Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 2. szám
Van egy magyar muzsikus - így szól a legenda - aki csudaszép dalokat komponál és a legszebbeket, a melódiák gyöngyeit soha ki nem bocsátja a négy fala közül. Jó barátainak eljátssza néha a zongorán. Azután becsukja újra a fiókjába és ha nógatják, ha kérik, hogy adja közre, ez a felelete: kár a közönségnek.
Kár a publikum elé - ez a sóhajtás sokak kebeléből előtört, amikor először nézték végig a "Magyar impresszionisták és naturalisták köre" kiállítását. Kár a népnek - la mariée est trop belle - a gyermek nagyon is okos -, a Nemzeti Szalon termeinek ez a gyűjteménye magasan a magyar kultúrszínvonal fölött szárnyal.
Az új művészi csoportnak megnyitó előadása, premierjeinek premierje ez. Szülte egy nagy nekilendülés, egy féltő gondossággal, szerető melegséggel előkészített nekilendülés. Ez nem termelés, hanem ünnepi produkció. Nem az átlaga, nem a fokmérője ez a magyar művészetnek - melankolikus hangulat késztet bevallására, lágy szomorúsággal kell kérdeni: kinek? ki kedvéért feszítik meg izmaikat? ki követi szeretettel, megértéssel a színek villanásait?
Nyilván nagyon kevesen. Nyilván csudálkozó, hideg szemek meredeznek a falakra és olykor egy ember majd kacagva állapítja meg: lila, lilaszín árnyék, lilaszín fa. És nevetve ismétli az egész nézőcsoport: lila, lila...
*
Lilaszín fa, lila árnyék: ugye ez képtelen, kacagtató, botor kifordítása a színeknek. Valóban, vannak olyan szereplői a kiállításnak, akik nagyon is érthetővé teszik a felháborodást. De íme lila foltok, sávok húzódnak, ragyognak Ferenczy Károly Reggeli tájképén is. Lilák és vörösbarnák és más, kevéssé megszokott színek. És ez a kép amellett az úgynevezett igazság látszatát kelti és nem is boglyas. Nem lázít, nem készteti ellentmondásra a megszokás emberét. A megszokásnak pedig nyoma sincs rajta. Ilyen tiszta levegőjű, hideg fényű reggelt még kevés festő látott meg. A levegőben elváltozó színeket, az ébredés, erőrekapás hangulatát így alig adták még vissza. A tárlat legjobb képei közül való ez - és több rajta a lila, mint ama lilákon, amelyek miatt többé-kevésbé méltán fog kitörni a kacagás.
Ferenczy Károly kis gyűjteményének gyöngye talán kevésbé fog feltűnni, mint az a nagy kép, amely címe szerint "A tékozló fiú hazatérése". Ez a kép sötétebbre hangolt, drámai. Nem azért, mert bibliai drámát illusztrál, hanem, mert az alakjai egy közös lelki eseményben való részvételt mutatnak. A fa nagy, sötétzöld lombja éppoly fontos rajta, mint a tékozló fiú aktja és a kifejezett lelki ellentétek, mint a színkontrasztok. Még nyolc képe van Ferenczynek. Egy nagyszabású tájkép, mintája a gondos, befejezett előadásnak. Egy kisebb kép, amit ez után vázlatnak is lehetne nézni, ha nem derülne ki, hogy gyors, biztos megfestése, nagy zöld foltjainak odavetése milyen öntudatos. - Ferenczy olyan változatos, olyan gazdag merőben elütő hangulatokban, mint szomszédai közül senki más.
*
Ferenczyn kívül Grünwald Béla, Rippl-Rónai József, Kernstock Károly, Fényes Adolf, Szinyei-Merse Pál, Strobentz Frigyes, Vaszary, Kann, Magyar-Mannheimer, Márffy nagy gyűjteményeinek és néhány, számban kevésbé képviselt művész képének mozaikjából alakul ki a tárlat. A közös csoport, a közös név köti össze őket és a közös keresés. Olyan ragasztószer, amely békésen egy födél alá hozza a legszélsőbb ellentéteket.
