MANHERCZ ORSOLYA

Ferenc József 1857-es magyarországi utazása a Times hasábjain

Ferenc József 1857-ben nem először tett hosszabb utazást Magyarországon. 1852-ben, akárcsak 1856−57-ben, meglátogatta a birodalom itáliai tartományait, majd a Magyar Királyságot. 1857-ben azonban már nem csupán mint a fiatal császár utazott, hanem mint férj és családapa. Ekkor „mutatta be” Erzsébetet és két gyermekét, Zsófiát és Gizellát itáliai és magyarországi alattvalóinak.[1] Az utazás célja másfelől az volt, hogy a császár betekintést nyerjen a tartományok életébe, saját szemével győződjön meg azok állapotáról.

A magyarországi látogatás általános programját már 1857. február elején megküldték Bécsből a budai hatóságoknak.[2] A szervezésben nagy szerepet játszott Albrecht főherceg, a Magyar Királyság katonai és polgári kormányzója. Ő gondoskodott az előre megadott program pontos betartásáról, a nemesség, a polgári és katonai hivatalnokok, valamint az egyházi elöljárók részvételéről, a beszédek és a sajtó ellenőrzéséről. Mindehhez igénybe vette a rendőrségi szervezetet is.[3] A rendelkezések szinte percről percre meghatározták a császári utazás általános rendjét. A változatosság helyett az ellenőrizhetőségen volt a hangsúly.

Az utazás május 4-én kezdődött, ekkor hajózott le a császári pár a Dunán Bécsből Budára. Az ünnepélyes pest-budai bevonulás díszleteit a császári látogatáshoz méltóan készítették el. A városok lakói hatalmas diadalkapukat és obeliszkeket emeltek. Ferenc József és Erzsébet az egyházi főméltóságok és a nemesség kíséretében vonult be a testvérfővárosokba azzal a szándékkal, hogy egy rövidebb ott-tartózkodás után bejárja az országot.[4]

Május 5-én érkezett meg az uralkodópár két leánya, Zsófia és Gizella, és ezen a napon került sor a bemutatásokra az udvarnál.

A következő napokban a császári pár látogatásokat tett civil és hivatalos intézményekben, részt vett a tiszteletükre adott bálokon, kiállításokat tekintett meg, küldöttségeket fogadott és audienciákat adott. A két város mindent megtett, ami ilyen alkalmakkor elvárható: volt kivilágítás és díszszemle, hajószentelés a kis főhercegnők tiszteletére, az alkalomra írt operaelőadás, tűzijáték stb.

Május 12-én kezdődött volna az országos körút, azonban a császári gyermekek megbetegedése miatt csak május 23-án indultak el a szülők Jászberénybe, amely az országos körút nyitóállomása volt. Egy hét alatt Ferenc József és Erzsébet az ország délkeleti-keleti részét járták be Szegedtől Debrecenig. Útba ejtették Nagykőröst, Kecskemétet, Gyulát, Nagyváradot és Kolozsvárt. Debrecenbe érkezve a császárt és a császárnét távirat várta Zsófia állapotának rosszabbra fordulásáról. Az uralkodópár azonnal visszaindult Budára. Május 29-én érkeztek vissza, így még búcsút vehettek haldokló gyermeküktől, aki aznap este „elszenderült”.[5]

A gyermek holttestét 31-én a vártemplomban ravatalozták fel, onnan június 1-jén szállították Bécsbe.[6] Az utazás megszakadt, a gyászos esemény miatt Erzsébet és Ferenc József is visszatértek Bécsbe.

A császár Albrechthez intézett kézirata „legörvendetesebb benyomások”-ról szólt a megkezdett körúttal kapcsolatban, és a nép számára is tartalmazott üzenetet: „Jelentse ki nékiek ezért az Én és a Császárné legmelegebb köszönetét, és azt, hogy Én a szándékomhoz hiven mielőbb visszatérendek”.[7]

Ferenc József egy nagy birodalom uralkodója volt és jó hivatalnok. Tudta, mi a kötelessége: befejezni a magyarországi utazást, hiszen a magyarok továbbra is nagy előkészületekkel várták őt. Augusztus 8-án lépte át ismét a magyar határt, és egy hét alatt a Dunántúl jelentősebb városait látogatta meg: Sopront, Zalaegerszeget, Keszthelyt, Füredet, Veszprémet, Székesfehérvárt.

Augusztus 15-től 22-ig ismét megszakadt a körút, a császár Laxenburgba távozott, így születésnapját távollétében, mégis fényesen ünnepelte az ország. Ezt követően Ferenc József a Felvidéken felkereste többek között Pozsony, Balassagyarmat és Losonc városát.

A Felvidék beutazása után, Vácon zárult a császári körút, amelynek második része, immár Erzsébet nélkül talán kevésbé szólt a reprezentációról, mint a májusi és júniusi ittlét, és sokkal inkább szolgálhatta az uralkodó törekvését, hogy megszemlélje az ország állapotát. A császár igazán széles körben és részletesen megtekintette a Magyar Királyságot. Figyelme kiterjedt a katonai és a polgári hivatalokra, a büntető- és nevelőintézetekre, ugyanakkor a kulturális eseményekre és a népi ünnepségekre is.

Az utazás magyar és német nyelvű sajtója

Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a Timesban megjelenő cikkek újdonságtartalmát, röviden át kell tekintenünk, hogyan jelenítette meg az utazást a magyarországi és a birodalmi sajtó, illetve a korszakban az egyik legjelentősebb közép-európai lapnak számító augsburgi Allgemeine Zeitung.

A hazai és a bécsi újságok keze meg volt kötve a tudósítások tekintetében. Egyrészt az 1852-es sajtórendelet utasításait kellett betartaniuk, másrészt az utazás kapcsán kiadott külön rendelkezéseket is.

