Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · JÓB DÁNIEL: LIEGEN EGON FELESÉGE
Egy álló évig nem láttam, nem is kerestem, másfelé jártam. Egy más-színű haj, egy borostyánszőke színű, takarta el a szememet, az emlékezetemet, s az egész elmémet. Egy álló évig tartott; csúfosan végeztem. Ez az esztendő lerágta rólam a húst, és minden szűzi hitemet. Egyszer egy döcögő kocsi Budára vitt. Júniusban volt, úgy hét óra után. Nagy sötétség fogott be; süketen dőltem a kocsi párnájára. Drága ismerőseim, a barna budai házak nem tudtak fölriasztani. Véletlenül elhajtattunk az Atala-ház előtt is. A kapu zárva, a függönyök lebocsátva. Ekkor ébredezni kezdtem. Egy perccel utóbb majdnem elsírtam magam. Eszembe jutott: hova is tartozom? Hogy hova tartozom. S egy hónap múlva elutaztam Lótumba.
Reggel érkeztem meg. Az út, amelyen a kocsi bevitt a városkába, a Tálum vize mellett vezetett el. A Tálum a város alatt egyesül a Lótummal. Egy mély, hűvös völgyben fekszik a város. Köröskörül meredek hegyek, az oldalukon fekete fenyők. A levegő is fenyőszagú volt, tiszta, éles és egészséges. A kocsisom magyarázta: elöl, az a Kis-Lút; mellette, ahol az a kereszt látszik, az a Nagy-Lút; a kereszt valami szerencsétlenséget jelöl; odébb a Fellen; azután a Ront, a Vibber, a Bem. Milyen új színük volt a házaknak; mennyi új barna házszín, és mennyi sárga, és zöld, és szürke. Minden ablak előtt erkély; minden erkélyen folyondár, és virág, és babérfa. Befordultunk, áthajtattunk egy fahídon, a kocsi megállt; bent voltunk a fürdő közepében.
Aznap nem láttam. Másnap, korán reggel sétálni mentem; a városon kívül jártam, s a fűrészmalom mellett egy padra fáradtan letelepedtem. Egy kicsit felhős volt. Ekkor jött. Piros ruha volt rajta, nagy fehér-pettyes piros ruha, a feje födetlen, a hajában rózsák, a kezében fehér ernyő, s a másikban könyv. Köszöntem, s a mellem úgy járt, pedig igyekeztem visszafojtani, mint valami buta fújtató. Idegenül nézett rám, a köszöntésemet alig fogadta, és elment.
Még aznap este valami idegen énekes lépett föl a fürdőház nagytermében, és erre elmentem. Az előcsarnokban találkoztunk. Most megint hűvösen köszönjön? Nem, ezt ne tegye többé. Odaléptem hozzá, mélyen megemeltem a kalapomat.
- Grófnő - mondtam -, ha még emlékszik rám. Valami fontosat... valami fontos mondanivalóm van... valami, ami rendkívül fontos, és önre vonatkozik.
- Fontos, reám vonatkozó? Emlékszem önre. Hát mondja.
- Most? Most mindjárt? Azt nem lehet. Annál fontosabb, és komolyabb, és hosszabb. Majd, egyszer, alkalomadtán. - És köszönés nélkül otthagytam.
A hangverseny kilencre véget ért. Egyazon sorban ültünk, de egész este egyetlen egyszer sem néztem rá. Az énekest se hallgattam. Lehajtott fejjel ültem, a szememet befogtam, és arra gondoltam, vajon érdemes-e ez az egész: hogy ideutaztam, hogy éjszakánként nem tudok aludni, és hogy most megszólítottam. Mit érthet ő az egészből? S ha megérti is - hát aztán? Mi jóra vezethet ez? Az ő neve gróf Atala Franciska. Engem pedig - nekem még nevem sincs, legfeljebb: Péter, Vas Péter - és aztán? És aztán semmi. Fájt a fejem. Rosszkedvű voltam. Ez az egész, gondoltam, egy beszámíthatatlan ember kétségbeesett cselekedete. Pfuj, tettem hozzá, lent vagyok, egészen lent, a pincében.
Az énekes befejezte, mindenki fölállt, én is, de lusta voltam, semhogy tolongjak, és vártam, hadd tóduljanak csak ki. Elment előttem. Egy szikár, szemüveges hölgy volt vele, akivel angolul beszélt. Mikor odaért elém, rámszólt:
- Jöjjön - mondta. - Jöjjön velünk. Bemutatom, és akkor jöhet.
- A nénike - mondta - szegény, ő nincs már. A télen meghalt. Csak nemrég vetettem le a gyászruhát, amit érte hordtam. Távoli rokonunk volt nagyon, de nagyon szerettem, és nagyon megsirattam. Most ez van - tette hozzá, s a kísérőjére mutatott. Különben nem ért magyarul. Hát mi is az, amit említett? Hazáig elmondhatja.
