Tanulmányok
Complément à la tradition manuscrite de la Chronique mixte hongaro-polonaise: Texte supposé du codex Krasiński nr. 6
Dans la littérature spéciale qui s’occupe de la Chronique hongaro-polonaise mixte, s’est répandue l’opinion, que le texte de la chronique a survécu dans cinq manuscrit, ceux-ci conservés dans des collections de Pologne. Parmi ces pièces mentionne-t-on celle, conservée à la Bibliothèque Krasiński, détruite à l’automne 1944. Le Codex avait fait partie de la collection inaugurée par Konstanty ¦widziński (1793–1855). En plus, le manuscrit appellé codex nr.6. Krasiński avait signé dans plusieurs cas par le numéro 83, d’après le seul catalogue décrivant les manuscrits de la Bibliothèque Krasiński. L’auteur de cet ouvrage, Franciszek Pułaski (1915) à la description du manuscrit daté aux années 1520–1570, s’était sans aucune doute fondé aux publications de Hipolit Kownacki et de Stanisław Pilat. L’édition des deux auteurs contient en réalité la traduction et l’adaptation de la Chronique mixte hongaro-polonaise, mais selon la constatation univoque des deux, le texte qui se trouve aux feuilles 7r–7v du manuscrit de la collection ¦widziński ne peut être considéré, comme texte de la chronique. Kownacki avait mentionné le codex comme contribution, en ce qui concerne Pilat, il n’a pas réussi de retrouver le manuscrit contenant la chronique hongroise supposée. D’après la description du catalogue, le chercheur français, David Pierre (1931) fait mention de ce manuscrit, en tant que tel, qui contient une partie de la Chronique mixte hongaro-polonaise. Cette opinion a été accepté par l’historien hongrois Béla Karácsonyi (1964, 1969) mais lui, il n’a pas eu l’occasion de contrôler cette information, puisque le mansucrit Krasiński s’est anéanti. De la même façon, Witold Kamieniecki (1955) avait consulté le catalogue de Pułaski et sur la liste des pertes de la collection manuscrite de la Bibliothèque Krasiński, il a également mentionné le manuscrit qui avait contenu la Chronique mixte hongaro-polonaise. D’après les publications de ces chercheurs, s’est répandu l’opinion de la survie du manuscrit en 5 exemplaires, dont un le codex nr.6, Krasiński. Par contre, relisant les feuilles 7r–7v du manuscrit, déjà Kownacki a formulé le point de vue, confirmé par les descriptions du codex Kraisiński nr.6, de l’Université Jagellon de Cracovie, que le manuscrit ne contient pas le fragment de la Chronique hongaro- polonaise, seulement plusieurs notes historiographiques, provenantes d’auteurs inconnus, qui entre autres suivent les ouvrages de Maciej Miechow.
Andreas nyomdász tevékenysége Pozsonyban 1477 és 1480 között
Jelen tanulmány az „Andreas typographus”-ként ismert személy kilétét kísérli meg azonosítani az 1477 és 1480 közötti években, Pozsonyban működő nyomdászra vonatkozó kutatások alapján. Elsőként a nemzetközi szakirodalom által részletesen tárgyalt, az adott időből származó, és esetleg azonos műhelyhez köthető nyomtatványok számbavételét végzi el. Ezek nyomdakészlete, papíranyaga, vízjelei alapján a nyomtatványok egy adott műhelyhez, esetleg személyhez való kötése régóta foglalkoztatja a kutatót. Legutóbb egy véletlennek mondható felfedezés vezetett újabb nyomokra. E szerint 1477-ben a pozsonyi városi tanács előtt esküt tett egy Andreas nevű, nyomdászattal foglalkozó személy („Andre maler oder aufdrukcher von Wienn”), és polgárjogot szerzett. Pozsony ebben az időben kulturális szerepe és történeti hagyományai miatt alkalmas helyszín lehetett a nyomdászat megtelepítéséhez. Mátyás király gyakran időzött itt, Beatrix 1477 és 1485 között udvartartást rendezett be, hogy a Frigyes császárral háborúzó férjéhez közelebb lehessen. A 13. század közepén alapított pozsonyi Szent Márton-káptalan nemcsak hiteleshely (locus credibilis), de másoló műhellyel is rendelkezett. A káptalan könyvtára a mai napig az egyik legrégibb és legjelentősebb történeti gyűjtemény birtokosa, emellett jól ismert az Universitas Istropolitana egykor gazdag könyvtára is. Georgius Schomberg, a káptalan prépostja, majd 1472-től az Universitas kancellárja, valamint Iohannes Han magiszter és az egyetem rektora sokat tettek a könyvkultúra fellendítéséért, maguk is számos, gazdagon illuminált kézirat megrendelői voltak. A II: Pál pápa által 1465-ben engedélyezett Universitas Istropolitana 1490-ig működött a