Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám · / · FIGYELŐ
Harminchét év alatt, amíg egyetemi professzorságot viselt, nyilvánosan egyszer vagy kétszer esett róla szó. Ez a nyilvánosság is amolyan Királyhágón-túli volt. Holmi vita támadt a kolozsvári sajtóban Petőfi életéről, halála körülményeiről s néhány versének keletkezéséről s ebbe a vitába Meltzl is beleavatkozott. Nem is felejtették el ezt neki soha. A vita rendjén ugyanis különböző megállapításokat tett. Olyanokat, amiknek hangoztatása harminc év előtt még hazaárulásszámba ment. Megtámadta az Akadémiát, az irodalmi társaságokat, az irodalmi kormányzókat s mivel komolyan egyiket sem vette, gúnyos közbevágásokkal szólott róluk, néha nyárspolgároknak, máskor urambátyáméknak és gazduramoknak állítván őket, ahelyett, hogy hasábokat idézett volna belőlük s mondotta volna, hogy minden lehető kultúra számára ők a leglehetségesebbek és legkövérebbek. Megsértette a hagyományokat - mondották róla - s hogy tárgyilagosaknak látszhassanak, nem azzal támadták, hogy honáruló, hanem hogy csak - bolond. Pedig ebben az időben Meltzl még nem folytatott éjszakai sportokat, nem viselt Barbarossa Henrik-féle kosztümöket s nem tartott hajnali előadásokat az egyetemen. Viselkedése az akkori - harminc-harmincöt év előtti - irodalmi viszonyokkal szemben, legfeljebb szokatlan volt, de nem természetellenes. Sok évi külföldi tanulmányok és tapasztalások eredményei adták meg neki azokat a szempontokat, hogy az irodalom mivoltát megértse, az itthoni állapotokat értékelje s érzései ettől a megterpeszkedett, százéves letelepedésre készülő maradiságtól elforduljanak. Valójában tehát azt tette, amit minden agitátor és kultúrember tett a múltban vagy cselekszik a jelenben, mikor a haladást akarja szolgálni. Nálunk bálványimádás uralkodott akkor is az irodalomban és csontos konzervativizmus, mely mindig a hátrafele menő utakat mutatta. És ezeket az útirányokat nemzeti hagyományoknak nevezték olyanok, kiknek Petőfi sem volt elég nemzeti, csak pórias s akik irodalomról és írókról szólván, mikor a közönség már elismerte őket, hárfaszerű szentimentalizmussal tudtak nyilatkozni a Csokonai, Katona, két Bólyai tragédiájáról, a Petőfi küzdelmeiről és koruk kicsinyességéről, de a zsilipeket nyomban leeresztették, mihelyt az ő vizük irányában az ő elveikkel ellenkező jövevény közeledett. Az ilyen személyes viszonyok reakciója dönti el aztán az emberekben, hogy a meglevő állapotokkal szemben minő legyen a magatartásuk.
Meltzl szintén forradalmi temperamentum volt, de nem kifelé, hanem belsejében s abban különbözött a tipikus lázadóktól, hogy nem az agitátor, fanatikus vagy a petrolőr, hanem a filozófus eszközeivel dolgozott. Külsejében és külsőségeiben voltak érdekes vonások. Alakja kissé görnyedt, de járásában, gesztusaiban, beszédében csupa élénkség öntötte el. Arcának Mefisztó-szerű szabását villogó szemek, magas homlok és az ajakán ülő örökös mosoly tették érdekessé, mely akkor kapta meg igazi karakterét, mikor ajkai megnyíltak. Ezen a kapun keresztül nyilatkozott meg egyéniségének értelmi ereje és temperamentuma vegyületéből alakuló elementuma, a szatíra, melynek összetételében a humorból, a rezignációból, rajongásból, pesszimizmusból, a szarkazmusból és naivságból is volt egy-egy árnyalat. Értelmiségének mivoltát azonban kétségtelenül a zsenialitás adta meg. Ez a zsenialitás is azonban olyan volt, mint lényének egész alkata. Voltak benne robbanó szikrák, éles fénytörések, villámlások, de sustorgásokkal és kuriózumszerűségekkel keverődve. Ez az impressziónk mégsem irodalmi működéséből keletkezik, mert azt őszintén szólva, nem ismerjük, de valószínűleg mások sem ismerik. Csupán külső adatokat tudunk róla s néhány furcsaságot, melyek ismét kétértelműségekre adnak lehetőséget.
