Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám
Ki nyújt az írói tehetetlenség egész életen át megdagadt dicséretre-vágyának eleget? Kinek van nyájas elismerő szava a Nemzeti Színház darabjaira, történelmi regényekre, hazafias dalokra, süldő leánykák és szerelmes suhancok rímes ömlengéseire s ami még ennél is rosszabb, tanárok, akadémikusok és bölcselkedő ügyvédek tanulmányaira? Ki érti a módját, mint kell megírni azt a félhirdetést-félbírálatot, azt az ügyes elhallgatásokból és feltűnő dicséretek mögé óvatosan rejtett gúnyos célzásokból ravaszul bogozott szatírát, közönség és író szatíráját egyaránt, melynek nevei: tárcatanulmány, színi bírálat, könyvismertetés. Ki az a puhatollú cinikus, az a kegyetlen filantróp, az a jóságos hóhér, az a hízelgő torzkép-rajzoló, az a senkit se komolyan vevő s azért mindenkit figyelemre méltató enyhe bölcs? Ki ő? Ugyan ki? Sok név tolul az ajkra... lehet ez is, lehet amaz is... lehet mindenki!... és mégis egyik se... nem említek nevet!... én mindannyiukra gondoltam, kiknek fura mestersége lőn: magyar hírlapi bírálatokat írni!
Sokan erkölcstelen pajtáskodásnak bélyegzik a kegyes hazugságok e finoman kivattázott rendszerét! Pedig nincs igazuk. Mert könnyű a hóhérnak, ő legalább mindenkorra végez azzal, akit egyszer felakaszt. De nehéz a becsületes kritikusnak, aki minden kávéházban ott találja a "kivégzett" írót. És tud is róla mindent! Tudja, hogy derék ember, jó ember, hogy családapa, hogy mennyi a jövedelme, mennyi az adóssága, mennyire reászorult szegény feje egy kis sikerre, akár kipanamázott sikerre is!... már most kérdem, ki az a hős, az a bátor, erős, aki megőrizheti a szent tárgyilagosságot?
Nagy nemzetek megengedhetik maguknak egy-egy folyóirat fényűzését, ahol ki-ki a maga véleményét mondja el s így ha nem is az igazság, de legalább egyes határozott irodalmi irányok szempontja teljes kifejezésre talál. Göttinga bízvást ítélhet Strassburgról, München Berlinről, New York Londonról - s Párizs magában is nagy világ! de a mi kis fővárosunknak az országban nemigen akad vetélytársa - s itt bizony mindenki ismer mindenkit.
S amellett írók pajtáskodása és közönség pártolása egymást szítják, növelik, táplálják. Ha a kritikus mindig elmondaná a maga őszinte véleményét, becsukhatnák a könyvesboltokat! Írók élete, az irodalom folytonossága, fejlődése függ attól, hogy ő mennyire tudja nézetét elpalástolni, feldíszíteni, kicifrázni.
Igaz, hogy a múlt század elején a kezdő magyar irodalmat a lehető legszigorúbb bírálat figyelte, kísérte, ellenőrizte s az irodalom mégis fejlett, sőt úgy nekifejlett, mint azóta soha. Pedig akkoriban még közönyösebb publikumot kellett meghódítani s az a pár, egymást igazságosan megítélő író még szorosabban összetartott, mint ma. Igen ám! de a közönség akkoriban oly érzéketlen volt, hogy író nem is igen számított reá s a bírálat nem lehetett egyéb, mint néhány lelkes hazafi, művelt amatőr felvilágosítása.
Mihelyt a negyvenes években kialakul az olvasóközönség a szó kissé európaibb értelmében, a könyvkiadás kezd üzletté, az írás jövedelmi forrássá válni, meglazul egyszerre a Kölcseyek, Bajzák, Vörösmartyak catói fegyelme. A Divatlapok ékes szóval fordulnak a hon szebblelkű asszonyaihoz, érdemes leányaihoz s a vidéki fűzfapoéták dúdolásait, mint lelkes Istenfiakét ajánlják megvételre. Természetes, hogy nálunk hangosabban kellett verni a dobot - vagy hogy agrár népünkhöz illőbb fordulatot használjak - hangosabban kellett szólnia a kolompnak, hisz konokabb, tunyább, ellenállóbb nép megnyeréséről volt szó, mint másutt világszerte. Ezért van az, hogy nem a tárgyilagosságra törekvő Gyulai, hanem igenis hírlapjaink keltették fel az irodalom iránti általános érdeklődést. Az újságírók viszont a magyar publikummal bánni tudást, betűhöz édesgetést főleg Jókaitól tanultak, ki önmagának s az irodalomnak egyaránt hasznára, regénnyel, tárcával, színdarabbal, élcekkel, hirdetésekkel, imitt-amott a karzati ízlésnek tett engedménnyel az olvasók legkülönbözőbb rétegeinek ínyére való tendenciával, derűre-borúra osztott elismeréseivel tartotta éberen az egész ország rajta csüngő közönségének kíváncsiságát. Ily körülmények közt úgy felfordult az irodalmi morál, hogy az őszinte szó kezdett már-már hazaárulás-számba menni. E vádat Gyulainak gyakran lobbantották a szemére! Ezt nem mint égbekiáltó igazságtalanságot, hanem mint az erkölcsi fogalmak viszonylagosságát bizonyító érdekes adatot említem meg, a materialista történetfelfogás hívei számára. A közérzésnek megfelelően ki is alakult a legenda s átment egy nemzedék tudatába, hogy Gyulai irigy, epés, kiaszott szívű. E mellett széltiben szavalták mélázó érzelmességről tanúskodó, gyermeteg, romlatlan kedélyből szakadt verseit és meséit. Senki sem gondolt reá, hogy a Krisztus és a madarak, a Gonosz mostoha idillikus tisztaságú sorait ugyanaz az ember írta, mint a nemzet bálványairól: színészekről, szónokokról, írókról szóló epés bírálatokat. A dolog csak most - mikor a polémiák porfelhője oszlik - kezd némileg kivilágosodni. Gyulai költői ihlete és bírálói működése ugyanazon az érzelmes ábrándon, gyönyörű naivitáson alapul. Vagy nem élettől idegen gyermetegség kell-e hozzá, hogy az ember a zsurnalizmus hatalmának megalapításakor az igazságot kívánja diadalra juttatni s a kritika és irodalom század eleji tisztaságáról álmodozzék? Nem meseszerű lelki tisztaság kell-e hozzá, hogy valaki higgyen az újságírás puritanizmusának megőrizhetésében, hogy a Nemzeti Színház iránt tényleg vallásos rajongással viselkedjék, hogy mindazt, ami körötte kultúrhivatás cégére alatt: vezércikk-frázissá, megélhetési eszközzé, népszerűség-toborzási móddá lőn, egész komolyan vegye és Kölcsey szent buzdulásával és hevével karolja föl. Haragja, mellyel a rossz darabok, rossz színészek ellen kikél, az az alaposság, mellyel Bulyovszkyné hanglejtési fogyatkozásaival, egy éktelen járású színész "lába zsarnokságával" foglalkozik, erre a lelkes meggyőződésre vezethetők vissza. "...én szeretem, ha az írók nyíltan kimondják egymás műveiről ítéleteiket s a magam részéről senkit se szerethetek és tisztelhetek annyira, hogy ellene, ha meggyőződésem kívánja, ne írjak."
