Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám · / · FIGYELŐ
Baloghy Ernő képviselőnek e könyvét nagy elismeréssel fogadták az újságok, s ezt nem nehéz megérteni. Nemzetiségeink kezelésének egyik legfőbb kínossága az, hogy a műveltség, a kultúra nevében szokás ellene tiltakozni. Baloghy visszafordítja a fegyvert; a magyarság számára éppen a magasabb kultúra s a történelem rendjén egyetlennek bebizonyult kultúrképesség jogán követeli ez országban a vezérletet s azt a lehetőséget, hogy az egyéb fajú és nyelvű lakosságot magához formálja. Ez mindenesetre megnyerő és életrevaló szempont, már csak azért is, mert pozitívumnak igaz az egyik feltevése, az, hogy a magyarság volt ezer év óta ez ország alakítója, és negatívumnak igaz a másik tétele, az hogy papirosjogokra nem lehet életet építeni.
Persze: felvetődik a kérdés, hogy az a jog, melyre Baloghy hivatkozik, a magasabb kultúra s az egyetlennek bebizonyosodott kultúrképesség, nem szakasztott olyan papirosjog-e, mint aminőket ő nagyon is jogos lenézéssel tol félre gondolata menete elől? Jelszóból gyakorlattá pontosítva, a Baloghy tétele körülbelül azt jelenti, hogy a munka, a fejlődés, a boldogulás feltételeit ez országban csak, vagy legfőképp a magyarság képviseli, csakis az ő vezérlete tudja azokat mindenek számára biztosítani s ha akarná sem tudná ezeket másképp közkinccsé tenni, mint minden ittvalóknak a maga egyéniségébe való átolvasztásával. Föltéve, hogy ez így van és gyakorlatnak erőszakosság nélkül, vagyis több haszonnal, mint kárral lehetséges (amit szívesen hisz el mindenki, aki magát magyarnak érzi s összenőtt a kultúrával, melynek termékenysége és felsőbbsége ez országban nyilvánvaló), akkor is marad egy kérdés, és éppen e kultúrjogú gyakorlat ugró pontja körül. Az tudniillik, hogy az út, melyről e történelmi vállalkozása folytán a magyarság le nem térhet, összeesik-e azzal, melyet közönségesen szokás a magyar nemzeti fejlődés útjának tekinteni?
A boldogulás és a boldogítás feltételei a mai világban mások, mint aminők közepett hajdan a magyarság ittvaló hegemóniája megállapodott. A világ piacainak összefüggésénél fogva mindenekfelett a tőkével való ipari termelés s az ennek megfelelő kereskedelmi és pénzgazdaság az, mely nélkül a világ versenyében utolsó helyre kerülnénk s úgy nemzetül, mint egyenként ellátatlanok maradnánk. Az újfajta termelő módok új társadalmi rétegeket is teremtenek; mindegyiknek megvannak a maga külön szükségei, külön érdekei és külön törekvései, melyeknek szabadsága és kielégülése nélkül sem ők nem boldogulnak, sem a társadalom nem boldogulhat. A nemzetiségek, a fajták s a felekezetek, amelyeknek a magyarságba be kell olvadniok, egyfelől különbözőképp oszlanak meg e társadalmi és foglalkozási rétegek között, másfelől, ki-ki a maga származásához és fejlettségéhez képest, különböző adalékokkal járulnak hozzá az amalgámhoz, melyből az új magyarságnak kell kialakulnia. Mindezek az új törekvések, új szükségek, új rétegek és új adalékok óriási reformokat követelnek s óriási változásokat jelentenek körülbelül mindenben, ami egy ország életét teszi, amely intézményeken át ez élet folyik s amely jelentkezésekben ezen élet testet ölt.
Teméntelen sok újság, teméntelen sok idegenség ez ahhoz képest, ami ma a magyarság öröklött birtokállománya, külön érdeke, önkéntelen érzése, ősi hagyománya és saját karaktere. Mindezeket ősidőktől fogva majdnem mindmáig, a, sajnos, még mindig meglehetősen extenzív mezőgazdaság határozta meg, annak megfelelő birtokbeli, igazgatási és politikai intézményekkel. Ipar, kereskedelem s ezekkel járó városi élet ezekhez képest idegenség, s ami kevés volt, többnyire idegenek kezén is volt; feltörekvő szükségei, kibontakozó jelentkezései tehát kétszeresen idegenek. Míg nyelvben, irodalomban, művészetben a specifikusan népeset érezzük csak teljesen magyarnak, s ehhez képest idegenség gyanánt csap meg bennünket az idegen beolvadásnak, a külföldi behatásoknak, a manapi nemzetköziségnek s a városi és polgári érzéseknek s gondolatmeneteknek minden jelentkezése, viszont igazgatásban, törvénykezésben, az álladalom s a társadalom iránt támasztott követelődzésben idegennek s a magyarság nemzeti érdekeivel szemben ellenségeseknek tetszenek a népiebb igyekvések. Érdemes volna mozaikba szedni, hogy az utóbbi tíz évben mi mindenre mondták - s nem utolsó emberek s a magyarságnak mindenképp méltó és tökéletes műveltségű képviselői -, hogy nem magyar. Nem magyar Budapest. Nem magyar a pesti nyelv. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió s a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus, de nem magyar az a feltevés sem, hogy az emberek eszük és szükségeik szerint teremtették és alakíthatják intézményeiket sőt szentségeiket is. S főképp: nem magyar az, akit nem boldogítanak a mi állapotaink, s legyen benne annyi becsület, hogy hagyja itt ezt az országot, mellyel elégedetlen. Efféléket gyakran olvasni, még gyakrabban hallani, s bizonyára van mindezekben olykor objektív s majd mindenkor szubjektív igazság. De viszont mindezek a veszedelmek többnyire nem egyebek, mint vagy új gazdasági és társadalmi fejlődés követelései és kiütközései, vagy a magyarságba beolvadó idegen adalékok jelentkezései, vagy e két mozgatónak elvegyült megmutatkozásai. S itt a dilemma. Hogy hivatkozzunk kultúránknak minden boldogulást megadó képességére, ha e boldogulás mind elkerülhetetlenebb feltételeit veszedelmeseknek bélyegezzük ugyanezen kultúrára nézve? S biztatás-e a beolvadásra, e beolvadás elkerülhetetlen megmutatkozásainak s következéseinek megint csak e kultúra nevében való megbélyegzése?
Baloghynak az ő gondolata velejében igaza van. A mi nemzetiségi problémánk kultúrprobléma. De csak annyiban, amennyiben egyáltalában minden gazdasági, társadalmi és politikai probléma kultúrprobléma, mert a kultúra nem holmi külsőség, nem bel esprit-skedés és művelteskedés, hanem valamely közösség termelésbeli, munkabeli, boldogulásbeli feltételeinek foglalata. A kilátásos, az erőltetés nélkül természetesen adódó hegemónia s ezzel a természetes magyar nemzeti egység problémája abban áll, hogy egyfelől kíván-e a magyarság hozzátörődni a mai világverseny termelésbeli s ezekből következő jogi, igazgatási, erkölcsi és társadalmi minden keserves szükségeihez és megdöbbentő következéseihez, másfelől a lassú és természetes beolvasztás rendjét tudja-e magát: nem úrnak érezni a beolvadottak felett, hanem egynek érezni a beolvadottakkal? Óriási feladat mind a kettő; a türelemnek, a fegyelemnek, az alkalmazkodó megadásnak és éberségnek netovábbját követelő. Érdemesnek persze érdemes volna.