Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám
Bocsásson meg nekem az én hajdani tudós és jó históriaprofesszorom, aki olyan nagy lelkesedéssel és olyan példaadóan magyarázta nekünk a római köztársaság történetét; de bizony én nem tudtam megszeretni az ódon rómaiakat, a Brutusokat, Catókat, Cincinnatusokat és Gracchusokat. A jó Isten tudja, de ebben a rideg világban sohasem tudtam igazán méltányolni az erkölcs fenségét, a hazaszeretet magasztosságát, az önfeláldozás dicső példáit. Ellenben mindig eszembe jutott Róma gazdasági történetének az az adaléka, hogy éppen a köztársasági nagy hősök idejében az Urbs lakossága nem táplálkozott másból, mint disznóhúsból. Rengeteg mennyiségű disznóhúst ettek meg, egyszerűen megsütve, puritán gurmandéria nélkül valóságban. Reggel sült disznóhús, délben sült disznóhús, este sült disznóhús. Mert Cornelia, gyermekei valláserkölcsi nevelésével foglalkozván, nem ért rá arra, hogy kitalálja valami új, ízesebb módját a karmonádli elkészítésének, Lucretia pedig, erénye szakadatlan védelmében nem jutott hozzá, hogy valami körítéken, valami garnírungon törje a fejét. Nem: sült disznóhús, sült disznóhús és megint csak sült disznóhús. Egy árva kovászos uborka, vagy egy darab ecetes paprika már elpuhultság számába ment volna. Csoda-e, hogy Curtius szívesen ugrott bele lovastól ama hasadékba, amelyet a megnyílt föld szerető anyakebele kínált neki és ki bámulhatja Cincinnatust, hogy a bőrös disznósültek városából visszamenekült falura, ahol néha, ha a szántásban kidőlt, megehette a tehene húsát is? Csoda-e, hogy a Horatiusok és a Curiatusok szívesen mentek ama nagy harcokba, amelyek lehettek akkorák, mint ma egy-egy lovasrendőr-roham, amikor biztosan tudták, hogy a legrosszabb esetben is csak a fűbe harapnak, tehát salátát esznek.
Mindez természetesen túlzás, de kénytelen vagyok meggyarapítani még valami szertelenkedéssel, mert valami igaz képet szeretnék rajzolni és az igazság a nyomtatott betűből csak úgy ütközik ki, ha megtoldjuk egy csomó - néha nem is jóhiszemű - túlzással, szertelenkedéssel. Tehát: a klasszikus Róma a disznóhúsra újbort ivott, idei karcost, salakosat. Pedig disznóhúst enni még csak malacság, hanem újbort inni, az már határozottan disznóság. Mindez azonban szigorúan, fiziológiai módon összefügg az ó-római jellem kifejlődésével. Ezeknek az irtózatosan egészséges gyomrú embereknek szükségképpen olyan hideg volt a feje, mint a csiga vére és olyan nyugodt az idegrendszere, mint a Tiberis legbűzhödtebb posványa. Fantázia, esztétika, újat kereső nyughatatlanság - mind távol állt tőlük, kerekfejű, világtalan, otrombalelkű puritánok voltak ezek a klasszikus rómaiak, műveltség nélkül valók és olyan vallással, amiben nem volt az elképzelésnek annyi kis szárnyatolla sem, mint a pápuák fétis-imádásában. A változás görög hatásra jött, együtt az articsókával, a tengeri hallal és azzal a megismeréssel, hogy a falernumit nem éppen szükséges mind a termése esztendejében meginni.
És ebben a véghetetlenül rideg, kietlen levegőben fejlődött ki a római jog. A természet, a fiziológia kényszerűsége szerint, mert, ha valami torz axiómát akarnék mondani, azt mondanám: aki folyton csak disznóhúst eszik, az előbb-utóbb meggyőződik róla, hogy ezen a világon is van abszolút igazság. Ahol a konc mindenkinek és minden körülmények között csak egy marad, ott egyszerűek a helyzetek, könnyen beskatulyázhatók, minden életvonatkozás hamarosan merev rendszerbe foglalható.
Ez most megint túlzás, de éppen azért annyi kétségtelenül igaz belőle, hogy a kezdőleges konc-egység vetette meg az alapját a római jog szigorú és utolérhetetlenül abszolút ius természetét, azt a szörnyűségesen mindig kész rendszert, amely mikor mozgásba jött, nem ismert semmi mást, csak önnönmagát és brutusi ridegséggel, catói gőggel vallotta, hogy ő az eszköz: a cél.
Ezt a primordiális merevséget még a késői Justinianus sem volt képes megtörni egészen. Az ő Institutiói sem alkalmazkodnak rá teljesen az életre, hanem az életet szorítják maguk alá. Egy mérték mindenkinek és megkapja a maga igazságát mindenki - irgalom és kegyelem nélkül.
