Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám

LENGYEL GÉZA: A DIVAT

A divat: közönségesebb, szűkebb értelmében az öltözködés, a ruházkodás megszokott módja. Általánosabb jelentősége szerint minden kultúrproduktum: kép, szobor, ház és bútor, vers, írásmű bizonyos felületes közös vonása. Eredetére nézve misztikusnak látszó konvenció, amelyet nem szokás másként említeni, mint becsmérlő jelzőkkel kapcsolatban. A divat ellen a nyomtatott betű minden kezelője éppúgy harcol, mint akár a gabonarozsda, vagy egyéb veszedelem ellen. Éppúgy, mert a gabonarozsdáról sem tanul meg az ember többet, mint hogy kárt csinál a búzában. A divatról is csak ennyit tud: kártékony. A gabonarozsda azonban éppolyan szerves jelenség, mint maga a búza. Nem tudja ő szegény, hogy bajt és veszedelmet jelent. A divat pedig éppolyan kísérője a társaságban, hajlékban, ruhában élő embernek, a kultúrának, mint akár a szántás-vetés.

Nem a vagyonosak külön fényűzése a divat - hiszen nem is szorítkozik a fényűzési cikkek szűk körére - és azt sem kell hinni, hogy a különféle Bazárok és Modenweltek csinálják, vagy hogy ezek kipusztításával a divat, minden veszedelmes következményével együtt rögtön elmúlnék. Ó, a divatot nem lehet ilyen könnyen kiradírozni a kultúra térképéből. Mennyi vezércikket írtak már ellene és mennyi támadásnak volt kitéve. Mégis él. A kapacitálásnak, a rábeszélésnek nem engedelmeskedik. Nyilvánvaló, hogy létezését nem csupán a dőre emberek kártékony összebeszélésének, elhatározásának köszöni.

Túl a Királyhágón, ahol székely véreink a legritkább esetben olvasnak divatlapot, vagy a lappok közt, ahová minden évben egyszer vetődik nyomtatott betű, a divat éppúgy él és uralkodik, mint a Nádor utcában. Évek, évtizedek hosszú során át egy-egy helyen kialakult a ruhadarabok legcélszerűbb, a viszonyoknak legjobban megfelelő formája és anyaga. Ez a nép divatja. A subára varrt cifraságnak nem lehet egyéb fontossága, jelentősége, mint a suba gazdájának szeretete a holmija iránt. Esetleg bizonyos jelzés, megkülönböztetés. De a suba nagyságát, az alakját, a szabását eredetileg okvetlenül a szükség határozta meg. Mi, késő ivadékok természetesen nem tudjuk mindig nyomon követni az eredeti rendeltetést. Hiszen olyik ruhadarab családfája sok ezer éves. A megváltozott viszonyok folytán némely részletek is megváltoztak, henye, haszontalan cifraságokká váltak, elfajzottak, akárcsak sok állati szerv.

A durvább változások parancsszavára természetesen a népies ruházkodás is hallgat. A változásokkal azonban nem bánik pazarul. Konzervatívnak lehetne mondani, de ez azt jelentené, hogy a népi divatnak politikai meggyőződése van. Holott csupán azt jelenti, hogy a nép ma éppúgy földhöz van kötve, mint száz éve, éppolyan sárkunyhóban lakik, annyira verekszik az életért, ugyanazt a földet túrja, ugyanazt a daróc szűrt viseli, mint ősei. A szomszédja is daróc szűrt visel, a sógora is, a komája is. Ha úgy tetszik: divatos a daróc szűr.

Nem közlik a szabását divatlapok, nem dicsérik fel zsúrokon, mégis mindenki viseli és mindenki egyformán viseli. Mert a világtól elzárt, a közlekedéstől távol eső helyre idegenek nem vetődnek, letelepülők nem jönnek, új ruhadarabokról éppoly kevéssé vehetnek tudomást, mint új bútorokról, új eszközökről. A divat zsarnoki hatalma miatt a nagyvárosi, a forrongó, a modern világban élő ember szokott panaszkodni. A valóságban azonban sokkal teljesebb a megszokott, az általánosan használt dolog, a konvenció hatalma kicsi, elmaradott, elszigetelt helyen, olyan emberek között, akik egyforma házban egyforma módon, egyforma nyomorúságban élnek. Egyforma a nyomorúságuk, egyforma a gondolatviláguk, a szavuk és a ruhájuk is egyforma. Ez a kis társadalom irgalmatlanul bünteti a lázadót. Keményen alkalmazza konvencióit és éppúgy kineveti, kiközösíti azt, aki idegen tájszólással próbálná kifejezni magát, mint aki tiszteletlen változtatásokat eszközölne a ruházat szigorú rendjén.

