Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám
A bankár sajátságos mestersége egy jeles közgazdasági író szerint akkor kezdődik, amikor nem a maga, hanem a mások pénzét kezeli. Az idegen vagyonok kezelése a bankár igazi hivatása. Ez a foglalkozás olyan régi, mint maga az emberi gazdálkodás. Már a szentírás is megemlékezik a pénzkufárokról és onnan tudjuk, hogy mesterségük már akkor sem volt a népszerű hivatások közül való.
Akik az emberi gazdálkodás fejlődésének történetét kutatják, két főkorszakát különböztetik meg. Az egyik a kezdetleges, az ősi: a naturálgazdálkodás, a másik a fejlettebb, haladottabb: a pénzgazdálkodás. Ez a megkülönböztetés alapjában véve meddő. Már a legrégibb korban is megvolt az emberi gazdálkodásnak az a sajátságos eszköze, mely megfelel a mai pénz fogalmának. Ennek az eszköznek formai szerepe, jelentősége, kulturális és szociális hatása sokban változott, de megvolt minden korban, ameddig csak az emberi kutatások elérnek.
Pénze volt minden kornak és talán minden kornak megvoltak a maga bankárjai is. Hajdan is az jellemezte a gazdálkodó emberek millióit, hogy nem tudtak a pénzzel bánni. A pénz megőrzése, szaporítása mindig külön művészet volt, mely csak kevés kiváltságosnak adatott meg. Ezek a kevés kiváltságosok alkották meg a bankárok kasztját, akiknek szerepe és hatalma együtt nőtt a gazdálkodás fejlődésével.
Az ő feladatuk hajdan is az volt, ma is az, hogy összegyűjtsék a pénzt azoktól, akiknek feleslegük volt és elkölcsönözzék azoknak, akik reászorultak. Kölcsönvettek és kölcsönadtak. Adósok és hitelezők egy személyben és együttesen. A hitel volt tehát működésüknek igazi alapja és iránya.
Ennek a sajátos működési körnek természete egyúttal megmagyarázza azt is, hogy micsoda kvalitások kellettek hozzá. A bankárnak az volt a törekvése, hogy mennél több idegen pénzt bízzanak rá. Ezért megbízhatónak kellett lennie, vagyonra, jellemre és képességre. A mennél nagyobb, mennél szélesebbkörű bizalom volt a bankári hivatásnak igazi alapja. Hogy valaki ezt a bizalmat megszerezze, saját vagyonának kellett lennie. Szegény emberre senki sem bízza szívesen a pénzét. Megbízói azt is megvárták emberünktől, hogy pontos, lelkiismeretes legyen és hogy a mesterségét értse. Vagyis úgy helyezze el és értékesítse a pénzüket, hogy az mennél biztosabb, mennél jövedelmezőbb legyen.
A bankárnak az a törekvése, hogy mennél több pénzt gyűjtsön össze és a reábízott pénzt mennél jobban gyümölcsöztesse. A pálya küzdelmessége éppen e törekvés alternatíváiban tárul fel. Mennél biztosabb az elhelyezés, annál kisebb a jövedelmezőség. Nem kevésbé nehéz feladata a bankárnak: úgy kezelni és gyümölcsöztetni a pénzt, hogy módjában legyen minden megbízójának minden percben visszafizetni. Ha foglalkozásának legjellemzőbb kritériumát keressük, azt hisszük, ebben a képességben találjuk meg. A bankárnak fizetőképesnek kell lennie. Aki reábízza pénzét, megköveteli, hogy azt mindenkor visszakapja, amikor kívánja. Ha a bankár iránti bizalom csak a legkevésbé megrendül, a hitelezők megrohanják és bekövetkezik az összeomlás. Ezek a követelmények szabták meg a legrégibb kortól kezdve a bankáripar irányát és vetették meg mai szédületes fejlődésének alapjait. Mennél nagyobb tőkéket összehalmozni, ezeket a tőkéket mennél jobban gyümölcsöztetni, de egyúttal a fizetőképességet mennél biztosabban és szilárdabban fenntartani, ez volt a bankárok küzdelmének célja minden időben.
Ha ezt a küzdelmet csak gondolatban is nyomon követjük, rögtön szemünkbe ötlenek annak végtelen nehézségei. A bankár arra törekszik, hogy mennél több idegen pénzt szerezzen. De ezt a pénzt nem tartja otthon a pénztárában, hanem elkölcsönzi azoknak, akik pénz dolgában megszorultak, mert a bankárnak jövedelmet kell keresni a maga és megbízói számára. Ő a pénzről, amelyet másutt elhelyez, már nem rendelkezik, neki azonban minden pillanatban készen kell lenni arra, hogy megbízói tőle a pénzt visszakövetelik. Az adósságcsináló emberek megbízhatatlanok és a bankárnak ki kellett válogatni azokat, akiknek pontosságában megbízhatik. De ha nagyon óvatos, nagyon válogatós, a pénze megmarad és se a magáét, se a megbízóiét nem tudja gyümölcsöztetni. Márpedig az is ősi igazság, hogy mennél vagyonosabb, megbízhatóbb az adós, annál kevesebb kamatot fizet.
A bankár azt akarja, hogy tőkéi mennél nagyobb jövedelmet hajtsanak. De a megszorult könnyelmű adósok tömege erre nem adott elég garanciát. Más jövedelemforrásokról kellett tehát gondoskodni. A hitel legrégibb formája, a zálog, elégtelennek és nem elég hasznothajtónak bizonyult. Az adós, aki szorultságában ingó és ingatlan vagyonát elzálogosítja, előbb-utóbb elszegényedik. A bankárnak pedig nem az a feladata, hogy zálogtárgyakkal, hanem, hogy készpénzzel fizessen.
