Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.
szemle
Weidhaas, Peter: A Frankfurti Könyvvásár története. Bp. 2008, Kossuth Kiadó, 359 l.
A frankfurti könyvvásár több évszázada műfaja világszerte legnagyobb és legjelentősebb rendezvénye. Peter Weidhaas, aki negyed évszázadon keresztül (1975−2000) volt a könyvvásár igazgatója, ismereteinek és személyes tapasztalásainak bő tárházából merítve mutatja be a könyvvásár történetét a kezdetektől a 20. század végéig. A népszerű Suhrkamp zsebkönyvsorozatban való megjelenés rögtön árulkodik arról, hogy nem egy, a téma szakértőinek könyvespolcáról nélkülözhetetlennek számító, vaskos „örök darab” látott napvilágot, hanem sokkal inkább egy, a tárgyi ismereteket és tényeket anekdotákkal átszőtt, olvasmányosabb, sajátos szemléletű kiadvány. A háttérinformációkkal, kulisszák mögé való betekintéssel kecsegtető könyv megvilágítja a frankfurti könyvvásár felvirágzásának folyamatát és okait, különös figyelmet szentelve a háború utáni időszaknak.
A kiadvány kronologikusan három fő részre tagolódik. Az első a „régi” frankfurti könyvvásár történetét ecseteli 1454-től 1764-gyel bezárólag és terjedelmében a könyv mintegy egynegyed részét teszi ki. Ezt követi egy rövidebb fejezet, amely a frankfurti vásár visszaesésével párhuzamosan megerősödött nagy rivális, Lipcse hegemóniájával foglalkozik és konkrétan az 1764 és 1861 közötti időszakot tárgyalja. A harmadik, legterjedelmesebb rész a frankfurti könyvvásár 20. századi változásait mutatja be, azon belül is különös figyelemmel és részletességgel az 1949 utáni időszakot, a vásár történetének hihetetlenül progresszív korszakát.
A könyv egy regényszerű, fiktív leírással veszi kezdetét, amelyben maga Gutenberg igyekszik a könyvvásárra. A szál azonban nem vezetődik tovább, hanem tudományosabb formai keretek közé siklik át, és a továbbiakban tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a vásár kora újkori történetének alakulását. Az adatok mellett azonban rávilágít a fejlődés összefüggéseire is: a gutenbergi technikai újítások nyújtotta lehetőségektől kezdve a politikai és vallási konfliktusok folyamatában megérő és kibontakozó általános híréhségig, melyek együttesen aztán termékeny talajt biztosítottak a nyomtatott médiumok gyors felfutásához.
Weidhaas kitér a könyvvásárok üzletmenetét beárnyékoló császári cenzúrahatóságok tevékenységére is, amelyek tiltott könyvek, utánnyomatok után kutattak, a kötelezően benyújtandó példányok leadására emlékeztettek, illetve az árak alakulásába is bele kívántak folyni. Élvezhető stílusban mutatja be továbbá a vásár szerkezeti átalakulását is: hogy hogyan vált elavulttá és formálódott át az a rendszer, amely szerint csakis vásárok ideje alatt lehetett könyveket árusítani. Weidhaas megvilágítja tehát a könyvhatóságok működésének, a szerkezeti felépítésnek, a könyvvásár 17. század végi visszaesésének illetve a rivális vásárváros, Lipcse felfutásának összefüggéseit.
A legrövidebb „Lipcse hegemóniája (1764−1861)” címet viselő második rész azt az időszakot mutatja be, amikor a Frankfurt és a nagy riválisa között fennálló szinte örök rivalizálásban Lipcse vette át a vezető szerepet és a Frankfurti Könyvvásár másodhegedűsi szerepbe szorult vissza.
A két vásárváros már a középkortól kezdve egyrészt szoros kapcsolatban, másrészt éles konkurenciaharcban állt egymással. A reformáció, illetve az általános árucsere útvonal-átrendeződésének következményeképpen a 18. századra átalakult a Birodalom szellemi és gazdasági központjainak térképe, és a mérleg Lipcse javára billent. Weidhaas elfogulatlanul mutatja be Lipcse elvitathatatlan érdemeit is, így például egy olyan könyvkereskedelmi rendszer kialakítását, amely akkoriban a világ legkifinomultabb és leghaladóbb rendszerei közé tartozott, és amelyet – nagyrészt máig érvényes jogi alapjaival és magatartási szabályaival együtt – máig használ a német könyvkereskedelem.
Bár a fő címek évszámhatárai első pillantásra megtévesztőek lehetnek (a második rész 1861gyel zárul, a harmadik pedig 1920-szal kezdődik), a leírás mégis folyamatos, időbeli kihagyás nélkül siklik át az olvasó a harmadik, legterjedelmesebb részbe, a Könyvvásár 20. századi történetére.
