Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám
Mikor néhány évvel ezelőtt Sully Prudhomme, az akkor már nagybetegen halódó remete a költők közül elsőül megkapta a Nobel-díjat, olyanféle hangok hallatszottak, mintha ez a díjkiadás megint a középszerűséget támogató s a mély, igazi költészettől idegenkedő akadémikus-szellem győzelme volna. Sully Prudhomme-t még az írók közt is a legtöbben mint a Vase brisée, a Si j'etais Dieu vagy az Ici bas tous les liles meurent költőjét ismerték s ezek a költemények, bár nagyon is megvan bennük a legmélyebb és legköltőibb érzés is, mégse mutatják be költőjük egyéniségének egész varázsát, érthető tehát, hogy a nagy népszerűséget mindig bizonyos ellenszenvvel fogadó ezoterikus irodalmi vélemény nem imponáltatott magának általuk s Sully Prudhomme-ban nem látta meg a minden hivatalos és nemhivatalos elismerésre méltó nagy költőt. Pedig az volt. Abból a törött virágcserépből, ami ő maga, az ember és az élete volt, nemcsak az érzelmes kis költemények verbénája, ibolyája vagy jácintja hajtott ki, hanem egy óriási és változatos gondolatköltészet elbűvölő, paradicsomkertszerű vegetációja is.
Nem tárgyalva most azt, hogy miképpen függ össze a lángész és az őrület, csak azt jelzem, hogy az egyes költők, művészek és bölcsészek egyéniségének megvilágítására mennyire alkalmasak az elmebaj különböző fajtái. Nietzsche, némileg Schopenhauer is a dühöngő őrültre emlékeztetnek. Mallarmé, egy csomó szimbolista és naturalista más versíró, némileg Maeterlinck, nagyon veszedelmes mértékben pedig d'Annunzio a paralízis költőibe transzponált kórképei gyanánt tűnnek fel: legvégül pedig egy csomó költő egy magasabbrendű búskomorság árnyékát hordja egyenruhaként minden megnyilatkozásán. Ismétlem, most ezt csak hasonlatként mondom, a célból, hogy megfelelő jelentőséget nyerjen az a lelki állapot, melyet Sully Prudhomme-ra nézve jellemzőnek találok: a lelki kórok legszelídebbjére, a melankóliára emlékeztet ez. Nem volt ez a patológiaivá kifejlődött búskomorság, csupán a mélabúnak az a szelíden borongó tónusa, mely ráfeküdt költészetének minden színére, minden árnyalatára, ahhoz azonban nem volt elég erős, hogy elmosódottá tegye a vonalakat, homályossá a formákat. Aminthogy Sully Prudhomme mindig rendelkezett a nagyság egyik lényeges tulajdonságával: a világossággal. Ellentétben az élet alkonya idején körülötte tomboló beteges vagy szélhámoskodó szimbolista lírával, melynek egyik alapsajátsága éppen a homályos, összefüggéstelen fogalomsorok kedvelése volt, ő megtartotta ideálul a kristályt, a versnek ezt az ásványtani testvérét, mely tiszta, áttetsző, csillogó, csengő és formáiban mértani törvényeknek hódol.
Méltósággal viselt melankólia: ebben az allűrben megvan a Justice és a Bonheur egész költője. Melankolikus, ez kétségtelenül egy tökéletlenséget jelent, mert a szeplőtlen nagyság, a legkifejlettebb tehetség derűs, vidám, borongásnélküli. Minden gyötrelem, még a legnemesebb, még a legvégső kérdések megfejthetetlensége fölött érzett metafizikai bánat is, életerőveszteség lévén, az egyén értékbeli hanyatlását jelenti. Spinoza ezt úgy mondta, hogy minden bánat egy kapu, mely csekélyebb tökéletességbe vezet. Ez a melankolikus alaptermészet meg is fosztotta Sully Prudhomme-t a titáni erőtől, a kifejezés férfias hatalmasságától s bizonyos lágy, szelíd jelleget adott neki. Hogy a féktelen szenvedély vagy a túlságosan nüanszált rafináltság, két, manapság különösen kelendő lírikus-erény, hiányzanak belőle, ez nem fogyatékosság, mert benne meglevő tulajdonságokhoz viszonyítva, alsórendű kvalitások. Nemesség, mélység, tisztaság, finomság, gyöngédség, világosság: ezek az idealista erények éltek ebben a mélabús remetében. A magasabbrendű ember, nem amint a jelenbe beállítva, taszigálva és rugdosva nyit magának utat, hanem amint már egy fejlettebb, magasabbrendű társadalomban, szép és szabad embervirágként felvirult, mutatkozik meg benne. Az altruista természetű erények és tulajdonságok valóságos kongresszusa s majdnem mentes a mai egoista ember lelki salaktulajdonságaitól. Ha nem volna az az enyhe szomorúság, az a szelíd, áttetsző ködfátyol, mely költészetére ráborul, akkor ez a jövőbeli aranykor csupa-jóság- és csupa-boldogság-emberének lelki édenvilága volna.
