóval közvetlenebb módon kibonthatnák a dráma hangulatát. A Jorio leányá-nak alakjai D'Annunzio nyelvén beszélnek, és akármilyen szép és költői az a nyelv, éppen a gazdagsága és nem népiesen képes volna miatt nem illik a hegyi parasztok szájába. Gárdonyi Géza nyelvére lett volna szüksége D'Annunziónak. Az egyszerűség azonban nem d'annunziói erény. A tudatossága és az akarata nem győzik erővel az ilyen transzponálási kísérleteit: még ha a maguk módján akarja is beszéltetni embereit, akkor is az ő szárnyas szavai és képei csusszannak ki szájukon. "Keresztény anya - kiáltja Mila kétségbeesetten Candia asszonynak, aki Jorio leányát ki akarja adni üldözőinek - keresztény anya, megcsókolom a földet lábad alatt. És azért a bajért, amit én, nyomorult, rád hoztam, lelkemet tenyerembe fogva kérek tőled bocsánatot!"
És mégis éppen a nyelvével, a sajátos költői és elragadó hevű nyelvével teszi jóvá D'Annunzio azt, amit ugyanazzal a nyelvével vét ebben a drámájában a stílszerűség ellen. Mikor Aligi meg akarja ragadni Milát, hogy kivesse a részeg csorda közé, a leány sikoltozva ellenkezik. Amit lelke nagy indulatában mond, egyszerűbben s talán még hatásosabban mondhatná másképpen; de nem költői és képébresztő erejű ez a feljajdulása? "Hozzám ne nyúlj! Óvakodjál tőle! Vétkeznél a szent tűzhely törvénye ellen; halálosat vétenél a véred ellen, ősapáid törvénye ellen, egész néped ellen. Ím, kiöntöm ennek a tűzhelynek kövére a bort, amit véredből való testvérhúgod adott. Ha hozzám nyúlsz, ha bántani mersz, a halottaid, valamennyi halottad, aki a földben nyugszik a feledésbe veszett évek messzeségében, a legmesszeségében, hét meg hét lábnyira a fű alatt, örökre borzadni fognak tőled." Vagy ugyancsak Jorio lányának felfohászkodása a Szűzhöz, amikor érzi, hogy ő és Aligi nem bírják már a szüzességet s hogy meg kell szegniük Isten törvényét, ha tovább is egymás mellett maradnak: "Szent Szűz, légy kegyelmes és tedd, hogy arcra borulva, megfagyva maradjak itt a földön és hogy innen a sírba vigyenek. Szemed láttára nem vétkeztem. Nem volt az bűn, hiszen megengedted. Az ajkunk még össze nem ért, tanúnk vagy rá, az ajkunk még össze nem ért. Meghalhatok hát szemed láttára. Nincs erőm ahhoz, hogy elhagyjam, óh Mária; és hogy együtt éljen vele, arra Mila nem képes. Kegyelmes anyám, én rossz teremtés nem voltam. Megtaposott forrás voltam. Túlontúl sok gyalázat ért az ég színe előtt. De ki törülte ki emlékezetemből a szégyent, ha nem te, Mária? Újra születtem én is, amikor szerelmem megszületett. Te akartad, hűséges Szűz. Ennek az új vérnek minden ere messziről, messziről jön: a föld mélyéből, ahol az nyugszik, aki a legmélyebb ártatlansággal táplált. Óh Mária, ugye látod, nem az ajkunk volt az az imént, tanúm vagy rá, nem az ajkunk volt. És ha remegtem volna, ám vigyem csontjaimban magammal azt a reszketést a halálba."
Csak a Jorio leányá-nak sikere után tudódott ki, hogy a darab egy terjedelmes drámaciklusnak a része. D'Annunzio már régebb ideje forgatta elméjében azt a kedves tervét, hogy tetralógiában fogja megörökíteni szülőföldje népének múltját és jelenét. A ciklus első tagja a Szent tavasz (Primavera sacra) című dráma, amelyben az Abruzzo-lakók ősi erkölcseit mutatja be; második tagja a Jorio leánya, harmadik a Fáklya a véka alatt (La fiaccola sotto il moggio) című tragédia, amelyben az Abruzzók ősi kastélyaiban élő elernyedt arisztokrácia leromlását rajzolja meg; s utolsó tagja az Elűzött Isten (Dio scacciato); ebben az utolsóban, amely modern dráma lesz, azt a nagy rombolást fogja jelenetekbe szedni, amit a tudomány mivel majdan a vallási babonákban.
A tetralógiának azonban mindezideig csak a középső két része készült el. Egy évvel a Jorio leányá-nak bemutatója után jelent meg a színpadon a Fáklya a véka alatt. Bonyolult történet, amely nagyjában a régi görög tragédiákra emlékeztet, különösen a sophoklesi Elektrára. Egy fiatal arisztokrata leány készül benne bosszúra a tulajdon szolgálójuk ellen, aki bujaságával rabszolgájává tette apját, aztán csalárd módon meggyilkolta édesanyját. Anyja halála napjának évfordulóján akarja megölni a volt cselédet, aki azóta mostohaanyjává lett. De mikor benyit hozzá, már holtan leli; valaki megelőzte, valaki bosszút állt a család megrontóján: a leány édesapja. Véres, borzalmas történet ez a dráma, D'Annunzio a rémromantika minden motívumát belevitte. Szerepel benne a család őse: a nagyanya, két fia, akinek egyike feleségül veszi a tulajdon cselédjét, másika bátyjának háta mögött viszonyt kezd ugyanezzel a némberrel; a két fiú háborodott elméjű leánytestvére, aki a rozoga kastély egyik roskadozó szobájába zárva üvöltöz éjjel-nappal; a két unoka: Gigliola, a szűzies leányzó, aki a bosszú fáklyáját rejtegeti a véka alatt és satnya öccse, a beteg Simonetto, akit mostoha anyja lassan ölő méreggel elsorvaszt; végre a cselédből lett báróné, a d'annunziói bestia, aki mindenkinek urává lesz a kastélyban, s apja, az öreg kígyóbűvölő, akit leánya elkerget maga mellől és kővel dobál meg. A "végzet" morgása a vezérmotívuma ennek a drámának. Egyéb mondanivaló alig van róla. D'Annunzio drámaírói pályáján se haladást, se megállást nem jelent. Mindössze egy elhibázott ugrást, egy balul sikerült kísérletet.