Műveinek bibliográfiai jegyzékéből megállapíthatunk mégis annyit, hogy idegen nyelveken többféle dolgozatai jelentek meg, ezekért több külföldi tudóstársaság tagjai sorába választotta, de hogy mit tartalmaznak ezek a művek és hol találhatók, azt már nem tudjuk, mert negyven-ötvennél soha több példány nem jelent meg belőlük. Az ő külön elve volt, hogy a tudós, ha tudós, nem a hentesmesterek számára dolgozik s nem az ő elismerésük illetékes elbírálásukra. Ennélfogva dolgozatait csakis olyan emberek kapták meg, kiket ő sem hentesmestereknek, sem rőfösöknek, sem sikerfuvarosoknak nem tartott. Oka volt ebbeli magatartásának a tudósról és a sikerről alkotott amaz eszménye, mely rendkívüli önérzetéből és becsületes moralitásából fakadt. A siker csak egyféle: hogy bizonyos törekvések legjobb értelemben hasznosak-e a kultúrának vagy sem. Ha igen, akkor olyan lehetőségeket kell teremteni, hogy mindaz, ami a kultúrára kívánatos, érvényesüljön. Lehetővé kell tenni méltó hatáskörök kijelölésével, hogy a leghasznosabb emberek hivatásukat a maguk helyén végezhessék. Minden egyéb mellékes. A személyes siker is csak ebből a legérdemlegesebb szempontból jöhet figyelembe, mert egyébként a siker etikailag nem érvényes, sőt meggyalázása és megfertőzése az igazi tudományos törekvéseknek és annak a nemes célnak, hogy a leghasznosabb emberek csakis hasznosságuk miatt becsültessenek. A tudós és általában a kiváló ember felismerésére volt aztán neki külön módszere, mely etikai érzéseiben gyökerezett. Az igazi kiválóak, az elsősorban nagyok arról ismerhetők fel, hogy a külső világgal miként tudnak szembe állani. Mi az, amit vágyaik benne értéknek látnak s mik azok, miket a tömeg értéknek tart ugyan, de az ő számukra nem léteznek. A legtökéletesebb emberek azok, kiknek életéből és működéséből az emberiség a legtökéletesebb példákat találhatja. Akiket aztán ő nem talált ilyeneknek, még ha egyébként főrendek voltak és az irodalmi nagyságos uraságig is felvitték, kinevezte tetveknek, poloskáknak, csalóknak, hándléknak, áltudósoknak s rájuk bocsátotta záporeső módjára szatirikus döféseinek egész áradatát.
A középiskola sablonjain és ócska frázisain nevelődött diákság, az ő keze alá jutva, egy ilyen panoráma berendezésű, lényegeket kereső és megértésre törekvő agyvelő működésének udvarába került. Az első tévedés ott fogadta a tanárjelöltet, hogy a Meltzl német irodalmi előadásain leginkább a német irodalomról nem lehetett hallani. Amit ebben a vonatkozásban mondott, olyanok voltak, melyeket az irodalomtörténetet ismertető könyvekben nem írtak meg. De annál többet beszélt a tárgyhoz nem tartozó dolgokról, aktuális kérdésekről, igazi és úgynevezett nagy emberekről, irodalmi hentesekről és hullafosztókról, filozófiai problémákról, szakkérdésekről, kulturális törekvésekről és arról, amit soha, sehol nem tárgyaltak, a mai és tegnapi magyar irodalom viszonyairól. Az egyetemi hallgatóság, nem számítva a filozófiai, pedagógiai és matematikai kollégiumokat, az ő katedrája és a többi irodalmi katedrák között abba a helyzetbe jutott, hogy nála csakugyan nevelődhetett és fejlődhetett, ha fejlődni akart. Mert ő éppen ellenkezőjét csinálta annak a folyamatnak, melyet a többiek az egyetemi hallgatóság intellektusán végrehajtottak. Meltzl megnyitotta szemüket, felébresztette bennük a kételyt a frázisok iránt s felforgatta bennük azt az egész ideológiát, mellyel a középiskola felkantározta őket. Nagy szempontokat tartott elébük, hogy a kisszerűség és kicsinyesség mibenlétét felismerjék, aztán kisszerű viszonyokat tárt fel, hogy benne meglássák a nagyságot, mely felőrlődik. Kultúrtípusokat mutatott fel előttük s mivel lírai ömlések járták át lelkét, ezeknek forró melegségébe mártotta be azokat, akiket nagy embereknek és csodálatra méltó lelkeknek tartott, mint Petőfit.
Rapszodikus, ötletszerű és kuriózus volt előadása, de ortodoxiára berendezett egyetemi katedrákon, nála hasznosabb, érdekesebb és szimpatikusabb embert a mai időkben képzelni sem lehetett. Megérdemelte volna, hogy válogatott csapat járuljon közelébe impulzusokért és irányításért s olyan ösztönű fiatal lelkek, kikben az ő tanításai frissen rezonálnak. Ami megható és fátumszerű volt kissé az ő hivatásában, abból a viszonyból keletkezett, mely közte és a tanítványai között való differenciákat megállapította. Nem hadba induló, katonakészségű csapat lepte el az ő tantermének padjait, hanem tisztes nyárspolgársereg, mely hájas állások elnyeréséért, gyors megházasodás okából, polgári jólétért s pénztári aggodalmakat eloszlató nyugdíjért kereste őt. Ezeknek aztán adott diplomát - megvetése kifejezéséül. Mert, mint vizsgáztató professzornak is elvei voltak a mai kultúragyártásról. Ha nem az az állam akarata, hogy a középiskolának felvilágosítás legyen hivatása kiváló kultúregyéniségek által, akkor igazán mindegy, hogy a már készen lévő sablonkönyvek alapján micsoda tehenek töltik meg agyonlapított ócskaságokkal és hazugságokkal polgári sarjadékok agyvelejét. Az érzéketleneknek és hivatástalanoknak ezt a falkáját diplomák odaadásával kergette el magától, de szívén tartotta azokat, kikben igaz törekvéseket és igaz lelket látott. Minden fenntartás nélkül feljegyezhetjük, hogy nagyon kiváló ember volt, mert nagy lélek lakozott benne. Halála folytán heteken át kellene függnie gyászlobogónak mindama helyeken, hol érzik az ilyen veszteségek súlyát s ahol komolyan veszik ezt a jövendő magyar kultúrát, melynek Meltzl is egyik előharcosa volt.