Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ
Előbb azt, amivel hamar jó végezni... A Szabolcska hazafias költészete; erősen koalíciós, republikánus elvfenntartással. Tompa még nem tartott itt; ő még csak gyönyörű szimbólumokra vetemedett - ült is ám értük! "Édes hazám, olyan vagy te, mint én vagyok" - Szabolcska; "őszinte", "nyílt" - "Azért szed rá minden szamár - négyszáz éve." Hogy ült volna ezért Tompa! Mégis csak nagyot kellett változnia az ő ideje óta a magyar "rabigának" és a magyar hazafias költészetnek... Hírei a "falunkból"; a legtöbbször igazán csak riportok... Leíró költemények. A természetimádó színtelen vallomásai. Ártatlan pogányság!... És vallásos tárgyúak: vasárnapi prédikációi a tiszteletes úrnak.
Erdőn, mezőn, hazán, falun meg a jó istenen kívül más is van szerencsére. Áldott hitves és aranyos gyerekek. Valahol egészen otthon van a mi Szabolcskánk.
"Halott van a szomszédunkban - Gyertek hozzám közelebb" - és még sok ilyen gyönyörű, meleg érzés. Ez ő, a régi.
A "ki" után a "miképpen" is ő még; ugyancsak tele a régi erények mellett a régi hibákkal. A Szabolcska zenéje semmiképpen sem javul, sőt mind sűrűbben ismétlődnek a régi szóközötti megakadások, melyek után mintha elvágódnék ő maga is - ráomlik, amit addig játszva, könnyedén felépített. Kín nézni, mint vonszolja ilyenkor terhét maga után. Bizonyos, hogy szépen dalol, de kár, hogy értelem- és ritmusbeli szoros együvétartozások közt látható lélegzeteket vesz. És sokat dalol; jóformán lélegzetvétel nélkül hullatja el immár hatodik, szörnyen hullámzó színvonalú kötetét.
Végtére Szabolcska becsületes, jó költő, "Hogy mi a költészet? - ha nem érzed: senki meg nem magyarázza". Érzem; és egy kicsit meg is tudom magyarázni, hogy mije a költészet Szabolcskának. Ami a Bernard Shaw Anderson Tónijának, a derék, józan tiszteletesnek az ő Juditja, hitestársa, "együgyű", "érzelgős" asszonykája. És érzem, hogy van más költészet is; hogy van ennek a bájos teremtésnek itt-ott egy-egy Rikárdja is, aki számára tán egyebe sincs pillája egy rezzenésénél, keze egy simogatásánál, vonagló ajka egy lopva-sietve lehelt csókjánál - mindenénél. És elmegy vele a bitófáig s lesz vad nősténnyé a rettenetes tudattól, hogy az ő Rikárdja csak játszik vele s lesz az ő Rikárdja kezében hajlítható, engedelmes, szelíd madárkává, aki szemlesütve, elfúló pihegéssel hallgatja, mikor az az ajk a nevét kiejti, nem többet, csak a nevét: Judit...