Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám
(Folytatás)
Édesanyjának azt írja, hogy amit Olaszországban érzett és gondolt, arról úti jegyzeteiből fog értesülni; ezekből a jegyzetekből készültek később híres olasz útleírása és a művészet filozófiájának legszebb fejezetei. "Alapjában véve mindezek a feljegyzések hamisak; nem tükröztetik vissza az én lelkiállapotomat... a művész és megfigyelő tüntetik fel magát bennük és nem az ember. Az ember egész valami más... sok érdekeset, de kevés élvezeteset látok... sokat tanulok, de keveset örülök... az alakok és formák az eszmék bizonyos sorába illeszkednek és csak így kapnak némi jelentőséget. A szobrokban és képekben egy második irodalomra találtam, mely az elsőt magyarázza és kiegészíti." Felesleges tovább idézni! Olasz útját úgy foglalja össze, hogy nem egyéb az, mint egy történész és pszichológus vándorlása a művészeteken át. Ezt a mondást találóan lehetne egész életére és működésére alkalmazni. Messze nagy utak vezettek a tökéletlen benyomástól a túlterhelt alkotásig, messze utak, melyeken Taine-t az akarat és a gondolat viszik tova. Mi másképp utazott itt Goethe, kinek útleírása kevesebbet ad, mint útjáról írt levele s kinek levele bizonnyal messze maradt az átérzett hatalmas, nagy benyomás mögött; kinek szavában az élmény óriási, mérhetetlen, csodálatos erejét csak épp sejthetni.
Taine a művészetek között, természetesen irodalom iránt volt legfogékonyabb. Mindenbe belevegyül az irodalmi emlék: Mes lectures me reviennent. Különössége, egész eredeti virtuozitása épp abban áll, hogy ügyesen összeállított idézetek segítségével korokat, tájakat, embereket elevenít fel. De túlságos rikító színezése akkor is érezhető marad, ha irodalmi tanulmányait olvassuk; itt is ugyanaz a hiányt takaró túlzás! Írásműveket épp úgy mint tájakat és képeket vagy embereket rendszerébe kell sorolnia, hogy közte és köztük eleven kapcsolat támadhasson. Ugyan mi volt ez a szisztéma, melyért Taine annyi áldozatot hozott, melyért a tudás és érzés minden birodalmát bevándorolta? Tulajdonképpen nem volt egyéb, mint Taine kerülője a maga rossz természete, "mauvaise nature"-je körül. Amint így a jelenségeket belecsempészi rendszerébe, észrevétlen tereli át a tulajdonképpeni, művészi problémákat a történelembe és lélektanba. A faj, a kor, a miliő stb. csupa létrafok, melyeken ez a pozitív elme oly magasságokba kúszik, ahova mások csak röpülni tudnak. Személy, város vagy táj magyarázatát egyetlen egy túltengő tulajdonságból s a többiek visszafejléséből, elcsenevészesedéséből szereti adni. Természetes, hogy ez sem abszolút értékű módszer, az igazság nyitja, mint Taine hitte és hirdetni szerette, hanem egyszerűen Taine tehetségeit leginkább érvényre hozó, hajlamainak leginkább megfelelő eljárás. A dominánsba kapaszkodva adhatja csupán leírásainak azt a kissé brutális lendületet és azt a domborúságot, mely őt mintegy önmaga fölé emeli. Taine tanulmánya igen tarka, igen tanulságos, de hiányzik benne az, amit Sainte-Beuve mindig megád, az ami tulajdonképpen fontos, a művészi benyomásnak hív föltüntetése. Ha az ember megpillant valamit, amit előbb csak Taine leírásából ismert vagy az ő ajánlására könyvet olvas el, csalódás az első érzés. Hozzá kell szoktatni a szemet az élet sápadtabb, fakóbb, de annál árnyalatosabb, változatosabb színeihez, hogy a jelenségeket olyanoknak amilyenek, a maguk igazában, fogadhassuk el. Taine leírásában hiányzik minden, ami egy tulajdonság hatását és érvényesülését korlátozza, ami a kiválóságot a természetben tompítja. Jellemzéseit szívesen állítja petit-fait-ből, apró tényekből össze, de azokat széles és mindenünnét nagyon is élesen határolt szempontoknak rendeli alá. A mellékes függelék, a véletlen ád minden leírásnak életet és mozgékonyságot - ahol ez hiányzik, óriási hatásokat lehet ugyan elérni, de mindig csak az élet rovására - mert ez a hatalom egyszersmind merevség! Taine alakjait nem levegő reszketi körül, hanem sűrűbb, forrongóbb elem takarja.
