Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.
FIGYELŐ
Museum: Spiegel der Nation?[1] A grazi Karl-Franzens-Universitäten 2002 óta létezik általános muzeológiai tanszék. Itt nyújtotta be Marlies Raffler habilitációként történeti muzeológiai tárgyú monográfiáját. Mint azt a monográfia alcíme is mutatja, szerzője legalább két célt tűzött ki maga elé. Egyrészt „történeti muzeológiai” kutatásai elméleti és módszertani hozadékát kívánja bemutatni, hogy ezzel hozzájáruljon e fiatal történeti diszciplína még folyamatban lévő önmeghatározásához. A „történeti muzeológia” kifejezéssel a történeti kultúratudományok egyikét jelöli, amely – a muzeológia elméleti és gyakorlatorientált ágaitól eltérően – egyfelől a muzeológia tudományának a történetét, másfelől a muzealitás jelenségének a történetét vizsgálja (342.). Muzealitás alatt az embernek a tárgyi világhoz fűződő sajátos viszonyulását érti, amelynek jegyében az emberek egyes tárgyakat megőrzendőnek tekintenek és szűkebb vagy tágabb nyilvánosság számára közszemlére tesznek. Ebben a viszonyulásban a megőrzendőnek tekintett tárgyakat természetesen sajátos értékek hordozójának, kifejezőjének tekintik, s azok valamilyen módon közösségi identitások alakításában vagy fenntartásában is szerepet kapnak.
A könyv másik legfontosabb célkitűzése, hogy – mintegy esettanulmányként – áttekintse a Habsburg-birodalom tartományi és nemzeti múzeumainak a keletkezéstörténetét. Ezen belül részletesen foglalkozik az 1811-ben alapított grazi Joanneum, az 1818-as alapítású prágai Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum (1802) létrejöttével és első évtizedeivel. A tárgyalt témákról a szerző rendkívüli elméleti és szakirodalmi tájékozottsággal nyújt áttekintést, és igyekszik a sokfelé szerteágazó probléma együttest monográfiaként olvasható egésszé összedolgozni. Nagyon sok forrást mozgat, közülük sokat még nem publikáltak, vagy a tárgyalt témakör szempontjából kevéssé vettek figyelembe (21.). A történeti muzeológia tudománytörténeti helyének meghatározása mellett (1. és 3. fejezet) külön fejezetet szentel a gyűjtés történetének (2. fejezet), foglalkozik a muzealitás és a muzealizálás/ muzealizálódás fogalmainak meghatározásával, utóbbi jelenség történetével és fázisaival. Ezen belül igen részletesen tárgyalja az általa „‘paleomuzeális’ korszak”-nak nevezett időszakot (16−17. század), az ebben az időszakban keletkezett gyűjteményeket, valamint elméleti írásokat és rendszerezési kísérleteket, a gyűjtemények létrehozásának vagy rendezésének kapcsán keletkezett inventáriumokat és útmutatókat (3. fejezet). A muzealitás korszakainak meghatározásakor Friedrich Waidacher öt korszakot megkülönböztető modelljére támaszkodik,[2] amelyet egy továbbival, a „‘posztmuzeális’ korszak” fogalmával egészít ki. Áttekinti a nacionalizmus kérdéskörével foglalkozó szakirodalmat (4. fejezet), áttekintést nyújt a Habsburg-birodalom múzeumairól a 18. és 19. században (5–6. fejezet), majd a „Kommunikation, Kulturtransfer und Vernetzung” című (7.) fejezetben olyan jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyek a múzeumok körül aktív személyek és egyesületek privát és nyilvános kommunikációjával kapcsolatosak: kapcsolódási pontokra az életutakban, a múzeumok körül felsejlő nemzetközi kapcsolathálóra, a múzeumok mediális jelenlétére.