Természetes, hogy a kritika újságkritikává fajulásának azaz inkább fejlődésének Gyulai se tudta útját állni; kritikájának nevelő, a napot szolgáló hatása szintén elmaradt. De épp mert a nap követelését nem elégítette ki, emelkedett ki belőle, még színi előadások után odavetett bírálataival is. Gyulai elítélő szava annak idején sérthetett, fájhatott, igaztalannak tűnhetett, ma úgy érezzük, hogy fejet rázása, vállvonogatása, sőt tagadása a mi érzésünknek megfelel. Az ő nem-e leggyakrabban a mi nem-ünk is; Petőfire, Aranyra, Vörösmartyra, Katonára kimondott nagy igen-jei szintén a mieink: az egykor Lisznyai, Tóth, Rákosi s mások érdekében hangosan felzúduló reciminatiók ma nevetségesnek látszanak; sőt a Jókai-hívek túlzását sem értjük.
Szóval Gyulai ízlésének körülbelül Arany halála idejéig minden igazat ád. Azóta - legalább úgy érezzük mi - elmaradt a világtól. Soha se hallottunk tőle egy teljes elismerő szót, pedig annyi szép tehetség fejlett körülöttünk. Ez egy kissé gondolkodóba ejtheti az embert! Vajon nem járunk-e úgy, mint irodalmi közvetlen elődeink, kik minduntalan kikiáltottak valakit Petőfi, Jókai, Arany utódainak, kik néhány cicomás nyelvű csapongó színműben Shakespeare-i erőt és fantáziát vélték fölismerni? Engem néha nyugtalanít, hogy ez a derűs öregúr aki közöttünk él, aki annyi divat elmúlását látta, aki éppúgy tud szeretni, lelkesülni, mint megvetni és gyűlölni, ki minden irányban föl tudja ismerni a tehetséget, tőlünk oly ridegen megtagadja a biztatást. Fogunk-e még tőle elismerést kapni? Csak egy jó szót! Ki tudja?
*
"Annyi bizonyos, hogy én nem új igazságokat hirdetek s nem eredeti eszméimet akarom elmondani. Ezek az eszmék oly régiek, mint maga a drámaköltészet, melynek természetén alapulnak s oly örök igazságok, mint ahogy a költészet egy és örök a kor és divat bármily változatai közt. S ezt egyszer és mindenkorra csak azért jegyzem meg, mert el akarom ismerni azt a hibámat, melyet untalan szememre vetnek, hogy tudniillik bírálataimban csekély eredetiséget tanúsítok. Miért ne vallanám be, hogy én nem találtam fel a költészet örök törvényeit, melyeket annyi múlandó műre alkalmazgatok? Miért titkoljam azt a gyöngeségemet, hogy semmitől sem óvakodom inkább, mint attól a nálunk annyira bálványozott eredetiségtől, mely a költészet örök törvényei fölött diadalmaskodik."
Ha Arisztotelész feltámadna s egy nemzeti színházi előadás után a Kerepesi úton találná Gyulai Pált s meghallaná tőle, hogy a drámai hősnek össze kell ütköznie a jogos viszonyokkal, hogy folyton cselekvőnek kell lennie, hogy részvétünket kell bírnia jeles vagy nagyszerű, vonzó vagy megdöbbentő tulajdonai miatt, s hogy e három tulajdonság nélkül a tragikai főszemélynek nincs létjoga, ha meghallaná továbbá, hogy a katasztrófának épp kiengesztelőnek és megrázónak kell lennie... és ha végül Gyulai elmondaná neki azt is, hogy mindez nem kritikusi önkény teremtménye, hanem a költészet általános és a színpad viszonyított követeléseinek megfelelő mindenre érvényes, szabály, örök törvény... tudom, hogy Arisztotelész, aki athéni úriember volt, ami annyit, még többet jelent, mintha azt mondanám, hogy párizsi, azaz jelenti az okosat, saját tanain kifogót, önmagát meghaladót, tudom, hogy az öreg bölcs fölkiáltana: Hogyan? Ezek a ti örök törvényeitek - hisz ezek az én ötleteim!
