Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS
Goethe és a romantika. Már az eddigiekből is érezhetők a rokonságok és talán az is, ami elválasztja őket egymástól. És ők is érezték és világosan látták mind a kettőt. Büszkén ujjongtak az egyezésnek és a legtöbb félve, rejtett célzásokban beszélt a különbségekről. Mindegyikük fiatalkorának "Wilhelm Meister" volt a döntő élménye, de csak Carolina maradt meg mindig a Goethe útján és csak Novalis mert élesen és határozottan szembenézni a különválás szükségszerűségével. Ő látta meg legtisztábban a Goethe fölényét magával és a vele együtt haladókkal szemben, azt hogy Goetheben tetté vált már az, ami náluk csak módszer, szándék és tendencia; hogy ők csak problematikusan elmélkednek a maguk problematikus voltának leküzdésén, míg Goethe csakugyan túlhaladt minden problematikusságon; ők keresnek egy világot, amelyben el lehetne helyezkednie a nagy egyéniségnek (költőnek), Goethe el tudott helyezkedni a meglévőben.
De éppen ilyen élesen látja azt is, hogy mennyit kellett feláldoznia Goethenek ezért az elhelyezkedésért és fellázad benne minden az ellen, hogy ezt a megoldást egyedül lehetségesnek ismerje el. Neki is célja a "Wilhelm Meister" végső harmóniája és épp oly tisztán látja, mint akár maga Goethe, hogy milyen veszélyes kirándulásokból jutott el oda, de úgy érzi, hogy szegényen érkezik meg, szegényebben, mint ahogy okvetlenül szükséges.
Itt válik el a romantika Goethetől. Ugyanannak a két ellentétes erőnek egyensúlyát keresik, mint ő, de úgy akarják elérni, hogy egyik se veszítsen intenzitásából. Individualizmusuk keményebb, makacsabb, megnemalkudóbb és tudatosabb a Goetheénél és ők éppen ezen keresztül, végsőkig való fokozása segítségével, akarnak a harmóniához eljutni. "A tökéletes művész" mondja Novalis "már magában véve is erkölcsös", és Friedrich Schlegel szerint az igazán és spontánul eredeti ember is az. De ez az individualizmus mégsem vezetett a magányosság felé, legalábbis nem akart oda vezetni. A társaság tolvajnyelvének kedvenc képzője a "sym" volt: symexistálni, symfilozofálni, symlustálkodni stb. És a folyóiratban megjelent aforizmák és töredékek - és ezekben nyilvánul meg a legszemélyesebb lírával a csoport igazi programja - nem egy ember munkája, sőt sokról alig lehet megállapítani, hogy kitől ered; mert ők az irányok közös voltát akarták hangsúlyozni és a legkülönbözőbb emberek gondolatait kapcsolták össze új gondolatokká, csak azért, hogy az együvé tartozás hasson, ne izolált egyéniségek érvényesüljenek.
Kultúrát akartak teremteni. Megtanulhatóvá akarták tenni a művészetet, organizálni a zsenialitást. Azt akarták, hogy mint a régi nagy korokban, ne veszhessen el semmi érték, ami egyszer létrejött, ne függhessen véletlenektől a haladás sorsa. Világosan látták, hogy ennek csak a technika, az anyag, a mesterség szelleméből keletkezett művészet lehet az alapja. Úgy akartak ezért foglalkozni a szavak egymás mellé rakásának művészetével, mint régi ötvösök a bronz technikájával. Csakhogy számukra a legtökéletesebb műremek létrehozatala sem öncél; ha van értéke, csak mint "Bildungsmittel"-nek van. Nem l'art pour l'art, hanem panpoétizmus.