Innen lentről ered a divat hatalma. Itt a legerősebb. Semmi sem birkózik meg vele, csak - a kenyér. A szükség. Amikor a nyomorúság a legeldugottabb falvakból, a legnagyobb hegyek mögül is városba hajtja a munkabírókat, amikor megkezdődik a vándorlás és némelyek már visszatérnek és hozzák az idegenben folytatott munka bizonyos eredményét, akkor az ősi erkölcsök, az ősi divat ereje megtört. Megkezdődik a bomlása, az enyészete olyan termékeknek, amelyek rendszerint különbek, értékesebbek az újnál, az importáltnál. Hogyne, hiszen nemzedékek pazarolták rájuk jobbra fel nem használható idejüket. Egy-egy darabjuk formája, valóságos szerves fejlődésen ment át, a megcsinálása, megfonása, megszövése pedig éveken keresztül tartó, össze sem számolható időbe került.

Ez az ősi divat, a népies ruházkodás egyúttal a képzőművészetek forrásai közé tartozik. A házi szerszámokkal, az agyagedényekkel együtt - noha jóval később kezdődő időtől, a ruházat részletei, a bőrszíjak, a lábbeliek, átalvetők, kacagányok, ködmönök, még sokkal később a fehér ruha kivarrásai, rojtjai őrzik a legelemibb díszítő törekvéseket. A népdivat, szemben a nép kultúrfokával és artisztikus hajlandóságával, nem jelent elkorcsosodást, mint jelent gyakran a modern divat. Az ősi állapotában meg nem bolygatott ember ruháit a maga értéke szerint olyan "szépen" csinálja, ahogyan csak tőle telik. Egyforma nívójú a népies divat a népies művészettel. Ugyanaz a vágy, cél, szeretet, képesség hozza létre a kapufélfa faragásait és a kivarrásokat. Egy tőből ered itt a szerszámokat alkotó kultúra és a művészi hajlandóság, az elemek ellen védő ruházkodás és az okvetlenül szükséges ruhadaraboknak nem okvetlenül szükséges formája.

Mi, villannyal és gőzzel, rádiummal és csaknem kormányozható léghajóval élő emberek olyan keveset találtunk ki, hogy nem a mi találmányunk a divat sem. A biblia, akárhonnan származik is, kétségen kívül elég régi könyv. Hát ez a jó öreg forrás kevéssel azután, hogy Éva fügefaleveléről beszél, már megállapítja a zsidó főpapok ruházatát, a legapróbb részletekig. Ha úgy tetszik, méltóztassék ezt az első egyenruha-szabályzatnak tekinteni. Vagy akár a legelső divatnak, amelyet azután a görög peplónon, a római tunikán, a krinolinon és a ballon-ujjakon keresztül sok millió utódja követett.

Nem új dolog a divat kárhoztatása sem. Az öltözködés mesterségének mindig voltak haragosai és a világ elejétől kezdve mindig divat volt modern nyavalyának nyilvánítani a divatmániát. Ez a mánia azonban rendíthetetlenül marad. Marad minden torzszülötteivel és némely egészen kedves termékével együtt. Sok ezer ember, aki csökönyösen konzervatív a kultúra minden lépésével, az új világ minden ideájával szemben, a divat terén dühös, egyre előre törő reformerré válik. Nagy hatalom ez a divat és emellett egyike minden idők legérdekesebb kultúrdokumentumának. A divat természetesen éppen annyira forrás, éppen annyira jellemző a maga idejére nézve, mint a kultúra akármelyik más megnyilvánulása. A középkor építészete éppen úgy szolgáltat adatokat az akkori társadalomról, mint az akkori öltözködés, vagy az akkori mezőgazdaság. A szociális erők egymásba kapcsolódó működésének nem meglepő következménye mindez. Mégis érdekes, hogy a legsajátságosabb vonatkozásokban hogyan kerülnek össze szociális tényezők és ezektől a tényezőktől nagyon messze eső kultúrproduktumok.

