Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ
Újak nincsenek, a régiek fáradtak, sőt eredendő fáradtságban szenvedtek, amit csak leplezni tudtak eddig. Nem kell nagyon tragikusan venni, de silány, hihetetlenül silány a Műcsarnok téli tárlata.
A Műcsarnok kiállítása ma kevésbé jelenti az egész magyar művészeti termést, mint egy-két esztendővel ezelőtt. Néhányan évek óta következetesen visszahúzódnak a városligeti palotából, többen megalakították a modern magyar festők csoportját, amely csoportról fel lehet tenni, hogy szorgalmasan készíti elő a bemutatót. Vannak, vagy lehetnek értékek, ha nem is jöttek el a hivatalos tárlatra. És ha nincsenek, hát a párizsi szalonban, a világ minden nagy művészi vásárján hasonló lanyhaság uralkodik. Ez nem vigasztalás, csupán előzetes tiltakozás minden nemzeti siránkozás, még inkább nemzeti buzdító szónoklatok ellen.
Elfáradtak, hát elfáradtak. Nem tudnak meglátni egy új színt és az új után való igyekezetükben nem tudnak megfogni egy régit. Nincs új festeni valójuk, nem lelnek megépítendő utakra. A művészet terén nem szokatlan az ilyen ernyedt megállapodás. Az ember, az egyén, éppúgy, mint az egész artisztikus társadalom, eljut időnként oda, ahol már nem előre, hanem körbe szaladva. Nincs művész, festő, szobrász, vagy író, aki ezt az állapotot ne ismerné. Az író ilyenkor leteszi a tollat és könyvet vesz elő és bújja a régi sorokat, míg újra nem bizsereg valami az agyában. A festő előszedi a régi leckét és becsületesen megismétli.
A kimerülés ama kétségtelen példáiban, amelyekből az idei tárlat összeverődött, az az egyetlen megdöbbentő jelenség, hogy ennek a szorgos tanulásnak, ennek a gyümölcsökkel kecsegtető munkának, a lelkiismeretes repetálással kitöltött intermezzónak alig van nyoma. Ehelyett ki-ki sikertelen, szánalmas erőfeszítéssel igyekszik leplezni terméktelenségét. Az ócska zsánerképek kinyaltabbak és cukrosabbak mint valaha, a modernek kócosságban túllicitálják magát a kócot. Jávor Pál, ez a sokat ígérő új ember pirulna a tavalyi Jávor Pál előtt. És ugyanott, ahol elfogadják az ő három pöttyből előállított arcképét, ugyanott, az öreg Madarász önvérével író embere nyugodtan lóg a falon.
Ha ezen a vásáron áradozó lelkesedéssel ünneplik Nyilasy Sándort, első sorban Vasárnap című képéért, de többi festményeiért is, ez nem jelenti azt, hogy a megállapodottak között ő újat talált volna ki, hanem azt, hogy az egész társaságban szinte egyedül neki volt bátorsága arra, hogy ne is keressen véres verejtékkel új hatásokat, hanem csendes, szorgalmas tanulásba fogjon. A Vasárnap ilyen tanulás becses eredménye. Napsütéses délután képe, mondhatnók impressziója, nem értve a pillanat boszorkányosan gyors és egyszerű előadását, hanem a jól megnézett színek, friss, de alapos képét. Az előtérben lányok ülnek, mögöttük a falu vége, a templom. Az emberi alakok, a lányok, egy nagyon kicsit mintha pózzal, vagy mondjuk lámpalázzal küzdenének. De az egész vidék, levegőjével, porával, napsütésével, földjével olyan összehangolt, olyan ismerős, olyan közvetlen. Az a mű ez, amelyre azt mondja az ember: igen, így láttam, ilyennek láttam én is Szolnok vidékén, vagy a Berettyó mellett a napfénybe és porba merült magyar falut, az eget, a templomot, a zöld, de porlepte fákat. Hangulat dolgában még egységesebb Nyilassy "Faluvégi házak" című képe. Sem ez, sem a vasárnap, sem a többi nem fog zászlóvá válni. De az a művész, aki ilyen becsületesen, ilyen egyszerűen festi meg festeni valóját, aki így keres, az fog találni.
Nos hát Nyilassy: és azután egy nagy csomó terem, amelyben nem érdemes megállani sem, azután egy kis Mihalik Dániel, Szlányi Lajos, Kacziány Ödön, aki azonban a régi-régi erényeivel és furcsaságaival és megint olyan szobák, ahol azt gondolja az ember, hogy mégiscsak sírni kell.
A szobrok között Simay Imre két kis majom-figurája hívogat. Ahogy ezek meg vannak csinálva, az túlzás. De milyen indokolt, milyen tisztán plasztikus túlzás. Egyetlen masszává olvad össze a két majom-alak. A bronzon erőteljes, széles síkok mutatják a mintázó kéz friss nyomát, a kis tömeg nincs átlyuggatva, kicsipkézve és a majmok ujjainak számát lehetetlen volna megolvasni. Zala György úr nyilván nagyon megveti ezt a felületes szobrászt. Hogyne, amikor az ő alkotásán, a Műcsarnok lépcsőjénél ijesztgető "munka és jólét" szobrán a meztelen férfialak legdiszkrétebb részletei is megdöbbentő realizmussal tolakodnak előre, akár a mellette álló hölgy lábujjának szintén pontosan bronzba fotografált körmei. Tíz-húsz méter magasból, ahová majd ezek a szobrok a millenniumi emlékműre kerülnek, kitűnően fog érvényesülni ez a haj- és körömszobrászat.
Elmondjuk-e, hogy Benczur Gyula még mindig fest arcképeket - és milyen elmésen helyezi el az üzleti pultot Lánczy Leó háta megett - és Stettka Gyula az ő hű tanítványa? Hogy Neogrády is szerepel - és olyan édes, Pap Henrik is - és olyan hazafias. Szószaporítás volna, hiszen ők, hozzátartozóikkal minden tárlat hű jelenvoltjai. Fájdalmas érzéseket kelt, hogy a grafika, ez a finom és hatalmas jövővel biztató művészeti ág kisebb térre szorult, mint valaha. Pedig a nagy és cifra és üres vásznaknál mennyivel többet érnek Conrád Gyula, meg Olgyay szép, kedves, egyszerű és olcsó fametszetei. Ezek meghúzódnak egy eldugott sarokban, igazi hamupipőke-sorsot szenvednek és igazi hamupipőkék: szegényes ruhájukban jók, finomak, szépek és szeretetreméltók és övék a jövő.