Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám
A Nemzeti Szalon egyetlen helye Budapestnek, ahol, belépvén a kerek kapun, felmenvén a lépcsőn, a homályos, színes üvegablakok előtt, egy barátságos, tejfehér levegőben úszó nagy terembe, nem is vár az ember egyebet, mint színt és formát, képet és szobrot, a szemen keresztül szürcsölt mámort. A Műcsarnok, az impressziója nyomán amit az idegennek ád, lehetne törvényszéki palota, vagy gabona-közraktár és szemben vele a városligeti Képzőművészeti Múzeum: méltó párja. A Nemzeti Szalon hátához ócska kávéház ragad; ez a homlokzat, ez a bejáró kapu, a nagy tarka ablakfelületek, mindez mégis olyan finoman, olyan érthetően beszéli el, hogy az artisztikus külsőnek tartalmi folytatása van. Aki a nagy, rideg, idegen oszlopsorok közé fázva lép, itt, intim, meleg környezetben várja, amit hiába keres a hivatalos párizsi szalonban, a bécsi Künstlerhausban és a mi Műcsarnokunk kapuja mögött: a kiállítás művészetét, a tárlat-művészetet, a képek és szobrok amaz artisztikus feltálalását, amelyet talán angol példák nyomán, annyi sikerrel végez a bécsi szecesszió. Nincs az a nagy műtárgy-raktár, ahol a környezetnek a tartalomhoz való ilyen művészi hozzáhangolása sikerülhetne. Ennek a művészetnek mi az alapja? Röviden: az elrendezés mikéntje, a már adott, a kész, a kiállítandó képekkel való dekorálás; vagy, ha jobban tetszik, a műtárgyak körülölelése szerető és gondos környezettel, jól elosztott világossággal, üres felületekkel, ahol a szem megpihenhet, a falak, a szőnyeg, a beállított kevés bútor foltjaival, amelyek ugyancsak a pihenést, a megnyugtatást célozzák.
Nincs szörnyűbb ellensége a tárlatok hatásának, mint a zsúfoltság. Amikor az egyik képet lehetetlen megnézni anélkül, hogy a másik színei ne ingereljék, ne zavarják a látóidegeket; amikor eldugott sarkokban, egymás háta mögött kell apró képek és szobrok után keresgélni -, az ilyen vásári útvesztőben csak a megátalkodott katalógus-bújók és rettenthetetlen smokkok maradnak meg. Az artisztikus vágyakkal megáldott kultúrember fáradtan és kedvetlenül távozik. Annál fáradtabban, minél becsesebb darabokkal szórták teli a sivár falakat.
A Nemzeti Szalon kiállításán csak a középső nagy teremben törődtek valamennyire a nézők idegeivel és a falak, a helyiség általános hatásával. Kár, annál nagyobb kár, mert Manet-hoz, Puvis de Chavannes-hoz, Pissarohoz és Renoirhoz, az egész francia impresszionista társasághoz, az emberek nem válogatni, kritizálni, hanem élvezni és egész egyszerűen bámulni mennek. Gauguin és Cézanne és a többi legújabbak, akik a tavasszal jelentek meg ugyanezekben a termekben, még középpontjában állanak egy szenvedélyes harcnak. Claude Monet-ről azonban Benczur Gyuláék is elismerik, hogy látott és Manet-ra nem fogják rá, hogy nem tudott rajzolni. Őket legfeljebb nem szeretik. Az értékük felől azonban egy és kettő és öt évtized is leszűrte a nézeteket.
