Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · FIGYELŐ
Az úti tárcák, a térbeli utazások finom elméjű mestere most egy olyan utazásról számol be, mely az időben történt. Hatvanöt évvel ezelőtt egy kis péceli zsidógyerek ide került a nagy Duna-menti városba s azóta, bár el-elszakadt rövid időre, világot látni járkált Európa minden tájára, folyton figyelemmel kísérte ennek a városnak metamorfózisait. A nagy Dunánál még nagyobb folyam, az idő sodrába került s ennek a hatalmas áramlásnak hátán tette meg a nagy utat, melynek két állomása közti eseményeit "Utazás Pestről Budapestre" címen most kiadta. Érdekes, változatos, elábrándoztató ringatózásokkal s apró, ártatlan hullámlökésekkel fűszerezett utazás volt ez. A parton, az Idő partján egyre szebb panoráma tűnt fel: egy kisvárosi szürke hernyólétből nagyvárosi pillangó-életre bontakozott város hámlásainak, kiöltözködéseinek egymásutánja. Hány száz kilométert kell térben bejárni, hogy a városéletbeli fejlődési fokok ily sokaságát tapasztalhassuk!
Bárhogyan csábít a Pestről, Pest-Budáról, a Gyulai-féle Buda-Pestről, sőt a Lueger-féle Juda-Pestről e könyvből elém ömlő egész sor adat, visszaemlékezés, megjegyzés és jóslás, e város, a mi egyetlen nagyvárosunk természetrajzának megszéljegyzetezésére, mégis inkább írok a könyv második és igazi hőséről, az emberről. Ágai a mai magyar szellemi életnek egyik legsajátosabb alakja. Utazóhajlama faji sajátság: a nagy utas, az örök világjáró Ahasvér egy porcikája ő. Ereiben, szervezetének szövetében ott munkál a keleti fajták nagy vitalitása és régi kultúrája. De emellett valami nemes gyökérverési törekvés, valami megható magyarrá válási vágy is munkált benne mindenha. Ennek a kis nemzetnek legutolsó, ha nem is mindig grandiózus, de nagyon is mozgalmas utolsó félszázadában élt, fejlődött emberré, s később vezető szellemi férfivá, nem csoda tehát, hogy a magyarság, a magyar szellemi élet mélyen beivódott egyéniségébe. Alapjában Ágai a németség, sőt Európa-hódító nagy zsidó hírlapírók fajához tartozik. Azokhoz a Hevesi Lajosokhoz, Theodor Herzl-ekhez, Max Nordauk-hoz, akiket Shaw Bernát számos irodalmi baklövéseinek egyikében az európai kultúra ellen hadakozó kozmopolitáknak nevezett. Igen, Ágaiban megvan a nemes kozmopolitizmus, az előkelő européerség, amely nem egyéb, mint az európai, sőt újabban amerikai-európai kultúremberiség szellemi és erkölcsi szolidaritásának tudata. De emellett hatalmas, ezzel egyenlő mértékű összetevője egyéniségének valami nemes, erőteljes, nemzeti hagyományokon nevelkedett s nemzeti sajátságokat kedvelő magyarsága, mely belőle egyenesen a soviniszta ideál szerint való asszimilált zsidót csinálja. Valóságban persze a zsidó elem és a sajátos fajmagyarság szellemének vegyülése egészen más arányokban történt meg. A nemzeti szellem mostani magasztalói és propagálói azonban gőgös és hálás örömmel nézhetnek Ágai Adolfra. A magyar törzsbe ojtott s tökéletesen megfogamzott keleti gallynak ő a legpompásabb, legvirágosabb s legszebb gyümölcsöket termő példája.
Persze, ma már másként kertészkedik a társadalmi fejlődés. Ágaiban, a vérbeli, nyugat-járó kultúremberben a mai, nagy-budapesti fül és szem számára már szinte sok is a magyarosság. Fülről és szemről beszélek, mert nyelvét, magyar stílusát értem. Ez tulajdonképpen nem is érkezett meg még a mai Budapestre. Ez lemaradt a hetvenes évek régi írókkal s nem a mai élettel foglalkozó irodalmi, s szívesen népieskedő beszéd- és írásdivatnál. Ez a nyelvi megállás a szellemileg elhagyott állomáson azonban nyilvánvalóan nem kényszerűségből, hanem meggyőződésből és szeretetből történt. Ágai nagy szeretettel csüng az ő választékos, finom, első kézből, népajkáról szerzett magyarosságán. A nagy idők tanúja nem akarja levetni nyelvezetéről az utolsó, szerény kis sújtásokat. Hisz az elméje, az ítélőképessége, az ízlése, a fogékonysága azért egészen mai, sőt olykor holnapi, ami csak természetes, mivel ő, a Nyugat-járó, a térbeli utazás régi ínyence nem egy modernséget, nem egy újdonságot látott már régen valahol angol vagy francia földön, amit az idő csak később hozott el mihozzánk.