Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám
Valamikor majd abban "a nagy új városban, ahol egy kicsit több lesz az igazság és egy kicsit több az öröm" és amelyet Anatole France-nál sokkal naivabb munkáslelkek szénportól és vasszilánktól véres szemekkel, a nemzetgazdasági apokalipszis négyszögeiben és számsoraiban látnak épülni, emelkedni; valamikor akkor, néhány finom, szellemiekben erősen szenzuális, élvező férfinak livre de chevetje, ágyas-könyve lesz ez a könyv és társa a természetben töltött szabad napokon, az alkonyat felé hajló sétaidőben, vagy délben az erdőszélen, árnyas pihenőn, míg a napsugarak aranyszál-függönye vakító fátyollal zárja el az olvasót gondolataival. Kiválasztott könyv, amely legelsőrangú szellem társaságát adja, amelynek olvasásánál nem dolgozik bele a kritika az élvezetbe és amely mégis azt a végtelenül passziós tudatot hinti el a gondolatok közé, hogy annyira szűz, amennyire könyv csak lehet, hogy csak igen kevés és megértő szellemmel együtt kell egy impressziót szívni.
A legkülönösebb és legérdekesebb könyv Anatole France kötetbe gyűjtött beszéde, 1898-tól, az Affaire megdagadásától 1906-ig a radikális francia politika teljes diadaláig. És mindmegannyi szociáldemokrata hitvallás!... Aki pedig nyugodtan akarja végigolvasni ezt a sor beszédet, belpolitikáról, egyháztörténelemről, külpolitikáról, kulturális kérdésekről, művészetről, pénzügyről, annak sok minden kényelmes, magában elintézett, elrakott gondolatot el kell dobálni, vagy föl kell bolygatni, akár szocialista, akár a költőt keresi és a bölcset bennük. És ha a végére jutott, ugyanazt érzi, mint Anatole France legtöbb munkája végén, hogy nyugtalanító probléma előtt áll; az Anatole France-probléma előtt, amelynek a kulcsát az író máig nem adta ki. A probléma megnyilatkozási formája ezúttal: abban a pillanatban, amikor teljes magyarázatnak kellene derülnie a meggyőződésére, most, amikor a francia szocializmus és a radikális politikusok, az ő régi fegyvertársai, keményen összeütköznek egymással, Anatole France lelép a tribünről és mosolyogva visszavonul ódon Mária-szobrokkal népes írószobájába.
Mostanában nem jelenik meg többé azon a tribünön, ahol olyan különös helye volt néki. A Trocadéróban vagy más hatalmas csarnokban, párázatos levegő ködében, óriási tömeg, fekete száron imbolygó emberfej-rét akklamálta mikor fellépett és hosszú kabátba öltözött, hosszú alakja, hosszas szakállú, hosszas orrú arca, mint egy gondolat a tettek fölött, emelkedett a tribünön. Papirost vett elő és olvasott. Mert ő író és a mondat előtt nagy a respektusa; egy nem teljes numerussal kihangzó részlet ugyanolyan bosszúságot okozott volna néki, mintha maga a beszéd nem érte volna el teljes hatását a tömegnél. És olvasott egyszerűen, nyugodtan, alig valami gesztussal, mintha nem is agitálna, hanem értekezést tartana. A beszédei szövege, a gondolat sora pedig, akármilyen mélyenjáró és komplikált volt is a témája, anélkül, hogy csak egy csöppet is engedett volna a maga tudós és művész voltából, mindig olyan végtelenül egyszerű volt, hogy az utolsó széles nemezkalapos, bőnadrágos teherhordó is felvette az értelmébe mind egy szóig. És ezzel a végtelen egyszerűséggel, ezzel a szenvedélytelen, de meleg nyugalommal vitte fel a hallgatóságát, fel, fel, a lelkesedésnek és kitörő rajongásnak szédületes magasságáig.
Amikor aztán dörgő taps és éljenzés között lelépett a dobogóról, mosolyogva fordult a környezetéhez és az arcán szinte gyermekes öröm és megelégedés látszott.