A Nemzeti Szalon teljes joggal gondolhatta, hogy amidőn ezeket a mestereket Budapestnek bemutatja, akkor csak elismerést és hálát és köszönetet kap és az érdemei nagyobbra becsültetnek minden kifogásnál, amit, joggal vagy jog nélkül, ellene lehet vetni. Kissé megszédült a szalon és ez a szédület Pissaro és Degas társasága előtt nem indokolatlan. A néző sem szabadul ettől a szédülettől. Egyszerre, együtt látja azokat, akik a múlt század közepétől megtestesítették a festés régi, akadémikus módja ellen való küzdelmet, akiknek csak a nevét kell kimondani és a jól nevelt agy egyszerre megállapított fogalmakat fűz a névhöz. A szabad ég, a levegő, a napsugár, vagy az elemeire bontott szín, a tiszta ragyogás, vagy a monumentális dekoráció, az összefoglaló benyomások, vagy a millió felé osztott színrezgések fogalmát. Hanem az első szédület után, alig hogy a szem szeretettel merül az emlékek árjába, már jön a kiábrándulás.
Millet, Degas, Renoir, Pissaro, Manet, Puvis de Chavannes, még némi helyhez, némi nyugalomhoz jutottak a nagyteremben. Ugyanők Monet-val együtt már egymás hátán tülekednek a kék teremnek nevezett szobában. Rodin rajzai részben a mi Ligetink szobraival közös, sötét fülkékben szoronganak és ez egyiküknek sem használ. Az éremkiállítással félig megtöltött szobában szegény magyar festők képei lógnak talán a szekrények alatt is. A földszint két magyar terme pedig, az előző kiállításról ottfelejtett képekkel, egyszerűen szatócsbolt, ahol például Novák néhány finom rajzát nyaktörés veszedelme nélkül lehetetlen megtekinteni.
Ennek a bajnak a mentségét és magyarázatát mi nagyon jól ismerjük. És mégis, mégis fájdalmas, amikor halott, pókhálós múzeum fogadja az embert ott, ahol nemcsak a képeknek: a falaknak, a padlónak, a levegőnek is a művészet nyelvén, elevenen beszélnie kellene.
*
Az idő már eljárt e franciák fölött - hiszen némelyik kép már-már évszázados - és milyen fiatalok ők, milyen forróan fiatalok, csak akkor derül ki, ha Manet tavasza után, Renoir virágai után, Degas pasztelljei után végigsétál valaki a magyar termeken, vagy, amitől az isten őrizzen, éppen a Műcsarnokból jön hozzájuk. Ezek a képek, minden varázsukkal és minden gyöngéjükkel, már átadattak a történetírásnak, a napi krónikás számára már nem témák. Egészen szubjektív érzés az, amely az írót mind között legjobban Puvis de Chavannes méretekben, vonalakban, színfoltokban egyaránt nagy képeihez vonzza.
Amikor Monet és Manet túl voltak már a festői realizmus megállapításán, amikor a szabad levegő, az impresszió, a hű természet-szemlélet minden eredménye közkinccsé lett, mindezek tudatában, mindezeken túl festette Puvis de Chavannes, a freskófestő, ama hatalmas képeit, amelyeken vonal, szín, fény és árnyék egyformán egyszerűsítve, lefokozva, tompítva jelenik meg.
A szalon mostani tárlatán két nagy vászonnal van képviselve. Egyik se igazi olajfestmény. Mind a kettőn félreismerhetetlen a freskófestés egyszerű és monumentális, technika-parancsolta modora. Főképp a kisebbiken, amelyet a katalógus Madeleine címmel jelez. Félig mezítelen leányalak. A lehető legkevesebb szín, a legkevesebb vonal. Minden csak jelezve, tompán, de erőteljesen. Ez az igazi lírája a festésnek. A valósághoz, abban az értelemben, ahogyan talán a színes fotográfia közelítené meg a valóságot, kevés köze van. De nem is holmi spiritualisztikus kép, nincsenek ravasz és rejtett szimbólumai, nem misztikus. Egy darab fiatalság, egy darab szép test, a szemekből kisugárzó finom lélek, közvetlen, gyöngéd mozdulat. Összefoglaló, mondjuk, hogy stilizált rajza és színe annak felismerésén alapszik, hogy a valót a képes ábrázolás, akárcsak az írás, vagy a dráma, csupán bizonyos határon innen tudja előadni. Hiába tudjuk, hogy a hajfürtök szálakból állanak. Nincs a világnak az a Benczur Gyulája, aki megfesti a haj szálait. Már Benczur is egyszerűsít, sommáz, tehát a való helyébe azt az impressziót teszi, amit a való kelt. Puvis de Chavannes csak jobban sommáz és másként sommáz.