Az 1852-es pátens utólagos cenzúrát írt elő, azonban a gyakorlatban ez másképp valósult meg. A kész lapot kellett bemutatni a rendőrségnek, hírlapok esetében egy órával a megjelenés előtt, ha ez idő alatt nem érkezett letiltási parancs, a szétküldés engedélyezettnek minősült.[8] Halász Imre visszaemlékezése szerint:

„(…) kefelevonatot küldöttek a rendőrségre és csak akkor kezdték meg a lap nyomását, ha a rendőrségnek nem volt kifogása. Sokan azt hitték, hogy ez valami preventív cenzura-féle eljárás. Pedig nem az volt. A rendőrségnek ez az előzetes ellenőrzése tényleg szívesség volt a rendőrség részéről. A lapok ezt a szívességet azért vették igénybe, hogy az elkobzással járó anyagi kártól meneküljenek. A szívességből azután rendes gyakorlat lett.”[9]

A lapkiadást tovább szigorította, hogy a politikával foglalkozó lapok esetén a lap megindításakor kauciót kellett fizetni, amely a lap elleni esetleges vizsgálatokat volt hivatott fedezni. Amennyiben valamelyik időszaki kiadvány vétett a cenzúra ellen, az első két alkalommal megintéssel büntették, harmadszorra felfüggesztették.[10] Cenzúravétség esetén büntethető volt mind a szerkesztő, mind a nyomdász, sőt a terjesztő is, ami tovább fokozta az öncenzúrát.[11]

Az utazás idejére pedig a főkormányzói hivatal úgy intézkedett, hogy minden nap áttekinthető leírások jelenjenek meg a császári útról és az ahhoz kapcsolódó hírekről a két hivatalos napilapban: a Budapesti Hírlapban, valamint a Pest-Ofner Zeitungban. E két újság központi sajtóirányítás alatt állt.[12] Miután a többi napi- és hetilap a hivatalos lapok tudósításait vette át, szinte kizártak voltak a sajtóvétségek.[13]

Továbbá az említett két lap tárcarovatában egy állandó rovatot kellett nyitni „Őfelségeik felséges utazása a Magyar Királyságban” címmel. Egy megfelelő személyt kellett választani, hogy ebbe a rovatba érdekes ismertetéseket írjon a körút egy-egy kiemelt eseményéről, így például a testvérfővárosok kivilágításáról.[14] Ezeket a tárcacikkeket az utazás ideje alatt be kellett mutatni Albrecht főhercegnek. Ugyanakkor a szerkesztőknek minden, az utazással kapcsolatos, hosszabb cikket, amelyet megjelentetni kívántak, célszerű volt előzetesen a helytartótanácsnak, illetve a helyi hivatalnak, Pest-Budán a rendőrigazgatóságnak bemutatni.[15] Mindez – ha nem is kötelező, de nagyon ajánlott – „előzetes cenzúrát” jelentett.

Mindemellett a vidéki sajtót is figyelemmel kellett kísérni. A vidéki lapok ellenőrzésével Albrecht ugyancsak a rendőrigazgatóságot bízta meg.[16]

Az utazásról szóló hivatalos beszámolók a Budapesti Hírlap „Nem hivatalos rész” című rovatában jelentek meg. Ezekben az események kronologikus leírását lelkesedő és lelkesítő bekezdések szakítják meg. Terjengős mondatok és a jelzős szerkezetek túlburjánzása jellemzi a cikkek stílusát. A következő részlet a Budapesti Hírlap 1857. május 8-i számából való:

„Már itt, hol a szerető s várakozó nép részesült azon oly sokáig ohajtott szerencsében, miszerint Császárját, s hőn szeretett Honanyját saját körében tudhatá, a lelkesülés valódi erejében tört ki, s büszkén lehetett látni az ezer meg ezer szép nők szemeit fényleni azon érzetben, mikép fölséges Honanyjok bájoló arczát tökéletesen látták, s ahhoz igen közel állottak.”

Ezek az írások az ilyenkor szokásos – fentebb már említett – események soráról tudósítottak. Ide tartozott az ünnepélyes bevonulás az adott városba, községbe, a hivatalos fogadás a hivatalnokok és elöljárók részéről, továbbá az audiencia, az udvari ebéd, a bálok, az esti fáklyás felvonulás és a kivilágítás, nem maradtak ki az uralkodói látogatások katonai és polgári intézetekben, az adományozások és kegyelmezések, a császári pár számára készített ajándékok és a jól sikerült beszédek sem. Az eseménysor kisebb változtatásokkal újra és újra megismétlődött az érintett településeken és így a tudósításokban is.

A „Napihirek és események” című rovat is foglalkozott az utazással, itt rövidebb híradások szóltak minden olyan eseményről, amely kapcsolatban volt a császári pár magyarországi tartózkodásával.

Ezeket a beszámolókat egészítették ki a „Tárcza”-rovatban megjelent cikkek, amelyek ugyancsak hosszadalmas leírásokban tovább részletezték az ünnepi történéseket, így például a budai bált, amelynek „tündériesen kivilágított táncztermét” „remek festvényhez” hasonlította a szerző.[17]

Az utazás ideje alatt történt rendelkezéseket, kinevezéseket, kegyelmezéseket természetesen a „Hivatalos rész”-ben tették közzé. A legfontosabb ilyen hivatalos esemény a május 9-én nyilvánosságra hozott általános amnesztia volt, amelyet a magyar sajtó súlyozottan tárgyalt. A cikkek szerint a rendelet a múlt politikai tévedéseit kívánta feledtetni azzal, hogy megkegyelmezett a felségárulás, felkelés vagy lázadás miatt elítélteknek a lombard-velencei tartományon kívül is.[18] A lapok természetesen nemcsak az amnesztiarendelettel foglalkoztak több számon keresztül, hanem annak következményeit, a foglyok kiszabadulását és hazatérését is figyelemmel kísérték.[19] Május 26-án pedig a rendelet kiterjesztését is közölték, amely a birodalmon kívül tartózkodó, haditörvényszék által elítélt egyének számára is megkegyelmezett.[20]

Az országban uralkodó valódi hangulatról, az utazással kapcsolatos várakozásról és a felmerülő kívánságokról nem esett szó a magyar újságokban. A kassai titkos hangulatjelentés azonban beszámol egy szervezett agitációról, amely Pestről indult, majd az egész országra kiterjedt, és a társadalom széles rétegeihez eljutott.[21] A jelentés szerint a konzervatív arisztokrácia állt az agitáció mögött.

