Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám

FENYŐ MIKSA: NIETZSCHE-IRODALOM

Idézettel kezdem. Nietzsche az ő filozófiáját életének margójára írta. Problémáinak tövisei ezerszer vérezték meg lelkét s minden írásán - bárhogy takargassa is arisztokrata lelkülete - megérzik a magasanyargatás verítéke. Azt mondja valamelyik aforizmájában, hogy a gnóti seauton a filozófia ellensége, mert vajon marad-e problémánk, ha az ember megszűnik önmaga előtt probléma lenni? Valóban: ő örökké problémája maradt önmagának s minden lépés a magamegismerés útján egy hatalmas krízis volt gondolatvilágában, szervezetében. Az "önvérével írott könyv" a Nietzsche-esetben megszűnik tárcafrázis lenni. S amikor az Übermenschet meg az Ewige Wiederkunft-ot már rég katedraképessé hígították a túlbuzgó nővérek és tanítványok, amikor a jóakaratú kommentátorok a nietzschei gondolatoknak már rég kiszedték a méregfogait, az ő egyénisége még mindig érdekelni fogja az igazi pszichológust. Aki a hajszálfinom erezeteket, merész íveket, ajtókat, hátsó ajtókat, alagutakat keresi a lelkében. Az ellentmondásokat műveiben csak hadd derítsék ki a filológusok, akiknek minden tudása és boldogsága abban áll, hogy "rajta kaptalak".

Ő maga, amikor a görögök tragikus korszakának filozófiáját tanulmányozta, minden rendszerből, a rendszerek tévedéseiből és igazságaiból, azt választotta ki magának, amiben az egyéniség akkordja csendül ki. "Philosophische Systeme sind nur für ihre Gründer ganz wahr: für die schwächeren Köpfe eine Summe von Fehlern und Wahrheiten, als höchstes Ziel jedenfalls aber ein Irrthum, insofern verwerflich. Deshalb missbillingen viele Menschen jeden Philosophen, weil sein Ziel nicht das ihre ist; es sind die ferner stehenden. Wer dagegen an grossen Menschen überhaupt seine Freude hat, hat auch seine Freude an solchen Systemen, seien sie auch ganz irrthümlich: sie haben doch einen Punkt an sich, der ganz unwiderleglich ist, eine persönliche Stimmung, Farbe; man kann sie benützen um das Bild des Philosophen zu gewinnen: wie man vom Gewäch an einem Orte auf den Boden schliessen kann."

És így tekintett végig a maga művén is, ezzel a világokba bevilágító tekintettel, ezzel a goethei kíváncsisággal és vizének mélységei fölé hajolva kérdezte, egyre kérdezte az új, a bölcs Narcisszusz: ki vagyok én? ki vagyok én?

"Ob ich ein Philosoph bin? - aber was liegt daran!..." írja Brandes-nek küldött egyik levelében. Was liegt daran. A gondolatai, az igazságai... talán nem állhatnak meg a mi hangulataink, a mi szkepszisünk, a mi közönyösségünk előtt, talán máris körülöttünk ólálkodik a veszély, hogy dialektikánk martalékává válnak, a legjobb esetben: izgató olvasmánnyá? ami azonban megragad bennünket, ami a pszichológust izgatja, amit problémának érzünk: az az attitűd, melyet gondolataival szemben elfoglal, velük való jákobi küzdelme, etosza, személyisége. Harmadik korszerűtlen elmélkedésében - Schopenhauer als Erzieher - háromfajta emberről beszél, "aus deren Anblick die Sterblichen wohl noch für lange den Antrieb zu einer Verklärung ihres eignen Lebens nehmen werden". Rousseau embere. Goethe embere és Schopenhauer embere. Az első a forradalomé; minden társadalmi földrengést Rousseau félig agyonnyomott emberének megmozdulása idéz fel. Göetheé a nagystílusú szemlélődő ember, és Schopenhaueré... "Er nimmt das freiwillige Leiden der Wahrhaftigkeit auf sich..." A pszichológus Nietzsche emberét keresi...