A szerző célkitűzése volt, hogy a feldolgozott forrásokat és szakirodalmat olyan strukturált egésszé gyúrja, mely elméleti alapot nyújt további kutatások számára a történeti muzeológia (fenti értelemben vett) területén (6.). Ez a célkitűzés szükségszerűen olyan munkát eredményezett, amelynek csak egyes részletei olvashatók a múzeumok történetét tárgyaló narratívaként, de ezeket a szövegrészeket sem csupán egy történet elbeszéléseként kell értelmezni, hanem ugyanakkor egy módszertani-elméleti modell alkotórészeiként is. A szerző előadásmódja az egyes múzeumok történetével foglalkozó fejezetekben, mint írja, tudatosan részletező („bewusst ‘detailverliebt’”), ugyanakkor a tipizáló és a kronologikus ábrázolás egyfajta vegyüléke (181.). Az előadásmód tudatos fragmentáltsága, vállalt mozaikszerűsége ellenére határozottabb vonalvezetés helyenként olvasóbarátabbá tette volna a létrejött munkát. A 6. fejezet 6. alfejezete például a következő címet viseli: „‘Ungarn ist ein Sonderfall’: Zu den Startbedingungen des Ungarischen Nationalmuseums in Pest”. Sehol nem olvasható azonban egyértelmű utalás arra, kitől származik a következetesen idézetként jelölt, az alfejezet minden második lapján a fejlécben is kiugratott állítás és mit jelentett az eredeti kontextusban. S bár a szerző mind a 6. fejezet bevezetőjében (181.), mind a visszatekintő-összefoglaló 8. fejezetben (345.) említi a Magyar Nemzeti Múzeum „sajátos/különutas fejlődésé”-t (Sonderentwicklung), hiányzik egy jól érthető, és szerkezetileg is kiemelt helyen álló kifejtése annak, miben állt szerinte ez a sajátos fejlődési út. Nem tudjuk meg, hogy pontosan mi a szerző állásfoglalása az idézett állítással kapcsolatban („Ungarn ist ein Sonderfall.”). Nem válik világossá, hogyan helyezi el az intézménynek a hungarus-tudat jegyében létrehozott Bibliotheca Regnicolaristól a magyar nemzeti könyvtárig, illetve a Magyar Nemzeti Múzeumig vezető útját[3] a Habsburg-birodalom múzeumainak tablóján, hogyan látja a magyar gyűjtemény helyét abban az erőtérben, amelyet az államalakulat múzeumainak önmeghatározásai és tényleges működése számára a „tartományi múzeum”, „nemzeti múzeum”, „birodalmi intézmény” és „császári gyűjtemény” (4.2. alfejezet, 150–154.) fogalmai jelöltek ki. Arra gondol-e a sajátos fejlődés kapcsán, amit az általa is hivatkozott munkák, mint a Nemzeti Múzeumról Fodor István szerkesztésében megjelent német nyelvű ismertetés és Berlász Jenő Széchényi Könyvtár-története hangsúlyoznak, hogy a Széchényi Könyvtár nem az uralkodócsalád valamely tagjának adományozása nyomán keletkezett,[4] hanem „magánkezdeményezésként” jött létre:[5] hogy „világi magánember részéről” alapított „nyilvános közkönyvtár” volt, ugyanakkor „magában álló, önkormányzatú téka”, amely nem kapcsolódott semmilyen egyházi testülethez vagy tanintézethez, mint az előtte alapított magyarországi könyvtárak?[6] Vagy a gyűjtemény célkitűzésére gondol, hogy az nem „egyetemes gyűjtőkörű” volt,[7] hanem a ‘hungarica’ gyűjtésére összpontosított, és a Miller Ferdinánd által ennek a célkitűzésnek megfelelően kialakított katalogizálási rendszerre, amely az eredeti, tudományszakok szerinti osztályozási rendszert 1803ban felváltotta (297.)?[8] Vagy a közgyűjteménynek a Habsburg-birodalmon belül korainak számító kialakulására? Vagy könyvtár és múzeum összetartozására, a különállás fenntartása mellett?[9] Vagy minderre együttesen?
A szerző a magyar vonatkozású szövegrészek megfogalmazásakor a szakirodalom német és angol nyelven elérhető részére és nagyon sok, jelentős részben kiadatlan forrásra támaszkodott. A kötetben megmozgatott hatalmas adattömeg mennyisége mellett érthető, hogy az anyag helyenként (a mellékes részletekben) nincs tökéletesen eldolgozva. Magyar olvasó számára mégis feltűnik, ha Kultsár István nevével a következő formában találkozik: „Stephan von Kultusár [?]” (276.), vagy ha az Orczy-család neve kétszer is „Orezy”-ként szerepel (296.), Révay Miklós „Ladislaus von Révayként” (135.), Bessenyei György „Bessenyi”-ként (135.), Széchenyi István pedig „Széchényi”-ként (145, 146.). Bizonyára az sem elkerülhető, hogy a feldolgozott több száz címet felölelő szakirodalomból, egyes, a szerzőtől viszonylag távolabb álló területekre vonatkozóan elvétve sommás, vagy eredeti kontextusuktól elszakítva nehezen értelmezhető megállapítások is bekerüljenek a szövegbe, mint például a magyar nacionalizmust ismertető alfejezetben az a mondat, miszerint „A magyar életet messzemenően protestánsok határozták meg”. („Das ungarische Leben wurde weitgehend von Protestanten dominiert.” 143.). A Magyar Nemzeti Múzeum történetére vonatkozó részben (262–309.) fordul elő az a (jelentéktelen, mégis zavaró) szerkesztési hiba, hogy Miller Jakab Ferdinándot, a Széchényi Könyvtár első őrét és a Magyar Nemzeti Múzeum első igazgatóját oldalakon át csak Millerként említi, keresztnevét csak jóval nevének első előfordulása (279.) után tudjuk meg (288.), míg végül a magyar vonatkozású alfejezetek utolsó harmadában (297.) mutatja be őt egy lábjegyzetben, keresztnevekkel és életrajzzal, mintha ezen a helyen szerepelne először. Ez bizonyára annak a következménye, hogy a szövegrészek, fejezetek és alfejezetek nem első nekifutásra nyerték el végleges helyüket a könyvben. A fent említett elírásokkal, más szerkesztési hibákkal,[10] valamint a főszövegben helyenként, és a lábjegyzetekben többször tapasztalható nyelvi eldolgozatlanságokkal[11] együtt ugyanakkor összességében azt a benyomást kelti, hogy egy legutolsó átolvasás még jót tett volna a könyvnek.