Ez a csoport megfogalmazott egy hódolati feliratot is a szükségesnek ítélt változtatásokról. Mindenekelőtt az ország területi integritásának visszaállítását szorgalmazták, valamint a régi közigazgatási és igazságszolgáltatási formákhoz való visszatérést. Nem 1848-hoz, hanem 1847-hez kívántak visszatérni. Nehezményezték, hogy a helyi közigazgatásban olyan hivatalnokokat alkalmaztak, „kik nem ez országban születvén, a nép viszonyait, nyelvét, szokásait és érdekeit nem ismerik.”[22] Az oktatásban fellépő germanizáló tendencia ellen is felemelték a hangjukat, hiszen fontos volt, hogy az ország „nemzetiségét megőrizhesse”.[23] Hiába hangsúlyozták azonban, hogy a legfontosabb az összmonarchia biztonsága, tekintélye és hatalma,[24] az uralkodó a többszöri átadási kísérlet ellenére sem volt hajlandó átvenni és elolvasni a feliratot, hiszen már jóval az utazás megkezdése előtt, a március 21-i minisztertanácsi ülésen határozottan kijelentette, hogy nem célja semmiféle jelentős változtatás, és arra utasította a hatóságokat, hogy ezt tudatosítsák a lakosságban.[25]

Sem a petíció, sem az átadására tett kísérletek nem jelentek meg a Budapesti Hírlapban. Később pedig látni fogjuk, hogy nem egy egyszerű próbálkozásról volt szó, hanem az ókonzervatív csoport jelentős akciójáról, amelyben a hercegprímás, Scitovszky János is jelentős szerepet vállalt.

Az utazást Ferenc József szeptember 9-én kiadott laxenburgi kézirata zárta, amelyben az uralkodó úgy nyilatkozott, hogy elégedett a Magyarországon 1852 óta bekövetkezett haladással, ezért nem hajlandó eltérni az 1851-es szilveszteri pátensben lefektetett alapelvektől.[26]

A Budapesti Hírlap természetesen közölte a kézirat teljes szövegét, kommentárokba azonban nem bocsátkozott. Maga a császár még az utazás megkezdése előtt úgy vélekedett, hogy Magyarországon a közhangulat 1857-ben rosszabb, mint a forradalom óta bármikor,[27] az utazás első része után pedig úgy gondolta, az ország állapota az ókonzervatívok agitációja miatt nagyon aggasztóvá vált.[28] A helyzet a kézirat kiadása után sem változhatott pozitív irányba.

Külföldi tudósítások

Az utazás iránt a német és a francia sajtó is érdeklődött. Az osztrák külügyminiszter, Karl Buol-Schauenstein gróf közlése alapján a főkormányzói hivatal tájékoztatta a helytartóságot arról, hogy Berlinből egy Burger nevű festő fog érkezni, hogy rajzokat készítsen a felséges uralkodópár utazásáról a Leipziger Illustrierte Zeitungnak. Mivel ennek a kérésnek a teljesítése az osztrák kormány érdekében állt, és mivel az említett lap Ausztriával szembeni magatartása elismert volt,[29] és a korábbi olaszországi utazásról készült illusztrációk jól sikerültek, a külügyminiszter kívánságára azonnal el kellett készíteni a nyílt parancsot a fenti cél teljesítése érdekében.[30]

Francia részről Balleydier báró kívánta végigkísérni a császári utazást, hogy tudósításokat küldhessen néhány francia és angol napilapnak. A francia író szándékát a belügyminiszter is támogatta, és ugyanerre kérte a helytartóságokat is.[31] A Wiener Zeitung számára a bécsi újságíró, Josef Tuvora tudósított az utazásról, amelyen ő is személyesen részt vett.[32]

A külföldi tudósítók segítése és támogatása vélhetően egyben ellenőrzést is jelentett a magyar hatóságok részéről, ennek következtében valószínűleg a német és francia urak is csak ugyanazokat a külsőségeket láthatták, amelyeket a bécsi és a budai kormányzat látni engedett.

Érdekesebb képet kaphatunk az utazásról és az azt kísérő eseményekről a korabeli közép-európai lapok királynéjaként emlegetett[33] augsburgi Allgemeine Zeitung híradásaiból. Az 1798-ban alapított lap valóban rangosnak, ha nem a legrangosabbnak számított ekkoriban az európai napilapok piacán.[34]

A korábban Metternich és a lap kiadója között létrejött együttműködés az 1850-es években is megmaradt,[35] hiszen mindkét félnek érdekében állt ennek megőrzése. Az 1852-es osztrák sajtórendelet ugyanis továbbra is fenntartotta a jogot, miszerint a belügyminiszter bármelyik külföldi lap terjesztését betilthatta az egész birodalom területére vonatkozóan.[36] Az Allgemeine Zeitungnak több ezer fős előfizetői tábora volt az osztrák uralom alatt álló területeken, a lap betiltása jelentős anyagi veszteséggel járt volna. Ugyanakkor a bécsi kormányzat számára fontos volt, hogy a birodalomról külföldön alkotott kép, amelyet a meghatározó orgánumnak számító augsburgi lap erősen befolyásolhatott, pozitív legyen.

Ennek megfelelően az Allgemeine Zeitung egyrészt rövidebb híradásokban számolt be az 1857-es utazás állomásairól, másrészt egy tizenhárom cikkből álló sorozatot közölt a címlapon „Die Kaiserreise” címmel május 11-től szeptember 11-ig, harmadrészt pedig néhány írásban az utazáshoz kapcsolódó, Bécs magyarországi politikáját érintő eseményekre is reagált, továbbá kommentárokkal látta el a jelentősebb lapok témába vágó megjegyzéseit.

A napi híradások és a cikksorozat a magyar sajtóban megjelent tudósításokhoz hasonlóan a külsőségekre koncentrálnak, bemutatják az érintett városokat és területeket, így a két testvérvárost vagy a jász-kun kerületet, a lakosságot és a különlegességeket. Többnyire hangsúlyozzák az uralkodópár lelkes és pompás fogadtatását. Sok esetben nagyon hasonló fordulatokat olvashatunk, mint a magyar lapokban: „Őfelségeik minden alkalommal a hű odaadás és a mélyen érzett, őszinte hódolat lelkes bizonyítékaival találkoznak.” – írja például május 10-én a lap melléklete.[37]

A tényleges politikai történésekre reagáló cikkek itt is a kisebb részt alkotják, mégis több részletre világítanak rá, mint a magyarországi lapok. Az augsburgi újság többek között szembeállítja az 1849 előtti és utáni kormányzat eredményességét, természetesen az utóbbit tartva megfelelőnek a Magyar Királyság számára. Ebben a kérdésben azonban az alapító eredeti szándékának megfelelően a másik oldalt is engedi szóhoz jutni, és közzé tesz egy írást, amelyben a szerző a magyar arisztokrácia védelmében emel szót.

