Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · FIGYELŐ
Úgy érzem: nem elég, ha Szini Gyula elbeszélő művészetének jelzőit sorra szedem. Nem elég, ha novelláinak ezüstösen ködlő, az emberi arányokat legendába növelő levegőjéről szólok. Finom pókháló szöveteiről, melyeknek szálain világokat tükrözve harmatcseppek rezegnek. Ha azt mondom: ez az ő pszichológiája, vagy sejtése, vagy álomlátása a lélek mögötti lélekről, ahol mindaz, amire mi azt mondjuk "hús-vér" vagy "föld-íz", vagy amire azt mondjuk: "ilyen az élet" már csak hasonlat. Ahol a legfinomabb árnyalatok, a hajnali és alkonyati érzések, titokzatos megrettenések, az élet logaritmusaival ki nem számítható elhatározások színjátéka játszódik.
A magyar széppróza egyik tartalmas fejezetét kellene megírni. A magyar novelláról szólót. A genetikáját, fejlődését, valamit erről a közhelyről: európai színvonal, aztán három-négy... nem: három mai nevet. Három értéket. S aztán megállapítani, hogy a három legkitűnőbb magyar novellista között Szini Gyula is ott van.
*
Szini Gyula első kötetéhez - a Magyar Könyvtár népszerű füzeteinek tarka társaságában - mint kész író érkezett el. Hat novelláját közli a füzet s ebben a hat novellában szerencsésen érvényesül tehetségének egész gazdag skálája. Az ő halkhangú, finom árnyalású, a legműveltebb füleknek való zenéje, megértéseinek, megérzéseinek intenzivitása, az a mód, ahogy az ő látása alatt emberek differenciálódnak, események elmélyülnek s mindenekfölött: szépségkultusza. Mily szép lesz minden, amit ő az életből meglát - és sokat lát meg - az ő sátrai, az ő színei, virágai, az ő embereinek küzdelmei, önnön lelkük titokzatos útjain való bolyongásaik, megrokkanásaik. Mennyire irodalmiak az eszközei. Hogy ilyen az élet, hogy így szokott történni: majdnem másodrangú kérdés nála; az igazságot szinte brutalitásnak érzi, melyet finomítani kell, szépségekkel átitatni, lelkessé tenni. És amikor ő azt mondja: lélek, gazdag perspektívák nyílnak meg előtte, látomások a lélek mögötti lélek legkomplikáltabb világából, melynek legcsekélyebb elváltozásait nagy átalakulások, eseményeik követik nyomon a külső világban; "események" az ő finom idegeinek s nekünk, akik őt szeretjük. Azok fölé a titkos, szemnemlátta vizek fölé hajol, melyek a tengerszemeket a tengerekkel összekötik; a lélek alagútjaiba nyúlnak meséinek szálai s onnan hozzák majdnem transzcendentális finomságukat, amelyről igazán és szépen csak az ő szavaival lehetne beszélni. "Szépség" ez a szó nem elvet jelent nála, nem egy megértett, elfogadott doktrínát, hanem természetet; ilyen ő, mert nem lehet másmilyen. "Szépség" az ő szótárában azt jelenti - talán azt jelenti - differenciálódottság.
A füzet legszebb elbeszélése: Trilibi. Különös lelkű elbeszélés és ez a lélek megérzik minden mondatán, sajátos veretű szavain. Lehet, hogy egészen szubjektív valami, de én úgy érzem, hogy ebben a mondatban: "Az anyámnak fehéres sárga volt a haja, mint némely nyers selyem-motring és a szeme rubint volt, amelynek fénye fájdalmasan vonaglott, ha hirtelen világosság érte. Én nyolcéves koromban csodagyermek, táltos voltam", hogy ebben a mondatban az egész elbeszélés lelke él. Vagy ebben a mondatban: "A szomszéd szobában, mint vékony izgatott szúnyognóta, egy hegedű muzsikált. Gyantás cipők surranása, toppanása, sikálása kísérte és hallani lehetett a tüllszoknyák riszálását. A szomszédban egy balettmester lakott." Vagy amikor a balettmester tanítványairól szól: "És amint a quadrille-nak vége volt, a leányok fáradtan hullottak le a pamlagra és balettszoknyájuk mint egy-egy lapos virágbokréta terpedt el rajtuk. Az egyik táncosnő a rózsaszínű trikójával körülnyalábolta a nyakamat és nagy zöld szemével belémperzselt, hogy hátraszegtem a fejemet és a lábahegyéről levertem a pici táncos-topánt, amely oly halkan hullott, mintha a papucsvirág egy kelyhe lett volna." S az egész egy gyermek emléke, egy gyermek átélése, egy élet melankóliája. Mindezeknél több: nagyon szép elbeszélés. Szeretnék a többiekről is szólani: szépségeinek egész gazdag, sajátos találkozójáról. Humorának ezerszeresen csiszolt drágaköve csillog, világít, melegít "Az árva" és "A jegesmedve" című elbeszéléseiben. Amabban - értékének jellemzéséül mondom - kellergottfriedi, ebben ambruszoltáni humor. A legtökéletesebb - szinte iskolás tökéletességű elbeszélése "A bábsütő". Azoknak, akik oly szerencsések, hogy Szini Gyula elbeszélő művészetét ismerik, ideírom a befejezését:
"És egy álmatlan éjszakán, mikor a szerelem kínos gyönyörűségével virrasztott a hamvadó, olvadó, csurdogáló gyertyaszálnál, újra elébe tűnt az ő gyötrelmes, édes szerelme minden szimbólumával. És egyszerre felébredt benne a művész.
A barna tésztából, mely alaktalanul hevert előtte, csinált először egy szép mézeskalácsos leányt, aztán egy lovaskatonát, meg egy bölcsőbeli gyermeket és szépen kiformálta, cukorral kihímezte az öreg doktor jóságos okuláréját is. Végül csinált mézesbábból egy szívet, amelyre titkos jelekkel ráírt mindent, amit ezen az éjszakán csak gondolt.
És mikor csordultig volt a szíve gyönyörűséggel és gyötrelemmel, megrepedt. De ott maradt az asztalán a leány, a huszár, a bábú, az okuláré és a szív...
Így mesélte ezt nekem egy százéves anyó valamikor, valahol, egy vásáron, mikor ponyva alatt szalagos, pruszlikos leányoknak és zsinóros, bokrétás legényeknek árulta a mézesbábot. Én magam sem hittem el."
Szini Gyula ma túl van a harmincon. Hét esztendeje ír szebbnél szebb elbeszéléseket napilapjaink tárcarovatában. Még nem jelent meg kötetje. Sem a Révaiaknál, sem a Franklinnál, sem a Singer és Wolfneréknél, sem az Athenaeumnál, sehol. Ars longa, vita brevis... de ha a magyar kiadó tíz annyi ideig élne, akkor sem értené meg Szini Gyula művészetét.
(Nagyon csodálom, uram - mondotta a kritikus -, hogy amikor Szini Gyuláról ír, cikkében egyszer sem fordul elő ez a szó: gyöngédség.)