*
Ilyen kristályosan ragyogó, kemény egyszerűséggel, tökéletes szabatossággal, a legmélyebben tapogató legnehezebb gondolatokat, a legművészibb, meleg, zenés formában elmondani, anélkül, hogy akár tudós célzásokat rejtő szellemesség is elejtené - talán csak franciául lehet. És franciául is csak Anatole France tudja, a legnagyobb élő stiliszta. Nemes, szonór jelzői mint egy antik diadalmenet paripái bukkannak elő egymás után; mindegyik egy szép meglepetés és mindegyik úgy a helyén, hogy sem a művész, sem a gondolkodó nem találna találóbbat. Gyönyörűen francia, világos, rendezett észjárása mindent elölről kezd újraboncolni, és lelket örvendeztető, mélyenjáróan szellemes kiugrók után, egyszerre csak fenn találjuk magunkat a zseniális magasságban, anélkül, hogy észrevettük volna, micsoda szédületes utat tettünk meg. A régi egyházatyákon és a görögökön élesre fent dialektikája az ő híres iróniájával szedi széjjel az argumentumokat. És mindent elmélyít. A munkáslakásokról vagy a népoktatásról csudálatosan új és nagy dolgok derülnek ki az ő szavaiban.
Azzal azonban teljesen tisztában kell lennünk, bele kell nyugodni, hogy Anatole France, fenntartás nélkül, kifogás nélkül szociáldemokratának vallja magát. És ez csak természetes, ha meggondoljuk, hogy ha valaki a szocialista agitációt, a párt politikai fennállását és működését hasznosnak tartja, fel akarja használni, részt akar venni benne, tisztelnie kell a szocialista fegyelmet és nem szabad nyilvánosan különvéleményeket bejelentenie. Néhol ugyan át-átcsillan, mintha Anatole France-nak az "utópiából lett tudomány" egy-egy tételéről megvolnának a maga nézetei, ez azonban nem jelentős. A történelmi materializmus gondolatváza teljesen behálózza az idegeit, a szocialista gondolkodás teljesen a vérébe ment át, és ez nem is meglepő annál az embernél, aki mindig kereste, hol a természetellenes, a furcsa, a bűnös, olyan dolgokban, amin mások megszoktak nem gondolkodni és magától értetődőnek tekintenek.
Ami azonban az ő beszédeit különösen hatásossá, alakját különösen széppé és meleggé teszi, az a proletárság szeretete. Csaknem valamennyi beszédében megemlíti az ellenségeit, a tőkét, a hadsereget és a politikai hatalmat, amelyek Franciaországban brutálisan erősek, és amelyekről szinte bombavető elkeseredéssel beszél. A proletársággal egynek érzi magát, testvéreit öleli benne magához anélkül azonban, hogy ezt egyszer is kifejezetten kimondaná. Ez az érzése forróan őszinte; minden szavából kiérzik ez az egyetlen elfogultsága. Anatole François Thibaut, a könyvboltos fia, munkás, munkás mint az a mesterember, akinek "sikerült valami zománcot átlátszóvá tennie". És minden munkás, minden proletár egyesülésétől várja a béke leszállását egy jobb világra.
*
Hogyan lett Anatole France a franciaországi szociáldemokrata párt pártadót fizető tagjává? Izgató, érdekes kérdés. Talán akad magyarázata. Elsősorban is ő igazi, fenékig művészlélek. A munkást rajongóan szereti, az arisztokratát, az igazit érdekkel vizsgálja, a burzsoáziát lenézi és gyűlöli, amint gyűlölte Stendhal, Balzac és Flaubert. A régi, igazi francia arisztokrácia sárguló, porladó csipkéit bizonyos művész-melankóliával látja fogyni, a levegőben szétmálló utolsó illatokat élvezettel szívja magába, mint a görög és latin nyelvet és az antik világot, amelyet már senki sem ismer ma igazán, csak ő és Bergeret professzor. De ő ma Európa legokosabb embere. Nem kapaszkodik az idő küllőjébe. Rezignálódik. Belenyugszik, hogy az unokája nem fog többé ódon vidéki kastély kandallója előtt, fehérhajú karcsú matrónával, kedves tréfák között, baráti és fordulatos beszélgetésbe merülni és Lukianos acélfinom görögbe rejtett élceit csak durvára rontott franciában olvashatja, ha ugyan olvassa.