Abban a három kötetben, melyet a nővér - ez a rockefelleri becsvágyú nő - írt, hiába keresnők. Az életrajznak adatokban való bősége alig békíthet ki azokkal a hamisításokkal, melyekkel Förster-Nietzsche Erzsébet asszony Nietzsche emberét meghamisítja. Könyvének erőltetett, carlylei ünnepélyessége (a hangsúly örökké a "mein Bruder" szóra esik), kicsinyes hazudozásai, női bosszúállásai, tetszelgései, szóval könyvének örök-asszonyi parfümje idegessé tesz, elidegenít. Amit a legtöbbre becsülünk Nietzscheben, amit ő maga is a legtöbbre becsült: az előkelőség hiányzik a nővér könyvéből. A nővér úgy valahogy fogta fel hivatását fivére iránt, mint Cosima asszony Wagner Richard iránt: valami filozófiai Bayreuthra - a szentélynek és az üzletnek erre a rafinált egyesítésére - gondolhatott és... - "megtettük szegény Frigyesért, amit csak lehetett, sok áldozatot hoztunk érte" - mondotta egy barátomnak, aki Weimarban meglátogatta. Overbeck Ferenc, Nietzsche legjobb barátja, semmi hajlandóságot sem mutatott e vállalkozásban való részvételre. "Overbeck Förster-Nietzsche asszony egész tevékenységét korainak, túlságosan mohónak és dilettánsnak tartotta", mondja Horneffer Ernő, az archívum volt munkatársa, "Nietzsche's letztes Schaffen" című brosúrájában. A jó ízlésnek, a baráti gyöngédségnek ezt a pártütését - nem lehetetlen, hogy asszonyi dolgok (Overbeckné és Förster-Nietzsche asszony) is közrejátszottak - az archívum nem nézte jó szemmel: Förster-Nietzsche asszony azon kezdte, hogy Overbecket mellőzte életrajzában. Vagy hallgat róla, vagy úgy kezeli, mint valami véletlen, jelentéktelen, majdnem idegen körülményt Nietzsche életében. Amikor bemutatja, így emlékszik meg róla: "Zur Erklärung des vulcanisch gewordenen Basels füge ich hinzu, dass zu derselben Zeit der im gleichen Haus wohnende Freund Overbeck sein Buch "Über die Christlichkeit unserer heutigen Theologie" veröffentlicht hatte, eine Schrift, die an Freimuth und kühner Streitbarkeit nicht zu wünschen übrig liess." Később csak annyit mond róla, hogy ő volt az, aki bár akaratlanul - Rohdet elidegenítette Nietzschetől s azután... néhány ajkbiggyesztő megjegyzés a megnemértésről és más semmi. 1905 májusában meghalt Overbeck; egy hónapra rá már megjelentek Förster-Nietzsche asszony j'accuse cikkei a Neue Freie Press-ben, a Berliner Tagblatt-ban és egyebütt: Nietzschenek fontos kéziratai, az Umwertung aller Werte darabjai hányódtak el Overbeck hanyagsága folytán. Az archívum titkainak ismerői és Overbeck barátai hamar végeztek a váddal; a Nietzsche - Overbeck barátságról pedig Carl Albrecht Bernoulli, svájci író, könyvet írt, melynek első kötete "Franz Overbeck und Friedrich Nietzsche, Eine Freundschaft" címen a télen jelent meg Diederichsnél.

