Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 2. szám · / · FIGYELŐ
Hogy az ember, közel negyvenhez, Petőfitől valót primőrnek olvashasson, ahhoz érdemes e kellemetlen közelségbe jutni. Az értéken s az érdekességen felül, mely örökre benne van Petőfinek minden sorában, a mi nemzedékünk számára még külön nagy érték és érdekesség, hogy a Kéry Gyula szerencsés felfedezése révén, csak most ismerkedünk meg két versével s egy prózában írt előszavával, melyet huszonnégy éves korában, nagykorúsága elértének napján, szánt költeményei elé. A mai magyar ezzel a fönséges lélekkel már gyerekkorában megismerkedik, nemcsak mert klasszikus költő, de még inkább, mert egyszerű, népies és népszerű, akit a gyerek is megért vagy nem veszi észre, ha nem érti meg. Én - azt hiszem, ebben típusnak említhetem magamat - kilenc éves voltam, mikor verseinek első olcsó kiadása megjelent; az apró betűs testes kötetet egyhuzamban elolvastam elejétől végéig, s még akkorról tudom máig szinte betéve az egészet. Ami így gyerekelménkbe vésődött bele, az meglett elmével nem jut eszünkbe, s ha eszünkbe is jutna, nemigen tudnók már revideálni. A gyerek számára mindenki felnőtt ember, aki idősebb nála; mi sohasem néztük, szemléltük és próbáltuk ki Petőfit felülről lefelé nézve, ahogy a meglett legközönségesebb embernek is joga van néznie a nálánál fiatalabb még oly zseniálisat is - s így vész el számunkra, akik Petőfin nevelkedtünk s nem tudjuk mai szemünkkel nézni, mert már gyerekkori szemünkbe bevésődött, e drága emberünk munkájának legfőbb bája és különössége: a fiatalosság, sőt, sokban, a gyerekesség. Az egész ember huszonhét éves volt, mikor meghalt. Egész költői virágzása hét rövid esztendő. Három évvel élte túl nagykorúságát, melyre oly büszke volt, s melynek hegyére érve, idejénvalónak ítélte összefoglaló szemmel nézni vissza egész addigi életére s költészetére. Megható és bájos fontoskodás, az ifjú ember, a gyerekember fontoskodása. S ez végigvonul az egész előszón, ezen a gyönyörű számadásán egy büszke és erkölcsös léleknek, akinek az önérzetében és tisztaságában is van valami naivság. Leginkább, hogy amit minden hájjal megkent franciák és németek előtte deklamáltak és pózoltak, az ő lelkének tiszta márványívei alatt templomi visszhanggal verődött vissza. Templomival, mert ő hitt abban, amit Victor Hugóék csak szavaltak, hogy "a költészet szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni". S hitt, szeretett hinni abban, a fiatal embernek az imádott mintákhoz való hasonlító vágyával, amit ugyancsak a minták kritikusaihoz való hasonlító vággyal foghattak rá a kritikusai: hogy ő "szaggatott". Ezt ma már alig tudjuk, micsoda, s talán inkább úgy mondanók, hogy meghasonlott, s Petőfi éppen ez nem volt; remekül harmonikus lélek volt, teljesen híján annak a Zerrissenheit-nak, mely a Heine lelkében is egy kicsit a Byron hatása alatt tátongott oly érdekesen s oly érdekes korrespondenciában a világgal, melyen, mondja valahol Heine, szakadás fut végig s éppen az ő szívén keresztül... "E szaggatottság - mondja Petőfi is - nem is egészen az én hibám, hanem a századé... lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke?" (L'enfant de mon sičcle!) Ily nagypolitikai háttérnek a költészete mögé való állítása, meg hogy "régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja, s csalódások boszorkánysikításai közt dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az óperenciás tenger közepében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek" - nála! Akinél soha épebb elméjű, tisztább agyú, egészségesebb költő nem volt a világon! Nála az a hit, az a naiv és roppantul hamis hit, hogy ő ilyen volna, megható hatása az imádott Heinénak, akit különben szintén inkább a hitelezői őriztek, mint "szörnyetegek és vadállatok". S e naiv fogékonysága különösen petőfiessé teszi ezt az előszót. Orgonaszó, teljes zúgású és csengésű, mosolygásunk közben is áhítatot keltő. És zseniális; amit a magyar verselésről mond benne: most kezdjük csak látni, mennyire igaz. A versek közül a Teleky Sándor emlékkönyvébe szánt a nála gyakor megverselt próza, a másik, a "Láttál-e róna felett elszállni madársereget..." egészen ő, egészen az ő gondolattá sűrűsödő bús elmélázása... A Toldi Szerelme óta alig volt nagyobb irodalmi szenzációnk, s Kéry Gyulától kedves volna, ha, amennyiben e nyilvánvalóan hiteles dolgok a Petőfi kezeírásában maradtak meg (amit előadásából nem érthetni meg pontosan) e drága leleteket fakszimilében is közzétenné.