Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS
Jéna a tizennyolcadik század végén. Egy pár erősen felfelémenő pálya találkozik ott egy pillanatra és mindig magányos emberek mámoros örömmel érzik, hogy vannak egy ritmusban haladó gondolatok és hasonló rendszerekbe foglalható érzések. A lehető legkülönbözőbb fajta emberek. Legendának látszik, hogy szerették egymást, hogy csak rövid időre is, hinni tudtak az együtt emelkedés lehetőségében. A két Schlegel volt középpont, az elválaszthatatlan pár, a dioskurok, akik közt nem volt egy rokon vonás sem; vad érzékiségtől zaklatott, örökös belső forradalmaktól cselekvésre képtelen, formátlanul mély, köldökét bámulva gondolkodó indus volt Friedrich, a fiatalabbik és könnyű és könnyed, szellemes és súlytalan, mindig mozgékony és mindig szervezkedő az idősebb. Az első mellett a csúnya arcú Dorothea a Mendelssohn leánya, a kultúrán kívül felnőtt zsidók inorganikusan keverődött éles eszével és vad vágyaival, a másik mellett - persze ideiglenesen csak - Carolina a nagy kereső, a mindig harmonikus, aki egész sor férfiből csinált nagy embert, amíg eljutott a maga párjához, Schellinghez, a gránitemberhez, akire neki volt szüksége a végső harmóniához, nem annak ő reá, hogy önmagáig emelkedni tudjon. Schelling is ott volt már akkor, Tieck is és sok más és gyakori vendégük volt Novalis, a Friedrich Schlegel ifjúkori barátja, aki halálosan beteg menyasszonyát jött meglátogatni. És hol közöttük, hol az isteneket megillető távolságokban, Fichte és Goethe a "főtendenciák".
"Köztársaság csupa tirannusból" írja Dorothea, mikor közéjük érkezett. Tulajdonképpen csak egy nagy szalon volt az egész; egy új irodalmi klikk szervezkedése társadalmi alapokon. És minden nap - ezt is Dorothea jegyezte fel - valami más van "ŕ l'ordre du jour, hol a kereszténység, hol a "Wilhelm Meister", de minden nap valami más. Az akkori Németország legerősebb, legönállóbb és legkülönlegesebb egyéniségei kerültek össze itt. Mindegyik hosszú, nehéz utakon jutott el oda, hogy napfényt és messze elnyúló kilátást lásson maga előtt, mindegyik végigszenvedte a sivatagba kitett, kultúráért és közösségért szomjazó emberek minden kínját és a végsőkig feszült individualizmus tragikus gyötrelmeit; érezték, hogy az az út, amelyen ők elindultak és amelyen a szellemi ébredés óta Németország minden fiatal nemzedéke elindult, a semmibe vezet és szinte egyidőben nyílt meg mindegyikük előtt a lehetőség a semmiből a valamibe eljutni, a körülmények kényszerítette bohém anarchiából termékeny, kultúrát teremtő célok felé.
Valamivel előttük érkezett el végleg ide Goethe és talán éppen az ő megérkezése volt, ami ezt a nemzedéket kiemelkedni segítette abból a céltalan, nagy energiákat fogyasztó és pusztító forrongásból, mely több mint félszázada már veszte volt a legnagyobb németeknek. Ma valószínűleg kultúrának neveznénk, amire ők törekedtek, nekik, amikor először állott szemük előtt, mint megváltó és megvalósítható cél, ezer költői szavuk volt a számára, ezen úton próbáltak feléje közeledni, mert úgy érezték, hogy minden útjuk oda fog vezetni. És magukba fogadtak mindent, átéltek mindent amit lehetett, hogy minél gazdagabb és többet magába foglaló legyen az a "láthatatlan templom", amit fel akartak építeni. Közöttük vált tudatossá a történelmi érzés, ők voltak a Kant legjobb publikuma, ők az első nagy filológusok és az új természettudományt (Goethet kivéve persze) itt próbálták meg először egységes világkép alapjául felhasználni. Úgy látszott, hogy egy új vallás akar megszületni, egy pantheisztikus, fejlődést imádó, természettudományos vallás, amelyben az úgynevezett anyag és szellem között minden különbség megszűnt volna. "A gondolkodás csak izommozgás", írja egy helyen Novalis és máskor a galvanizmus (és az azzal összefüggő villamossági tünemények) és az emberi idegélet között keres összefüggéseket. Még a költészetnek is a fizika az alapja; a réginek - Fr. Schlegel szerint - az volt a fölénye a mostani felett, hogy volt a közérzésből kinövő mitológiai alapja, nem voltak véletlenül megtaláltak a témái; most itt az ideje - írja - hogy a modernnel ugyanez történjék meg: a legújabb fizikában (ők minden természettudományt így hívtak) megvannak ennek az új mitológiának az elemei. És a mitológia persze nemcsak a költészet számára való követelmény volt, ennek kellett az új vallás születését megelőznie. Mert vallásalapításnak is nevezték céljukat és egészen vallásos is volt az érzésük abban, hogy a nagy célnak mindent alárendeltek, mindent, amit rendesen célnak szoktak tekinteni. Mi volt ez a cél? Nagy poéták mély életű embereket alkottak és hatalmas architektúrájú rendszerek jöttek létre, hogy ezzel tisztába jöjjenek és megmagyarázzák; mert lényegében ma is még csak kialakulóban van, ma is csak homályos körvonalait látjuk magunk előtt. Egy új világ kezdett kialakulni abban az időben, és új idegrendszerű embereket hozott létre és olyan volt a még fennálló régi világ és olyannak indult az új is, hogy legnagyobb fiaival egyik sem tudott mit csinálni. A nagy ember egzisztenciája, hovatartozása, helye és elhelyezkedése a jelen életben pillanatról-pillanatra veszélyesebbé és kétségesebbé vált. Mindenütt és mindenben egyformán csak egyről volt szó, arról, hogy hogyan lehet és kell ma élni. Etikát kerestek a zsenik számára. Vallást, mert az etika is csak eszköz volt a távoli célként szereplő nagy harmónia elérésére. A régi vallások pedig, a középkor (a Goethe görögsége is!), a katolicizmus mind csak ideiglenes szimbólumai ennek az új érzésnek, mely viharos egységkeresésében vallásossá tett minden érzést, a legnagyobbakat és legkisebbeket, barátságot és szerelmet, filozófiát és költészetet egyaránt.
És az új vallás apostolai összeültek egy pár jénai és berlini szalonban és szenvedélyes paradoxonokban vitatták meg az új világmeghódítás programját és aztán - megalapítottak egy folyóiratot, egy nagyon szellemes és bizarr, nagyon mély és teljesen exkluzív folyóiratot, amelynek minden sora hirdette, hogy lehetetlen lesz hatnia. És ha esetleg mégis hatott volna...?
"Es lag dennoch etwas Ruchloses im Ganzen..."