Rouget de Lisle esete jut eszembe, ki cím nélkül írta meg szabadságdalát. Pár hét múlva, jő vele szembe valaki s dúdol egy éneket, melyben a költő saját versére ismer:
Hogy hívják ezt a dalt? - kérdezte az énekest.
Hát ön még nem ismeri?... ez a Marseillaise... felelé az utas.
Tudta azt már mindenki, csak épp ő, a költő nem - s a saját verse, mint ezrek szívét megdobogtató szimbólum, mint új hit, új tan, új vallás verődött vissza feléje. Nem csoda, hogy a szegény, bolondos Rouget de Lisle nem tudta mi a neve önnön dalának.
De Arisztotelész nem költő, kinek egy szerencsés óra jutott osztályrészül, ő mint mondom rettenetesen okos gentleman, kinek gondolat, azaz változás volt az élete - képzelhetni, hogy kétezer év óta mennyit haladt! Előadná Gyulainak, hogy benne a költészetre vonatkozó gondolatok sok kétely közt alakultak ki, s hogy tulajdonképp nem egyebek, mint néhány általánosított megfigyelés, melyekből legfeljebb azt lehet megtanulni, hogy az indukció anyagának felszaporodásával változnak az induktíve levezetett szabályok. Más törvényeket szűrök le, ha Aiszkülosztól Euripidészig vizsgálom a drámákat és másokat, ha Aiszkülosztól Ibsenig.
Szinte hallom Gyulai Pál pattogó válaszát, hogy Arisztotelész őrizkedjék a "nálunk annyira bálványozott eredetiségtől" s ne merjen a költészet örök törvényeivel packázni. De Arisztotelész udvariasan azt felelné, hogy a történelem tanúsága szerint, az eredetiséget Athénban még inkább bálványozták, mint Budapesten, ami pedig az igazságot illeti, arról megírta a maga külön véleményét. Erre aztán kezdené idézni - öregurak szeretnek saját műveikből idézni, még ha különben váltig erősítgetik is, hogy lelkileg rég meghaladták őket - szóval idézné a Methaphysikából a következő kiábrándult, kiábrándító sorokat:
"Az igazság keresése nehéz is, könnyű is egyszerre. Hisz egy gondolkodó se éri el egészen, mert mindenki tud valamit mondani, ami a dolog természetének némiképp megfelel. S még ha az egyes, egész tévúton járna is, sok ember erőlködése végül bizonyos fokú tudásra vezet... A nehézség kétirányú. Nemcsak a dolgokban, de bennünk is rejlik. Mint a denevér szemei nappali fényre, úgy való a mi lelkünk gondolkodó képessége azon dolgok megértésére, melyeket a természet oly nyilvánvalóaknak teremtett..."
Halljátok bíráló feleim: Mint a denevér szemei! De ugyan minek ezt újra hallanotok, hisz tudjátok oly jól, oly nagyon jól és úgy kínoz, gyötör a meggyőződés, a mértékhiány. Ezért keresitek, kutatjátok, hajszoljátok a benyomást, felőrlitek magatokat érte és siettek, hogy azon remegőn foglalhassátok belé izgatott jelzőitekbe. Gondolkodók, impresszionisták, érdekesek vagytok... elmondhatni rólatok mindenféle jót - de írók nem, kifejezők nem, stiliszták nem lesztek soha. Sok anyagot adtok a beszédre, de írástok irályáról hallgatni jobb!
Gyulainak megállapodottságokba és megállapíthatóságokba vetett rendületlen hite, ez az esztétikai predesztináció, ez a szépészeti kálvinizmus, lehet sok tévedés, sok korlátolt fölfogás oka, elmaradhat miatta a meglelt új vonatkozás, új eszme, stílusban megránduló, szavakat megrengető, meghullámoztató, rajtuk végiglüktető ideges öröme, de innét ered az az egyenletes, fölényes, kitartó, önmagát erősítő és mérséklő pátosz, könnyen ömlő, egyöntetű nyugalom, melyet meg nem zilál a felbukkanó paradoxonok részeg meglepetése, mely Gyulai előadásának a meggyőződés halk ékesszólását, élezett fordulatosságát, árnyalatos gazdagságát s minden pompánál ünnepélyesebb oly egyszerűséget ád, minőt a természet a tehetség, kérdésektől zaklatott érdekes tökéletlenségétől megtagad, s rendesen csak a lángész egyensúlyozott, minden rejtélyeket fölfedő, a kérdések lényegébe ható harmóniájának nyújt. Természetes, hogy ezt a harmóniát a lángész maga számára kivívja, Gyulai pedig egyszerűen kikölcsönzi. A világ problémái őt édeskeveset nyugtalanítják s így a világnézet szót nem merem használni - de az idéztem sorok bevallása szerint esztétikai tanításokat, elveket, melyek ítéletének mértéket és megállapított nézeteket követelő lelkének nyugalmat adni hivatvák, mind készen veszi át. S e kölcsöneszmék megnyugvásában zseniális stilisztává edződik az ő tehetsége. A hogy-os, miszerint-es mondatok minden más írót kusza hálóikba keverő szövevénye őt nem fenyegeti; legbonyolultabb gondolatát, fürge elevenségű, ízekre tagolt, ritmikus csengésű mondat fejezi ki. Sehol egy pontot nem hagy megvilágítatlanul, de viszont semmit se emel ki, hogy mintegy mutatóba tegye; a közhelyt nem rejti el, a ritka eszmét nem teszi rikítóvá; egymásba elegyíti őket a legdiszkrétebb írói művészettel. Legfeljebb ha imitt-amott egy-egy ironikus élő fordulat kicsillan. De még gúnyában is megőrzi önmérsékletét. Jókai írt egyszer egy rossz balladát; Petőfiről szólt, ki sírjából följár özvegyét hívni-hívogatni magához; de a közös sírban nem találja saját fejét s más koponyáját illeszti törzsére; a költőre csak a koszorús kalpag emlékeztet. "Koszorúját meglelte, a fejét nem, ami alkalmasint azt akarná kifejezni, hogy a költőknek még a sírban is legtöbb gondjuk van koszorújokra", jegyzi meg Gyulai. Egy szóval se mond többet! Nem hegyezi közvetlen Jókai ellen a malíciát; ki-ki értsen meg belőle annyit, amennyit tud. A cikk vége felé hasonló fordulat: "Petőfi 1848-ban heves polémiát folytatott Jókai ellen és szemére vetette, hogy "öt impertinenciát" követett el rajta." Hol van az az Alfred Kerr (vagy az a Kerr-tanítvány), aki kezét ne vágatná le inkább, semmint elhallgassa, hogy ez: a hatodik. Gyulai lenyeli a fölösleges személyeskedést. Legalább idő előtt nem surrantja ki. Mint a birkózó, aki karját addig lendíti, lóbázza, amíg aztán torkon ragadja ellenfelét és leteríti. A bírálat annyi elhallgatás és óvatos kerülgetés után így végződik: "Úgy rajzolni Petőfit, mint fejevesztett költőt! Ha a két költő közül valamelyik csakugyan elvesztette fejét, az bizonyára nem Petőfi."
