FIGYELŐ

Kódexeink világa. Kiállítás a budapesti Egyetemi Könyvtár dísztermében (2006. május 3. – június 23.) A budapesti Egyetemi Könyvtár az elmúlt években vált kiállítóhellyé. Közgyűjteményi feladatkörének önkéntes kibővítéséhez hozzájárult a felismerés, hogy szeretné a hazai és a nemzetközi tudományos kutatás képviselőinél szélesebb körben közkinccsé tenni az évszázadok óta féltve őrzött, folyamatosan gyarapodó kéziratait és ritkaságait. Közel tíz év alatt a nagyközönség a kódextár állományából rendezett korábbi kiállításokon megismerhette a legértékesebb középkori kéziratokat, köztük a Konstantinápolyból 1877-ben „visszaadott” harmincöt kódexet.

A budapesti Egyetemi Könyvtár Kézirat- és Ritkaságtára az ország egyik leggazdagabb és legrégibb történeti, művelődés- és irodalomtörténeti forrásgyűjteménye. A 16. század vége óta folyamatosan és többnyire szervesen bővülő kéziratos állomány jelentős mértékben gyarapodott a szerzetesrendek feloszlatása után. A jezsuita rendházakból 1773 után mintegy 140, a pálos kolostorokból 1786 körül több mint 120 kéziratot szállítottak a könyvtárba. A II. József kori szerzetesrendeket feloszlató intézkedések után összesen 450 további kézirat, köztük 66 középkori kódex került a Kézirattárba. A fenti adatokhoz mérhető újabb, a középkori kézirat-együttest érintő minőségi állománygyarapodás 1877-ben volt. Ekkor – mint közismert – II. Abdul Hamid török szultán 35 kódexet ajándékozott a budapesti egyetemistáknak, s őrzőhelyük az egyetem könyvtára lett.

A kódexgyűjtemény számottevő része a kéziratok származása szerint három nagyobb csoportból áll: a nagyszombati jezsuita egyetem könyvtárában őrzött középkori kötetes kéziratokból, a feloszlatott szerzetesrendek könyvtárainak kódexeiből és a törökországi ajándék-kódexekből. Az eltérő provenienciájú folyamatos bővülés ellenére ismert tudománytörténeti tény, hogy a könyvtár kódexállománya nem túl számos, mindössze 137 latin, 7 arab, 2 török, 2 etióp, 2 perzsa, 11 szláv, 8 magyar, 6 német, valamint 4−4 görög és olasz nyelvű kódexet őriz. Ezt a gyűjteményt szerencsésen kiegészíti a kódextárhoz tartozó 300 feldolgozott kódextöredék, amely a könyvtár saját állományából folyamatosan bővül. Ezek a számok elenyészőnek tűnnek a magyar középkorban használt, becslések szerinti 45−50 ezer itthon vagy határainkon kívül készült kódexhez képest. A tár azonban több „nemzeti ereklyé”-t őriz, így például a korvinákon kívül nyolc magyar nyelvű kódexet, köztük a Ráskai Lea domonkos apáca által másolt Cornides-kódexet, valamint viszonylag sok, a történeti Magyarország területén másolt latin kézirat-kötetet.

Az Egyetemi Könyvtár kódexei hosszú idő óta a hazai és a nemzetközi kutatás, valamint a közérdeklődés középpontjában állnak. Az elmúlt években több hazai és külföldi kiállításon szerepeltek, többnek részleges vagy teljes kötetes kiadása, illetve internetes megjelenítése is elkészült. A korvinák országos digitalizálási programjának befejeződése után lehetőség nyílt a könyvtár magyar nyelvű kódexeinek (Cod. Hung. 1–8) és további 28 latin kódexnek (Cod. Lat. 14–30, 32–36, 51, 71, 73, 78, 98, 114, 115) a digitalizálására és internetes megjelenítésére.