Ezt nem vártam.
- Az hosszú - mondtam -, az komoly, azt el sem lehet mondani, és említeni se kellett volna. Hiba volt, hibáztam, engedelmet kérek. Hagyjuk.
- De, de - sürgette -, ha már elkezdte, tessék csak elmondani. Fontos, komoly, azt mondta, és rám vonatkozik - hát csak megérti, hogy kíváncsi vagyok. Mi az, ki vele!
Szabadkoztam. Erősen szabadkoztam. Nem komoly, nem is igaz, ostobaság, megbántam. Próbáltam másról beszélni. Az énekesről. Mindenféle zenékről. Arról, hogy milyen az élet Lótumban. Én először vagyok itt, mondtam, de a grófnő, úgy tudom, már esztendők óta nyaral itt. Segítségemre lehetne abban, mint lehet itt a legszebben élni. Kirándulást, effélét, érdemes-e tenni? Ilyeneket próbáltam. És szépen, rendesen felelt. Így mentünk. Már majdnem a ház elé érkeztünk. Hirtelen abbahagyta. Azután újra elkezdte:
- A mondanivalóját, tessék elmondani.
- Grófnő - mondtam -, majd máskor.
- Máskor. Máskor. Mikor lesz az a máskor? Miért máskor? Akarja - mondta hirtelenül -, hogy én mondjam el a mondanivalóját, most mindjárt, ezen a helyen?
- Tessék? - mondtam, és csodálkozva néztem rá. - Hogy maga mondja el... hogy... tudná? - Elnevettem magam. - Erre magam is kíváncsi vagyok - mondja.
Rámnézett, hallgattunk. Így mentünk. Az arca az esti világításban sápadt volt, és nagyon komoly. Meghajtotta a fejét. Már én sem néztem rá. Az oldalunkon a Tálum zúgott, és hűvösség szállt a víz felől. Így mentünk.
- Tudom? - kérdezte később egészen halkan.
- Tudja - mondtam csöndesen.
A kapujuk elé értünk.
- Tudja - mondtam újra. - De látja, kár volt ezt most erőltetni. Már odahaza vannak. Maga most bemegy, és én...
Egy pillanatig elgondolkozott, azután megélénkült az arca.
- Várjon - mondta -, be fog jönni a kertünkbe. - És angolul mondta a kisasszonyának:
- Kisasszony, ez az úr régi barátunk. Bécsből jött, az apámról mesél mindenféle kedveseket; s a közepében vagyunk, még nem fejezte be. Azt hiszem, nincs kivetnivaló abban...
Kinyitották a kaput.
- Tessék - mondta a kisasszony, és azzal előre ment.
Vártunk egy kicsit, azután mi is bementünk. A ház előtt nagy kerti székek álltak, ott leültünk. Szép este volt. A hold minden sugárzását szétöntötte. A kert zenélt. Menyasszonyi ruhájukban aludtak a fák. Hárfahangokon duruzsolta nótáját a csönd. Fázni lehetett. Messze köröskörül tiszta békesség szállt. Fekete hegyek kerítettek be. Nem lehetett szólni. Nem szabadott szólni. Hallgattunk.
Később a házból kiáltottak érte.
- Most mennie kell - mondta. - Egy darabon én elkísérem, s azután: talán holnap.
Fele úton megállítottam.
- Csak azt az egyet mondja meg - mondtam és abbahagytam. Azután újra elkezdtem: - Megcsókolhatom-e egyszer, csak egyetlen egyszer, nem most, majd valamikor máskor, egyszer, amikor már jobban ismer?
- Talán - mondta egy kis hallgatás után.
Ekkor a kezemet rátettem a vállára, magamhoz vontam, és megcsókoltam az arcát. Tűrte.
- Nem ezt gondolom - mondtam később -, hanem a száját.
- A szájamat - mondta - azt nem engedem.
És ekkor megcsókoltam a száját. A szemét lehunyta, a válla reszketett és szinte ájult volt, ahogy a karomban tartottam.
A házból újra hívták, most már türelmetlenebbül.
- Menjen - mondta, és most ő csókolt meg. A jobb keze gyűrűsujján egy kis, vékony aranygyűrű volt, egy apró türkizzel, és két oldalt egy-egy gyönggyel. Lehúzta az ujjáról és azt mondta:
- Fogja. - Azzal elszaladt. Miközben futott, finom bokája az első lépéseknél kitakaródzott. Már bent is volt a házban; bent volt, és nem fordult utánam.
Éjfél után kettőig mászkáltam. Lelket se láttam. Kihalt hely ez a Lótum. Azután hazamentem, és talán esztendők óta először történt: nyomban elaludtam.