Gyulai bízvást írhat körül, hisz az ő körülírásai, célzásai is világosabbak, határozottan ráutalóbbak, mint a mi kimondásaink. Beszéde annyira könnyen érthető, gördülékeny, hogy az ember elolvas egész mondatokat, egész fejezeteket, egész lapokat s a gondolkodása teljesen szünetel. Amit Gyulai leírt, azon nem kell tovább elmélkedni, az önmagát magyarázza. S az ember egyszerre csak a fejéhez kap: Ugyan mit is olvastam? Az átmenetek oly enyhe simasággal csuszamlók, hogy az olvasó sehol sem állhat meg, sehol sem vethet horgot. Ez a világosságnak és érthetőségnek oly vakító foka, hogy okvetlenül bele kell zavarodni. A gondolatmenet gerendázatába nem lelni rést, a gépezetet nem hallani; nincs hova ennyi csiszoltságban belekapaszkodjam. Egy hosszabb Gyulai cikkel bizony nehéz megküzdeni, ha nem engedem magamat át az olvasás mindent elragadó sodrának, könnyű kéjének, ha meg akarom jegyezni, meg akarom tartani azt, amin különben tekintetem, mintha csak löknék, tolnák, lendítenék, gyorsan átiramlik. E mindent egyszerűsítő és legtermészetesebben feltüntető előadás, tulajdonképpen igen nehezen kifejezhető dolgoknak válik könnyen urává. Gyulai be nem hat ugyan a lelkiek sötét, alig elérhető mélyeibe, nem old fel súlyos pszichológiai kérdéseket díszes igénytelenségű prózájában - sőt az alakulás körülményei vagy egyéb a költészet lényegébe vágó kérdések sem izgatják igen. Szóval a költészetnek nem lelki forrásait fedi fel, de a felület, a kifejezés, a stílus sok árnyalatát ragadja meg, sok elfutó sajátságát kapja el. Kész művet leírni, különösen stílust jellemezni senki se tud jobban, mint ő! Ebben rejlik tulajdonképpeni eredetisége. A nyelvújítás, Vörösmarty, Petőfi és Arany nyelvéről adott elemzései majdnem végérvényesek. Itt, a drámabírálatokban nem igen nyílik alkalma ilyesmire; de azért akad néhány kitűnő, néhány rendkívül találó jellemzés, mely csak az előadási mód sajátságait igyekszik feltüntetni s íme, egész ember, egész kor képét adja. Ha pár szót szentel a Corneille és Racine-féle művek "kellemes feszességének, finom ragyogásának, ritmusos pátoszának s korlátolt szenvedélyének", ha Hugo drámáiról csak annyit mond, hogy "a cselekvény megriadt folyamában eseményt eseményre halmoz, erőszakosan vagy véletlen old és személyeit beszélni se hagyja, hanem űzi őket, hogy minél sebesebb gőzerővel vonják a cselekményt csattanásra", akkor e pár sorban kifejezte a két francia irány, a klasszicizmus és romantika egész ellentétét. A Dumas-fils-ek, Feuillet-k, Sardou-k, Ponsard-ok józan-kijózanult korát, melyben "van ugyan némi maradványa a romantikának, de féktelenségéből semmi", így írja le néhány egyszerű szóval: "A történelem nagy tényei, alakjai többé senkit sem lelkesítenek, a dráma múzsája csak a jelenben él, utcai pletykákkal táplálkozik, mint egy grisette, vagy nagy szalonfecsegésbe merül, mint egy unatkozó úrhölgy. A költők irtóznak a nagy felindulástól, nem keresik az erősebb összeütközést, a mélyebb tragikumot, ha mindjárt kétes úton, groteszkkel vegyítve, disszonáns benyomást hagyva is hátra, mint azelőtt húsz-huszonöt évvel; megelégszenek a mindennapi élet veszélyeivel és gondjaival, oly bukással, melyet elviselhet az ember, oly diadallal, melynek nem mindig örülhetni. A szenvedély nyelve kiveszett..."
Különösen sikerült mindaz, amit Szigligetiről, az ügyesség és művészietlenség, a jó elgondolás és szándék, de rutinos kidolgozás és bágyadt nyelv mesteréről ír. Nagyon finom észrevevések ezek, de oly simpficáltan kifejezve, hogy az ember közhelynek véli őket első pillantásra.