A tőke akkor jövedelmez és akkor biztos, ha új értékeket produkál, ha dolgozik. A bankárok tehát tőkéiket termelési eszközökbe igyekeztek elhelyezni: gyárakba, vasúti és hajózási vállalatokba. Az indusztrializmus fejlődésével fejlődött tulajdonképpen a bankáripar, tehát a pénzgazdálkodás olyan monstruózus arányokban.
De míg a fejlődés e fokáig eljutottak, nagyon sok nehézséggel kellett megküzdeni. A legnagyobb nehézség minden esetre az volt, hogy a bankárok, akiknek a kezében a tőkék összehalmozódtak, maguk nem építhettek sem vasutakat, sem gyárakat, mert ha fizetőképességüket meg akarták őrizni, nem köthették le hosszabb időre tőkéiket. Mindig szem előtt kell tartani, hogy a bankári hivatás legfőbb jellemvonása a fizetőképesség. Neki annak a tőkének jövedelme értéktelen, amely csak bizonytalan hosszú idő után térül meg. A bankárok kezében koncentrált tőkét produktív vállalkozásokba helyezni, úgy, hogy a fizetőképesség, a likviditás mégis megmaradjon, ez az igyekezet vetette meg a modern indusztriális és kapitalisztikus gazdálkodásnak alapjait.
A bankár, hogy fizetőképességét megőrizze, a vállalkozáshoz szükséges tőkét úgy igyekezett megszerezni, hogy azt ne legyen kénytelen visszafizetni. Olyan tőkepénzeseket keresett, akik pénzüket nem avval a feltétellel bízták rá, hogy azt bármely pillanatban visszafizesse. A bankár a pénzért értékeket adott cserébe: a gyári vagy közlekedési vállalatok részvényeit, kötvényeit, zálogleveleit. Ezeket nem tartozik nyomban visszaváltani, amikor kívánják. Az ő haszna így megsokszorozódik. Nyer az árfolyamon, a kamaton. A tőkepénzes pedig elfogadja, mert bízik nemcsak a vállalkozás sikerében, hanem abban is, hogy az értékeket - ha kell - rá nyomban eladhatja, esetleg bőséges nyereséggel. Ameddig pedig megtartja, híven megkapja a kamatait.
A bankár szerepe azonban avval, hogy a vállalatot megalapította, részvényeit, kötvényeit a közönség között elhelyezte, még nem ér véget. Részt kér magának a vállalkozás vezetésében, kiköti, hogy a vállalat minden pénzügyi dolgában, minden hitelművelet lebonyolításában hozzá forduljon. Így növeli jövedelmét, hatalmát, befolyását. Így válik hatalommá.
Az alapítási üzlet tehát a bankári tevékenységnek legújabb, legmodernebb iránya. Amíg mai fejlődési fokára feljutott, nagyon sok vihart kellett kiállania. Az első időben nagyon sok kétes egzisztencia próbálta meg: kevés tőkével kétes értékű alapításokba bevonni a hiszékeny és pénzügyi dolgokban járatlan közönséget. A 70-es évek nagy gründolási láza és az azt követő válság volt ennek a fejlődésnek legjellemzőbb etapja. Az alapító bankárok azóta rájöttek, hogy a nagystílű alapítások sikereinek titka mindenkor a nagy tőke, mert a közönséget az időről időre kitörő válságok bizalmatlanná tették. Ezért osztják meg az elvállalt obligót konzorciumokban és szindikátusokban. De még ez az óvatosság sem bizonyult elégségesnek. Az idegen pénzek kezelése a mobilitást követeli meg és ezért igyekeztek saját tőkéiket szaporítani. Hogy ez sikerüljön, a bizalmat fokozni kellett. A bizalomnak ezt a mértékét az egyes embernek nehéz elérnie és azért a magánbankárok helyét újabb időben a társas alapon szervezett nagy bankok foglalják el. Ezek, mint ezt főleg két év előtt láttuk, folyton emelik alaptőkéiket és tartalékaikat. Újabban, mint ezt az amerikai és németországi példa mutatja, még ezek a nagy, hatalmas tőkecentrumok is egyesítik erejüket kooperáció és fúzió útján, csakhogy új modern feladatuknak megfelelhessenek. Hogy a jövő fejlődés milyen lesz, azt ma bajos megmondani. Az emberekben az a rettenetes hatalom, mely a nagy pénzcentrumok vezetőinek kezében összpontosul, félelmet, aggodalmat kelt. A trösztök, melyek ellen Roosevelt oly kíméletlen harcot indított, ennek a tőkeegyesítésnek egyik formája. Németországban a szakirodalom most vitatkozik hevesen arról, hogy a tőkegyűjtő helyek centralizációja vagy decentralizációja a helyesebb irány. A szövetkezési eszmének, mely ennek a decentralizálásnak eszköze, most dolgoznak a legbuzgóbb apostolai. A pénzgazdálkodás terén most forrongás van. Válságok vannak. Az olcsó pénz korszakából átléptünk a magas kamatláb korába, a nagy tőkebőséget hirtelen tőkeszükség váltotta fel. Hogy ez a válságos, forrongó korszak milyen új irányokat és formákat fog teremteni - ez a jövő titka.