Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
Hét évvel azután, hogy a Gloriát megírta, ismét megkísérli D'Annunzio az ő hősi ideáljának megalkotását. A Píů che l'amore hőse, Corrado Brando, rettenetes akaraterejével hazatér Afrikából. Pénzre van szüksége, hogy visszamehessen, hogy ismeretlen területeket fedezzen föl és hódítson meg hazájának, hogy megvalósítsa álmait, amikben hatalmasnak, birodalmak és emberek uralkodójának látja magát. De hiába zörget az ajtókon, üres kézzel bocsátják el mindenünnen. Megpróbálkozik a szerencsejátékkal. Minden pénzét elveszti rajta. Ekkor megöli a játékbarlang tulajdonosát és kifosztja a halottat. Nyugodt lelkiismerettel teszi, mint aki felsőbb cél érdekében cselekszik. Meg van győződve róla, hogy ő mellette a jog. Ez a hite a tragikuma. Mert az emberek többsége nem így vélekedik. Brando a törvény kezére kerül s a törvény irgalmatlanul el fog bánni vele.
Ebben a két drámában mutatkozik be leghatározottabb alakjában a d'annunziói hős. De vázára majd minden darabjában ráismerünk. Legutolsó művének, a Navé-nak alakjaiban is megegyéníti hősi ideálját. Sőt ez a dráma a maga egészében nem egyéb, mint a hatalom és dicsőség akarásának megrázó ordítása, hatalmas erejű fortissimo, amelynek százfejű zenekara a tömeg: a világ meghódítására készülő Velence népe.
A hatalmat, a dicsőséget: ezt akarják D'Annunzio hősei. Egyebet nem is akarnak. Egyebet nem tudunk meg róluk. Képzeletének ezekben az alkotásaiban egyéb nem érdekli a költőt. A dicsőségen és a hatalmon túl egyéb értéket ezek a hősök nem ismernek. Legázolnak maguk körül ellenséget, jóbarátot, szeretőt, feleséget s még csak az arcuk se változik el belé. Tulajdonképpen nem is emberek, olyannyira egyik felüket mutatja csak D'Annunzio, olyannyira sematikusak. Ami pedig emberi bennük, az igazában állati vonás. Bestiális lihegésük, a telhetetlenségük, a sóvár érzékiességük. Flammáról és Brontéről azon felül, hogy a hatalomra szomjaznak, csak annyit tudunk meg, hogy érzékiességüknél fogva ejti meg őket egy nő. Megejti és leigázza őket. D'Annunzio regényeinek alakjai is ilyenek. Egyrészt elfinomodott esztéták, másrészt brutális ösztönemberek. Fokozatokat, átmeneteket nem ismer ez a költő. Valami barbár erővel az ősi ösztönöket keresi meg alakjaiban, fölébreszti, kibontja és dicsekedve mutatja őket nyers mivoltukban. Az erejét mutogatja vele. Van is erő abban, ahogy D'Annunzio embereinek vadállati ösztönösségét exponálja, de csak nyers erő, bántó brutális erő, nem a művészet ereje. Rikító erő az, nem olyan, amely érzi magát, mint az ökölbe szorult kéz, hanem olyan, amely hivalkodik magával, mint a feltátott száj, a kidagadt nyak, a vérbe borult szem. Nemesség híján való erő.