Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · FIGYELŐ
Az idei színházi életet hiányosnak érezzük - valami kiveszett belőle, valami elmaradt. Nem fogunk túlzásokba csapni - ezt a veszteséget nem sokan érezték, csak azok, akiknek szükségük volt erre a színfoltra, erre a törekvésre, mely hitet keltett bennük a színpad iránt. Voltak, akiket csak ez az egy vékony szál fűzött a magyar színjátszáshoz, melyet bizonyára kissé igazságtalanul, igen alacsony rendűnek ítéltek, és egyre többen voltak, akik a pártos emberek hevével inkább az ügyért és a törekvésért lelkesedtek, mint az eredményért, melyet a fiatal gárda produkált. A Thália az idén nem játszott. A hívei nyugtalanul kérdezgetik: mi történt vele? - Megfojtották - hangzik a komor válasz.
Ez nem egészen így van - a Thália nem halt meg; nyakán viseli ugyan a fojtogatás nyomait, de él, lélegzik, s Pestről száműzetvén, kis vidéki városokban barangol, egész természetszerűen tovább csinálván nagyszerű csudáit: meggyöngült erőivel - mert a legjobb tagjait sietve ragadták magukhoz a nagy színházak - Nagybecskereken, Békéscsabán és az Isten tudja hol, merre közönséget vonz a Vadkacsához, Nórához, Mária Magdolnához. Csodálkozva olvassuk, mi több, egészen szavahihető forrásokból halljuk, hogy nagy közönségük és rengeteg sikereik vannak, holott ajkbiggyesztve mondták itt rájuk, hogy a budapesti közönségnek csak egy finnyás és túlművelt rétege merő kuriozitásból pártolta őket s ez sem lehetett természetes létalapja egy színházi vállalkozásnak. A harcos kis csapat gerilla hadjáratot folytat - nagy távolságokból is egyre méri ökölcsapásait a "természetes létalappal" bíró stabil színházakra, mert kell-e véresebb vágás annál, hogy nekik a Vadkacsára Nagybecskereken van publikumuk, holott a pesti jeles színházi szakerők az egész szezonban nem mernek egy Ibsen-előadást kivágni, nyilván a meg nem értéstől való komikus félelmükben.
Ha a Tháliának más hivatása nem lett volna, mint az, hogy a maga becsületes törekvéseivel eleven lelkiismerete legyen a többi színháznak, s hébe-hóba jelezze, hogy mit mulasztanak azok, akik mindent megtehetnének - megmutassa, hogy ostoba, gyerekes és rég idejét múlt teória, hogy az igazán nívós darabokra nincs közönség - mert egyedül is minden áldozatot meg kellett volna hozni érette s minden akadályt el kellett volna hárítani az útjából. De volt ott még hivatás bőven - színészeket nevelt, mert szerette, magához engedte a tehetségeket s feladatot adott nekik - hiszen rövid működése alatt ő állította lábra azt a sok tehetséges fiatal színészt, akikkel most a többi színház büszkélkedik. S egy rajongó közönséget tudott nevelni, melynek minden tagja a saját személyes ügyének érezte a Thália dolgát s erre büszke volt; olyan embereket mozdított ki az odvaikból, akik már évek óta nem jártak pesti színházakba azon egyszerű okból, mert beteltek, megcsömörlöttek a közönséges komédiától s valami jobb után vágyakoztak. S ez a közönség egyre növekedőben volt, elöntötte a Folie Caprice szegényes nézőterét s Isten bizony nem rajtuk múlt, hogy a Thália megtépázva didereg most a száműzetésben.
Hát kin múlott? Azt mondom én, nem is egészen a hatóságokon. Micsoda önbizalmatlanság volt erőik tudatában, törekvéseik igazságában, a közönségükben való hitükben nem törni át bátran és merészen minden akadályon, nem hajszolni fel kíméletlen eréllyel minden segítő eszközt, hogy állandó biztos tanyát verjenek. Igaz, a becsületesség s lelkiismeretlenség mindig egy kicsit gyáva s nálunk különösen nehéz dolga van azoknak, akik e két erénnyel súlyosbítva indulnak útjukra, de hol maradt a fiatalos hevület, mely minden más dolgukban bent volt, akkor, midőn létérdekeiket kellett megvédeni?
Véghetetlen szomorúsággal tölt el, hogy mikor mindenki elevenen érezte, mennyire szükség van rájuk - s ezt ők maguk is a legjobban tudták, felbotlottak a hatósági szekatúrán s nem tudtak ügyesebbek lenni a rendőrség s minisztérium vaskalaposainál, akik a követelt vasfüggönyt, melyet a Thália nem tudott megcsináltatni, ezúttal egy igazi művészi törekvés előtt ereszthették le. S mi - néhány szerelmese a komédiának - gyáván, dideregve s óh egyre lanyhuló érdeklődéssel kérdezzük, mi lesz a vidékre szorult Tháliával? Soha szép, új és forradalmi ügynek nem voltak lanyhább harcosai.