*

"Oly különös új érzés - írja Nietzsche baseli pályája kezdetén Rohdenek -, hogy senki, de senki sincs ezen a helyen, akinek az ember élményeinek legjavát, legnehezebbjét elmondhatná. kartársaim között egy sincs, akivel rokonszenveznék. Barátságom irántad ezek között a remeteviszonyok között, ezekben az ifjú és nehéz években, valósággal patológiaivá fejlődik; mint egy beteg ember, úgy kérlek: jöjj Baselbe!" Szó sincs róla, Overbeck nem pótolta, nem pótolhatta Nietzschenek Rohdet, hasztalan igyekszik ezt Bernoulli bizonyítani. Nem mintha azt hinnők, hogy Rohde játszhatta volna Nietzsche életében a gondviselést, hogy az ő karjára támaszkodva az engadini vándor könnyebben, biztosabban járt volna meredek alpesi útjain, de Nietzsche hitte ezt; féltékenyen, szeretettel titkolt rögeszméjévé vált. Nemigen tudnám ezt okmányokkal bizonyítani; de csak meg kell hallgatni egyszer, ahogy Nietzsche ezt a nevet "Rohde" kiejti: mennyi szeretet, mennyi vágyódás és mennyi levélhullató rezignáció remeg a hangjában. Rohde okossága, bölcsessége, intenzív éreznitudása volt az a szilárd oszlop, melyhez hozzákötözhette volna magát, amikor hajóját az ezüstös, az örvényes énekű tengeren hajtotta a vihar: így hitte Nietzsche. Schopenhauer és Wagner Nietzschének csak önmagát jelentette, Rohde világa - mindjobban távolodó fényeivel - más volt, kívüle volt, ígéret földje volt. "Dies Buch - írja Nietzsche a Wille zur Macht-ról - mein Prüfstein für das, was zu mir gehört, hat das Glück nur den höchstgesinnten und strengsten Geistern zugänglich zu sein: dem Reste fehlen die Ohren dafür..." Rohde-nek egy lelkes szaváért azonban oda adta volna Burckhardtnak és Taine-nak minden dicséretét. Overbeckhez való viszonya egészen más volt; hiányzott belőle az a mindent odaadni, mindent elfogadni készség, mely Rohdehoz való viszonyát jellemezte s melynek mélységei felett a tragikum felhői borongtak. Overbeck hét esztendővel volt idősebb Nietzschénél és ez a korkülönbség, melynek Bernoulli nem szeretne jelentőséget tulajdonítani, Overbeck részéről valami sajátosan gyöngéd, fontoskodó, aggódva néző jelleget adott a barátságnak; viszont Nietzsche ezt a gyöngédséget, gondoskodást, féltveőrzést, mint valami magától értetődő ajándékokat fogadta a szeretett Overbecktől. Overbeck az ő egyszerű, becsületes modorában így emlékszik meg barátságukról: "...Mit mir, der ich neben ihm stets nur eine sehr still aufwachsende Pflanze blieb, ist Nietzsche nie in die Lage gekommen, sich im Besitz meiner Person durch irgend welche Öffentlichkeit gewissermassen teilen zu müssen, als er zu eigentlichem und zwar so langsam er ihm selbst zu schreiten schien, doch frühem Ruhme gelangte. Eben das aber hat mich in meinem persönlichen und ursprünglichen Verhältnis nie im geringsten beirrt. Er war und blieb mein Freund un als solcher mein Privatbesitz, den ich gegen alle Ansprüche anderer höchstens nur besonders zu schützen mich aufgefordert fühlte. Nietzsche war mir bald der ausserordentlichste Mensch, der mir auf meinem Lebenswege vorgekommen war und das blieb er mir auch, als die Massen anfingen über seine Ausserordentlichkeit ihre Meinung zu haben. Darum blieb ich auch gegen das Mass meiner Übereinstimmung mit dieser Meinung ganz gleichgültig. Der letzte Beruf, den ich mir aus meiner Freundschaft erwachsen fühlte, war auf jeden Fall, sie (die öffentliche Meinung) in irgend welchem Sinne zu berichtigen oder zu belehren, sei es zur Herabsetzung oder zur Steigerung ihrer Schätzung Nietzsches. Zu solchem Unternehmen habe ich vielmehr nur immer zunehmende Abneigung empfunden. Nietzsche ist mein Dank für alles, was er mich hat erleben lassen, gewiss und unauslöschlich, aber nur ihm und diesem mit ihm selbst Erlebten und nicht zugleich dem Doppelgänger, den er in den Köpfen anderer haben mag."

