Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 5. szám · / · JÓB DÁNIEL: LIEGEN EGON FELESÉGE
Huszonhárom éves voltam, amikor először találkoztam vele. Huszonhárom éves, s az élet csodáitól nem egészen épelméjű. Részeg mászkálások járták akkor; keserves sírással voltam tele, és elfojtott dühhel. Késő ősszel volt, estefelé, az utcán; emlékszem, szédült estém volt; - ekkor találkoztunk. Egy idősebb asszony volt vele. Megnéztük egymást, rámnézett, ránéztem, és ezzel vége volt. Vagy öt lépéssel később föleszméltem. Mi volt ez? - riadt föl bennem, és megálltam. Mi volt ez? Utánafordultam. Már akkor messzire jártak. Én ezt az arcot valahol már láttam. Valahol már láttam ezt az arcot - gondoltam. De miért nem állítottam meg? Néztem, néztem. Már nem látszottak; csak a nyomuk látszott és az se igazán. És miért állok itt? Miért nem rohanok utána? Utánafussak? Futni kezdtem; de elszégyelltem magam. Ostobaság - gondoltam, és megálltam. Nagyon nagy ostobaság; jobb lesz, ha hazamegyek már. Haza is mentem. Otthon éjfélig olvastam, amíg a szemem bírta. Akkor odaálltam a tűz elé. S amint állok ott, s a tenyeremmel veregetem a kályha falát, és nézem a lámpát, s a mennyezetet, és hallgatódzom, és messze járok; az anyámnál, az álmaimnál, és mindenféle lázas oktalanságoknál: újra eszembe jutott az arca. Én ezt az arcot valahol már láttam. Talán Idának hívják; ezt tartom a legszebb névnek; talán... - Hú, gondoltam, milyen érzelgős vagyok ma este; még utóbb sírva fakadok. Feküdjünk csak szépen le, és ne gondoljunk szamárságokkal. Vetkőzni kezdtem. Azonban ezen az estén csak sokára tudtam elaludni.
Másodszor Vörösvár mellett találkoztunk, az országúton, majdnem fél évvel később. Egy nyitott hintóban hajtatott el mellettem, oldalán a múltkori asszonnyal. Most már ő is megfordult utánam, s én néztem: vajon bizonyosan ők-e azok, a múltkoriak, ketten? Ők voltak, ők. A szívemben énekek nyíltak. "Te tündér, te tündér" - így énekelt a szívem. Leültem egy kőre és néztem a hintót, amint szaladt vele. A szájamat összeszorítottam, nehogy kurjongatni kezdjek, mert tudtam, hogy fogunk mi még találkozni. Kell. Március volt, tavaszodott, dél volt; az ég selymét, a tiszta levegőt, s az út kavicsát valami finom arannyal hintette be a nap. Az arcom égett; ravaszul hunyorítottam; s a szívemből dalolva jött: "Te tündér, te tündér."
Két nappal utóbb színházban láttam. Jobbra ült tőlem, a földszinten, az első páholyban, az ismerős öregasszonnyal, és nem vettük le egymásról a szemünket. Mozartot játszották. A szeme barna volt, világosbarna, majdnem diószínű, s az egyik szeme kissé hibás, bandzsított rá. Bánkódó szeme volt. Az enyém más volt, az én szemem lángoló volt, a gyűlölettől lángolt. Mindenki gondoljon egy keserű percére, s e percében annak a szemére, aki neki a legkedvesebb volt; mindenki gondoljon az első szeretője szemére, amikor legelőször nézett reá szomorúan. Barna volt a szeme, okosságtól szép, és régi, régi, alaptalan fájdalmaktól bágyadt. A szeme barna volt. A haja fekete. Fekete haja koszorúba fonva. A hajában, mint rubintok egy koronában, vörös rózsákat hordott. Szabadon hagyott nyakán finom gyöngysor. A vállán nehéz, halványvörös selyemkendő.
A páholyos-asszony azt mondta: bérlők. Atala Franciska. Az idős hölgy nem az anyja, az anyja már nem él, valami rokonuk, aki vele lakik, és mindenhova kísérgeti. Az apja Bécsben él, gróf Atala György, generális. Ide csak ritkán jön le, fél év is elmúlik, amíg a leányát meglátogatja; félszemű ember, fekete kötést hord az egyik szemén. A palotájuk Budán van; a színházba majd minden előadásra eljönnek. Egyebet nem tud, mondta az asszony, és erre visszamentem a helyemre. Mikor az előadásnak vége volt, a folyosón megvártam őket. A fal mellé lapultam, kalaplevéve álltam ott; a szívem valahol a fejem tetején vert. Nem nézett rám. Kint beültek a kocsijukba, s elhajtattak.
A napjaim holtan teltek. Csak este éltem, mikor a színházban lehettem. Őrültség, mondogattam, de este az egész színházban csak ketten voltunk, akik nem voltunk jelen: bamba arcok, tátott szájak, üvegesen a színpadra meredt szemek. A közökben nem néztük egymást. A közökben ott kerengtem a páholyuk előtt, mint egy ragadozó madár, mikor lesben áll. És egyszer, amikor a délutánomat a Bálint-hegyen csavarogtam végig és kigyúltan tértem haza, és estére még csak megnőtt ez a veszett lobogás, és a színházban a hegedűk vijjogva sírtak a fülembe - nem bírtam tovább. Fogtam a névjegyemet, odaadtam a páholyos-asszonynak, beküldtem hozzájuk. A lábam egy kicsit reszketett, szerettem volna visszafordulni; de későn volt már. Ha az asszony csak ennyit mondott volna: "Most mindjárt?" - De nem mondott semmit, bement, behúzta maga mögött az ajtót. Későn volt már. Összeszedtem magam. A választ még ki sem hozta, betoppantam. Most szemtől szemben álltam vele.