Az utazás kapcsán természetesen az Allgemeine Zeitung is főként az amnesztiarendelet jelentőségét hangsúlyozta, illetve beszámolt a petíciós kísérletekről is. Ezeket helytelennek tartotta, hiszen ellent mondtak a kormányzati alapelveknek, így nem csupán egy felesleges próbálkozásnak, hanem egyenesen demonstrációnak tekinthetők.[38]

Az utazáshoz kapcsolódó cikkek végkicsengése egy új korszak kezdetére, az „új Ausztria” (das neue Österreich) felemelkedésére utal, amely Ferenc József és miniszterei érdeme. Az augsburgi lap fontosnak tartotta kiemelni, hogy a legfontosabb intézkedések mindig a császártól magától származtak, így az itáliai és magyarországi utazás gondolata is. A látogatások sikere pedig a császár helyes politikai meglátását és figyelmességét dicséri, írja a szerző gratuláció helyett Ferenc József születésnapján.[39]

Az utazásról szóló cikksorozatot lezáró írás két tényt állapít meg eredményként. Egyrészt, hogy a nép nagy része az osztrák kormányzat mellett áll, annál is inkább, mivel érzi a javulást és az anyagi fejlődést. Másrészt, hogy a szellemiség és a hangulat is javult, és az itáliai, valamint a magyarországi látogatás sikere a szerző állítása szerint messze felülmúlja az 1852-es körútét. Szerinte a petíciós kísérletek csupán pillanatnyi nekibuzdulásnak tekinthetők, hogy egy halott dolgot életre keltsenek.[40]

Az utazást magát a fentebb már említett laxenburgi kézirat kiadása zárta le. A kéziratot az Allgemeine Zeitung szerzője nagy jelentőségű aktusnak tekintette, amelyben az uralkodó nyíltan közzé teszi a jövőre vonatkozó szándékait, és ezzel alaptalanná teszi az egységállam lazítására való törekvéseket. Továbbá Ferenc József ezzel a nyilatkozattal köszöni meg Albrecht főherceg és a hivatalnokok fáradozásait, amelyek lehetővé tették az utazás sikeres lebonyolítását. A magyarországi hivatalnokokkal kapcsolatban a cikk írója megjegyzi, hogy nem könnyű a feladatuk, mégis jól teljesítik azt. „Magyarország a hivatalnokkormány alatt 5 év alatt messzebbre jutott, mint 50 év alatt egy oligarchikus kormányzat alatt” – zárja le a cikket a szerző.[41]

A Times

A londoni The Times az 1848−49-es események idején Ausztria oldalán állt, Bécset támogatta a magyarokkal szemben. A szabadságharc alatt külön tudósítót küldött ki, hogy beutazva az országot, felmérje a helyzetet. A küldetést támogatta maga az osztrák kormányzat is. A kiküldött tudósító személyesen ismerte Metternichet, és „fel volt fegyverezve” egy Schwarzenbergnek szóló levéllel a hercegtől. Ugyanakkor a Times biztosította Bécset arról, hogy tudósítójuk mindig az igazat írja – barátságos érzésekkel Ausztria iránt.[42]

Ez az akció Angliában a magyar-barát körök ellenszenvét váltotta ki a Timesszal szemben. Ugyanakkor az angol lap nem támogathatta a reakciót, a zsarnokságot és az erőszakot, amelyet nem sokkal később az osztrák kormány Magyarországon alkalmazott. A bécsi angol tudósító, T. O’M. Bird erőteljesen kritikus írásai véget vetettek a barátságos viszonynak.[43]

Bird tudósításaiban heves ellenzékiségével túlment a megfontoltság határán, amire Londonból is figyelmeztették. 1853-ban az osztrák rendőrség behatolt az újságíró házába, és zár alá vette az iratait. A későbbiekben sikerült elsimítani az ügyet. A Timesnak szüksége volt a bécsi hírekre, hiszen a krími háború idején minden távirat Bécsen ment keresztül.[44]

Összességében a londoni lap, akárcsak a viktoriánus angolok, szívesen kioktatta a külföldi kormányokat. Bírálat is érte a szerkesztőt a kritikus magatartás miatt, amely fenntartja az emberekben az elégedetlenség érzését. A lap vezetője azonban úgy érvelt, hogy feladatának tartja a kontinens rossz kormányzati rendszereinek a leleplezését, ezzel is elősegítve a fejlődést.[45]

Az angol lap az itáliai és magyarországi körúttal kapcsolatban sem tartózkodott a kritikus hangvételtől. Már a lombard-velencei utazás idején azt írta a bécsi tudósító, hogy ha valaha is elérhetné egy osztrák császár a lombardok és a velenceiek ragaszkodását, biztosan nem Ferenc József lenne az, akinek ez sikerül, mert az előélete nem teszi ezt lehetővé.[46]

Annak ellenére, hogy az alsóbb osztályok hangulata valamelyest javult Itáliában, a közép- és felsőosztály nem táplált nagyobb szimpátiát Ausztria irányában, mint egy évvel korábban.[47] Erről tanúskodnak Bird év eleji tudósításai is, amelyek sokkal inkább a figyelmet hangsúlyozzák az uralkodói pár fogadtatása kapcsán, mint a lelkesedést.[48]

Mindehhez hozzájárulhattak azok a szigorú előkészületek is, amelyek során sok letartóztatásra került sor. Az egyik legrégebbi milánói család tagját felszólították, hogy vonuljon vissza birtokaira, mivel más nemeseket megpróbált távol tartani az udvari megjelenéstől.[49] Azonban így is sokan választották a tüntető távolmaradást.[50]