A 20. századon belül az 1949-es „főnixi újjászületés” utáni időszak bemutatása a legmélyrehatóbb. A Frankfurti Könyvvásár minden gazdasági nyomás és a külföldi kiadók fenntartásai ellenére is érvényesülni tudott, és rövid időn belül ismét elismerést nyert. Már az ötvenes években sikerült a Frankfurti Vásár területén biztos és egyre növekedő árusítóhelyet találnia és mind a mai napig megőrizni és bővíteni azt. A vállalkozás és újjászületés sikerét mutatja, hogy már 1953-ban a külföldi kiadók számbeli fölényben voltak a német vállalkozásokkal szemben. A szövegben elszórt (például a kiállítás területi méreteire, a kiállítók számára stb. vonatkozó) statisztikai adatok értékes adalékát képezik a könyvnek. Az 1949 utáni időszak bemutatásán belül négy téma kap kiemelten jelentős teret.
Az egyik a német könyvkereskedelem Békedíja, amelyet először 1951-ben adtak át, és amely napjainkban is a (csak a német nyelvű szerzőkre korlátozódó) Büchner-díj mellett a legjelentősebb német irodalmi kitüntetés. A díj több mint 50 éven keresztül a díjazottak és a díjátadók köreiben számos még ma is élő prominens személyt fogott össze és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Frankfurti Könyvvásárt – a közvetlenül a vásár eseményeiben érdekelt kiadók és könyvkereskedők körein túl – szélesebb körökben is népszerűvé és a kulturális élet szilárd részévé tegye.
A második kiemelt jelentőséggel kezelt téma a vásáron való képviseltség kapcsán felmerülő politikai panaszok és sérelmek, főként a korábbi két német állam között, de a kelet-európai államokat illetően is. Bármennyire távolinak tűnik is mai szemmel ez a kérdés, de még a nyolcvanas években is diplomáciai bonyodalmak okozója volt.
A harmadik megkülönböztetett témát az 1968as Könyvvásáron − egy afrikai politikus-író Békedíjjal való kitüntetése körül − kibontakozó zavargások és összeütközések bemutatása és magyarázata képezi. Ehhez kapcsolódóan világítja meg Weidhaas a „vásártanács” felállításának és a „vásári-charta” megfogalmazásnak körülményeit és célkitűzéseit. A chartában lefektették többek között, hogy a Frankfurti Könyvvásár „mindenekelőtt a tájékoztatást szolgálja, és a demokratikus nyilvánosság kritikus megítélése alá esik”, illetve, hogy a „Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényének az Egyesült Nemzetek emberjogi nyilatkozatával megegyező rendelkezései irányadóak lesznek”. A „vásár nyilvánossága” számára pedig a kiállított könyvekről és egyéb termékekről folytatott békés párbeszédet tűzte feladatul.
Terjedelmes fejezetet képez végül azoknak a hatalmas erőfeszítéseknek a bemutatása, amelyekre a vásár vezetése különösen a nyolcvanas, kilencvenes években rákényszerült, hogy összhangba hozza a standok iránti egyre növekvő igényeket a vásár területi korlátaival. Weidhaas részletes fejtegetése szerint, ez főképpen az USA kiadóitól indult, akik felfedezték és hatalmas erővel képviselték érdekeiket és igényeiket. Kirajzolódik a leírásból, hogy egy masszív angloamerikai érdekfront állt szemben a vásárvezetés közzétett és hosszú éveken át sikeresen képviselt érdekeivel és céljával, amely arra irányult, hogy a Könyvvásáron résztvevő nemzeteket (a csarnok lefedettségét és a standok kapacitását illetően) a lehetőségekhez mérten egyenrangúan kezelje.
Weidhaas nagy érdeme, hogy igazgatói szerepét nem elhallgatja, hanem újra és újra tematizálja, megemlítve például a gazdasági kényszerhelyzeteket, amelyek alól még ez a meglehetősen szuverén, általánosan elismert Könyvvásár sem bújhat ki. A kényszerhelyzetek ellenére a vásárvezetés a szerkezeti intézkedések révén gondoskodott arról, hogy a vásár a kiadóknál, a könyvkereskedőknél, a szakközönségnél és különösképpen a médiában tartós érdeklődésnek örvendjen. Ilyen jól bevált ötlet volt például −, hogy csak egyet említsünk a Könyvvásár repertoárjából −, a hetvenes évek óta működő súlyponti- és országspecifikus témák bevezetése.
A könyv a teljesség igénye nélkül (amit az irodalomlista szubjektív megválasztása is tükröz) mutat be időszakokat, eseményeket, így például az „Irodalom, irodalom” című fejezetben a hatvanas évek szerzőinek említése is inkább csak ízelítő, mintsem precíz számbavétel, de a kezdeti időszakra vonatkozó információknál is a szakirodalmi tények és újdonságok számbavétele helyett inkább az olvasmányosságra és bizonyos összefüggések megvilágítására törekszik. Adatokat, tényszerűségeket, szakirodalmi ismereteket olykor irodalmi stílussal ötvözni próbáló olvasmány az erre fogékonyaknak.
Varsányi Krisztina
Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.