Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 2. szám · / · BALÁZS BÉLA: A tragédiának metafizikus teóriája a német romantikában és Hebbel Frigyes
Hebbel Frigyes a legutolsó nagy teoretikusa a tragédiának. A dráma evolúciójának legutolsó korszaka az övéivel kezdődik és ma már mindenki úgy látja, hogy a modern germán drámának ő az ősapja, hogy Ibsen és Hauptmann rajta épülnek. A drámái mégis elavultak, úgy látszik. Kagylók voltak, amikből kivették a gyöngyöt. Ő a tragikus sorsú nagy elkezdők közé tartozott, akiknek a művei tökéletlenek és töredékek maradnak. A nagy befejezőké a diadalmas örökművek dicsősége. Hanem ő a nagy elkezdők közé tartozott, akiket elfelejtenek, ha megtörtént a nagy befejezés. A drámáit alig-alig, szinte csak pietásból vagy irodalomtörténeti tudákosságból játsszák, és bár mindenki tud róla, nagyon keveset beszélnek Hebbel Frigyesről.
De vajon csakugyan mindent befejeztek-e, amit ő elkezdett? Most épül, hogy a tavasszal megnyíljon egy "Hebbeltheater" nevű színház Berlinben. És ha az ember figyelemmel kíséri a német irodalmat, az az impressziója támad, hogy úgy vannak Hebbellel, mint egy titkos, de nagyon eleven nyugtalanító gondolattal. Nem szokták emlegetni, de időközönként megjelenik egy-egy vaskos, nagyon komoly könyv - a legkülönbözőbb emberektől -, amely vele foglalkozik. Mint aki aktuális dolgokról beszélvén minden átmenet nélkül hirtelen elhallgat és összeráncolja a homlokát: "Hm - hogy is volt" - és egy régi, de még mindig megoldatlan problémán töprenkedik. Aztán tovább beszél, mintha már elfelejtette volna, de a lelke fenekén ott él és nem hagyja békén és talán fontosabb neki mindannál, amit fecseg. Vajon csakugyan mindent befejeztek-e, amit ő elkezdett?...
A dráma nyilván fejlődőben van most és talán egyik korában sem olyan szemmellátható a vajúdása, tapogatódzása, mint a mienkben. Evvel jár együtt a nyugtalan vágyódás eljövendő új nagy formája után. Azok, akik komolyan veszik, álmodoznak és gondolkoznak rajta: "Milyen is lehessen az?" Hanem az utolsó nagy teoretikusa a drámának Hebbel volt. Amit ő álmodott és gondolt az eljövendő nagy drámáról, nem tudta megvalósítani. Messzebbre látott, mint ahova elért. Folytatták az útját azóta és lehet, hogy a drámái elavultak; talán nem voltak befejező halhatatlan alkotások. Talán. Hanem azokat a célokat, amiket a teoretikus Hebbel kitűzött, ma sem értük el és azok mind megoldatlan problémák, nyugtalanító titkos gondolatok élnek azoknak lelkében, akik a dráma sorsán gondolkodnak. A teoretikus Hebbel az, aki a modern német irodalomban fel-felüti a fejét, az kezdett el dolgokat, amiket be nem fejeztek még, aki elevenebb és mélyebben ható azoknál a problémáknál, amiket szerte pertraktálnak. Nem a drámái, hanem a naplói Hebbelnek, ahova az ő metafizikus drámateóriája bele van írva, izgatják és irányítják ma talán jobban, mint valaha a germán írókat, mert érzik az ott hirdetett új nagy dráma eljövését és mert ébred megint a metafizikai ösztönük és mert reneszánsza van a romantikának.
De csodálatos az, hogy egy "szépirodalmi műfaj" teóriája annyira izgatja az embereket! Mért olyan komoly probléma ez, mért annyival intenzívebb az esztétikai szakkérdéseknél? A dráma mindig sokkal komolyabb kultúrproblémája volt az embereknek a többi "szépirodalmi" fajtáénál.
Gondoljunk csak rá, milyen szenvedélyes társadalmi izgalmakkal járt Ibsen lassú térhódítása Európában. Úgy beszélnek róla, mint egy hadjáratról, amiknek emlékezeteseknek maradtak a csatanapjai (pl. 1887. január 9., a Kísértetek első berlini előadása). Gondoljunk csak rá, milyen küzdelmekkel és forradalmakkal járnak Hauptmann darabjainak a megjelenései, hogy olyan rajongó prófétái vannak, mint Kerr Alfréd és hogy milyen fanatikus dühhel támadnak meg ezek egy Sudermannt. A felekezeti harcok röpiratai jutnak az ember eszébe. De mért izgatja az embereket éppen a dráma annyira? Mért nem foglalkoztak soha olyan komolyan a regény problémájával?
Mintha a lényegében még most is éreznék az emberek a dráma vallásos eredetét. A regény privát dolog. Egy ember mesél valamit és egy másik hallgatja. Hogy mi tetszett, mi nem, az embereket nem nagyon izgatta, mert ezek végre privátügyek, a szakesztétika körébe tartoznak. A regény problémájának sohase volt metafizikai jellege. De miért volt majdnem mindig a drámáénak?!