Szigligeti, aki ügyes színpadi bábjátékos, alakjainak tulajdonságait, szenvedélyeit fokozatosan növeszti, kíséri egész a kitörésig - mindennek megadja okát egy-egy szóval s ezért panaszkodik, ha a kritikusok nem akarnak valamely hőse tettének motiváltságába hinni, Gyulai így felel nekik:
- "A féltékenység okai megvannak a viszonyokban, de nincsenek meg az alak természetében... nem egyes mondatok határozzák meg a jellem lényegét, hanem az egész rajz szabatossága és elevensége."
Ily kimondhatatlanságoktól más író úgy megijed, hogy inkább megkerüli, körülírja - vagy legalábbis "kirakatba teszi" -, de Gyulai egyenest huszárosan vág neki s úgy mondja el, mintha mi sem volna egyszerűbb. Az eredmény, hogy az olvasó el is hiszi végül, hogy csupa közönségeset mond. Minden cikke tele van ilyesmivel. Hadd' idézzek még néhány találó szót, talpraesett ítéletet Szigligetiről:
"Csak a színpadot rajzolja a színpadnak s nem a színpadnak az életet... Érezzük, hogy a költő inkább a mi kedvünkért ír, mint a maga jó kedvéből... Ismervén a cselekvény fordulatait, majdnem ismerjük az egészet..."
Ha az ember e közhelylátszatú mondatokat olvassa, el kell gondolnia, mint fejezné ki mindezt, ha véletlenül nem Gyulainak jutnak eszébe, hanem közülünk valakinek kellene az illanó benyomásárnyakat felfognia.
Szigligeti iskolájából egy csomó hatásvadászó drámaíró került ki. A színpadi hatás mesteremberei. Ez időben lépett föl Jókai, ki ugyan nem épp színműírói tehetséggel, de politikai célzásokkal s egyéb horgokkal csalta színműveihez a közönséget. Gyulai ennyit ír:
"Jókai nem érti ugyan a bensővel meghasonlott forma titkát, mint elődei, de ebbeli hiányait tudja pótolni holmi ezzel egyértékű dolgokkal."
Lehet-e elnyomottabb gúnymosolyt, leplezettebb iróniát képzelni, mint ami ebben a mondatban rejlik?
Valahányszor Gyulai szabadon átengedi magát a benyomásnak és a teória nevében meg nem riad tőle, mindig valóságos diadalaikat aratják: veleszületett jóízlés, okos, higgadt megfigyelés és bravúros kifejezni tudás. De nagy a baj, ha az "ötletszerű sejtést" a német esztétikák folyóirati ismertetéseiben felhígult Arisztotelész leküzdi. Ilyenkor vértelen elvont definíciókat kapunk tőle:
"...(Szigligeti) az időszerintit általános érdekűre emelte, noha az időszerinti és általános érdek összeolvadása nem emelkedik nála fensőbb fokra..."
Honnét veszi a fokmérőt, ki tudja? Mindazonáltal az ilyesmi kivétel, Gyulai rendesen a másodkézből vett eszméknek is egyéni színezetet ád. Ezt nemcsak előadása formájára mondom. Ő valósággal önnön jellemképét festi az idegen eszmék keretébe. Ezért van az, hogy míg Erdélyi János, Salamon Ferenc, Greguss Ágost s mások, még köztünk élő, kopott tanok hűlt vázát sallangos frázisok hüvelyében elnöki széken, egyetemi katedrán s egyebütt csörögtető urak már nem érdekelnek, Gyulai könyve még mindig jelent számukra valamit. Őt magát jelenti! Benne van ennek az érdekes embernek gondolkodása, józan tiszta életfelfogása, sőt taglejtése, hangja, eleven beszéde.
Akiknek volt alkalmuk Gyulaival személyesen érintkezhetni, azoknak feltűnhetett, hogy bizonyos nevek, események puszta megemlítésére mindig ugyanazokat a megjegyzéseket ismétli. Az ismétlés szó helytelen... néki mindig ugyanaz jut eszébe! Bár még szavai használatában sem igen vannak eltérések, előadása mindig újra friss és eleven. Mihelyt nézetét megalkotta, hosszú megfontolás, összehasonlítás után kiformálta, nem válik el tőle többé.
Emlékbeszédeiben egy korszak halottait siratván el a szabadságharc előtti, alatti s utáni kor, a kiegyezés jellemzésére akárhányszor egy és ugyanazon kifejezéseket használja. Amit a nyelvújítás, Vörösmarty, Petőfi, Arany nyelvéről oly nagyszerűen megírt, azt műveiben tán ötször is ismétli. Schlegel ellenében Moličre-t több évtizeden át egyformán védi. Csak a drámabírálatok két kötetében is lapszámra ismétli ugyanazt, nemcsak Moličre-ről, de a tragikumról, komikumról, nemezisről, humorról stb. Ezen a világon, ahol minden változik, ahol még az ásványfajoknak is megvan a maguk lassú evolúciója, Gyulai számára csak az esztétika, csak a drámaelmélet marad változatlanul szilárd. Így kívánja ezt az ő megnyugvásokat követelő szívós természete. Határozott mértékeket formáló lénye egész biztonságával aszerint alkotja meg ítéletét, amint elképzelt állandó műfaji ideálját az adott dráma megközelíti. Színészekről azért nem szeret igen írni (bár néhányszor igen szépen ír róluk), mert a színészet elmélete nincs úgy megállapítva, mint a színműírásé.
Gyulai dramaturgiája, annyira belevetítése, kisugárzása saját lényének, hogy ami belőle hiányzik, azt öntudatlanul kiirtja a drámából is. "Az ember isteni részének küzdelmei után áhítozunk. Az oly hitvány szenvedélyek, mint a játék, részegség s több efféle hogyan lehessen tragikai és drámai indok, ha e tragikai és drámai csak emelkedett szenvedélyek bűnbe és erénybe játszó tévedéseiből merülhet föl? S miért higgyünk oly költői kiengesztelésben, mely... sérti erkölcsi érzületünk."