Foglalkoztatta is mindig egy oly világ, ahol az ember mintegy földi salaktól menten csak a boldogságnak, a szerelemnek, a nemes élvezeteknek él. Egy nagy filozófiai költeményben, a Bonheur-ben bemutatta ezeket a paradicsomi virányokat. Ez is tulajdonképpen a bellamyzmus, a Zukunftstaat megálmodása, de nem a külső társadalmi berendezkedés megváltoztatásának festése által, hanem a belső, lelki egyéniség ily távoli jövőkig való képzeletbeli kifejlesztése és költői megnemesítése által.
Ezzel a ténnyel, a jövő nemesebb emberének folytonos költői felidézésével nagyon egybehangzik Sully Prudhomme költészetének erősen intellektuális jellege. A jövő embere nem lesz, mint ezt a haladásellenes elmék vélik, érzéstelen, száraz tény- és logikaember. Kétségtelen azonban, kevésbé szenvedélyes, kevésbé vad érzéki, kevésbé féktelenül emotív lesz. S az érzésnek egy oly megfinomodása és nemesedése várható tőle, mely nem tekinti ellenségének az észt, hanem vele szorosan összeházasodva minden cselekedetet, minden indulatot és izgalmat az öntudatosság és megfontoltság nemességével ruház föl. Ilyen a Sully Prudhomme költői egyénisége is. Richepin, aki egyetlen méltó francia versenytársa volt, hozzá képest egy vad, erőszakos titán, egy barbare ivre, aki ugyanis még teljesen a mai ember szenvedélyméreteivel van felruházva s úgy káromol és kéjeleg, ahogy ez a kultúra mai fejlődési fokának, a mai ember fegyelmezettségi színvonalának felel meg. Verlaine pláne mélyen dekadens s rafináltan bár, de minden szellemi lendület nélkül hagyja verseiben szabadjára csapongani idegkóros, perverz, gyerekesen pityergős és asszonyosan zagyva lelkületét. Sully Prudhomme-hoz képest tehát csak az érdekes bizarrság jelentőségével bír. Verlaine a bukott emberek, a máig elért kulturális színvonalról is aláhanyatlott declassé-k meghittje. Legszebb versei onnan nyerik közvetlenségüket, hogy az elrontott élet fölött való kesergés őszintén sír fel belőlük. Például: a qu'as tu fais, o toi, que voilá, de ta jeunesse? végsorúban. Mert bármily melodikusak, s leheletszerűen finomabbak az ennél híresebb Les sanglots longs des violons de l'automne vagy a La lune blanche luit dans le bois kezdetű költeményecskék, azt a nagy rangot, azt a világköltői jelentőséget, amit Verlaine-nek lelki rokonai s néhány jámbor Mitläufer adni szeretnének, az a néhány, töménytelen versszemét közül kicsillogó gyöngy nem igazolja. Igaz, érthető, hogy temérdek finom ízlésű, fejlett idegrendszerű ember is szívesebben hallgatja a Verlaine szennyből és kórból előnyöszörgő de profundiszát, mint sok hivatalos, egészséges költőnek hamis erkölcsi pátoszát és unalmasan korrekt belkantóját. Sully Prudhomme azonban nemcsak korrekt formaművész s nemcsak nemes lélek: nála ezalatt egy előkelő szív s egy mély elme buzog. S emellett ő nem a mélységekből, hanem a magasságokból szól. Nem az erkölcsileg bukott, hanem a lelkileg emelkedett ember vágyait és panaszait csendíti meg. S bár temérdek utánzata, hamis kiadása is létezik ennek a lelkiállapotnak, az nem ok arra, hogy az igazit, az őszintét, a nemest közönyösen fogadjuk. Az emberszeretet hamis prófétáiért nem felelős az altruizmus tana, a tudomány szélhámosai nem kompromittálták az igazságot. A szelídség, a nemesség, az idealizmus limonádészerű, nyárspolgárias, hazug verselői sem homályosíthatják el azt a tényt, hogy Sully Prudhomme a szelíd, a nemes, az idealista, nagy költő volt.