A tárlat egyik legkiválóbb tulajdonsága, hogy ilyen kontrasztokban bővelkedik. Hogy is találna hozzásimuló, ráemlékeztető rokonművészt - például - Rippl-Rónai József. Az impressziókat, a legfrissebb színbenyomásokat ő űzi, kergeti legfiatalosabb kedvvel. És izmokkal. Hajdan letompított, lefokozott színei egyre erősebbekké válnak. Abban a szobában, amelyet az ő sorozata csaknem egészen megtölt, most a leghangosabb vörösek virítanak és a legelevenebb zöldek illatoznak. A kép címei és a modelljei egyaránt különösek. Néhány vászon, amely előtt nagy és sűrű lesz a fejcsóválás. De íme, egy nyers arckép mellett a legelragadóbb enteriőr. Színei - természetesen zöld és piros - amilyen rikoltók, annyira akkordban rikoltanak. Szemben egy terasz a legszebben dekorálva vörös nádszékekkel. Azután egy fehérfoltos vörös terítő. Parkrészlet, hatalmas zöld lombokkal - az egész lombtömeg egyszerre szaladt ki az ecset alól. Mindez villámgyorsan megrögzített impresszió. Egyetlen percnyi vidám hangulat képe. Aki látott már múló ragyogásokat, váltakozva felvillanó fényt, érzett ki-kitörő derűt, itt mind újra érzi.
A kontraszt arra csábít bennünket, hogy utána Strobentz Frigyesről emlékezzünk meg. Németországból jött haza. A német újítók útjain járt, csupa széles nyugalom, még az eleganciájában is, amikor asszonyi formákat, selymeket, húst fest. A világ egy szögletéből néz mindent, de mindent jól megnéz és alapossága nem az elöregedettek aprólékos szőrszálkeresése.
Vásznai közé beékeltek egy túltűzdelt mozaik-ragyogású, szép Perlmuttert, meg Vaszary néhány képét. Ezek az új naturalizmus jellemző példái. Napsugár, színragyogás, de szabatosan, fegyelmezetten. A legérdekesebb a Reggeli a szabadban. Itt táncoló, vibráló, hullámzó fénnyé változik minden. A témák és a technika egészen más módja mellett is van valami rokon vonás Kann Gyula üde tájképein.
*
Iványi Grünwald Béla is a fény játékait keresi. Cigánylányok fürödnek a fényben: barna bőrük visszaveri, felbontja, szétszórja a sugarakat. A szivárvány fényszórását kutatja Grünwald minduntalan. Régi nagybányai képei után egészen új impressziók érdeklik. Ő is amaz ember, aki nem tagadja el, mikor lila sugarak vetődnek a szemébe. Lehet, hogy rajta is nevetnek majd. De aki olyan finom színharmóniát lát meg, mint a tavaszi olvadás, meg a tavaszi virágzás, az nyugodtan tűrhet minden kacagást. Más képein is olykor csudálatos szépen ragyog a szivárvány, a mozgalmas vonalak lüktető, eleven erő impresszióját keltik.
A szín elaprózása, elbontása, gyöngyházszerű csillogtatása, messze Grünwald Bélától hirtelen felbukkan egy Kernstock-képen. Ennek Szeptember a címe. A másik három Kernstock mellett érdekes kísérletnek látszik. Van egy női arcképe, széles, egyszerű színek, monumentális vonalak, élet, elevenség - új útját töri a fotografikus pepecselés, vagy durva festékhalmozás között tévelygő arcképfestésnek. Nagy kettős portréja festői előadás tekintetében talán nem olyan jellemző. A különös után vágyódóknak azonban még jobban fog tetszeni.
*
Barangolás közben feltűnik itt-ott egy-egy nagy zöld folt, messzire elmélyedő erdő, eleven pázsit. Szinyei-Merse Pál képei. Egy deresfejű - esetleg kopaszodó - ifjúé, aki ilyen eleven pázsitot, ilyen párás erdőmélyet festett már akkor, amikor meg se született még sok hozzánövekedett bajtársa. Hozzánövekedtek, de Szinyei-Merse nem kisebbedett, egyetlen színe sem fakult meg és van új mondanivalója. Új himnusz a szép nagy zöldekről, a mindent körülölelő lágy atmoszféráról. Az ő képei a levegő egy másik imádóját juttatják eszünkbe. Fényes Adolfot, akit azonban a külső szerint nem köt hozzá egyetlen fonál sem.
Fényes gyűjteménye maga egy jókora tárlat. Finom színhangulatai mint a csendes, méla versek. Egy tenyérnyi képén a tompa színfoltok monumentális egyszerűsége. Némelyik olyan halavány, mintha a levegő minden formát összeolvasztott volna. De mégis elevenek és frissek a formák. Bizonyos egyhangúság, de nem az unalom, hanem a vissza-visszatérő melankólia hatása. Minden színe átlátszó, levegőben fürdő. Már-már a tájképfestés iskolapéldáit volnánk hajlandók kijelölni közülük, de ez a kiállítás óva int az egy istenség imádatától. Olgyay Ferenc éppúgy magához vonja az ő híveit, mint akár Fényes. Csak két képe szerepel, mind a kettő nagy, borongós foltjaival éppen ellentéte a Fényes finom, világos tónusának. Tipikusabb, egyénibb a holdvilágos esti kép.
