Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · FIGYELŐ
A francia akadémia kupolája alatt, hol a tagválasztó és tagfelvevő ünnepélyes gyűléseket tartják, már sok megtért bűnösnek bocsátottak meg. Nemrég Maurice Donnay-ét fogadták itt halhatatlanná, bár ez a híres divat-író pályáját az akadémia-gúnyoló chat noir-ban kezdte. Igaz, Donnay elkövetett mindent, ami a halhatatlanok hadának kedves: nacionalista lett, kissé antiszemitáskodott is, s amellett épp oly sekély maradt, mint amilyen cabaret-író korában volt. A sekélység pedig az, ami a cabaret-t az akadémiával összeköti. A legújabb választott, Jean Richepin például egyenesen belesekélyesedett az akadémikusságba. Afféle nyílt számító alkalmazkodásokat, mint a Donnay antiszemitáskodása nem követett el ez az egykor valóban kiváló, értékes író. Egyszerűen egyre érdektelenebb lett, egyre ártalmatlanabbá vált, egyszóval szellemileg megöregedett. Mivel azonban egy ragyogó, hatalmas ifjúság állt mögötte, az akadémikusságért tülekedő, se múltjukban, se jelenükben nem érdekes örök-agg írók közt mégis végre most ő nyerte el a pálmát. Azt a pálmát, melyet az akadémikusok zöld frakkjukon viselnek.
Ez az ifjúság valóban ragyogó, szinte bódító volt. Richepin, aki kortársa Verlain-nek, Sully Prudhomme-nek, Francois Coppée-nek, tehát egy egész sor híres újabb francia lírikusnak, ezek közt az erőt, a potenciát, a vérbőségben már szinte szenvedő s szinte fékezhetetlen vitalitást képviseli. Egyéniségének érzéki és érzelmi alapépítménye oly páratlanul robusztus, oly erő-bő volt, hogy ha ily értékű felső építmény, azaz kultúra, szellemi kiműveltség, önfegyelem, érzelmi nemesség foglalt volna fölötte helyet, Richepin Hugó Viktornak nem méltó utóda, hanem sikeres elhomályosítója lett volna. Sully Prudhomme-ot, akiben ez a felépítmény volt viszont csodálatos fejlettségben meg, de nem támaszkodott valami szokatlanul erőteljes érzelmi talajra, Richepin első verskötetével el is homályosítja. Verlaine-ről nem is beszélek, mert az ő nyávogó, miákoló, olykor mélyen megható, de majdnem mindig megszánakoztató, mert mindig gyöngeségre, impotenciára valló lírája Richepin harsogó erőteljessége mellett szinte lelepleződik. Nem tudom mi igaz abból, hogy Richepin fiatalkorában díjbirkózó, teherhordó munkás, matróz volt, de ha költött foglalkozások is ezek, verseiben valóban ott gőzölög ezeknek élettani kiválóságot, vérbőséget, izmosságot megkívánó vagy előidéző tevékenységeknek egészséges párája. A chanson de gueux első kötete természetesen szociológiailag meg nem álló festése a kolduséletnek. Romantika ez, mely a nyomorgókat, koldusokat, kitaszítottakat bizonyos magasabbrendű, a szociális élet sáncain bennlevő embereknél értékesebb elemeknek festi. Az az ösztön azonban, amelyből ezek a lírai túlzások fakadnak, rokonszenves, mivel a szociális elégedetlenség megértésére és megjavítására szít. Sokkal hatásosabb, sokkal imponálóbb forradalmat rendezett Richepin a Blaspheme című kötetében. Itt a derék öreg jóistentől kezdve végig az összes többi bálványok, előítéletek, konvenciók arisztokrata hada kerül lírai guillotin alá. A materialista, igaz, kissé durván materialista világszemléletnek ragyogóan megverselt, páratlan fogalombőséggel megírt lírai kátéja ez. Az izzó képeknek, a forró hasonlatoknak tűzokádó hegyek kidobott lávaáradatára emlékeztető káprázatos, de kissé zsúfolt és nagyobbára gyorsan elhalványuló özöne ez a könyv. Néhány verse azonban évek múltán is megmarad az emberek emlékezetében, egy például az isten könyörtelen kivégzése, melynek utolsó két strófája tartalmilag és formailag egyaránt pompás: "Oui, oui, c'ést le mot de ta stupide silence - Mais j'en ais trop souffert, je veus tirer raison - De ma bouche ensůite le blasphčme s'élence - Et non plus l'oraison. O, Dieu, brouillard flottant sur les prés des mensonges - O, Dieu mirage vain de desirs d'ici bas - Ta gloire et son orgueil sont le fleurs de nos songes - Si je ne suis, tu n'est pas.
Persze azóta, hogy azt írta, majdnem huszonöt év telt el. A nagy istenkáromló azóta kibékült ezzel a jeles személyes ellenségével s a békésebb, polgáribb termelés terére lépett. Polgári természetesen nem jelenti okvetlen a szelíd, csendes, idillikus műveket. A mi polgárságunk, vagy pláne a párizsi írót körülvevő polgárság sokkal idegesebb, degeneráltabb, izgékonyabb, semhogy ily irányba terelné az írók fejlődését. Richepin is írt tehát egy csomó modern lihegésekkel, idegkóros vibrációkkal, nemi rafináltságokkal s emellett saját egyéni zamatjával, a féktelen brutális természetességgel fűszerezett művet, regényt és drámát vegyest. Az emezek által képviselt hanyatlási lejtőn aztán szépen lecsúszott az akadémiába. Ha azonban itt azért választották meg, mert elfelejtették a múltját, én épp ezért tartom őt emlékezetemben s ennek tiszteletére írok róla.