Ha az ember meggondolja: nem sajátságos, hogy több ember együtt kivetkőzik egyéniségéből és egy képzelt valami megelevenítésére vállalkozik, és sok ember együtt ülve ugyanazt látja, komolyan érzi, átéli - azt a képzelt valamit?
Egy gondolatszülte dolog realitássá lesz, mert sok ember együtt hiszi és érzi. De éppen ez a metafizikai komolysága a drámának. Éppen ez az, ami elképzelhető se volna, ha nem vallásos ceremóniákból nőtt volna ki. Hiszen minden kultúrjelenségek között csak ott van, ezenkívül az, hogy sok ember együtt érez és él ugyanegy gondolatszülte valamit és evvel az a valami csakugyan láthatatlan realitássá is lesz. És mi egyéb a transzcendencia, mint gondolatok realitás-érzése? A zsidók nem tarthatnak istentiszteletet, ha nincsenek legalább tízen. Mély lelki oka van ennek. Amit egyedül gondolok és érzek, az őrület vagy álom is lehetne. Se bennem, se kívülem nem találhatok kritériumot a realitására; ahhoz legalább kettőnek kell ugyanazt látnia és éreznie ugyanegy időben. És minél többen vannak ilyenkor együtt, annál intenzívebb a transzcendens realitásérzés.
Lehetne még beszélni az érzéki benyomásnak minden szónál erősebb szimbolikus jelentőségéről, lehetne beszélni a drámának a hallgatás és elhallgatás technikájában rejlő képességéről legvégső dolgok kifejezésére; lehetne beszélni arról a misztikus, tulajdonképpen egészen abnormis életprocesszusról, hogy a drámában valósággal érzékien, szemmel és füllel veszek tudomásul egy életet, egészen úgy, mint különben a magam igazi életét - és mégis különszakadva szembefordulva vagyok vele, ahogy élő ember egy valósággal élt világgal nem lehet.
De elég ennyi, hogy lássuk, hogy a drámának olyan lehetőségei vannak, mint a vallásnak. Cseppet se törölte le magáról az eredetét! Ezért követelnek a nagy drámától világnézetet és metafizikát, és ezért érzik az emberek a teóriáját súlyosabb kultúrproblémának minden esztétikai szakkérdésnél. Már t. i. azok az emberek, akik nem filiszterek, akik nem együgyű, gyermekes realizmussal nézik az életet, hanem azt hiszik, hogy ha megsejtettük az életben azokat a transzcendens hatalmakat, melyek vallások és filozófiák alkotására kényszerítettek, akkor az élet ábrázolásában is meg lehetne és meg kellene azokat sejtetni. Ez volna a metafizika a drámában! Ne csak naiv másolása legyen az életnek, hanem az életprocesszus transzcendens jelentőségű megérzékítése ember és embersors ábrázolásában. A látható életben mutassa meg a transzcendentális erőknek azt a játékát, mellyel egyidejű filozófiánk az ént, az öntudatot és minden sorsát magyarázza.
A drámának olyan lehetőségei vannak, mint a vallásnak. Ilyenformán a problémáik is rokonok. Ezt érezték a modern dráma legnagyobb mesterei és teoretikusai, azok, akiknek a nyugati modern kultúrában legtöbb érzékük volt a metafizika iránt: a germánok. Azt, hogy nem csak témájának, hanem egész belső formájának szimbolikus természetűnek, világnézetet jelentőnek kell lennie.
Ilyen értelemben vallásos volt a görög dráma is. A ceremóniák, melyből eredt, az isteneket és cselekedeteiket ábrázolták. A tragédia az ember és a Fátum viszonyát. Az emberábrázolás nekik eszköz volt, hogy az isteni moirát ábrázolják, amint az emberek sorsában megnyilatkozik.
A romantikus teoretikusai a drámának azt akarják, hogy cél, ne eszköz legyen az emberábrázolás. Hanem az embert az ént mozgató erőkben sorshatalmakat éreztessen a dráma, hogy az emberéletnek teljes, legvégső transzcendens forrásáig visszamenő képét adja. A különbség az, hogy a görög tragédia szembe állítván az individuumot és a moirát dualista, a romantikusok azonban monisták voltak. De az ő teóriájuk nem kevésbé vallásos a görög tragédiánál. Ezt a metafizikus mélységüket, mellyel az emberéletnek, az individualizmusnak problémáját nézték, kezdjük most a realizmus és materializmus (a művészetben naturalizmus) csődje után egyre jobban becsülni. Kínozni kezd a soká éheztetett metafizikai ösztönünk és nyugtalanít a drámának problémája, melynek egy korban sem olyan szemmel látható a vajúdása és tapogatódzása, mint a mienkben. És visszatérünk a romantikusokhoz, hogy elkezdjük ott, ahol ők végezték és modern transzcendens érzésünknek modern kifejezést találjunk.
A romantikusok legutolsó és befejező drámateoretikusa pedig Hebbel Frigyes. Itt nem elkezdő, itt nagy befejező volt. És naplója a befejező, diadalmas örökművek közé tartozik. A drámái talán nem. Talán...