Ahogyan pár hónappal később Magyarországon, úgy elsőként itáliai tartományaiban hirdetett általános amnesztiát Ferenc József. Az angol tudósító arról számolt be, hogy a hivatalos lapok szerint a kihirdetés után kereskedők és mesteremberek csoportjai vonultak az utcákon a nemzeti himnuszt énekelve, és felszólították a házlakókat, világítsák ki ablakaikat. Megbízható információkra hivatkozva azonban Bird azt állítja, hogy nagyrészt rendőrségi ügynökök vettek részt az ünneplésben.[51]

A Times újságírója úgy vélte, hogy az amnesztia hatását gyengíteni fogja a hatóságok tapintatlansága és a német nyelv erőltetése.[52] Az olaszok, a magyarok és a szlávok germanizációjára való törekvést Bird politikai baklövésnek látta. Úgy gondolta, hogy a belügyminiszter, Alexander Bach intézkedései kevesebb ellenállással találkoznának, ha nem erőltetné a német nyelv és a német szokások átvételét.[53]

Nem enyhített jelentősen az itáliai feszültségeken az angol újságíró szerint az sem, hogy a katonai kormányzást felváltotta a polgári. Radetzky tábornok helyett ekkor került a lombard-velencei tartomány élére Ferdinánd Miksa, Ferenc József öccse. Maga a főherceg még kinevezése előtt szeretett volna változtatásokat eszközölni a tartományok irányításában, de a császári kormányzat nem értett egyet ezzel.[54] A lombardiai mérsékelt párt úgy vélte, hogy személyekben és hivatalokban talán lesznek változások, de a rendszer ugyanaz marad, mint korábban, és az itáliai tartományokat továbbra is Bécsből fogják igazgatni.[55]

Az angol beszámolók alapján mind a császári pár, mind pedig az új kormányzó fogadtatása hűvös volt az itáliai városokban, és csak kevesen hittek a kedvező benyomások hosszú távú hatásában.[56] Bird azt is megjegyezte, hogy maga Ferenc József sem volt annyira elégedett az itáliai fogadtatással, mint amennyire azt a legtöbben hitték. Az újságíró szerint a császár átlátta, hogy a nép lelkesedése helyett a hivatalos tiszteletnyilvánítás volt túlsúlyban.[57]

Az itáliai utazás eseményei és végkicsengése nem sok jóval kecsegtették a magyar szervezőket. A magyarországi előkészületeket az angol beszámolók szerint is Albrecht főherceg felügyelte, többször egyeztetett a magyar arisztokratákkal, akik a fogadtatásért felelős bizottság tagjai voltak.[58] Az érintett főurak biztosították a kormányzót, mindent megtesznek, ami hatalmukban áll, hogy kellemessé tegyék őfelségeik magyarországi tartózkodását, de nem felelhetnek a nép lelkesedéséért.[59]

Az angol tudósító azt is megjegyezte, hogy Pesten valóban nagy előkészületek történnek a császári pár fogadtatására, de nem tudni, hogy azok a nemzet részéről történnek-e, vagy pedig hivatalos oldalról. Ugyanebben a cikkében a tudósító szóvá tette, hogy a rendőrségi hivatalok szigorú fellépése miatt a pesti sajtó szabadsága csak névleges.[60]

Bird további írásaiban is azt olvashatjuk, hogy a fogadtatás külsőségei brilliánsak lesznek, viszont a szívélyesség nem garantálható. A nemesség nagy része szívesen távol maradna az ünnepélyektől, azonban olyan „nyomatékos” meghívást kaptak, hogy nincs választásuk, meg kell jelenniük a ceremóniákon. A nemesség alsóbb osztályai viszont elutasították a részvételt azokban a bandériumokban, amelyek az uralkodópárt kísérik a különböző városok között, ezért elrendelték, hogy a községek parasztokat öltöztessenek be, ők is ugyanolyan jó lovasok, így a császári látogatók nem fogják észrevenni a különbséget.[61] Az ókonzervatív arisztokraták sértődöttségük ellenére meg fognak jelenni Pesten, de nem a császári hintó mellett fognak lovagolni, hanem mögötte – írta a tudósító.[62]

A londoni lap szerint Alexander Bach belügyminiszter és megbízottai mindent megtesznek, hogy a fogadtatás megfelelő legyen. A községeket erőteljesen ösztönzik, hogy lojalitásukat a felállítandó diadalkapuk, obeliszkek stb. méretével és pompájával bizonyítsák.[63] A községeknek teljesíteniük kell a hivatalnokok parancsait, és ez panaszra ad okot. Ugyanakkor a bürokrácia tagadja, hogy bármilyen morális nyomást gyakorolna az emberekre.[64] Az utazás lezárultával az angol tudósító arra a véleményre jutott ezzel kapcsolatban, hogy néhány túlbuzgó hivatalnok talán a lelkesedés növelése céljából olyan ígéreteket tett, amelyeknek nem volt alapja. Viszont pozitívnak látta, hogy a felsőbb hivatalok nem keltettek reményt a magyarokban a fennálló rend megváltoztatásával kapcsolatban.[65]

A Times cikkeiben többször is szerepel, hogy Ausztria változtatásoknak néz elébe a tartományi közigazgatás tekintetében.[66] A bécsi angol tudósító hírei szerint a kormányzat folyamatosan foglalkozik több törvény előkészítésével, így a tartományok képviseletével, a városok és községek helyzetével, a céhek és a kereskedők szabályozásával, valamint a zsidók politikai jogaival.[67]

Bird azt is jelzi már az utazás megkezdése előtt, hogy ezeknél a változtatásoknál többre számítanak a magyarok, pedig az uralkodó előre kijelentette, hogy a kormányzás formájában vagy a politikai felosztásban nem lesz változás.[68] Az angol újságíró úgy látta, hogy a magyarok mindezek ellenére nem adják fel reményüket a jelentős politikai rendelkezésekre.[69] Ezt később úgy magyarázta, hogy a magyarok történelmi tényekre alapozzák a változásba vetett hitüket, emlékeztetve a szatmári békére és II. József visszavont rendelkezéseire.[70]

Az utazás kezdetén a Times eddig „Austria” címen futó rovatát is átkeresztelték, az új cím „Az osztrák császár Magyarországon” (The Emperor of Austria in Hungary) lett, igaz, csak négy szám erejéig. A cikkek azonban továbbra is a lap 7−10. oldalán jelentek meg, az esemény nem került a címoldalra.