A kiállítás a kódexgyűjtemény egészéből válogatott anyagot mutatott be és vállalkozott a tár tematikus áttekintésére. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a középkori európai írásbeliség mintegy tizennégy évszázadát reprezentáló kultúrkincs itt őrzött részét úgy jelenítette meg, hogy fellelhetők voltak az ismert világi- és vallásos szövegtípusok. A középkori szellemi élet és tudományos gondolkodás három alapvető színtere az egyházi-kolostori kultúra, az uralkodói udvarok és az egyetemek világa. Ezek közül – az állomány biztosította kereteknek megfelelően – viszonylagos teljességgel törekedhettünk az első kettő bemutatására.

A kötetek jelentős része a 15. században, a kódexirodalom virágkorában készült. Kronologikus áttekintésre részben ezért, részben a viszonylag szűk állomány miatt nem vállalkozhattunk. Mindez egyúttal azt jelentette, hogy még a korvinákat sem külön, hanem a tartalmuknak megfelelő témakörökön belül láthatták az érdeklődők. A kiállított korvinák reprezentálták a magyarországi humanizmus világhírű könyv- és művészettörténeti emlékét, Mátyás király budai könyvtárát. Az 1460-as évek második felétől intenzívvé vált könyvgyűjtés során a király – mint ismeretes – eleinte vásárolta a kódexeket, később azonban megrendelésre is készíttette azokat. Az itáliai kódex-beszerzésekkel a humanista írás- és díszítés-típusok is általánossá váltak a királyi udvarban.

A csaknem teljes egészében restaurált kódexgyűjtemény kiválasztott darabjai mellett a látogatók megismerkedhettek a gyűjteményhez tartozó kódextöredék-állománnyal és néhány 15. századi metszettel is. A felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincs biztonságos megőrzésén, kiegészítésén és állapotának javításán kívül a dokumentumok megfelelő színvonalú kiállításával a kibernetika korában is törekedtünk a kéziratok egykori jelentőségéhez méltó bemutatására.

A kiállítható kódexek számát alapvetően korlátozta a rendelkezésre álló díszterem alapterülete. Nem lehetett cél az elsősorban a művészettörténet által számon tartott, látványos darabok bemutatása. Ennek oka ismét az állomány összetételében kereshető. Az itt őrzött kódexek között nem található kifejezetten „díszkódex”-nek készült luxuskézirat, azaz olyan „műtárgy-kódex”, amelynek művészi értéke jelentősebbnek tűnhet, mint történeti forrás jellege. A könyvtárban őrzött kódexek nagy része a maga korában úgynevezett használati kódex volt. A díszítetlen, illetve mértéktartóan díszített kötetek viszonylagos egyszerűségük ellenére kivétel nélkül könyvkuriózumok, a magyar nemzet viszontagságokkal teli történelmi múltjának fennmaradt kincsei.

A „Kódexeink világa” kiállítás elsősorban könyv- és művelődéstörténeti kiállítás volt, amelynek keretében igyekeztünk néhány látványosabb kéziratot is bemutatni. Amint a kiállítás mindössze ötven példányban megjelent kísérő füzete (Kódexeink világa. Kiállítás a budapesti Egyetemi Könyvtár dísztermében, 2006. május 29. – július 7. – Codices manuscripti. Medieval manuscripts of the University Library Budapest. Exhibition at the Hall of the University Library Budapest 29 May – 7 July 2006. A kiállítás anyagát válogatta, a kísérőfüzetet készítette Knapp Éva. Bp. 2006. Egyetemi Könyvtár – ISBN 963 463 863 5) tanúsítja, a tárlat középpontjában a középkori könyv egyik jellegzetes formája a lapozásra alkalmassá tett kéziratos kódex állt. A tematikus teológiai, filozófiai és történeti gyűjtőköteteken kívül megtekinthetők voltak Bibliák, liturgikus kéziratok (misekönyv, benedictionale, confessionale, poenitentiale, hymnarium), az egyházi zene (graduale, antiphonale), a prédikáció-, tractatus és legenda-irodalom emlékei, valamint a kolostorok mindennapi életének írott segédletei (breviarium, regula, consuetudinarium). Nem hiányoztak a tárlókból a középkor szórakoztató irodalmi összeállításai és az imádságos könyvek, továbbá a jog-, az orvostudomány, valamint a humanizmus történeti és irodalmi összeállításai sem.