Mindazok mögött, amit eddig mondtam, elhallgatott kifejezés lappang: pedantéria. Egy rosszmájú Taine egész művészetét a pedantéria retorikájának mondhatná. Csakhogy ehhez igazán rosszakarat kellene ám, mert soha még pedantéria az igazi művészetet, a leggyönyörűbb befogadást ennyire meg nem közelítette, soha így túl nem szárnyalta. De a pedáns alap azért mindig kiérezhető. Sainte-Beuve ki is érezte és Taine tudomására hozta egyszer.
Ez akkor történt, mikor Taine könyve megjelent, melyben egy amerikai sertéskereskedő álarca alatt tréfás, kíméletlen croquisokban tüntette fel a párizsi társaságot. A könyv élclapban előbb tárcánként jelent meg. De senki azt ne gondolja, hogy Taine víg volt a vígság kedvéért, szellemes a szellemért; tréfának és költészetnek egy a szerepe nála, eszméit a közönséggel elfogadtatni. A dolgok kedvéért, irántuk való szeretetből semmit se tenni ez is egyike azon tulajdonságoknak, melyek őt mindig megkülönböztetik a művésztől. Sainte-Beuve-öt kéri, hogy mondja el véleményét erről a munkáról, egyszersmind arra figyelmezteti, hogy a könyv a tréfás forma ellenére is, tulajdonképpen igen komoly, nem kevesebb és nem több, mint a Taine-féle tanok alkalmazása a jelenre. Sainte-Beuve megérezte mily hallatlan, fura merészségű vállalkozás néhány találó megjegyzésnek és tréfás kijelentésnek törvényértéket tulajdonítani. S az öreg róka pokolian udvarias, bársonyosan gúnyos levelet ír. J'hésite, je flotte; de tulajdonképpen félreérthetetlen a beszéde: "E feljegyzések hibája ugyanaz, mint a jelenről mondott összes ítéleteié. Nincs ennél veszedelmesebb mód teóriák igazságának kipróbálására - az ön helyén vigyáznék magamra... A dolgokat sokféleképpen lehet nézni..." Ezek a szavak minden valószínűség szerint Sainte-Beuve ilyesfajta gondolatait rejtik el: Kedves barátom, ön ideológus, ön doktriner. Önnek nincs öröme emberek megfigyelésében; ön egy tant kíván diadalra vezetni! Ez szép öntől - valóságos vétek volna ily törekvésnek útját szegni! - különösen ha valaki hipotéziseit oly kitűnően adja elő! Semmi a világon nem okoz az embernek annyi örömet, mint a kitűnő előadás. De kérem, igen kérem, tartsa előadásait a jó, a kényelmes, az eltemetett múltról, hogy a tények, a goromba tények ne cáfoljanak rá a finom hipotézisre és ne rontsák meg műélvezetünket."
Taine nem érezte a fullánkot vagy ha érezte is, nem tudott magán segíteni. Különben igen gyanútlan volt e tekintetben. Mikor először ért Angolországba, úgy vette észre, hogy ez ország teljesen olyan, amilyennek tanulmányai alapján elképzelte s ebből arra következtet, hogy róluk alkotott képünkhöz híven régi Róma és Athén igaz történetét is meg lehet írni. Így feledi el minduntalan Sainte-Beuve tanácsát, hogy a dolgokat legkülönbözőbb módon lehet nézni és így történt, hogy sose vette észre, mily készen hozott fogalmak szemüvegén át ítéli meg Londont, Angliát s az egész világot. Másrészt épp ez a tulajdonsága tette lehetővé, hogy ötleteit mint törvényeket, eszméit mint igazságokat bárhol is megtalálja. Képzelhetni, hogy ha valaki ily módon utazik, lát, tapasztal, mennyivel inkább teszi ki magát tévedésnek, ha a múltat kutatja, hova csak a fantázia vagy a látszatra oly komoly, oly méltóságos, oly szavahihető, de tulajdonképpen a legvadabb fantáziánál is féktelenebb, csalókább vezető t. i. a tudomány, a pragmatikus, a forráskutató, a módszeres történelem vezet.
• IV.