Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ
Revideálni - úgy látszik, azt kellene néha, talán minden öt évben egyszer, ítéletünket, egy-egy ember vagy munka felől való érzésünket. Teszem: az irodalombeli ember öt-hat évig jár - vagy most úgy érzi, hogy járt - azzal az érzéssel, hogy jó fül, jó szem kell: kihallani a Bródy Dadájából az igaz értéket, meglátni Bródyban az igazi költőt. Nos, most újra adják a Dadát. A Magyar Színház adja, igen értelmes, szépen rendezett, csak egy kicsit túlságosan kidolgozott előadásban. Az ember elámul. Hiszen ezt még a süket is meghallja, a vak is meglátja! Hisz ez gyönyörű darab; minden fogyatkozásával együtt, sőt éppen ezekkel együtt kitűnő, gazdag, telihangú költői és színpadi munka; olyan megmarkolású, hogy magunkban érezzük a szerzője tíz körmét, napokig utána! Micsoda kemény legény - és egész legény és egész dolgokat tud csinálni! Hogy hogyan? Az az ő dolga; megcsinálja, megvan. Néha, tagadhatatlan, vét a helyesírás ellen. De mindig helyesen ír, s ez is valami. Néha nem elég következetes. De a maga hangját mindig megtalálja és eltalálja - s mégiscsak ez a fő! Olyik jelenetét - java szépség, igazság, megrázás közben - hirtelen mintha Márkus Emília írta volna, és stílusa váltakozik, szeszélyesen, erőszakosan, néha az ügyefogyottság vakmerőségével. De kivágja, de sikerül neki, de megtalálja és megfogja a születettség, a megtanulhatatlanság alvajáró biztosságával. Olykor azt érzed: csakhogy feljutott idáig, éppen hogy bírta! De bírta és feljutott. Néha elakad a lélegzeted: ha csak egyet mozdul, lezuhan! De nem mozdul és nem zuhan le, vagy megmozdul, sőt kilép, jár, kel, forog, meg-megáll, kémlelődik s ottlakásra rendezkedik be felhőkbe vesző hegygerinceken, míg végre is a kritikusa, a fitymálója, mentegetője vagy vállveregetője elszégyelli magát, és tanul, ha ugyan lehet tanulni, s úgy csodálja ezt az összetett valakit, ahogy kell: nem méregeti, hanem elmerül benne. Mint ahogy Petőfi a természetnek: ez a tudatlan író, aki mindenről tud s akiben minden megtudatosodik, a kultúrának tövises vadvirága. Végre is: mindent észrevesz. És mindent meg tud éreztetni, a legkülönösebb, néha a legravaszabb, néha a legprimitívebb eszközökkel, ismétlésekkel vagy elhallgatásokkal, mindig a maga módján, mindig a maga beszédjével átitatva!
A dada voltaképp együgyű történet, sőt nem is történet, mert végét nem lehet csinálni. Az van benne, hogy Bolygó Kis Erzsébetet megejti egy úrfi, aztán beszerzi dadának oda, ahol az asszony kisebbik gyereke is tőle van, itt az úr vet szemet a dadára s a nagysága emiatt éjnek idején világgá kergeti - aztán: a régi darabban úgy volt, hogy Erzsébet elemészti magát, de Bródy érezte, hogy ez így nem jó, s most meg úgy írta, hogy a lány gyufaivás után megmaradjon s feleségül menjen egy félkezű derék napszámos munkásemberhez, kihez eddig nem akaródzott menni. Így sem jó, sehogy sem jó; ennek a darabnak nem lehet jó véget írni, mert nem kívánkozik vég után - jobban mondva: az igazi meséje, az igazi tartalma, az igazi mondanivalója csak addig tart, amíg a veleje: hogy itt a szép, fiatal, ártatlan, szűziségében bolondosan álmodozó és jószívű parasztlány; ezt szipolyozza az apja, aki el akarja adni, az úrfi, aki megejti, a nagysága, aki a gyereke mellől a magáé mellé veszi, a nagyságos úr, aki szemet vet rá, a rendőr, aki babájává akarja tenni, még a kis fekete fiú is, akinek szoptatósa, mert magához szopja, a tejével, anyai szívét is; már a saját gyerekét el sem tudja gondolni, milyen, csak ezt a kis fekete pogány fiút látja! Eddig mese ez a mese - ezentúl mindegy, hogy az élet végez-e ezzel a kedves szép Bolygó Kis Erzsébettel, vagy megtöri olyanná, amilyen a többi paraszti meg úri masinaember. Ha Bródynak volnék, el merném harapni ezt a harmadik felvonást, valahol ott, ahol a lány kicsal egy hatost egy kis lánytól, hogy gyufát vegyen rajta. Aki ezen fennakadna, az nem volt méltó az első két felvonásra, nem volt egyáltalában arra való közönség, hogy erőt adjanak neki olyan formában, ahogy nem szokta meg. Annyi mindenféle firka közt, amit hazai termésül az újságírók a direktorokra rákényszerítenek, A dada az, aminek költői és színpadi munkának lenni kell: színházi élmény. Belekap az ember idegzetébe és benne marad az emlékezetében, lassanként részletei is elveszvén, csak mint valami finoman fanyar emlékeztető szájíz. Nálam öt év előttről ilyen íze maradt meg, s most elcsodálkozom, hogy mennyi gazdagság és szépség volt az, ami bennem ezt az emléket hagyta.