A realizmussal - szemben ővele - még Manet, még Renoir, Pissaro is viaskodik, ő abbahagyja a meddő küzdelmet és teljes felszabadulásában erős lendületet ád neki a freskó, az ő igazi területe. Az olajfesték, ez a kenhető, mázolható, újra befödhető nyúlós massza reá csábítja a művészt a festőietlen feladatokra. Ez az anyag odakínálja magát, hogy simítsák el, fényesítsék ki, részletezzék agyon, hogy segítségével vagy szirupba mártsák, vagy durva festékgöröngyökkel terheljék halálra a képet.
A freskó, a falra hígan és átlátszón festett kép pedig a nagyszabású, az egyszerű, a könnyen érthető, az összefoglaló kutatására utal. A freskó nem kiszakított, kivágott parton, hanem a falakkal és a térrel, a levegővel, a helyiség hangulatával összeforrott szerves egész. Ama művészet szól belőle, amely monumentális, anélkül hogy gőgösen arisztokrata lenne. A finom metszet, amely egyetlen kis lapon meghúzódik és egyetlen sovány pénztárca tartalmán megvehető, csak ez olyan publikus, mint a nagy középületek mindenkinek beszélő, mindenkihez nyájas, mindenkit fogadó falfestményei.
*
De ne tessék félreérteni: Degas is meglátott egynéhány színt, Forain is belémarkolt az életbe, a művészet történetírója sem Millet-t, sem Renoirt nem fogja detronizálni és a magyar festők, ha nem is csapják földhöz az olajat és a vásznat, még mindig lehetnének nekünk kedvesek és jók. Semmi furcsa, különös mérték nem kell ahhoz, hogy bánatosan és lemondással csavarogjon az ember a tárlat magyar részén, megnyugodván abban, hogy ez nem annyira artisztikus bemutató, mint inkább karácsonyi vásár. A sok között van néhány festő - Novák, Kallivoda Kata, Feiks, Hollósy Simon, Conrád, Szegfi Erzsébet - akik legalább a jó vásárt mindenesetre megérdemelnék. Ha nem jelennének meg éppen ebben a nagy tumultusban, többet is beszélnének róluk.
Azonban még nem lehet végezni. Még sok mindenféle vár néhány, gyors pillantást.
Rodin rajzai: szobrokhoz készült gyorsírói jegyzetek. A legjobban gyönyörködhetik bennük maga a művész, aki teljesen érti minden jelentőségüket.
Az érem-kiállítás: ez megérdemelt volna egy vakítóan világos kis termet, ahová be sem eresztik azokat, akik szemében a művészet a gazdagon aranyozott rámánál és az ötméteres piedesztálnál kezdődik. Milyen finoman és bölcsen mutatja be ezeket az érmeket Elek Artúr: "...intimus művészetnek alkotása, amely előtt nem elégséges lassú léptekkel elsétálni, amelyhez le kell hajolni, amelyet közelről kell szemügyre venni, hogy finomságait meglássuk, s más-más világításban forgatni, hogy alkotójának szándékait megismerjük rajta...".
Igen, megállást és nyugodt szemlélést követelnek ezek az érmek - milyen finom, milyen formás, milyen meglepő darabok vannak közöttük. Követelnek egy külön látogatást, amikor behunyt szemmel megy el az ember a franciák előtt és szűz figyelemmel fedezi föl Beck Ö. Fülöpöt, Damkó Józsefet, Telcs Edét, Julián Gyulát, az apró bronzok mestereit.