Sajnálni való dolog, hogy nem Overbeck írta meg barátsága történetét; a legigazibb Nietzsche-könyv lett volna. Bernoulli, akire nyilván Overbeck özvegye bízta a könyv megírását, nem valami szerencsésen oldotta meg feladatát. Valami vitázóirat féle lebegett a szeme előtt, leleplezésféle a weimari archívumról; könyvének nem egy részletén megérzik a "majd megtanítjuk" kicsinyes önérzete. Vannak állítások, bizonyítások Bernoulli könyvében, melyekről nyilvánvaló, hogy csakis Weimar bosszantására íródtak, egészben véve: nem Nietzsche igazát törekedett megírni, hanem hogy mennyire nincs igaza Förster-Nietzsche asszonynak s így történt, hogy a gazdag anyagból sokkal kevesebbet hozott ki, mint amennyit egy finomabb megérzésű, a lelkekbe mélyebben látó elme kihozhatott volna.

Természetesen azok a részek a legértékesebbek Bernoulli könyvében, melyek magától Overbecktől valók: Overbeck an Treitschke über Nietzsche; Overbeck über Nietzsches Receptivität; Overbeck über Richard Wagner; Overbeck über Schopenhauer; Overbeck über Nietzsches Atheismus - über Nietzsches eigentliche Natur - über Nietzsches Bekehrung zum Mysterium, stb.... ha nem is revelálják Nietzsche emberét, nem egy erős fényt vetnek Nietzsche világára és erős árnyékot a nővér könyvére.

Mily szép és igaz, amit Overbecktől Nietzschének Pascalhoz való viszonyáról tudunk meg. Az egyik a szenvedélyesen vallásos, a másik a szenvedélyesen vallástalan kedély, kik egyformán viselik a kereszténység láncait. Pascal azonban sohasem érkezik el e láncok szétszakításához, csak éppen hogy láncoknak érzi. "Igazán összeforrt a kereszténységgel, mely éltető elemévé vált, úgy, hogy talán mint senki más, bebizonyította, hogy a kereszténység még sem az a tiszta haláleszme, aminek Nietzsche művei mutatják." A Lagarde-val való összemérés ellen felszólal Overbeck. (Talán éppen Crusius, Rohde biográfusa volt az, aki a Lagarde-ra utalt.) "Mir ist schon Nietzsche zurhetorisch" - mondja - wie echt und auf realer Empfindung ruhend, ist aber seine Rhetorik im Vergleich zu der Lagardes. In der Selbstbespiegelung leisten beide grosses, doch wie viel stärker ist dabei das Element der Eitelkeit in Lagardes Selbstbespiegelung... So "ernst" wie dieser Schulmeister nahm sich Nietzsche nicht". Ahogy Nietzsche "A vándor és az árnyéka" 118-ik aforizmájában Herdert jellemzi, közelebb hoz bennünket - úgy véli Overbeck - Nietzsche megismeréséhez, bár Nietzsche "sokkal finomabb ember és moralista volt". Arról az érdekes, de jelentéktelen kérdésről, hogy Nietzsche ismerte-e Stirnert vagy sem, a következőket olvassuk: Overbeck megállapította, hogy Baumgartner, Nietzsche kedves tanítványa, 1874-ben kölcsön vette Stirner könyvét a baseli könyvtárból éspedig - mint ő maga mondta - Nietzsche meleg ajánlatára. Másrészt Overbeckné is emlékezni vél arra (asszonyok tudvalevőleg úgy emlékeznek, ahogy akarnak), hogy Nietzsche beszélt előtte Klingerről, Stirnerről, az utóbbiról azonban látható megvetéssel. Ha tehát Nietzsche ismerte Stirnert, mért nem beszélt soha róla, mért őrizte titokként magában? Nietzsche nem volt közlékeny ember. Ami élénken foglalkoztatta, a lelkébe tudta zárni. Forrongott, izzott benne a gondolatok lávája, de az ő quos ego-ja úr maradt felettük. Jellemző erre, hogy Overbeck már 1874-75-ben - tehát Nietzsche wagneri idejében - hallott tőle Wagnerről olyan nyilatkozatokat, melyeken a "Fall Wagner" bálványledöntő ereje érzett; ezek azonban pillanatnyi felvillanások voltak s csak évek múlva tértek vissza fénnyé izmosodva. [*]