- Bocsánat - mondtam -, ne vegyék tolakodásnak. Egy másodpercre csak.
- Parancsol? - kérdezte az öreg asszony.
- A húgomról van szó - mondtam -, az unokahúgomról, báró Hincz Boriskáról. A grófnőnek, Atala Franciska grófnőnek hoztam tőle üzenetet.
- Tessék helyet foglalni. - És ők is leültek. A páholyos-asszony kiment.
Leültem, beszélni kezdtem.
- Bocsánat - mondtam, és összevissza hazudoztam. - Tehát a húgomról van szó. Drezdából épp ma írt. Ejnye, hogy a levelet otthon felejtettem. Ilyen szórakozott vagyok. Az ember sokszor a legfontosabbról felejtkezik meg. Hát erről a levélről van szó. Ebben a levélben a húgom a lelkemre köti, hogy keressem föl a grófnőt. A grófnő és a húgom, mint ez tudnivaló, együtt nevelkedtek. S hogy adjam át az üdvözletét - nagyon szeretné tudni, mint van az ő kedves barátnője. - És így. Miközben beszéltem, égett az arcom. De azért folyamatosan ment. A vége felé már a szemébe néztem; ő nem mert. Amikor befejeztem, egy pillanatra az jutott eszembe, hogy most nyugodtan eljöhetne értem a rendőrség. Mi lesz ennek a vége? - gondoltam. Mint jutok én innen ki? Ez a szégyen, ez a szégyen.
Simábban ment, semmint hittem. Egyszerűen azt mondta: érthetetlen. Érthetetlen. Hogy ő nem is nevelkedett Drezdában. Soha Hincz Boriska nevű barátnője nem volt. Nem is ismeri, először hallja ezt a nevet.
- Hincz Boriskát mondott? - kérdezte.
- Azt.
- És Atala Franciskát írt a húga?
- Azt. Akarom mondani: nem egészen. Csak ennyit írt: Atala grófnő. Ejnye, hogy a levél nincsen nálam. Még utóbb azt hihetik: nem is írt a húgom, az egészet csak úgy találtam ki, hogy ide betolakodhassam. De ez talán mégsem valószínű, mert ugyan mi érdekem volna benne, mi keresnivalóm lehetne itt? Azt írta a húgom: "Kedves Péter, keresse föl Atala grófnőt és mondja meg neki..." Ezt írta a levélben. És tudtommal - mondtam -, más Atala grófnő nincs, csak ez az egy, aki előtt most állok.
Nevetett. Hogy rajta kívül nincs más Atala-leány? - Nem bírta nevetés nélkül megállni. - De mennyi van, de mennyien vannak. Hát ez a magyarázata - mondta. Mulatságos, nagyon mulatságos. - Menni kellett. Szerettem volna zavarodottnak látszani. - Bocsánat - mondtam -, ezer bocsánat - és fölálltam. - Engedelmet kérek. De ne haragudjanak, kérem, de igazán ne. - A kalapomért nyúltam. - Dehogy haragszanak. Miért is haragudnának? - Még egyszer engedelmet. És mentem.
A páholyajtót bevágtam, rúgtam is egyet rajta, azután kimentem a színházból és futni kezdtem. Csúnya nevetéssel szaladtam végig az utcákon. Észre sem vettem, a ligetbe értem. És a kabátom; a kabátomat a ruhatárban felejtettem. Szelíd este volt, nem fáztam. Sütött a hold, s a fényétől világított minden körülöttem. Leültem egy padra. A hátam mögött bodzafák álltak.
- Mily jó - gondoltam -, hogy ma este süt a hold. Ha nem sütne, baj lenne; talán egészen másképp lenne minden. Hold süt, holdsütés van, telihold - s ezt így váltogattam magamban. És egyszerre rettentő fáradtságot éreztem, s a fejem is zúgni kezdett, tompa szorítással. A fejemet ráhajtottam a karomra. Hallgatództam. Tíz óra felé járt, mély csönd volt. Csak belülről jött az ének: "Atala Franciska. Atala Franciska."
Másnap kétszer elsétáltam a házuk előtt. A harmadik napon is jártam Budán, és ez így tartott néhány napig. Csöndes, kedves, felejthetetlen budai utcák, egy fekete fiú vitte el akkor nyugtalanságait hozzátok. Egy héttel később megláttam az egyik ablakban. Azt hittem: ő is lát, de tévedhettem, nyomban elment onnan. Mikor tíz perccel utóbb visszafelé jöttem, épp akkor lépett ki az öregasszonnyal a kapun. Sétára indultak. Elébük kerültem, s amikor a közelükbe értem, mélyen megemeltem a kalapomat. A vér az arcába szökött; úgy látszott, tovább megy mellettem. De elmenőben rámszólt:
- Kérem, kiderült már a tévedés?
- Ó - mondtam -, a grófnő emlékszik még rám? Az ön érdeklődése, grófnő, az ön jósága, az ön elnézése...
Biccentett, tovább ment. A sarokról gyáván oldalt fordította a fejét, vissza akart nézni, de mikor meglátott, visszakapta a fejét, olyan mozdulattal, mintha valami tárgyat rántott volna vissza; azután befordultak, azután eltűnt. És nem láttam többet, sem aznap, sem utóbb. Néhány nappal később a palotájuk kapuja zárva volt, és minden ablak függönye lebocsátva. Fehér vászonfüggönyök voltak. Elutaztak. Lótumba utaztak, idegen országba. Lótumban szokták tölteni a nyarat. Még álltam ott egy kicsit. Néztem a függönyöket.