Bird maga is Pestre utazott a császári látogatás alkalmából, és egy hosszabb írásban számolt be a fogadtatásról. Tudósított arról, hogy Pest és Buda lakói izgatottan várják a nagy eseményt, a hivatalnokok el vannak foglalva az előkészületekkel, míg a magyarok általánosságban a múlt felett lamentálnak, és a jövőről spekulálnak. Az angol újságíró természetesen bemutatta a két testvérvárost és a pompás dekorációt. Megemlítette, hogy az ország minden részéből sokan érkeztek, hogy tanúi lehessenek a császári pár ünnepélyes bevonulásának. Bird szerint őfelségeiket hangos éljenzés és harsogó trombitaszó fogadta, azonban utal arra is, hogy a magyarokra jellemző jókedvű elevenség hiányzott.[71]

Az újságíró másnap már vissza is tért Bécsbe, azonban szemtanúktól úgy értesült, hogy a fogadtatás „nem-hivatalos” részről szívélyes volt, de nem lelkes. A nemesség pedig nagyobb számban várta előző nap Albrecht főherceget, mint ahányan megjelentek a császári pár palotabeli fogadásán.[72] Tovább növelte a kellemetlen benyomást, hogy Ferenc József osztrák uniformisban jelent meg alattvalói között.[73] Ezt némileg ellensúlyozta, hogy Erzsébet viszont gyakran öltötte fel a magyar nemzeti viseletet, ami jó hatást tett az alsóbb osztályokra.[74]

Az angol cikkek szerint császári látogatókat az országban a hivatalnokság és a lakosság mindenütt jól fogadta, de a nemesség általában távol maradt. Bird egy személytől, aki jól ismerte az elmúlt 3−4 hónap magyarországi történéseit, azt az információt kapta, hogy az uralkodói körút kevés haszonnal járt, a nemesség és a középosztály ugyanolyan elégedetlen és rosszkedvű, mint korábban. Viszont az alsóbb rétegek kezdenek kibékülni a dolgok állásával.[75]

A Nemzeti színházbeli – erre az alkalomra készült – díszelőadásról a Times bécsi tudósítója azt írta, hogy a hivatalos fogadás után a császári pár bevonulása alatt egyetlen kéz sem mozdult, és ez így is maradt az előadás végéig. Amikor a színpadon arról volt szó, hogy a király a nép atyja, akkor lett hangos a nézőtér, és a közönség hosszan éljenzett.[76]

A Times április 21-i számában esett először szó a magyar ókonzervatív párt hódolati feliratáról, amely a régi privilégiumok elvesztését sajnálja, és a közigazgatás javulását, az ország hatékony képviseletét, illetve a minisztériumoktól független tartományi kormányzatot kíván.[77] Egy későbbi cikkben Bird arról is beszámolt, miszerint nemcsak az ókonzervatívok, hanem a liberálisok is úgy gondolják, hogy az adminisztráció nem felel meg a Magyar Királyság szükségleteinek.[78] A továbbiakban az angol újságíró még egyszer kitért a liberális pártra, amelyet szerinte a nemzet kilenced-tized része alkot, és amelynek sokkal elfogadhatóbbak a kívánságai az ókonzervatívokénál. A liberálisok elismerik, hogy Szent István alkotmánya már nem felel meg a kor kívánalmainak, ugyanakkor egy bizonyos fokú önállóságra tartanak igényt, valamint egy kevésbé hibás közigazgatásra és a germanizáló tendencia megszüntetésére.[79]

A petícióról és az átnyújtására tett kísérletről az angol tudósító többször beszámolt, egyre több részlettel egészítve ki az események feltételezett menetét. Elsőként csak arról írt, hogy a közel kétszáz aláírást tartalmazó emlékiratot a hercegprímás már május 12-én bemutatta az uralkodónak.[80] A következő információ szerint az iratot az uralkodó azonnal vissza is adta a hercegprímásnak.[81]

Bird végül május 25-én szolgált részletes beszámolóval, amely feltehetőleg közel áll a valós történésekhez. Eszerint számos magyar nemes jelent meg a budai Palotában, de csak a hercegprímás volt hivatalos audienciára az uralkodóhoz. A császár a legnagyobb szívélyességgel viselkedett a prímással, de nem vette át a nyilatkozatot. Mindezt őfelsége azzal magyarázta, hogy az olyan kívánságokat tartalmazhat, amelyeket nem áll módjában teljesíteni, másrészt pedig nem akarja tudni az aláírók névsorát. A várakozó nemesség körében ez nagy csalódást okozott, nem vesztegették tovább az idejüket, elhagyták Pestet, Bécsbe vagy vidéki birtokaikra távoztak.[82]

Az angol tudósítás szerint a körút augusztusi folytatása idején is készült egy újabb nyilatkozat, amelyet Eperjesen kívántak átnyújtani az ottani nemesek, erre azonban nem adódott alkalom.[83] Albrecht főherceg mindent elkövetett, hogy megakadályozza az újabb kísérletet, kemény szavakat intézett a felvidéki nemességhez ez ügyben.[84]

Az amnesztiarendelettel kapcsolatban a május 14-i számban azt találjuk, hogy kihirdetése lelkesedést váltott ki, de ez nem tartott sokáig.[85] Később Bird 220 kiszabadult személyről számol be,[86] majd pedig a Wiener Zeitung alapján további kegyelmi intézkedésekről, amelyek az elkobzott vagyonok visszaadásáról és a megvont járadékok újbóli folyósításáról szólnak. Ekkor jegyzi meg az angol újságíró azt is, hogy bizonyos személyek, akiknek a nevét ő ismeri, de nem teszi közzé, ki vannak zárva az amnesztiából.[87] Június 4-i cikkében, azonban mégis említ egy nevet, Perczelét, aki szerinte a legkegyetlenebb magyar parancsnok volt a felkelés alatt.[88]