A kapitalizmus például a mai társadalomnak egyik nevezetes tényezője. A kapitalizmusnak magának nincsenek divathóbortjai, vagy ízlésrohamai. De ha valamelyik hatalmas selyemgyárosnak, vagy gyári trösztnek sok lila selyme van raktáron, akkor a lila selyemnek divatossá kell lennie. Amit reklám, ízlés, általános vágyakozás, vagy bármilyen "eszmei" akció soha el nem érhet; a nagytőkés divatossá tudja tenni a lila selymet, mert tőkéje hatalmával rákényszerítheti a hitelre szoruló kereskedőket, a fogyasztót, hogy ezt az árut rendeljék és forgalomba hozzák.

Szerencsénk, hogy az amerikai trösztök még csupán sózott húst szállítanak, ellenben ízlést, formát, divatot Európából importál a yankee. Ha egyszer észreveszik, hogy az ízlés az üzlet segítségével éppúgy kezelhető cikk, mint a húskonzerv, akkor jaj a párizsi divattermeknek, a londoni kalapoknak és a karlsbadi cipőknek.

Tényleg a nyersanyagok, illetőleg az alapgyártmányok, szövetek, selymek világdivatát a nagy gyárak határozzák meg. Az angol király számára csinálnak ugyan gyapjúszövetet rendelés szerint, de a közönségesebb halandók milliói mégiscsak kénytelenek elfogadni azt, amit elébük rakat - ötödik közvetítő útján - többnyire inkább Brünn mint Manchester. A kivitelnél, a részleteknél már nem érvényesül teljesen a tőke hatalma, mert a divat legjelentékenyebb produktumát, magát a felsőruhát, leggyakrabban kis műhelyek állítják elő. A gyárilag készülő, úgynevezett készruha pedig egyelőre inkább a népi viselet silány pótlása, nem a formáival, hanem csaknem kizárólag az árával versenyez.

A munkás, a proletár, a változó életkörülmények között, változó társaságban élő ember, semmiféle konvenciótól nem kényszerítve, megveszi azt a ruhát, amelyik olcsóbb. Az ő divatmestere teljesen a gyár. A gyár, látja el hovatovább a földmívelő népet, a helyhez kötött őslakókat is és azon siránkozni, hogy régi viseletük szebb is volt, jobb is volt, épp olyan céltalan, mint dühöngeni a vasútra, amely vadregényes tájakat bekormoz.

Kétségtelen, hogy mihelyt az üzleti vállalkozás a divatápoló nagy tömegekre, e tömegek ruházatára rávetné magát, a kisüzemek megfojtásával teljesen hatalmába is keríthetné. Ez a változás esetleg racionálisan kielégítené a divathóbort miatt siránkozókat. Esetleg a maga erejével a hóbortot még jobban fokozná.

A hóbortnak fenntartója ma az úgynevezett egyéni ízlés, illetőleg a leplezett tudatlanság, amely mögötte rejtőzik. Ez a tudatlanság egyformán érvényesül a divat minden terén. A kalapválasztásnál éppúgy, mint a képvásár körül.

A tudatlanság, a hozzá nem értés a legjobb, legbiztosabb terjesztője minden ízlésbeli torzszülöttnek. Ami az ízlés megnyilvánulását illeti, a művészi igények, a környezet díszítésére vonatkozó vágyak és a divat-hajlandóságok, a közvetlen énnel foglalkozók, csodálatosan párhuzamosan haladnak. Főképp annál a tömegnél, amelyet mind a két tevékenységénél csupán ingatag utánzási vágy vezet. Ahogyan egy tőből fakad az ősi divat és az ősi művészet, úgy kerül együvé azoknak az életében, akik originális, naiv érzéküket már nemzedékek óta elvesztették, de öntudatos ismeretszerzéssel még nem pótolták. Ezek a tömegek használják puszta divatcikk gyanánt a művészetet, a divatcikkeket pedig botorul és öntudatlanul, elfelejtkezve arról, hogy ezeknek egészen becsületes és tiszteletreméltó céljuk is van: a kultúrember védelmezése, felöltöztetése.

