Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ
Porcelán, elefántcsont, csipke, selyem, bársony, puha szőnyeg: szép dolgok, csaknem olyan szépek, mint az arany, az egyszerű, vékony, kerekre vert, a pénznek nevezett arany, amely nélkül nincs perzsa fajánsz és nincs kínai bronz, nincs művészet és nincs amatőrködés. Ez az amatőrködés nemcsak azért egyoldalú, mert a léleknek, a tudásnak, a külső világ iránt érzett szeretetnek bizonyos túlfejlődésén alapul, hanem a pénz miatt is. Az amatőr vegye kezébe a nagyító üveget és ne lásson mást, csak porcelánt gyártó mesterek jegyeit, kámeák véseteit, a zsebét pedig tömje meg pénzzel. Én, te, ő: mi nem tömhetjük meg a zsebünket. Belőlünk, beláthatatlan időn belül nem lesz amatőr. Mi csúfolódhatunk a gyűjtők bogarain és szédelegve járhatunk az iparművészeti múzeum amatőr-kiállításán, hetvennyolc szekrény negyedfélezer darab káprázatos kincse között. Nem mind érték ez és nem mindegyik tulajdonos művészlélek. De levonva a levonandókat, még mindig szédületes kincstár az iparművészeti múzeum földszintje, ahol ezeknek a budapesti gyűjtőknek a tárgyait kiállították. Innen kitelnék a művészet tíz teljes iskolája és kitelnék ugyancsak tíz szoba, ahová az olyan darabokat lehetne összeraktározni, amik finomak és drágák és "olyan nehéz őket megcsinálni" és olyan kitűnően példázzák azt, mit nem csinál az igazi művész.
A kiállítást természetesen éppen roppant gazdagsága nyomja. Zsúfolt szekrények és zsúfolt termek. Itt csak néhány gyűjtővel lehet nagyjából megismerkedni, itt csak arról lehet tudomást venni, hogy Budapest, ez a malter-város, ez a múlt nélkül való, ízlés nélkül való hely, milyen tiszteletreméltó, milyen meglepő értéket hord - elrejtve - a gyomrában, bécsi porcelánokból, japán bronzokból, damaszkuszi szőnyegekből. A legfigyelemreméltóbb jellemvonása e kincsvásárnak talán az, hogy a múzeumi szempontokat nem tekintve, milyen diadalmasan veri le kelet a nyugatot. Hiszen vannak emberek, akik nagyon szeretik a bécsi kávéscsészék tájképeit, a porcelán-rózsáknak is vannak hívei, de a legtöbb művész-amatőr, az ugyanis, aki nem szereti üveg alá pecsételni a holmiját, hanem a szőnyegen feküdni, a tálból pedig enni óhajt - az ilyen igazi amatőr fanyar képpel megy odébb az üveg és porcelándíszektől, ha még oly meisseniek is. És a nyugati holmik, főképp az üvegek között, porcelánok között, de még a bronz, a fém nehezebb birodalmában is, folytonosan ilyen torz-figurák zavarják meg a legszebb zománcok, a legmélyebb, legtüzesebb mázak, a legbájosabb formák világát.
A micsoda finomságot, az anyag tökéletes megbecsülését, a cél szigorú betartását, a képtelenségek megvetését, művészi nyugalmat, méltóságot produkálnak ezzel szemben a kínai bronzok, a japán elefántcsontok, a formák és színek és vonalak e kincses bányái, az elragadó. A bécsi csészék édes képei után egy erős, vidám, eleven foltokban tarkálló cserépdarabhoz menekül az ember és kisül, hogy az elragadó holmi sziámi. Onnan való, ahonnan mi csupán az ikreket ismerjük. Egy nagyobb bronzszobor előtt kacagva áll meg a nép, az ingyenközönség, az amatőrködéstől száz mérfölddel elválasztott. Ennek a szobornak minden formája torz, de mindet az torzíthatta, aki a valóságos formát behunyva és álmában is szédítő biztossággal tudja. Ez a szobor a jólét istenét ábrázolja és kínai. Kiss lakkdobozok, hatalmas cserépvázák, az elefántcsont hajszálfinom hajlásai. Sok ezer év folytonos, egyre tökéletesebbé váló művészi kultúrája int, mosolyog, gyújt szerelemre ezekről a halott holmikról. És amikor már - a szemével - jól körülölelgette a néző Kínát és Japánt, Sziámot, Perzsiát és az egész keletet - és alaposan megveti, lenézi Párizst, Meissent, Bécset egyaránt: olyan jól esik akkor konstatálni, hogy Keszler József is japánokkal, kínaiakkal és más sárgákkal tölti meg a szekrényeit. Pedig ő csak tudja, mit érdemes elcipelni, megvásárolni, messze földről hazahozni, elrabolni - mi az egy igazi amatőrnek - csengő aranyak és más veszedelmek árán.