Ahogyan Itáliában, úgy Magyarországon is megjelent egy időre a belügyminiszter, Alexander Bach. Bird már korábban megjegyezte, hogy Bach jelenléte nem lesz jó hatással az uralkodó megítélésére.[89] Az angol később kritizálta a belügyminisztert, amiért néhány megbízottját rosszul választotta meg. Az újságíró úgy gondolta, hogy változások lesznek a magyar közigazgatásban. Azt is megemlítette, hogy Albrecht főherceget esetleg bátyja, Vilmos váltja fel a magyar kormányzói pozícióban, mert Albrechttel szemben a légkör nem kedvező.[90]

Az utazás második felében Bird tudósítása szerint már kevésbé volt kedvező Ferenc József fogadtatása, mint korábban, mivel világossá vált, hogy nem lesznek lényeges változások Magyarország viszonyaiban.[91]

A magyarországi hangulatot valószínűleg tovább rontotta a laxenburgi kézirat, azonban Bird nem ismerte a pontos helyzetet, mivel a bécsi és a magyar sajtó nem nyilatkozhatott a kézirat fogadtatásáról. Az angol újságíró néhány érdekes eseménnyel igyekezett megvilágítani a valós magyarországi állapotot. Ezek szerint sem Veszprémben, sem pedig Pécsen nem fogadták szívesen a német színtársulatokat. Előadásaikon alig jelent meg közönség. Ehhez tartozik az a tény is, hogy Pesten a Nemzeti Színházban viszont állandóan teltház van, míg a német színészek üres székek előtt játszanak.[92]

Összességében az angol tudósító írásai alapján már egy kevésbé sikeres utazás képe bontakozik ki. Bird többször is hangot ad az osztrák kormányzat kritikájának, ami a korábbi tudósítások után igencsak szokatlan.

Az utazásról szóló írások mellett érdemes kitérni azokra a szövegrészletekre is, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a látogatás témájához, de árnyalják az angol lap Ausztriáról és a magyarokról alkotott képét.

A múltra visszatekintve érdekes, hogy 1848−49, illetve a reformkor és a korszak jelentős személyiségei hogyan jelennek meg a vizsgált időszak cikkeiben. A nevek közül néhány az Allgemeine Zeitung hasábjain is megjelent, a magyar hírlapokban ezekről a személyekről nem esett – nem eshetett – szó.

Bird 1848−49 kapcsán párhuzamba állítja a Magyar Királyságot és az itáliai tartományokat. Az angol újságíró szerint a magyarok kevésbé bűnösök, mint az olaszok, hiszen valójában nem akartak kiválni a birodalomból, az olaszok viszont nyíltan kijelentették elszakadási szándékukat.[93]

Kossuthot a Times tudósítója úgy említi, mint akit az ultraradikális párt – amely Lamberg gróf meggyilkolásáért felelős – bízott meg a diktatórikus hatalommal.[94]

Széchenyi nevét a londoni újság nem írja le, csupán utal reformkori tevékenységére Metternich aktuális írása kapcsán. Ez az írás[95] Magyarország 1844-es állapotáról szólt, és Bird csak annyit emelt ki belőle, hogy Metternich kigúnyolja benne a magyar hazafiakat, akik „kaszinót”, nemzeti színházat és hidat építettek, viszont utakat nem, hogy összekössék az ország különböző részeit. Az angol újságíró nem tartotta érdemesnek, hogy Metternich írása ennél több helyet kapjon lapja hasábjain[96] szemben az augsburgi lappal, amely részleteket közölt Metternich művéből, megjegyezve, hogy a herceg nem volt a magyar alkotmány ellensége.[97]

Batthyány Lajos neve is szerepelt az angol tudósításokban. Bird hírt adott arról, hogy a gróf vagyonát az özvegye vissza fogja kapni. Az újságíró hozzátette, miszerint a birodalom néhány első emberének az a véleménye, hogy Batthyányit nem kellett volna halálra ítélni a polgári törvényszék által. [98]

Érdekes, hogy Andrássy Gyulát a Times nem említi, viszont az Allgemeine Zeitung beszámol arról, hogy Andrássy büntetlenül visszatérhet Magyarországra, és elkobzott vagyonát is visszakapja.[99]

Összegzés

Egy jelentős előkészületeket igénylő, több hónapos és nagy területet érintő uralkodói utazás mindenképpen a lapok hasábjaira kerül. Fokozza az érdeklődést, hogy Ferenc József osztrák császár látogatja meg birodalmának azokat a tartományait, amelyek néhány évvel korábban fegyverrel küzdöttek a Habsburg-dinasztia ellen.

Bécsnek egyértelműen az az érdeke, hogy a sajtó hangsúlyozza az utazás sikerét, az uralkodó pozitív fogadtatását, vagyis a birodalom belső egyensúlyát. Azonban, ha térben eltávolodunk az esemény helyszínétől és ezzel együtt az osztrák kormányzat befolyásától, a tudósítások már másképp mutatják be a látogatás lefolyását és eredményét.

A Times cikkei azért is szolgálnak fontos adalékokkal Ferenc József körútjától, mert olyan részletekről is beszámolnak, amelyek a birodalmi sajtóban nem jelenhettek meg. A bécsi angol tudósító – egy-két kivételtől eltekintve – tartózkodik a külsőségek hosszas leírásától, a sok apró részlet helyett a lényeges események kiemelésére törekszik, a lehetséges okokra és magyarázatokra koncentrál. Az angol tudósító fogalmazása tömör és lényegre törő, közelebb áll a mai újságíráshoz, mint a korabeli magyar, osztrák vagy német újságírók terjengős és mai szemmel kissé nehézkes stílusa.

A stílusbeli eltérést nemcsak a tudósítók nemzetisége magyarázza, hanem a tudósítások különböző célja is. Különösen érződik ez Ferenc Józseffel kapcsolatban, akinek alakját a magyar, az osztrák és a német újságírók igyekeztek mitizálni, és ezzel együtt megteremteni az „új Ausztria” mítoszát. Velük szemben az angol újságíró több cikkében is kritikával illette az osztrák uralkodót és kormányzatát.

A valósághoz feltehetőleg Bird tudósításai állnak a legközelebb, azonban ezeket is fenntartással kell kezelni, hiszen az információk forrásait – néhány utalást kivéve – nem ismerjük. Az eddig feltárt anyagok az utazás megítélésével kapcsolatban főként szélsőséges leírásokkal, véleményekkel szolgáltak. Az angol újságíró beszámolóit éppen a szélsőségektől való tartózkodás jellemzi, objektivitása ezért tűnik hitelesnek.