A művészetnek szintén vannak nagyiparosai, akár a selymeknek. A művészi termelés sok felkapott holmija ravasz tudatossággal hozatott divatba. Még sokkal gyakoribb eset azonban, hogy amikor a természetes fejlődés bizonyos formáknak kedvez, bizonyos újításokat elkerülhetetlenné tesz, ügyes művész-spekulánsok szolgálatkészen gyártják műveiket, leöntve, megpácolva az új ötletek külsőségeivel. A végképp hitelét vesztett szecesszió gyönyörű példákat szolgáltat. Az ilyen tömegtermelés nem jelent fejlődést. Inkább megakasztja útjában a természetes kialakulást. Nem való egyébre, mint hogy a csecsemőkorában divattá serdült stílus révén nagy piacot teremtsen. Egészen jól spekulál a vevők tudatlanságára. Mert a művészi formákkal űzött visszaélések ellen ugyancsak semmi más nem véd, csak a tudás. Aki tudja, milyennek kell lennie a jó, erős és kényelmes széknek, aki az asztalosmesterség és egyúttal a vonalhatások titkaival bizonyos fokig megismerkedett, azt semmiféle szecessziós, görbe, rossz, kényelmetlen, csúf bútorral nem lehet becsapni. Ám az emberek nagy részének e misztikus tudományágakról fogalmuk sincs. Amikor széket, vagy szekrényt, vagy szobrot, vagy képet vásárolnak, teljesen vértezetlenül állanak az eladó furfangjával szemben és nem sejtenek egyebet, minthogy bizonyos külsőségek, cafrangok divatosak. Ezekre a külsőségekre vigyáznak, amennyire tőlük telik. A lényeg viszont olyan silány lehet, amennyire az eladó lelkiismeretlensége engedi.

Tökéletesen ugyanez az aktus ismétlődik, amikor divatcikket szerez be az ember, aki a jó öltözködés titkához annyit ért, mint a művészethez, amelyet szomszédja példája nyomán szintén pártfogol. A kereskedői, azaz hogy gyárosi lelkiismeretlenség természetesen még szabadabban garázdálkodik. A vevő képtelen megállapítani, hogy bizonyos szövet jó-e, tartós-e és alkalmas-e arra a célra, amelyre szolgálnia kell; a megcsinálás mikéntjéhez, a test követelményeihez, az egészségügyi szempontokhoz éppoly kevéssé ért. Nincs egyéb szempontja, mint divatkülsőségek.

Nem a romlott ízlés, hanem - ismételjük - a tudatlanság a legjobb istápolója minden divathóbortnak. Ez a tudatlanság pedig olyan, hogy mérges cikkek, holmi felvilágosító akciók nem tudnak segíteni rajta. Gyökere ezer egyéb, hasonló és távol eső jelenségek gyökerével együtt a gazdasági rend talajából ered. A modern proletár, a kispolgár, a munkás, az apró lateiner igenis tudatlan a maga házi dolgaival, szerszámaival, bútoraival, ruházkodásával szemben. A régi alsóbb rend, az úgynevezett nép, az őstermelő osztály, amelyik jórészt maga készítette ezeket a cikkeket, nem volt ilyen tudatlan. Noha egyébként alacsonyabb kultúrfokon állott és áll, mégis a munkamegosztás hiánya az idő helytelen kihasználása, elzárt, elszigetelt helyzete ráutalták, hogy ezeknek a holmiknak még a készítését is megtanulja. Reá nézve gazdaságosabb volt, ha aránylag a legjobb anyagból, a lehető legjobban és naiv képzelő ereje szerint egyúttal a legszebben készítette el mindazt, amire a háza és ruházata körül szüksége volt. A modern proletár másként értékesíti az idejét, munkája nem engedi meg, hogy foglalkoznék azzal, ami nem vág a mestersége körébe. A proletár fogalmát itt meglehetős tágan kell értelmezni. A szorosan vett divattal és az általánosabb műízléssel szemben kevés kivételtől eltekintve, hasonló helyzetben van mindenki egészen ama szerencsés emberrétegig, amely annyira túlfizetheti minden szükségletét, hogy költekezésével szemben őt már becsapni sem érdemes.

A százezrek előtt felnyílik minden kapu. A nagy vagyon minden tudatlanság ellenére is éppúgy eljut örökbecsű képekhez, mint forma, minőség és jó ízlés tekintetében is kifogástalan ruhához.

A művészetnek és a divatnak ez immár untalan ismétlődő összekeverése talán már azok után sem látszik frivolitásnak, amiket a két dolog ősforrásáról meg lehet állapítani. Azonban nemcsak az ősforrás közös. A művészet és a divatok története összefonódott. A művészetek divata az úgynevezett stílus és ez a stílus, ez a modor éppúgy lehet sekélyes, vagy becstelen, mint ahogyan fel-feltünedeznek a divatban derék, artisztikus jelentőségű vonások. És ha nem is tűntek volna fel eddig - amint hogy feltűntek kétségen kívül, nemcsak a klasszikus redőzetek között, hanem akár a modern szabó-iparművészet egy-egy kreációjában - még az sem jogosítana fel senkit arra, hogy divat és művészet között eredendő ellentétet fedezzen fel, hogy az öltözködés művészetének lehetőségét tagadja.