A válogatás többek között bizonyította, valóban az Egyetemi Könyvtár őrzi az ország egyik legrégibb kéziratos forrásgyűjteményét, amelynek alapvető része a kódexállomány. A több szakterületet átfogó kódextár létrejötte óta a magyar és az európai művelődéstörténet egyik fontos tanulmányi- és kutatóbázisa. Az európai kulturális örökség részét jelentő állomány dokumentálja egy kulturális régió történetét, amelyet a nemzetközi kutatás sem nélkülözhet. Ez a jelentős menynyiségű tudás- és ismeretanyag a kulturális emlékezet megtestesítőjeként napjainkban is folyamatosan szerepet játszik a mindenkori társadalom történetiségének tudatosításában. Az Egyetemi Könyvtárban őrzött kódexek minél teljesebb, sokrétű, több tudományszakot érintő feltárása és nyilvános bemutatása továbbra is nemcsak elsőrendű tudományos, hanem nemzeti érdek. – A kiállítást Madas Edit és Knapp Éva nyitotta meg.

Knapp Éva

---

figyelő

Nemzeti Ereklyehely az Országos Széchényi Könyvtárban. 2006. július 6-án „Nemzeti Ereklyehely Kiállítótér” néven állandó kiállítás nyílt az Országos Széchényi Könyvtár főbejárati szintjén. A külön erre a célra kialakított helyiségben évente négy, nemzeti öntudatunk szempontjából kiemelkedő jelentőségű dokumentum kerül bemutatásra, pl. a Halotti Beszéd, az Ómagyar Mária-siralom, a Képes Krónika, a corvinák, a Himnusz és más irodalmi alapművek kéziratai.

Számos európai nemzeti könyvtárban létezik hasonló, népszerű kiállítási forma. A Nemzeti Erek- lyehely létrejöttében nagy szerepe volt annak az erősödő társadalmi igénynek, hogy az állampolgárok gyakrabban és eredetiben is láthassák a magyar művelődéstörténet kiemelkedő darabjait.

A tárlat a biztonsági tárlóban elhelyezett eredeti dokumentumból, ennek számítógépen végiglapozható digitalizált másolatából és a dokumentumról készült 5–10 perces filmből áll.

A kiállítássorozat nyitódarabja Mátyás király világhírű könyvtárának legdíszesebb példánya, a Phi- lostratus-corvina, amely Philostratus (Kr. u. 3. sz.) athéni szofista és unokaöccse műveit tartalmazza, Bonfini fordításában.

Októberben a Hess-műhelyben megjelent Chronica Hungarorum, vagyis a magyar történeti irodalomban Budai Krónika néven ismertté vált nyomtatvány (az első Magyarországon nyomtatott könyv) bemutatásával folytatódik a kiállítás.

A kiállítássorozat megnyitóján Hiller István oktatási és kulturális miniszter örvendetesnek tartotta, hogy a nemzeti könyvtár külön erre a célra hozott létre kiállítóteret. Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója a kiállítótérben látható, három részből álló modern kárpitkompozíciót méltatta. A Corvin-kárpitokat a Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjai – több mint harmincan – három éves munkával készítették el. Kiemelte, hogy a modern műalkotás színeivel, hangulatával illeszkedik a Mátyás-korabeli kódexekhez.

Az Ereklyehely felavatásával egyidőben „Mítosz és valóság” címmel időszaki kiállítás is nyílt a nemzeti könyvtárban, amelynek tárgya a latin nyelvű magyar történetírás Magyarországon a 15–18. században. A kiállítás szorosan kapcsolódik a XIII. Neolatin Világkonferenciához, amelyet augusztusban rendeznek Budapesten és Szegeden.