városban, és számos nagyhírű olasz, német lengyel professzor tanított itt, mint például az olasz domonkos humanisták, Giovanni Gatti, Galeotto Marzio, Petrus de Verona vagy Stephanus de Brug. A domonkosok pozsonyi letelepítéséről – minden bizonnyal Mátyás király intenciói szerint – Vitéz János tárgyalt Schomberggel, és ha a terv nem is valósult meg, a rend jelenléte gazdagította a város szellemi életét. Az új egyetem létrehozásában meghatározó szerepet vállaló Vitéz János minden bizonnyal más városok példájára tekintve tartotta fontosnak, hogy Pozsonyban is működtessenek egy nyomdát. Egyes vélemények szerint Vitéz Johannes Regiomontanus munkáit is ki akarta adatni. A tervek végül Nürnbergben váltak valóra, ahol Johanes Regiomontanus 22 saját művét valamint 29 más szerzőtől származó művet jelentetett meg 1471 és 1475 között. Vitéz és Johannes Regiomontanus halála után csak 1480-ban vált lehetővé egy újabb nyomda alapítása az Universitas Istropolitana kancellárja, Georgius Schomberg erőfeszítéséinek köszönhetően. A városba érkezett vándor nyomdász azonosítása a régebbi szakirodalomban gyakori téma, de nem alakult ki konszenzus a kérdésben. Matthias Moravus, Johannes Bulle valamint Andreas Hess életművét hozták Pozsonnyal összefüggésbe. A tanulmány részletesen tárgyalja a felmerülő nyomdászok tevékenységét, bizonyítva – elsősorban Matthias Moravus esetében –, miért nem lehetett a pozsonyi „Andreas” nyomdásza. Az általa használt betűkészletek részletes vizsgálata, a nyomda kiadványainak áttekintése arra mutat, nem valószínű, hogy egy sikeres, folyamatosan működő nyomdát üzemeltető mester elinduljon a bizonytalanba, egy új műhelyt létrehozni. Ezzel szemben elképzelhető, hogy Matthias Moravus segített egy újonnan alapítandó officinát felszerelni, akár a saját betűkészlete egy részének átengedésével(?) is. Andreas Hess esetében más a helyzet. Két nyomtatványát ismerjük mindössze, majd 1474 után nyoma vész. 1476-ban Velencében feltűnik egy bizonyos Andreas Corona, majd 1484 után egy Andrea Corvus Burciensis de Corona. A két név azonosítása mind Horváth István, mind Fitz József erőfeszítései ellenére eredménytelen maradt. Elképzelhető, hogy Hess eltűnése, itáliai(?) utazása, arra szolgált volna, hogy kiegészítse betűkészleteit akár Johannes Bulle akár Matthias Moravus római, illetve nápolyi műhelyében. Az sem zárható ki, hogy Andreas Hess Pozsonyba ment Schomberg hívására, talán Karai László budai prépost ajánlásával. A nyomtatványok vizsgálatakor feltűnőbb a hasonlóság Johannes Bulle típusaival. Egyes típusok – Anton Dubay vizsgálata szerint – 1480 előtt csak Johannes Bulle-nél fordulnak elő. A papírok vízjelei azonban ismét csak Hessre utalnak. A pozsonyi nyomdásszal kapcsolatba hozott nyomtatványok tartalmi és elterjedtségi vizsgálata hasonló eredményre vezetett, több nyomtatvány esetében a feltételezés bizonyosként tárgyalható. A Confessionale öt példánya a 15. században Pozsony környékén, majd később a királyi Magyarország különböző gyűjteményeiben is megtalálható volt. A III. Frigyes császárral kapcsolatos, 1477. június 12-i hadüzenetet rögzítő irat elveszett ugyan, de a weimari levéltár említi állományában. Mátyás 1477 és 1487 között gyakran időzött Pozsonyban, alkalma lehetett egy számára fontos irat megrendelésére. Laudivius Zacchia Vita beati Hieronymi című műve szorosan kötődik a devotio moderna szellemi áramlatához, amely a királyi Magyarországon is hatott. Zacchia műve 1777-ben került a budapesti Egyetemi Könyvtárba – számos más művel együtt – a nagyszombati egyetemi könyvtár állományából. Az 1480. május 11-én Agnes de Posonio számára, Johannes de Han által kiadott bűnbocsánati levél az utolsó, amely a műhelyhez köthető. A pozsonyi káptalan által kiadott, Johannes Han pecsétjével megerősített levél egyúttal a pozsonyi káptalannak az egyházi jogrendben elfoglalt privilegizált helyzetére is utal. Számos megválaszolatlan kérdés maradt a pozsonyi nyomdász személyének Hess Andrással való azonosítása előtt. Levéltári adatokból tudjuk, „Andreas” megkapta a polgárjogot a városban, ahol három kis szöveget nyomtatott. Bizonyosak lehetünk a városnak Itáliával fennállott kapcsolatait látva, valamint a tipográfiai, és tartalmi elemzések alapján, hogy használta Matthias Moravus és Johannes Bulle típusait. Az viszont megválaszolatlan kérdés maradt, hogy hogyan jutott hozzájuk.
