Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám

SZINI GYULA: YORU HERCEG LEGENDÁJA

Yatsu-hasi vagyis az öt híd közelében élt egy herceg. A neve Yoru volt vagyis éjszaka. Éjjelenként, amikor magasan merengett a holdvilág, a herceg kijárt a vizekhez, amelyek pókhálószerűen folytak szét a lápon és ezüstösen csillogtak. Öt sugárra szakadtak szét és mindegyiknek a derekát ív alakú híd fogta át.

A herceg kezében háló volt. Ez a háló oly finom volt, mint az ember tenyerének a recéi. De nemcsak finom hálója és simulékony, keskeny keze volt a hercegnek, hanem éles hallása is, amellyel mindenféle neszt meg tudott egymástól különböztetni. Hallgatag éjszakákon órák hosszat figyelte a tücskök cirpelését, virrasztó poszméhek dönögését, éji bogarak zúgását. Ismerte mindezt a sokféle hangot és gyakran csalódva tért vissza az öt hídról.

De ha hirtelen egymás után három éles, tiszta, finom hang cirpelt föl a bogarak zsongó muzsikájából, ilyenkor megremegett a szíve. Még feszültebben hallgatózott, míg csak újra föl nem zendült a három hang, amely mintha valami nagyon piciny üvegfuvolából csilingelne elő. Hiába erőltette meg a szemét, a láp néma vizei fölött csak ismerős bogarak röpködtek, zirregtek vagy zúgó szárnycsapásokkal darumódra gázoltak hosszú hátulsó lábaikon. Az énekes bogár elrejtőzött valahol a sötétben, fűszálak fészke közé és onnan hívogatta a párját, akit ki tudja, hol vesztett el.

Néha hónapokon át üldözött egy ilyen hangot anélkül, hogy el tudta volna érni. Máskor meg tizet is fogott belőlük egyetlen éjszakán. Ilyenkor szerencsésnek és boldognak érezte magát és másnemű dolgai is vígan folytak. De mikor heteken, hónapokon át üres kézzel tért meg az öt hídról, olyankor bosszúságok, bajok érték és éjjelenként kisietett az öt hidra, hogy sóhajtozzék, vigasztalódjék. Gyakran eltűnődött rajta, hogy honnan, melyik országból tévednek oda azok a különös bogarak, amelyeket avatatlan szem közönséges tücsöknek, darázsnak, csibornak és más ilyesminek nézne, holott csápjaik táján nagyon finom, alig látható kis hangszereik vannak, apró hegedűik, parányi fuvoláik, szemernyi cimbalmaik, amelyek együttvéve olykor tündéri zenekarba olvadnak össze.

Yoru herceg dús kertjében, egy kis sűrű liget közepében, amelynek tisztására a hercegen kívül csak a napsugár és a holdvilág tudott eljutni, volt a csodálatos kalitka, amelynek alakja pagodára hasonlított. A pagoda falai és földele nagyon finom csalánfátyolból voltak, amelyen keresztül még a kéznek apró ráncai, lukacskái, szőrei is átlátszottak. Ebbe a kalitkába voltak zárva a muzsikáló és éneklő bogarak, amiknek száma az évek folyamán néhány százra nőtt. A tisztáson ezen a kalitkán kívül nem volt más, mint egy ódon, feketére öregedett Buddha-szobor, amely üres, de rejtelmes tekintettel bámult maga elé. Hosszú éjszakákon, amikor az égbolt terebélyes fácánfarkát húzza maga után és a holdban az óriási hold-fa gallyai remegnek, amikor a szilvafa virágai mint sziporkacsillagok kígyóznak és a kardliliomok mint ezüst pengék hajladoznak a szélben: Yoru herceg ledűlt a gyeppadra, amely mintha ezüst levelekből lett volna összefűzve. A szél néhány szirmot sodort magával, mint mikor fiatal leányok körben forognak és szoknyájuk szelével fölborzolják a hosszú fűszálakat.

*

Az államtanácsos leánya is így forog kertjében, de csak az aranyszemű halacskák láthatják magas sarkú cipőjét és karcsú bokáját. Kami-naga-hime vagyis a hosszú hajú leány még nincs tizenkét éves, de szemében, amely fehér mint a porcelán és kék mint az ég, már kigyulladt a szerelem bolygótüze.

Aki először fog feléje közeledni, attól el fog távolodni. Aki először fogja meglátni, nem tudja majd többé elfelejteni ezt a lidércfényt és bele fog pusztulni Yatsu-hasi hínárjaiba, az öt híd alatt.

- És mégsem tudom elfelejteni - sóhajtott a herceg. - A hosszú hajú leány csak egyszer nézett rám és hálóba fogta a szívemet, mint ahogy én gyűjtöttem össze hálóval a dalt az öt híd alatt.

A páva hosszasan sikoltott az államtanácsos kertjében és az uszályos madár aranypereccel a lábán a holdfényre sietett, amely oly fehér mint a tó vize, ha rásüt a nap az öt híd alatt.

Mindenki alszik az államtanácsos házában. Selyempárnán egy gyermek piheg. Parányi a keze, a lába, madárnyi a teste és az arca kicsiny mint egy csillag. A pillája le van hunyva, talán játékokról, nyalánkságokról álmodik.

- És én mégis idáig érzem a szemefényét, amely tiszta és mély, mint a víz az öt híd alatt.

Egy ráncos képű öregasszony még tegnapelőtt vitte el a herceg levelét.

