Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
Tíz óra lehetett, amikor visszamentünk a szobába. Füsttel volt tele a szoba, és kiömlött bornak a szagával. A gazdánk ott ült a székén, és aludt. Semmiről sem tudott. Halottnak látszott. Az arcából minden vére leszállt, s a szája petyhüdten nyitva maradt. Lujza is bent volt a szobában. Az ablak csukva volt, mint egy koporsó-födél, és nagy, fényes nyári legyek zümmögtek. Dávid a zongora előtt egy ujjal verte ki a hangokat, de ő is magába süllyedt egészen, és észre sem vette, hogy rajta kívül mások is vannak a szobában.
- Ezt az embert le kell fektetni, - mondtam és nagynehezen behurcoltuk Beretvás Imrét egy ágyba.
Ott délután öt óráig aludt, ruhástól, cipőstől, hanyatt dőlve. Nem magától ébredt, úgy kellett fölrázni. Amikor kijött, kint sötét volt, villámlott, zivatar készült. Rosszkedvű volt, nem akart beszélni, a kérdésekre mogorván felelt, s azt mondta:
- Hazamegyünk.
- Ma délelőtt, - kezdte Lujza. S a férfi erre nem felelt, - nem akart? - nem hallotta meg? - ezt nem lehet tudni.
Türelmetlen volt, siettetett. Az öregasszony rántott csirkét sütött, Lujza salátát készített, de hozzá se nyúlt, csak egy pohár jeges vizet kért és azt mondta: sürgősen indulnia kell, lekésik valamiről. A kocsi odahajtatott a kapu elé. Röviden búcsúztunk. Indultunk.
A kapuban ott állt az öreg Rurek, komolyan és tudatlanul. Az öregasszony a kendőjét lengette. Lujza beszaladt a házba. Amália sokáig utánunk bámult. Azután megeredt az eső. A lovakról ömlött a víz. A kocsmát nem láthattuk már. És később sem láttuk, sohasem.