Nemrégen tűnt el a közhasználatból a művészetek olyatén felosztása, amely szerint koszorús művész az, aki céltalanul rakja fel a színeket a vászonra, ellenben az olyan ember, aki egy kedves, hasznos, szép és jó gyertyatartót formál, csupán jó iparos. Ez a kaszt-teória letűnt. A legtöbb ember kanapéját ugyan most is ezerszámra gyártják, de másoknak az ágya is remekmű. Az ágy, amelyben szerencsés és kiváltságos embertársunk alszik, ha megérdemli az artisztikus méltatást, bizony megérdemli a ruha is, amelyet magára ölt. Magára, az emberi testre. Állandó, örök objektumára minden idők művészi törekvéseinek.

Íme, itt van az emberi test, alapja, oka és célja gyanánt a divat minden hóbortjának, az öltözködés művészetének, az ízlés finomulásának és korcs elfajulásának. Az emberi test kultusza a legmegbízhatóbban jelzi a művészet iránt való fogékonyságot. A divat, az öltözködési mód, a ruhabeli stílus pedig e kultusz nevezetes tényezője. Kétségen felül áll az a szerepe, hogy a test szépségeit, a nemzedékek testi fejlődését előnyösen, vagy károsan befolyásolja. Magyarázni, hogy milyen ezerfelé ágazó jelentősége van ennek a befolyásnak, nyilvánvaló szószaporítás. Itt az esztétikai szempont, itt a szorosan vett egészségügyi, az egyéni és a faji, az épség és a munkabírás, tehát a tisztán gazdasági szempont; mind összefonódva, egymásra hatva, egymást kiegészítve veszi körül az emberi testet. A fűző és a krinolin, a magas sarkú cipő és a szorosra kötött szoknya, annyi figyelmet mindenesetre érdemelnek, mint amennyit ártottak. De nem kell igazságtalannak lenni még velük szemben sem. Az oktalan prüdéria, amely a test, a meztelen test fogalmát szinte kitörüli, a vele való foglalkozást, a méltánylását és a kultuszát erkölcstelennek bélyegzi, éppen olyan ártalmas. A prüdéria leple eltakarja a hibákat és megvédelmezi őket a gyógyítás elől. Talán nem is való egyébre a prüdéria mint fogyatékosságok leplezésére. Azokban fejlődött ki a legerősebben, akiknek sok a takargatni valójuk. Nagyon érthető védekezési mód ez minden egyén részéről. Az egész társadalomnak azonban mégsem az az érdeke, hogy minél vastagabb függönyök készüljenek, hanem hogy csökkenjen a titkolásra szoruló nyomorúság.

Az összesség érdekének nem a prüdéria erkölcse felel meg, hanem az emberi test szabad kultusza. Jászi Oszkár a meztelenségért való harcnak nevezi ezt a kultuszt abban a tárcájában, amelyben modern apostoloknak a szabad, hogy úgy mondjuk a felszabadított emberi testért való küzdelmeiről számol be. Az apostolok között lehetnek túlzók, lehetnek álmodozók, lehetnek akár hóbortosak is, ám az egész akció vezérmotívuma az az iparkodás, amelynek célja az ép nemzedék, az ép emberi test s - mert hogy teljesen jogtalanul mérsékeltnek nevezett éghajlatunk alatt meztelenül járni alig lehet - a testet fejlődésében és érvényesülésében segítő kiemelő ruházkodás. Új, kifinomultabb külső és új, jóravalóbb, józanabb, finomabb, szebb - divat. Az egyik apostolnak csupán egészségügyi, orvosi szempontjai vannak, a másik ezekkel a szempontokkal tökéletesen össze tudja egyeztetni artisztikus hajlandóságait. A sikert rendszerint nem szokták megérni az utat törő apostolok. És az apostolokban többnyire erősebb a jó szándék, semmit a talentum. Nincs tehát semmi szükség arra, hogy az öltözködés valamely reform-sémáját egyes ember elfogadja és forradalmárként használja is, közderültséget és közfeltűnést keltve. Az egész akció itt csupán ama vélemény támogatására való, hogy az öltözködés mikéntje, a divat nem leledzik eredendő becstelenségben, hanem a fejlődés fokán elérkezhetik olyan állapotba, amelyben minden darabját, minden vonalát tökéletesen harmonizáló egészségügyi és művészi szempontok határozzák meg.