- Jó uram - mesélte - a gyermek épp a kertben játszott, amikor melléje surrantam és a kezébe nyomtam a levelet. "Mi ez?" kérdezte és rám meresztette nagy szemét. "Yoru herceg tiszteli" - mondtam gyorsan. "Nem ismerem" - felelte, mire én a fülébe súgtam: "Pedig a herceg szerelmes magába, hosszú hajú kisasszony."

- És mit felelt? - kérdezte a herceg nyugtalanul.

- Nem felelt az uram, semmit - beszélte a vénasszony - gyermek még és nem érti. Nem tanította még rá senki. Nehéz dolga lesz annak, akinek a felesége lesz, mert ebben a leányban magától nem mozdul meg semmi. Én is ismertem ilyen leányt. Olyan szép volt, mint a frissen hullott hó, mint a cseresznyefa virágja, de neki nem kellett senki. Később mégis férjhez ment, de olyan lassan és olyan későn értette meg a szerelmet, hogy addig a férje mindig azt hitte, hogy nem szereti őt és ezt soha többé nem tudta neki megbocsátani. A szegény asszony bánatában nekiment a vad víznek az öt híd alatt.

Yoru herceg sokszor átgondolta és megértette mindazt, amit az öregasszony mondott. Még mindig remélt. Éppoly nyugodtan tudott várni, mint máskor a hálójával az öt híd alatt. Látta, hogy az eperfa néha évekig nem nyílik és akkor egyszerre megjelenik rajta az első rügy; egy hónap múlva már lombos az egész fa. A tó néha éveken át néptelen, de egyszerre megjelenik az eső, vonalnyi apró aranyhalacska és két hét múlva már rubintos fényű tőlük a víz fodrozó tükre. És ahogy hónapokon át tudott várni és vadászni muzsikáló és éneklő bogaraira, oly kitartással leste, hogy mi történik odaát az államtanácsosék kertjében. Kipattant-e már a rügy? virágeső, amely úgy röpköd a szélben, mint az aranypor és a szél, amely úgy simogat, mint a mandulafa virágos vesszeje, hozzák-e már a hosszú hajú leány feleletét?

Kami-naga-hime nem változott. Aranyhalacskákkal és teknősbékákkal játszott, vesszővel lekaszabolta a virágok fejét, forgott, ugrált, táncolt és néha átpillantott a herceghez, aki sápadt volt és mereven nézett reá.

Hosszú éjszakákon, amelyek ezüstösen fénylenek mint holdas, fodros tavon a mandarin-kacsa útja, Yoru herceg elbújt dús kertje legtitkosabb zugába, a pagoda-kalitka mellé és hallgatta a bogarak hangversenyét.

*

- Cin, cin... a hosszú hajú leány rólad álmodik - cirpelte a tücsök. - Hosszú hajából hidat fon számodra, amely épp olyan mint odakünn a Yatsu-hasi egyik hídja, ahonnan fürtös virágok lógnak le a vízbe.

- Szabad-e átmennem azon a hídon?

- Zirr-zurr - zirregett egy szitakötő - a hosszú hajú leány most felriadt álmából és téged keres a szemével. A pillantásai nyugtalanul folynak szét mint a vizek holdas ágai az ősi híd alatt.

- Meg fog-e látni engem?

- Brumm-zumm - dongta egy poszméh - a karjai téged keresnek és ölelésre vannak kitárva, mint ahogy a cseresznyefa két ága várja a darazsak karcsú seregét.

- Fog-e engem ölelni?

- Crr... crr - cincogott egy cserebogár - láttál-e már zöld bimbót, amelyen hajszálfinom piros vonalban kihasad a szívvirág? Így hasadt meg a hosszú hajú lány ajka és a te nevedet suttogja.

- Meg fogom-e hallani?

- Dromb... drom - dorombolt egy fekete bogár - a hó a Fuji-warán nem olyan fehér és a vérvirág nem olyan piros, mint a hosszú hajú leány keble, amelyet ugyanaz a hold simogat, mint a te homlokodat. Lecsúszott a takarója, szabaddá lett a keble és ahogy forrón piheg, a te orcádat kívánja.

- Le fogom-e oda hajtani?

- Zum-zum - zsongott egy bronzszárnyú bogár - a kicsiny lába is kicsúszott a takaró alól. Nem nagyobb mint egy kisdednek a keze és az ujjai olyan aprón sorakoznak egymás mellé, mint a holdbab szemei hüvelyükben. Keres, kutat valamit és ha az ujjad most ott volna, megfogná a lába ujjaival mint ahogy a pataki sikló körülöleli a nádszálat.

- Ott lesz-e az ujjam?

- Cirr... cirr - cirpegett egy pöttyeshátú smaragd bogár - a hőség nem hagyja aludni. A szerelem istene incselkedik vele, mintha ezer csiklandozó hangyát bocsátott volna a testére. Ledobta a takaróját, odament az ablaknyíláshoz, félrehúzta a gyékényfüggönyt és a szeme most merőn, egyenesen idenéz.

Yoru herceg felszökött gyepágyáról és ment, amerre a pillantás vonzotta. Bokor megcibálta, tüske megvérezte, fa gáncsot vetett neki, de ő ment tovább, míg el nem ért a hídhoz, ahonnan fürtös virágok lógnak le a vízbe, amely holdas nyolc erével úgy ágazik szét, mint valami pókháló az öt híd alatt.

A vizek mélyéből fényes szem nézett reá csábítóan. Feléje dobta a hálóját, de a szem még mélyebbre süllyedt a hínárok közé, amelyek ott kígyóznak az öt híd alatt.

Másnap megtalálták Yoru herceg halovány testét, amely a víz színén lebegett, mint a szabad gyökerű vízi liliomok az öt híd alatt.