Meg kell említeni ugyanakkor, hogy később, többek között az utazás ötvenedik évfordulóján, már a magyar sajtó is nyíltabban beszélt az utazás eseményeiről és körülményeiről. Ezeknek a cikkeknek a hangvétele ironikus és kritikus az abszolutista kormányzat tevékenységével kapcsolatban. Ballaagh Aladár 1907-ben például a „birodalmi politika bűbájos varázsáról” írt, amely a külföld előtt eljátszotta Ausztria és a magyar nép megbékélését és egymásra találását.[100]

Angyal Dávid a korszak sajtójáról szóló írásában egy érdekességre hívja fel a figyelmet. A Budapesti Hírlap 1857. május 26-i számában, a tárcában Falk Miksa a Potemkin nevet említi, ami értelmezhető utalásként a Patyomkin-falvakra.[101] Ugyanakkor Kecskeméthy, a kor másik jelentős újságírója[102] is Katalin cárnő híres – „a nép boldogságát s elégültségét jelző dekorációkkal” lefolyt – utazásához[103] hasonlította az 1857-es magyarországi körutat.[104]

A hírlapokba utalásoknál több nem kerülhetett, azonban a visszaemlékezésekben és a személyes levelezésekben nem volt akadálya a valódi véleménynyilvánításnak.

Szögyény-Marich László, az ókonzervatív arisztokrácia tagja kétségbe vonta, hogy a császári körútnak lett volna haszna,

„mert a felség semmit sem látott a maga természetes és valódi állapotában; minden mesterkélt volt, a bajok eltakartattak, embereket és dolgokat ünnepies köntösbe öltöztettek; a császár közdolgokról csak hivatalnokokkal szólt, kik saját érdekükben mindent a legjobb, legkedvezőbb színben írtak le; független férfiakkal pedig csak közömbös dolgokról beszélt; a néppel pedig éppen nem érintkezett.”[105]

Jósika Miklós brüsszeli emigrációjából tudósította Fejérváry Miklóst az utazásról:

„Ferenc Józsi 3 holnapot fog Pesten tölteni, s onnan excurrálni [ellátogatni] az aprószeres városokba, mint a rácok közé Temesvárra, aztán Kassára etc. Rútul készülnek Pesten – Augusz magurai báró[106] már te és tu még a primi anni [itt: legifjabb] mágnás úrfiakkal is – csak hogy az obligát vivátokban [kötelező éljenekben] és lé-csapásban hiba ne legyen. (…) – Mindezből világos, pajtás! Hogy nagy dolgok lesznek, s igen szép mártásban fognak a pudlicumnak [!] föltálaltatni. (…) Aztán a commendans [parancsnok] az egész ünnepélyben Bach úr lesz – jobbra magyar és tricolor [háromszínű], bal kézre német és schwarzgelb [fekete-sárga] kosztümben.”[107]

Széchenyi István döblingi irataiban egyenesen komédiának nevezte a látogatást,[108] majd még gúnyosabb hangnemben Bach szájába adta a következő mondatokat:

„Felséged mondom, maga tapasztalhatta, rövid idő alatt mily jó komédiások lettek a magyarok és ez persze az én s kivált báró Stephan Hauernek[109] érdeme; mert hiszen mindenütt úgy kiabáltak, jubiliroztak, nyargaltak és császárkodtak, miszerint mindenki, ki nem tudta, hogy ezen festett kép alatt nincs semmi is, rá mert volna esküdni, hogy mindezen parfaitement eljátszott demonstráció a szivnek és léleknek legmélyebb pinczéjéből merült ki, mint valami természetes, el nem mesterkélt, el nem romlott, valóságos genus tokaji, sőt grinzingi essentia.” [110]

Ezek alapján a vélemények alapján jól látható, hogy a magyar kortársak is érzékelték az utazás visszásságait, azonban nem nyilatkozhattak minderről olyan szabadon, ahogyan tette azt T. O’M. Bird a Times hasábjain.

ORSOLYA MANHERCZ

Die Reise Franz Josephs in Ungarn im Jahre 1857 in den Spalten von The Times

Franz Joseph bereiste sein ungarisches Kronland als junger Kaiser erstmals in 1852. Am Anfang Mai 1857 kam er mit seiner Familie, mit Kaiserin Elisabeth und den kleinen Erzherzoginnen Sophie und Gisela. Franz Joseph stellte seine Familie den ungarischen Untertanen vor, wie 1856 den Italienern. Er wollte die Verhältnisse im Lande ermessen.

Erzherzog Albrecht, der Zivil- und Militärgouverneur Ungarns, war verantwortlich für die Organisierung der Reise. Das Programm wurde gründlich vorbereitet und pünktlich durchgeführt.

Alles ging, wie es vorgeschrieben war, bis die beiden Erzherzoginnen erkrankten. Am Ende Mai starb die kleine Sophie, und die Reise wurde unterbrochen. Franz Joseph und Elisabeth konnten nur einige Städte besichtigen. Im August kehrte der Kaiser alleine nach Ungarn zurück, um die Reise zu vollenden.

Die Berichte der ungarischen Presse über die Kaiserreise wurden von Erzherzog Albrecht streng kontrolliert. Dazu benutzte er auch die Hilfe der Polizeibehörden. Die ungarischen Artikel sprechen vom Enthusiasmus der Menge und von der Versöhnung zwischen Volk und Herrscher, stellen alle festliche Einzelheiten dar, und bewerten die Reise als einen Triumphzug.

T. O’M. Bird, Korrespondent der englischen Zeitung The Times, zeigt uns ein anderes Bild. Für seine Schrifte ist die distanzhaltende und oft kritische Stimme charakteristisch. Bird schreibt über die vorbereitete Huldigung, über die großen Erwartungen und über die Enttäuschung der Magyaren, als sie erkannten, daß keine wirklichen Veränderungen dem Besuch des Kaisers folgen.

Von Erinnerungen, Privatbriefwechseln und später herausgekommenen Zeitungsartikeln sieht man, daß die ungarischen Zeitgenossen die Mißstände der Kaiserreise auch wahrgenommen haben, konnten aber ihre Meinungen nicht so leicht veröffentlichen.