Összegezve, és a formai apróságok helyett a tartalmi szempontokat előtérbe helyezve elmondható, hogy Marlies Raffler könyve rendkívül informatív munka, amelyből a németül olvasó érdeklődő a múzeumalapítások magyar és cseh vonatkozásairól is alapos ismereteket és számos nehezen hozzáférhető forrásról is képet nyerhet. Elméleti igényessége, a múzeum-jelenség sokirányú elméleti és történeti összefüggéseinek tematizálása révén ösztönzőleg hathat a múzeumtörténeti kutatásokra.
Bódyné Márkus Rozália
[1] Raffler, Marlies: Museum: Spiegel der Nation? Zugänge zur Historischen Museologie am Beispiel der Genese von Landes- und Nationalmuseen in der Habsburgermonarchie. Wien–Köln–Weimar, 2007. BöhlauVerlag, 386 l.
[2] Waidacher, Friedrich: Handbuch der Allgemeinen Museologie. Wien–Köln–Weimar, 1999. Böchlau Verlag.
[3] Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1918. Bp. 2002. OSzK, 20–21.; Monok István: Széchényi Ferenc könyvtáralapítása. In: Aere perennius: az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum 200 éve. [Bp.], [2002.] OSzK, 13.
[4] Kovács, Tibor: Die Geschichte des Nationalmuseums und seiner Sammlungen. In: Das Ungarische Nationalmuseum. Hrsg. von István Fodor. Mitherausgeber Beatrix Cs. Lengyel. Mit Beiträgen von Eszter Aczél et alii. Bp. 1992. Corvina, 6.; Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867. Bp. 1981. OSzK, 9–10., a német nyelvű összefoglalásban: 505. Utóbbi helyet a szerző idézi is (263.), ugyanakkor relativizálja is az állítás jelentőségét a prágai Nemzeti Múzeummal való összehasonlítás révén: „Ismét [a Széchényi Könyvtár esetében is] egy nemesi gyűjteménnyel van dolgunk, mint kiindulóponttal, de Prágától eltérően itt nem természettudományos irányultságú gyűjtemény, hanem egy tekintélyes könyvtár képezi az alapot[…] („Wieder haben wir eine adelige Sammlung als Ausgangspunkt, im Unterschied zu Prag allerdings statt der naturwissenschaftlichen Ausrichtung eine umfangreiche Bibliothek als Grundkapital[…]” 263.).
[5] Kovács Tibor: Fejezetek két évszázad múzeumtörténetéből. In: A 200 éves Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei. Szerk.: Pintér János. Bp. 2002. Magyar Nemzeti Múzeum, 9.
[6] Berlász i. m. (4. jegyzet) 10.
[7] Berlász i. m. (4. jegyzet) 10.
[8] Berlász Jenőre (i. m. (4. jegyzet) 510.) is hivatkozva
0[9] Az egyes tartományi és nemzeti múzeumok alapját képező gyűjtemények más-más területre összpontosítottak, s a szerző, úgy tűnik, ebből a szempontból nem tulajdonít annak kiemelt jelentőséget, hogy a Nemzeti Múzeum alapjául Magyarországon egy könyvgyűjtemény szolgált. („Waren es bei Széchényi die Bücher, in Tirol die Kunst, am Joanneum und in Prag eher die naturkundlichen Fächer, so bestimmten landeskundliche Interessen weitgehend die Sammlungspolitik am Oberösterreichischen Landesmuseum[…]”. [Míg Széchényinél a könyvek, Tirolban a művészet, a Joanneum esetében és Prágában inkább a természettudományi szakok, addig a Felső-ausztriai Tartományi Múzeum esetében nagymértékben az országismereti érdeklődés határozta meg a gyűjtési politikát.; 259.]
[10] Időnként azonos mondatok bukkannak fel a könyv több pontján.
[11] A lábjegyzetekben helyenként mondatok váltakoznak mondattá nem formált jegyzetanyaggal.
Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.