Nietzsche talentumai közül Overbeck a lelki analizálás kiváló képességét becsüli a legtöbbre. Ettől a tehetségtől, mikor önmagán gyakorolta, kapta a leghalálosabb sebet. Egyébként azonban Overbeck szerint a nagyság igazi jellemvonásai hiányoztak belőle s különösen hiányzott a természetes emberi nagyság előfeltétele: az akaraterő. Megvolt azonban benne minden színpadiasság mellett ("theatralisch" mondja Overbeck) az igazi emberiesség. "Nietzsche hatte alle ungewöhnlichen für jeden ihm nahe gestellten Genossen verwöhnenden Reize eines Menschen, der beständig in einer Atmosphäre von Geist lebt."

Meg kell állapítanunk: Overbeck nem kíméli Nietzschet, a szeretet kegyetlenségével boncolgatja képességeit, tetteit s szinte önmaga előtt röstelkedik, amikor azon kapja magát, hogy valamit elnézett neki. Mért kímélné, hiszen az övé, hozzá tartozik, életének legjelentősebb fejezetévé nőtt. Amiket Nietzsche előkelőségéről, humoráról, jóságáról, kritikai zsenialitásáról mond, majdnem végső megállapítások.

(Folytatása következik.)

 

[*] * Herman Schultheiss alaposan foglalkozik e kérdéssel szellemes "Stirner"-könyvében. A Nietzsche-Stirner rokonságról a következőket mondja: "Friedrich Nietzsche war ein Dichter und ein grossel Philosoph von unerhörter, ungebändigter Leidenschaftlichkeit des Gedankens, mit dem Schicksal, an Liebe und Hass einen kühnen und stolzen Geist ohne Bedenken hinopfern zu müssen, sich schonunglos zu verbrauchen. Stirner war ein deutscher Oberlehrer, protestantisch, eine Winzigkeit steifleinen, die Bibel mit tausend Spruchreminiszenzen beherrschend, ein glänzender verwegener Dialektiker, Kopf kühl, Zigarre; ohne jeden dionysischen Zusatz. Nietzsche is ein grosses Ereigniss in der Menschen-geschichte gewesen, Stirner ist ein Buch, die Ausprägung eines äussersten Gedankens, irgendwo liegend, ein erratischer Block. Das übrige war Johann Caspar Schmidt. Er wurde von einer giftigen Fliege ins Genick gestochen und starb, fünfzigjährig, daran. Bald war er vollends vergessen. Ob Nietzsche Stirners Buch kennen gelernt hat, lässt sich nicht feststellen, und könnten wir's, so wäre damit gar nichts gewonnen, wir müssten denn voraussetzen, dass Nietzsche das Stirnersche Buch ebenso falsch verstanden hätte, wie bisher noch jeder, der darüber geschrieben hat. Nietzsche hat einmal gegen Sätze E. v. Hartmanns polemisiert, in denen ausdrücklich auf Stirner hingewiesen war. Dennoch hat Nietzsche weder hier, noch irgendwann sonstwo von Stirner gesprochen oder meines Wissens auch nur den Namen genannt. Hartmann dreht seitdem mit Lust und Liebe an einem neuen Strick für den gehassten, übergrossen Nietzsche."