A vad, a véres, a kegyetlen életet, a nagyszerűen, fönségesen igazságtalan életet söpri el ez a becsületesztétika a színpadról. Gyulai, az okos, a magát mindig fékentartó Gyulai, a szerelem monomániája a legerősebb, legcsodásabb szenvedély színpadi feltüntetésének jogosultságát is tagadni meri, pompás egészsége követelődzésével pedig a fizikai fájdalmak feltüntetésétől szeretné eltiltani a színészt. Bár szenvelgés híján való férfias lénye egész erejével kél ki a melodrámák érzékenyítő befejezése ellen, s e kérdésről ama sokat és nehezet, könnyen és röviden összefoglaló jellemző mondatok egyikében így nyilatkozik "idealizmusunk rovására kíván szívünkbe hatni, amennyiben felindít megnyugtatás nélkül, vagyis egészen más alapon nyugtat meg, mint amelyen felindított" s bár művészi ízlése egész biztonságával utasítja el a moralisták: jó emberek diadalát, rosszak bukását követelő művészietlen dráma - befejezését, - tulajdonképpen csak tovább tolja az erkölcs győzelmét s átviszi az egyéntől a világrendbe. "A személy bukhatik, de az eszmének győznie kell: a morál éppen úgy része a drámai művészetnek, mint a lélekbúvárlat, jellemrajz, cselekvény, sőt úgy szólva egymásba játszanak".
Ki ne ismerne reá mindebben arra a Gyulaira, ki Vörösmarty Vén cigány-át dagályosnak mondotta? Miért ne érezte volna dagálynak ez a nyugodt életbölcs, hogy:
"A vak csillag ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében"
mikor ő nem tudta vaknak, nem nyomorultnak ezt a mi földcsillagunkat s mikor nem keserű lében, de édes mézben érzi forogni. Hogy is ne? Hisz a jókat-rosszakat tépő világrendet oly idealistának hiszi, ki foglalkozásszerűleg az eszmék diadalra juttatásának hálátlan mesterségét űzi. Ez az eredeti bonhomia érzik át oly kevéssé eredeti tragikum elméletén is.
"A tragikai személy vonz vagy megdöbbent s midőn szenvedélye vakmerőségre, tévedésre, vagy bűnre vezetik, aggódunk érte, midőn fölidézte maga ellen a nemezist és megbukik anélkül, hogy eltörpülne, megrázkódunk, talán könnyezünk, de egyszersmind megnyugszunk, ennek így kellett történni, mert így kívánta a világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó disszonancia nem marad hátra; mert felindulásunk megnyugvásban ringatódzik."
Coriolanus elbukott, a világrend helyreállt s felindulásban ringatódzó megnyugvás jó hatással lévén az étvágyra, mehetünk szépen vacsorálni. Plaudite! Minden a legnagyobb rendben van a lehető világok legjobbikán.
Amit ő tragikai hatásnak nevez, tulajdonképpen nem egyéb, mint kellemes részvéttel fűszerezett felindulás; az érdemetlen szenvedés keltette harag "kellemetlen érzés" lévén, természetes, hogy a drámai hősre tévedések és szenvedélyek által megokolt szenvedést kell mérni, mely nem lázít fel a jó, hálósipkás világrend ellen. Meg van róla győződve, "hogy a költő sokat merhet ugyan, de ártatlanok szenvedését, nagy bűnösök boldoggá tételét még a legnagyobb lángész se fogja elfogadni". Gyulai nem is sejti, hogy a lázadásnak, a világrend ellen zokszóval kikelésnek, a felzaklatásnak is megvan a maga művészi jogosultságú dramaturgiája. Nem csoda, hogy Ibsen az ő számára mindig csak a "kellemetlen író" maradt, ki felhorzsolta szépérzékét. De hisz ebbe a szűk esztétikába nemcsak Ibsen nem férhet bele, de minden, önmagát korlátlanul, féktelenül, álszemérem nélkül, nagy műbe korlátokat döntő, gátakat elsodró hatalommal belevető egyéniség.
Gyulait Vörösmartyban a formás epigrammák csiszolója, a nyelv varázslatos bűvésze, ördöngös mestere érdekli, a sötét eszmékkel borított, "vert" ember számára nincs szeme. Aki ma foglalkoznék Vörösmartyval, bizonnyal kora ifjúságtól fogva követné nyomon e búskomor dúltság fejlődési fokain a végső kifejlésig, amíg leírhatta a rettentő sort az Emberek című versbe, hogy az "ember fáj a földnek". Gyulai az Embereket épp hogy megemlíti - néki a Szegény asszony könyve többet nyújt. Gyulai észre se vette, hogy Vörösmarty csomó sebzett ideg kiölésére, fájdalmának eltakarására, értékes neuraszténia-tőke parlagon hevertetésére kényszerítette az almanachos divatköltészetet, a kiengesztelő befejezéseket kívánó korízlés. Gyulai számára Vörösmarty kötelességtudó, kitűnő házi tanító, szerkesztő, takarékos, jó családapa, ki nagyszerűen zöngelmes verseket ír s kit a forradalom eseményei úgy megviselnek, hogy beléjük betegszik. Ekkor írja meg a Vén cigányt, melyben már Gyulai nem érzi a költő "valódi nagyságát", s melyről részletesen így nyilatkozik egy drámabírálatához fűzött polémiában:
"E költemény első versszaka kitűnő szép, a másodikban már kiesik az alaphangulatból, több helyt dagályba csap, míg forma tekintetében nem mindenütt ismerhetni meg a régi Vörösmartyt..."