Csók István párizsi diadalának emlékét hozta el. Egy nagy képet, a Vámpírokat, tele női aktokkal. Nekünk túlzsúfolt, a közönség valószínűleg nagyon fogja szeretni.
*
A régi jó zsánerképeknek természetesen nyomuk sincs. Feltűnő azonban, hogy milyen kevés a portré. A régiek művészi termelésének ez volt az alapja. Most is az arcképfestés ad kenyeret sok jobbra hivatott talentumnak. A nagy többség azonban, főképp ha kievezett a kenyérgondok közül, nem hajlandó versenyre kelni az egyre jobban közeledő színes fotográfiával. Az arcképnek - vannak arckép-céljai is. A kultúrember, ha még úgy imádja is a színorgiákat, nem hajlandó épp a maga személyét odaadni erőteljes színtanulmányok céljaira. Nem hazug valami az arckép-színtobzódás sem. Igen, az orr hegyén is megtelepedhetik a lila reflex. De az egyéniségnek - és a modell, joggal vagy jog nélkül, egyéniségének visszhangját keresi arcképében - semmi köze ehhez a lila reflexhez. Van egy már említett művésze a tárlatnak, Kernstock Károly, aki megoldja a bonyolult problémát. És van egy fiatalabb művésztársa, Czigány Dezső, aki szuverén merészséggel használja fel a modellt, akár tetszik neki, akár nem. Valószínű, hogy tetszik. Két képének azonban nem portré mivolta fontos. Két nagyon komoly és nagyon öntudatos tanulmány. Kérlelhetetlen visszaadása minden színrezdületnek. Az egészen fiatalok között, akik szórványosan megjelentek a tárlaton, Czigány nem a legmeglepőbb, de a legartisztikusabb. A meglepetéseket későbbre tartogatja. Fiatal művésztársai között viszont sokan vannak, akik utaznak meglepetésekben. Sikertelenül. Megfeledkeznek róla, hogy a társaságban, amelybe belécsöppentek, szinte mindenki friss. Deres, öregedő fejjel is.
Meg kellene még beszélni Józsa fametszeteit, Glatz Oszkárt, Hatvany Ferencet, Bornemissza Tibort, Márffy Ödönt, Magyar-Mannheimert, akit nem festői csak egyéni meggyőződése hozhatott közéjük. Így nagyjából teljes volna a cserepekből összeszedett mozaik-kép.
*
A mozaik nagyon változatos, nagyon tetszetős. Másfélszáz vászon között vagy száz jó kép: ilyen magasra nem emelkedett még magyar tárlat színvonala.
Milyen különös, milyen gondolkodásra késztető virágzás. A magyar irodalom átlaga sivár, köznapi. A magyar színpad alig hogy létezik, a magyar zene sikerei igen soványak. És a Nemzeti Szalonban, minden logika ellenére, száz jó kép van együtt.
A kultúra minden virága közös talajból hajt. Termésére, úgy tudtuk, úgy láttuk, az öntudat segítségével nem lehet észrevehetően befolyni. Egyszerre csak jön egy új művészi tényező, az akarás és a látszat szerint sikerült megtermékenyítenie egy kopár talajt. Még mindig megmarad a nagy kérdés: kinek, miért? A tényeken azonban nem változtat semmiféle szkepszis. Új talentumokat nem tudtak napfényre hozni. Isteni ereje nem volt a szokatlanul erős elhatározásnak sem. De ideiglenesen pótolta azt az éltető meleget, amit a friss, eleven, gazdag kultúrától vár minden artisztikus tevékenység.
Hiszen nem a talentumok hiánya miatt sekélyesedik el az irodalom, a zene, az egész művész-termelés, hanem a szellemi élet, dehogy a szellemi élet: a szegénység lankasztó levegőjében. Ez az elnyűtt igazság igazság marad a száz jó kép után is. A jó képekhez paloták valók és a paloták már a tengerentúl is düledeznek. Szétmegy majd a tárlat és műtermek zugába kerülnek vissza a legszebb színköltemények. A vers olykor visszhangra talál a gyárak munkáslakásaiban is. A poézis új emberterületeket remélhet. A képzőművészet - új strófa ez a róla szóló dalban - minden villamosság ellenére is kényszerű zárkózottságban távolmarad a frissebb és szomjasabb elméktől.
Száz jó kép olyan dicső mámor, mint a legszebb dalok mámora. És mégse tudjuk, mégse merjük biztatón felírni a tárlatkapukra: fiaim, csak énekeljetek.