L’aristocratie en Hongrie et en Transylvanie au 17e-18e siècles et „le livre pour tous”
Plusieurs types de publications peuvent être classés dans la rubrique livre pour tous. Le nom qu’on accorde à cette rubrique varie d’un pays à l’autre. La nature des textes qu’inclut la rubrique en question est également très variée. Après une première lecture, même superficielle, des bibliographies nationales retrospectives, on peut supposer qu’il s’agit d’un processus prolongé dans le temps, qui avance progressivement entre le 16e et le 20e siècle. On peut clairement observer la parution en version allemande et italienne de certaines histoires publiées en Bibliothèque Bleue – et cela souvent en toute indépendance de la version française, puisqu’il s’agit de narrations qui mettaient en scène des événements et des figures bibliques, antiques ou médiévaux. A partir du 17e siècle, les mêmes histoires „transeuropéennes” se voient publiées en polonais, en tchèque et en hongrois, puis, au tournant des 18e-19e siècles, grâce aux efforts des derniers mouvements nationaux en faveur du renouvellement des langues, en serbe, en roumain ou en estonien. Les contenus de ce type de publications varient d’un peuple à l’autre, en fonction surtout de l’importance et de l’influence sociale des mouvements de piété catholiques ou protestants. Il est remarquable que quelques histoires incontournables ne font leur apparition en langues d’Europe centrale qu’à la fin du 18e, voire au milieu du 19e siècle. Pour l’aristocratie de Hongrie et de Transylvanie les livres pour tous servaient non pas de lecture, mais d’instrument de politique culturelle. Entre la fin du 16e et le milieu du 18e siècle, ils avaient exercé une mécénature active en faveur de l’édition d’ouvrages pieux et d’édification. On peut retrouver les traces des ouvrages français, allemands et italiens appartenant à cette rubrique dans les catalogues de leurs collections. Certes, ils s’intéressaient surtout aux adaptations modernes de textes antiques et à la littérature de grande diffusion. Ces textes – si traduits ou adaptés par un illustre auteur hongrois – pouvaient facilement entrer dans le canon littéraire hongrois. En revanche, quelques chefs d’oeuvres de la littérature étrangère devinrent populaires dans le bassin des Carpates non pas en traduction, mais par l’intermédiaire de la simple narration de leur intrigue.
Book Publishing in the Coalition Years, 1945–1949
This study covers the early history of Szikra (‘Spark’), the printing press and publishing house of the Hungarian Communist Party. Based on primary archival materials, it discusses the infrastructure, economic management and changing publishing policies of Szikra in the context of the wider publishing field during the years of formal democracy following the Second World War. In a political arena increasingly dominated by the communists, a crucial function of Szikra, established in 1944, was to increase the Party’s popularity. In contrast to the narratives established by the historiography of the Kádár-regime, this paper demonstrates that Szikra was far from successful in achieving this goal. Its publications were not popular—its books raised particularly low levels of public interest—and it was continuously at the edge of bankruptcy during its first years of existence. For this reason, leading authorities of the Party repeatedly questioned the necessity of book publishing by Szikra, and even believed fiction to be superfluous. They urged Szikra to focus on dailies instead, the sales performances of which were also rather weak. Szikra had substantial advantages over its competitors when the publishing industry was challenged by paper shortages and distribution difficulties: the presence of the Red Army and the early domination of the Budapest City Council by communists. Soviet support for Hungarian communists, contrary to popular belief, was not unconditional, but unlike employees of other publishing houses, those linked with Szikra had the “privilege” of being able to bribe Red Army officers who controlled the majority of paper-mills and stocks. Through its failures, Szikra provides an early example of the economic (mis-)management associated with state-socialism. It wasted its relatively rich resources with inefficient operations, it was driven by political voluntarism, and it was subject to conflicts within the party.
Közlemények
Bibliográfia
Figyelő
Nekrológ
Szemle
Letöltés egy fájlban [2,9 MB - PDF]
A digitális változat és a nyomdai változat között kisebb eltérések lehetnek.