Hanem annál olimpusibb haraggal támad arra a burzsoáziára, arra a loholó kutyára, amely ezt a világot fölfalta! Amely hízott kényelemben, tudatlanul, modortalanul és még mindig éhesen terpeszkedik, a dívánná kihúzott régi trónon. Ez ma az ellenség, erre vezeti a proletár-hadsereget!
*
Mindjárt nem olyan meglepő az Anatole France hitvallása, ha elgondoljuk, hogy ő történettudós, az igazi, lelkeket és tömegmozgásokat szkeptikusan kutató történelem egyik legcsudálatosabb felélesztője. Azt pedig még eddig nem igen figyelték meg, mennyire összeesik az igazi, sokoldalú kultúrtörténet fölfedezése a mai szocialista világnézet fölfedezésével. És általában, hogy az új kultúrtörténeti kutatás és a szocialista teóriák fejlődése mennyire összevissza bogozódva halad előre, mennyire tulajdonképpen történettudomány az, amit a szocialista teoretikusok csinálnak! Nos hát, a történelem dessousjai alatt kutatva könnyen összetalálkozhatott Anatole France finom, de öntudatos művészkeze és a szocialista ököl szövetséges kézszorításban.
Anatole France-nak tudvalévően kedves gondolata, hogy a történelemben szereplő férfiak nem veszik észre, amikor világesemény hulláma érkezik hozzájuk. A történelmi pillanat csak olyan kis része a napnak, mint bármely más perc bármely más huszonnégy órának. Pilátus nem emlékszik arra a keresztre feszített zsidóra, aki pedig a világ legnagyobb forradalmát lehelte bele a levegőbe, amikor kiszenvedett... Anatole France nem akar a Pilátus hibájába esni. Féltékenyen figyel, hogy megérezze a történelem szárnycsapásait. Amikor kitör az Affaire, azt hiszi, megfogta a percet - és hogy milyen jól érezte, azt csak ma látni igazán - figyelmeztetni akarja rá a honfitársait, beledobja magát a politikába, ír, beszél, agitál, és ott van azok közt, akik belekapaszkodnak Franciaország kormánykerekébe, hogy arrafelé fordítsák, amerre ma halad...
És a magáénak vállalt ügy ellenségei közt ott találja a hadsereget, a nagyspekulációt, amelyről a történelemben megtanulta, hogy az efféle jelszó alatt mindig az igazi elnyomó volt! Odaállt tehát a küzdők közé, az első sorba, a történelmi kutatásai közben talált fegyvertársai mellé. A legszélsőbb politikai pártba, mert a történelemben megtanulta, hogy mindig a legszélsőbb felé billen a mérleg, hogy az idők a legszélsőbb politikai párt igazolását hozzák magukkal... De megtanulta azt is, hogy a győzelemmel együtt érkezik meg a bukás is, a csalódás...
Vajon ez a bölcs, aki nem szűnik meg óva inteni, hogy a régi megdöntött dogmák helyébe újakat ne állítsunk, hiszi-e, hogy egy eszme, mindössze egy gondolat - hiszen "aligha akad több új gondolat az emberek agyában, mint fa a földön gyökér nélkül!" - megváltja a világot? Benne választ hiába keresünk. Csodálatosan virtuóz vívó, aki egy percnyi rést sem hagy magán... Ám mindenesetre isteni passzió lehet a szenvedélyes történésznek benne élni a történelemben, kézzel tapintani a történelmet, csinálni segíteni a históriát.