Az aranykor régi álma ez. De ez az aranykor nem letűnt időknek örökre elveszett, szép mesékben élő kincse, ez a cél ami felé menni kell, ez az a "kék virág", amit álmodozó lovagok keresnek, ez az a középkor, amiért rajonganak, ez az a Krisztushit, amit vallanak. Hogy az ember számára nincsen elérhetetlen, hogy legyen idő, amikor nincsen lehetetlenség. "Vádolják a költőket" írja Novalis "hogy túloznak... de én úgy érzem, hogy még távolról sem túloznak eléggé, nem tudják milyen erőkkel rendelkeznek, milyen világokon uralkodhatnak." És vádolja Goethe-t, hogy regényében minden csodálatosat úgy néz, mintha az csak költészet és rajongás volna. Ezért ábrándult ki a "Wilhelm Meister"-ből; ezért mondta, hogy az lényegében antipoétikus, hogy tulajdonképpen a költészet ellen írott pamflet.
És ezzel kimondta róla a halálos ítéletet, mert a költészet a középpontja itt mindennek. A romantika világlátása igazán panpoétizmus: minden költészet és a költészet minden. Még nem volt kor és nem voltak emberek, akik számára olyan sokat magában foglaló és olyan szent lett volna ez a szó, hogy költő. Későbbi idők sok költője számára is a költészet volt az egyedüli oltár, mely előtt áldozni lehetett, de itt ez a kultusz csakugyan magába foglalta az egész életet, nem volt lemondás róla és elfordulás gazdagságától, sőt ez volt az egyedüli lehetőség lemondás nélkül célhoz érni. Az élni tudó ember volt ez a cél: ők - Fichte-ből vett terminológiával - "Ich"-ről beszéltek. Egoisták voltak, fanatikusai saját fejlődésüknek és mindent csak azért és annyira szerettek, amennyire nőni lehetett általa. "Wir sind garnicht Ich" írja Novalis "wir können und sollen aber Ich werden, wir sind Keime zum Ichwerden". És a költő a tipikus ember, benne vannak a leggazdagabb lehetőségek az "Én"-né tételhez. Miért.
Minden kultúrát kívánó korban középponton áll a művészet; annál erősebben, minél kevesebb a kultúra és nagyobb a vágyódás utána. De ezenfelül a romantikus életfilozófia lényege - anélkül persze, hogy tudatossá vált volna - a passzív átélőképesség kifejlesztése volt. Az ő életművészetük zseniális alkalmazkodás minden megtörténéshez, a lehető legintenzívebb kihasználása, belső szükségszerűséggé emelése mindannak, amit a sors útjukba hoz. A sors poetizálása, nem sorsalkotás. A belső úton, amin ők mentek, csak adott dolgok organikus beolvasztása volt elérhető, csak a dolgok képeinek gyönyörű elrendezése, nem uralkodás a dolgok felett.
Csak ez a belső út, a lelki átélés tette lehetővé az ő két főcéljuk az egység és az egyetemesség összeolvadását. Rendet akartak, de olyan rendet, ami mindent magába foglaljon és aminek kedvéért ne kelljen semmit feláldozni; úgy magukba fogadni az egész világot, hogy szimfonikusan csengjenek össze a legdisszonánsabb hangok. Ez az egység és ez az egyetemesség pedig csak a költészetben volt elérhető és ezért helyezte a romantika mindennek középpontjába a költészetet. Csak ott volt meg a lehetősége minden ellentét kiegyenlítésének, magasabb harmóniában való egyesítésének és erősebb vagy gyengébb hangsúlyok segítségével ott mindennek meg lehetett jelölni az őt megillető helyet. Mert a költészet számára minden szimbólum és minden csak szimbólum; mindennek van és semminek sincs önmagában és önmagáért jelentősége. A romantika életművészete semmi más, mint gyakorlatba átvitt költészet, a költészet legbensőbb és legmélyebb törvényeinek élettörvényekké emelése.
