Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · ELEK ARTÚR: D'ANNUNZIO DRÁMÁI
Kevés költő érdekli mai nap annyira a nemzetközi irodalmi közvéleményt mint D'Annunzio. A maga hazájában is ő az irodalmi érdeklődés középpontja. Hogy Carducci meghalt, nem egy lelkes olasz felajánlotta már neki a maggior poeta nostro jelzőjét. Annyi bizonyos, hogy dúsabb és termékenyebb képzeletű költő ma sehol sem él. Színig van ez az ember azzal, amit közönségesen zsenialitásnak neveznek: vakító villanásokkal, káprázatos színekkel, buja képekkel, amik úgy tetszik, kicsordulnak belőle, annyira önkéntelenül és oly bőségesen fakadnak. De ellenesei is sokan vannak. Egy-egy drámájának bemutató előadása, egy-egy regényének, vagy bár csak alkalmi költeményének is megjelenése valóságos csatazajjal jár a nézőtéren, meg a sajtóban. A kritikai vádaknak, amiket reá szórnak, se szeri se száma. Ő a legünnepeltebb, s egyben a legvitatottabb költője ma Olaszországnak.
: Mindez azonban puszta külsőség. Az olyan egyéniségek, mint D'Annunzio, akikben bizonyos emberi gyarlóságok, a hiúság, az ünnepeltetés vágya, a dicsőségre szomjazás, annyira elhatalmasodtak, füstfelhőket eregetve és mennydörögve járják végig pályájukat; s még a legkisebb távolságait is. Nem lett volna érdemes ezt a pennát megfaragni anélkül a meggyőződés nélkül, hogy egyenetlenségében, zavaró mivoltában is igazi költő rejtőzik ebben az emberben. Nagyszabású költő, aki egyelőre csak akarja a nagyot (s az akaraton túl talán el sem jut), de nagyot akar. És ebből a mi korunkból, amelyet a kicsit akarás korának fog nevezni majdan az irodalomtörténet, mint kivételes jelenség magasodik ki D'Annunzio.