Persze, hogy nem! Hisz épp innét a vers agyrázó ereje! De Gyulai a féktelenséget kortársainál, még ha Vörösmarty lírájában is, formátlanságnak érzi. Mi lesz hát a legvadabb zsenikkel, kik a legszabályosabb műfajt merték megalkotni vagy feldúlni - amint tetszik - mi lesz Aiszkülosszal, Shakespeare-rel, Moličre-rel? Gyulainak a múlttal szemben akkora volt tisztelete, hogy beleszelídíti őket elméleteibe, hozzápolgárosítja személyéhez.
Shakespeare Brutusa bukik, mert bukik, mert sorsa kiszámíthatatlan esélyei vesztébe sodorták. Mi volt a bűne? Hol a nemezis? Min nyugtassa racionalizmusát Gyulai? Érdekes megfigyelni, hogyan olt be Shakespeare forrongó vérébe egy csöppnyi higgadt Gyulai-vért:
"Brutus nem azért bukik, mert a szabadságot szerette, hanem mert nem okosan szerette."
Nem okosan szerette! Hát lehet okosan is szeretni? Ezt az egész világon csak Gyulai tudta. Igaz, hogy az okos szeretet is magában hordja nemezisét! Senki se hisz benne! S ezt Gyulainak, ki oly őszintén tudott szeretni, annyi jó ügyet, de ki őszinte szeretetét érett meggondolással zabolázta meg, sokszor kellett keserűen tapasztalnia. Brutusra vonatkozó elmélkedését Gyulai így folytatja: "Az erkölcsi szükségesség fejleménye, hogy a szabadság nevében elkövetett politikai orgyilkosságot, a szabadsággal kacérkodó zsarnokság kövesse s a szabadságot nem érdemlő Róma végképp a cézárizmus karjaiba dőljön."
Ez a kezdetleges történetfilozófia elég arra, hogy Brutus és Róma romlását esztétikai kielégültséggel nézhesse végig. Gyulainak még az oly Melinda-féle alakok pusztulása okoz némi fejtörést. De kispekulálja az ő bűnüket is: az eszély hiánya, a túlságos bizalom, mely a sors haragját magára vonja, ez a vétségük. Ez alapeszmét kifejezve bízvást lehelhetik ki életre képtelen lelküket.
Igaz, hogy nehéz dolog a véletlent színpadra hozni, a sors szeszélyt űző játékait elfogadtatni, az indokolatlanságot megértetni - de azért költő a költő, hogy elfogadtassa velem a szeszélyt. Valami melodrámában elpusztul egy dajka, kinek a tej a fejébe szállt s ki belehalt. Én elhiszem Gyulainak, hogy ez a melodráma rossz, hogy ez az alak halála kellemetlenül hat - de ha véletlenül drámailag igazolva volna, se hatna jobban. Hisz minden attól függ, van-e a költőnek akkora szuggesztív ereje, hogy rámenjek a lépre... ha van, hát elhiszem neki még azt is, hogy Lear, Hamlet, Macbhet... igazi emberek, valóságos jellemek, hogy e drámák cselekménye merő igazság. A költő, a nagy elfogadtató - minél valószínűtlenebbet, minél hihetetlenebbet mer és tud elhitetni, annál nagyobb! Shakespeare e téren is a legkülönb merő: megírta a Szentivánéji álmot. De Gyulai nemcsak az élet és sors vak csapongásait, hanem a költői képzelet játékait is alapeszmére szeretné visszavezetni. A Szentivánéji álom puszta álomkép voltába éppenséggel nem tud belenyugodni. Pedig oly szépen írja le a szerinte tarthatatlan nézetet, hogy már csak ezért is érdemes lett volna hozzá ragaszkodni:
"A szerelem szeszélye űz itt játékot. A vak szenvedély e csalódásai, az érzékiség szemfényvesztő játékai, az égő agy változékonysága és tévelygése, a szeszély és ábránd ez eszmélet nélküli féléber varázsa, e minden magasabb szellemi és erkölcsi központot nélkülöző cselekedetek, mind álomhoz hasonlítanak, mely szorongó bonyodalmakkal húzódik el előttünk, melyből nincs más szabadulás, mint az ébredés, az öntudat helyreállása."
Aki ennyire érti a szent-iváni éji álom erdőzúgással telt poézisét, minek annak alapeszmébe zsugorítani az egészet? De Gyulaiban a sejtések, a megérzések embere mögött mindig ott leselkedik az agy-, az ész-ember is, ki nem nyugszik, ha racionalizmusa nem elégül ki. Shakespeare tündéri bohózata egy mátkapár lakodalmi ünnepére készült. E történelmi adatot igyekszik Gyulai az alapeszme kimagyarázására fölhasználni. Theseus alakjában leli meg a mű nyitját, benne, ki túl van a felületes szerelem bohóságain, érett a valódi szerelemre. "E férfiú az ünnepelt vőlegény képe és Shakespeare mivel dicsőítette volna jobban házasságát s általában a házasságot, mint azzal, hogy ellentétül egy tündér-álomképben oda rajzolta a könnyelmű és éretlen, az ábrándozó és érzéki szerelem minden bohóságát... ki előtt kedvesebb az ifjúkori illúziók emléke, mint aki már túl van rajtuk és boldog valóságra ébredt?"
E gondolatot a drámán Gyulai oly szorgosan vezeti végig, hogy még Pyramus és Thisbe történetében is megleli, mely szerinte nem egyéb, mint"az egész mű tárgyát tevő nagy és üres szenvedély kiparodizálása... sőt ez alapeszme a szorosan vett drámai szempontból hibás negyedik felvonásnak "jogosultságot ád".