Ez az állapot - igaz - nagyon messziről integet, de éppen nem fantasztikus ködkép. Hiszen ma, tegnap és száz meg száz évvel ezelőtt is, csak a teljes rosszindulat, az erkölcsi hipokrízis, az elvakultság láthatott a divatban abszolút rosszat, abszolút csúfat. Évszázadok óta a festmények rengeteg sora köszönheti létrejöttét annak, hogy alkotójuk az öltözködésben - nem a testformákban, hanem egyenesen az öltözködésben - meglátta az artisztikus elemek dús termőhelyét. A régiek és a modernek, a bizánci madonnafestők, akár az angol prerafaeliták, Van Dyck éppúgy mint Toulouse-Lautrec, Félicien Rops, mint a Simplicissimus szirupos Reznicsekje ezer társukkal együtt szerették és ábrázolták a szoknyák redőit, a szövetek színpompáját.

Nem szabad feltétlenül kárhoztatni a divatlényeket sem, akik öntudatlanul is sajátos keverékei a kívánatos jónak és a dőre esztelenségnek, a finom ízlésnek és a kacagtató paprikajancsiskodásnak. A henye ficsúr és a dologtalan divatdáma méltán utálatos az emberiség munkás része előtt, ellenben a sportban megedzett test és a tengeren pirosra sült arc éppen nem visszataszító dolgok. A kabátformáknak tisztán szabóízlés szerint való szigorú megszabásán csak nevetni lehet. Viszont a láb formáihoz szorosan alkalmazkodó, erős és puha bőrből varrott, kényelmes tartós cipőre a munkásembernek legalábbis olyan szüksége volna, mint a korzó lovagjainak. A mindennapi fürdő és a tiszta fehérnemű, a tisztaság általában, külsőleg és testi tekintetben szimpatikusabbá teszik a divatembert, mint az ősszel felvett és tavaszig viselt jäger-ing, a német kultúra ez elrettentő terméke.

A mi férfidivatunk állítólag Angliából származik. És hihető, hogy az angol lord éppúgy, mint az angol munkás, bölcsen tudja, hogy munka közben azért "kell" rövid zekét húzni, mert kényelmes, színes inget, mert nem olyan kényes és bagaria-cipőt, mert minden viszontagsággal dacol. De mire a Balkánra eljutnak ezek a ruhadarabok, ha eljutnak ugyan mindnyájan, de bizonyos, hogy a színes nyári ruhához cilinderkalap is kerül, redingothoz pedig okvetlenül sárga cipő. A ruhadarabok megtették a nagy utat és rendeltetésük tökéletesen feledésbe ment. Sőt feledésbe ment már a Balkánon innen. Az angol nagyúri henyélők is piros frakkban hajtják a rókát. De ha meghallanák, hogy Magyarországon a szolgabírák lovaglókosztümben írják a kihágási végzéseket, hát nyilván szétdőlnének a kacagástól.

Ismerve az ilyen baklövések, a furcsaságok, a visszaélések és kiáltó ízléstelenség egész sorozatát, botorság volna a divat mai formáját védelmezni. A támadások azonban keveset javítanak rajta. A divat, a jó ruházkodás ma kiváltság, akár az egészséges lakás és a kultúra. Mert kiváltság, tehát korcs, egyenetlen, hamisan fejlett. Az egész gazdasági rend harmonikusabbá változása teheti csak hozzáférhetővé a tisztaság, az egészség, a szépség, az ízlés, a jó könyv és a jó cipő divatját a nagyobb tömegek számára. A művészet, amely spekulánsoktól független, az öltözködés, amelyet nem a gyárak raktári készletei szabályoznak, magától küszöböl ki minden divathóbortot. A tudatos, az egészségtől és a jó ízléstől szabályozott termelésnek semmi szüksége sem lesz a hóbortokra. Hiszen az iparművészet ama kicsi része, amely már a mai zavaros termelés közepette is értéket jelent, csalhatatlanul mutatja, hogy amikor igazi művészkéz formálja a használati tárgyakat, akkor ezek a tárgyak sikeresen dacolnak a divat gyors és improduktív változásaival. A barokk és rokokó nyegleségeket az idő éppúgy eltemette, mint a szecesszióval űzött rengeteg sok visszaélést. Minden silány holmi áldozatául esett a divatnak. És az emberi kéz és értelem minden tudatos alkotása biztató jele amaz idők termékenységének, amikor erő, szépség, ízlésbeli és gazdasági harmónia, vidám munka és ízlés - divat lesz.