A római nagy világpókháló szerteszakadását konzekvenciaként követte nyomon a jog fogalmának a teljes felfordulása is. Az új fantáziával átivódott, rajongó, kialakulatlan, újat kereső, vívódó, szélsőségekben járó barbárság, a nagy vándorútról felmelegedett testtel és rezgő idegekkel érkezők Rómával együtt felrúgták a római jog kőfalát is. És tomboló reakcióként jött az istenítélet, az egész középkort és az újkor elejét elfogó rettenetes tétel: a vádlott maga tartozik bizonyítani, hogy ártatlan. Akár az Istennek tüzes vasban, kardban, vízben megnyilvánuló erejével, akár a kínpadon.
Ennek az embertelenül rideg apának és ennek a tébolyodott anyának a szülötte az egész mai jogtudomány. Meg vannak benne a nyomai a középkori barbarizmusnak, bár szerkezete mentül rómaibb módon iparkodik visszamerevedni minden hajlékonyságtól, minden, a reális életre való alkalmazkodástól. És bizony csak tizedekben számolhatjuk az éveket, amióta bátortalanul fellépett az új ellenhatás, az a rettenetesen egyszerű és mégis évezredekig fel nem ismert igazság, hogy: az ember ítél az ember felett. És hogy nem a mit, hanem a kit kell megítélni, ha már egyáltalán szükség van ítéletmondásra e világon.
Mivel dogmáit a jogtudomány a rómaiaktól hozta, fanatizmusát pedig a középkorból, egészen természetes, hogy csak olyan konzervatív, mint a vallás, vagy mint a katonaság. Az új jogi megismeréseink már megvannak, valami nagyon halavány alkalmazást - de akkor is mindig kivételképpen, kegyelemszerűen - találnak is a modern jogszolgáltatásban ilyesféle félrendszabályokkal: törvényszéki orvostan, feltételes elítélés, kiskorú bűnösök kivételes kezelése.
Ez a hármas meghatároltság: a római gőg a középkori fánázis és a legújabb megismerések dadogó félreismerése szülik azután meg a modern boszorkánypöröket, azokat a pörmonstrumokat, amelyek kolumnás helyet követelnek ki maguknak a napilapoktól. Valahogyan a jogi igazság és az igazi igazság között való küzdelem az, amely ezekre a szörnyű harcokra vezet, harcokra, amelyeknek a viaskodásában elveszik minden igazság, úgy a jog fiktív igaza, mint az élet rendszert nem tűrő, de érvényesülést követelő, minden objektív mérlegelésnek fittyet hányó igazsága.
Nemcsak az úgynevezett nagy bűnpereknek, hanem a kicsinyeknek is ez a viaskodás adja meg ma már a technikáját. De a nagyobbaknál a méretei is nagyobbak és jobban a szemünkbe ötlők. Érzik, tudják az emberek, hogy a régi jog falai meg vannak roncsolva és hogy a rései arra alkalmasak, hogy többé ne pusztán és tisztán jogi fegyverekkel rontsanak rajta, hanem azzal a fütykössel, azzal a buzogánnyal, amely a legjobban a kezük ügyébe esik és amellyel a legszenzációsabban lehet ütni. A Panama-pör, a Dreyfus-pör, a Humbert-pör, a Harden-pör, a Nasi-pör, a Thaw-pör, a Polónyi-Lengyel-féle pör, mind erről tanúskodnak.
A jog embertelen merevségébe bele kell dobni valami olyan emberi csóvát, ami a közvélemény lángralobbantása révén eskütársakat akar idézni, sőt idéz is, a szigorúan tételes törvényű bíró mellé. Politikai, felekezeti, vagy társadalmi izgalmat kell beledobni ma a nagy perekbe, hogy elsikkadhasson a révükön az a joginak nevezett igazság, amelyet milliók konvenciójának a hipokrízisével, gyáván vallunk még ma is emberinek és a gyávaságunkban csak deformis, visszataszító külsejű küzdelmeket tudunk vívni ellene. Külsőleg teljesen undorítóak és szinte megvetésre méltóak ezek a pörök - a belsejükben még borzalmasabbak, mert a lényegük: boszorkánytánc a megmerevedett, csontvázzá vált joggal.
A nyilvánosság valóban egyike a legnagyobb áldásoknak, de ezekben az úgynevezett "nagy perek"-ben valóságos átok éppen önnönmagán. És nem a nyilvánosság az oka, hanem a mai jogszolgáltatás félrendszabályai, a megingottsággal küszködő doktrinérizmus, az a minden fanatizmusnál kegyetlenebb hitevesztettség, amely belopódzkodott, nem - betört ma már a bíró, a vádoló, a vádlott és a pro és kontra fiskálisok lelkébe. Arbuez, a vértől csepegő, de meggyőződéses, volt néha még kegyelmes is, de Cortez, a hittelen kalandor kegyelmet nem ismert.
A porszenzációknak ezerféle a magyarázata, a jelensége, a tanulsága. De a lényege csak egy: az élet küzd a rákényszerített hulla ellen és ebben a kísérteties küzdelemben nem válogathat a fegyverekben. Az ókori szkeleton és a középkori boszorkány ellen hoz új boszorkánytáncot és új kísérteteket. A forma visszataszító, de a lényeg nem rosszabb, mint a mai jog.