Hogy is ne adna létjogosultságot? Nem az alapeszme, de a siker létjogosultságát! Gyulai érzi ezt, azért különböztet meg például a Téli Regében rossz alapeszmét és kitűnő kidolgozást, de egészen mégse meri lerázni a műfajok babonáját. Az úgynevezett nem tiszta fajok: a melodráma, a bohózat, a fensőbb vígjáték, mely "csak a lélek mosolyát kelti fel", létjogosultságának kérdései folyton foglalkoztatják. Sosem hitte el, hogy ahány jó elfogadtatási mód, annyi dráma, hogy a színmű épp oly lehetőség valamely egyéniség kifejtésére, mint a líra vagy regény; nem ébredt annak tudatára, hogy engem érdeklő emberekkel történő szomorú dolgok sorozatát jó tragédiának, víg dolgokat jó komédiának mondhatni, anélkül, hogy műélvezetemet a nemezis egyhangú játékának hiánya legkevésbé is csorbítaná. Sőt örülhetni jó egyfelvonásos tragédiának is s nem kell gondolnunk az arisztotelészi négy érzésre, mert különben megrontja örömünket úgy, mint Gyulaiét, hogy "midőn részvétet, félelmet, szánalmat és megnyugvást, a tragikum ez alkatrészeit, egy pár negyedóra alatt kell átéreznünk, az lesz belőle, hogy egyiket sem érezhetjük át egészen." Nem fog bosszantani az a jó színmű sem, mely a hőst már bűne elkövetése után mutatja be, még ha a négy érzés közül csak kettő ráz is meg. A fő, hogy az érzés, akár egy is, művészi eszközökkel fölidézett és erős legyen.
De Gyulait nem szabad, nem lehet, nem is kell megcáfolni. Hisz amint mondám, ő úgy megtölti tanítását önmagával, hogy ez a tanítás nem más, mint ő maga! S így esett, ha más okból is, mint hitte, hogy az elvek, melyeket hirdet, s melyeket oly ékesen fejez ki, igazán örök érvényűek.
Annál nagyobb vétek, hogy a drámabírálatok ez egyetlen, első - tán utolsó - kiadása Gyulai legfőbb érdeme ellen: stílusa, kifejezni tudása, mondatainak hangzása ellen vét. Alig tudok hanyagabbul kiadott könyvét. Majd minden oldalon egy-egy zavaró nyomdahiba. Engem ugyan bánt, ha tapsok helyett kapcsok, személy helyett csekélyt, tárcaírói szellemdússág helyett szerelemdússágot ad a szöveg - de utóvégre ez pedantéria! Hisz az ember megtalálja az értelmet. A kiadó, lelket megvesztegető sikkasztása ott kezdődik, midőn itt egy névelő, ott egy ragocska vagy egy jelző marad el - az értelem nem változik, de a mondat ritmusa hibban meg. S ilyenektől csak úgy hemzseg a könyv.
A Koszorúban megjelent eredeti szöveggel, egész találomra csak két egymás után következő cikket hasonlítottam össze: melyek Zichy Antal, Stuart Mária Skóthonban és Szigligeti Fény árnyai című darabjairól szólnak. A gyűjteményben Zichy Antalról ez áll:
"A történelmi események mintegy ragadták a szerzőt, hogy sok mindent öleljen fel s az egyszerű cselekvény gyönge bonyodalmát tűzze ki célul."
Én Zichy Antalról, a legnagyobb magyar könyv, Széchényi naplójának Akadémiánkhoz méltó kiadójáról és élvezhetetlen megrontójáról - de mortuis nil nisi bene alapján mérséklem magamat s elnyomtam pár jelzőt, melyekkel szellemi képességeit szeretném kvalifikálni - mondom, Zichy Antalról sokat elhiszek, de hogy drámáiban épp egyszerű cselekvény gyönge bonyodalma lehetett célja, azt még akkor se hinném el, ha még különb okom volna reá, hogy róla rosszat higgyek, ha pl. összes műveit elolvastam volna. Persze, hogy nem a gyönge bonyodalmat tűzte ki célul őkelme, hanem igenis "az egyszerű cselekvény erős bonyodalma helyett a szétágazó cselekvény gyönge bonyodalmát."
A Szigligeti cikkben áll a következő értelmetlenség:
"Éppen azért kár volt ily kapcsolatban csak annyira szembe tenni az élet visszatükrözése az esztétikai érdek szerint nagyítva, összpontosítva az eszmei fény világításában."
Itt csak annyi hiányzik:
"...(szembe tenni az) életet a költészettel, mert a költészet mégis csak az élet visszatükrözése" stb. Így aztán már van értelme a mondatnak!
Akinek kedve van sajtóhibákra vadászni, az ország összes betűszimatoló okleveles legényeit felszólítom, hogy keressenek tovább. Én biztosíthatom, hogy a többit nem hasonlítottam össze s hogy mindenütt gazdag zsákmány ígérkezik.
Az agg szerzőt, kinek a Budapesti Szemle, az Olcsó könyvtár szerkesztése s egyéb hivatalos dolgai miatt, nem igen marad ideje a szöveg-összehasonlítás kínos munkájára s ki különben sincs arra hivatva, hogy ilyesmire fecsérelje napjait, természetesen nem érheti szemrehányás. De érheti igenis a kiadótársaság korrektorait, kik a sajtóhibákat s az egész kiadást megrondító ismétléseket nem vették észre. A Divatos beteg című darab bírálatában például nem is mondatok, de négy egész levél kétszer ismétlődik. Fölösleges mondanom, hogy ezt Gyulai megszokott ismétlési rendszerével nem lehet megmagyarázni. A szemrehányás főleg azt a lelkiismeretlen egyént illeti, kire Gyulai a szöveg-összehasonlítás munkáját bízta és ki feladatát oly nyegle könnyelműséggel, oly léha hanyagsággal vélte megoldhatónak. Ilyesmire csak Dante tudott az Inferno-ban méltó és eléggé rafinált büntetést szabni!