Mélyen átérzett és jól megértett dolgok között nem lehet igazi ellentét. Mindenki önmagát keresi, akármerre halad és rokonságot emberek között a keresés ritmusa teremt, nem az irányok megegyezése. A megegyezéseket és az eltéréseket nézetek és szavak idézik elő és a nézetek a legjobb esetben is csak utak az igazi értékek felé; legtöbbször tökéletlen és ideiglenes kifejezései a körülhatárolásra még meg nem érett érzéseknek. Ritmus- és társadalmi érzék (e két szó egyet jelent!) kell csupán ahhoz, hogy eltűnjenek a feloldatlan disszonanciák. Goethe-nek kellett lebeszélnie a Schlegeleket arról, hogy ne közöljék folyóiratukban (ők egymás mellett, ugyanabban a számban akarták) Schelling egy keményen materialista versét és a Novalis cikkét a kereszténységről, amelyben magát a pápaságot veszi védelmébe, mert abban kultúrát teremtő egységet lát, szemben a mindent feloldó és anarchista protestantizmussal. Nézetek nem választhattak el itt embereket egymástól, nem jelentettek ahhoz eleget. A sokféle irány egy emberen belül is megfért egymással; Schelling számára is sokat jelentett nem egyszer a katolicizmus és kötetek vannak tele a Novalis materializmusával. Minden nekiindulást magában véve iróniával néztek; mint szimptómát, ha megérdemelte, vallásnak ismerték el.
A romantikusok egoizmusa erősen társadalmi volt. Azt remélték, hogy a leghevesebb egyéniségkifejtés végül közelebb fogja hozni az embereket egymáshoz; hiszen ők éppen a magányosságból, a káoszból akartak általa kimenekülni. Meg voltak róla győződve, hogy az ő meg nem alkudóan egyéni írásmódjuk meg fogja teremteni az igazi, a szükséges közösséget, amelyben való népszerűség erősen hangsúlyozott célja mindegyiknek. Érezték, hogy a közös talaj hiányzik csak ahhoz, hogy koruk gyönyörű erőkifejtéseiből kultúra legyen. És ezt a közösséget egy kicsiny és zárt társadalmi körből akarták kifejleszteni és el is érték azon belül egy pár esztendő tartamára. Amíg sokfelől jőve és sokfelé haladva egy darabig úgy látszott, hogy együtt mehetnek, külsőségnek akartak hinni minden különbséget, fontosaknak csak a közösségeket és ezeket is csak eljövendő nagy közösségek szerény előhírnökeinek. De csak egy pár emberben kellett kissé eltolódnia egy pár értékelésnek és a "hanza" felbomlott és az együtthangzásból a közvetlenül egymás melletti hangok fülsértő disszonanciája lett.
Öntudatlan elfordulás az élettől a romantikus életművészet ára; a valódi realitás helyébe egy másik, a lelki realitás kerül és mert nem akarnak lemondani semmi élménylehetőségről, le kell mondaniok, anélkül, hogy ezt akarták volna, sőt anélkül, hogy tudnának róla, minden cselekvés lehetőségéről. Minden cselekvés korlátol; a cselekvés lényege, hogy sokról le kell mondani érte; a cselekvő ember nem lehet mindenoldalú. A romantikusok tragikus vaksága az volt, hogy ennek szükségszerűségét nem akarták belátni; ezért tűnik el, anélkül, hogy észrevennék lábaik alatt a talaj, ezért változnak lassan légvárakká és foszlanak aztán üres köddé monumentális és erős épületeik. Köddé foszlott az együtthaladás álma is és pár év múlva egyik sem értette már a másik beszédét és szétfoszlott akkor a legfőbb remény, az új kultúrába vetett bizalom. De akkor már megkóstolták a közösségben élés mámorát és nem bírták többé magányos utakon keresni a felemelkedést. Sokból csak saját ifjúságának epigonja lett, sokan elfáradtak az új vallás reménytelen keresésében, érezték, hogy minden rendkeresésük egyre jobban és jobban az anarchiába viszi be őket és rezignáltan menekültek a régi vallások biztos kikötőibe. És imádkozó papok lettek, az egykor mindent felforgatókból.
"Es lag dennoch etwas Ruchloses im Ganzen..."