Ekler Péter

---

figyelő

Az anderlechti Erasmus-ház újabb sorozata, a „Nugae humanisticae sub signo Erasmi”, 2000–2004. Igazi humanista történet: A reneszánsz, a humanizmus, a filológia és általában a leírt, a nyomtatott betű és a szövegek iránt érdeklődő barátok évente találkoznak azért, hogy egy számukra nagyon izgalmas témáról eszmét cseréljenek. Természetesen nem igazi humanista az, aki nem gondolja úgy, hogy nagyon fontos az, amit ő mond, és az utókor szegényebb lenne, ha nem hagyna nyomot arról a bölcsességről, amit ő maga, és a barátai együtt képviselnek. Ezért legalább jelzés értékűen össze kell foglalni az egy-egy találkozón elhangzottakat. Főként úgy, hogy a tanuló ifjúság és a többi megszállott ténylegesen gazdagodjék, ha „nyomra” akad: ki kell adni egy időszakosan megjelenő füzetet, majd kötetet. Az sem mindegy, hogy hogyan néz ez ki. Ezért – a stúdiomok tárgyának megfelelően – fel kell eleveníteni a 16. század humanista nyomdászainak a forma és a tartalom iránti igényességét. A humanista, mint tudjuk, öntudatos, de ugyanakkor (ál)szerény is. Ezért elnevezi a sorozatot „kis humanista semmiségek”-nek (nugae humanisticae), keres egy auctoritast (akinek a jegyében tevékenységét végzi), a köteteket nagyon igényesen megszerkeszti, elegáns formába önti (Joanna Expert munkája), majd kiadja. Néhány kötet után persze elfogy a pénze, amúgy is az ötlet volt a fontos és a tartalom, no meg a vállalkozó világ is felfedezi a sorozatban az eladható árut, így az egész egy professzionális kiadó kezébe kerül (Brepols). Ő majd addig adja ki, amíg a szövegeket formázottan ingyen megkapja, sokszorosítja (lehetőleg közpénzből támogatva, rontva a papír minőségén, mert ugye az nagyon drága), majd eladja. A humanista meg érezze jól magát: szellemességének, szakértelmének nyoma megmarad „aere perennius”.

Éditions, impresssions et traductions des textes humanistes. Éd. par Jean-François Gilmont, Alexandre Vanautgaerden. Bruxelles, 2000. Musée de la Maison d’Érasme à Anderlecht, 127 p. /Nugae humanisticae sub signo Erasmi I./

A kezdő kötet nagyon elvszerűen nem egy nehézkes konferencia akta, hanem három tudós beszélgetés jegyzőkönyve. A kötet szerkezete is az ideából kiindultan alakult: Liminaria, Disputatiunculae, Ad usum studiosorum, Nugae, Index librorum permissorum. Az illusztrációk helyett a coloquiumokon résztvevők fényképét láthatjuk (az első két kötet után a sorozat szakított ezzel a – kétségtelenül humanista – hagyománnyal).

Magam a humanista fordításokról, ezek jegyzeteléséről, kiadásáról szóló hozzászólások nagyon rövid összefoglalásával nem tudok mást kezdeni, mint egy információs lappal (például, mint a Nouvelle du livre ancien, a már megszűnt In Octavo, és a Libellus Guelfelbetanus híradásaival), vagy mint – ahogy a Liminariában a szerkesztők utalnak is rá – a „Moreana” című társasági életről szóló szakmai beszámolókkal. Philippe Noble-nak a humanista fordításról leírt bevezető gondolatai mellett megtudhatjuk, hogy legújabban milyen irányban gondolkodnak a témában ismert tudósok a világban. Nagyon informativ ugyanakkor Franz Bierlaire kutatási jelentése a belgiumi Erasmus-kutatás irányairól, műhelyeiről és perspektívájáról.

Nekünk magyaroknak külön érdekes a kötetben, hogy az „Ad usum studiosorum” fejezetet, amellyel az érdeklődő egyetemistákat szeretnék a szerkesztők megnyerni a korszak kutatói utánpótlása számára, a módszertani példa Oláh Miklós levelezésének bemutatása. Maria Theunissen-Faider bemutatja Oláht, a Mária királyné helytartói beiktatásáról szóló levelét közli jegyzetekkel latinul és franciául, majd Oláh levelezésének jegyzékét is összeállítja (nem terjed túl a nálunk ismert darabokon, lényegében Ipolyi Arnold kiadásának mutatója). A cél természetesen nem valami újdonság kiadása volt, hanem módszertani tanácsadás a leendő kutatók számára.

A „Nugae” rovat valóban egy kis érdekességet mutat be, Fernand Baudin írását arról, hogy hogyan írunk kézzel, illetve írógéppel, majd a kötetet az anderlechti Erasmus-ház könyvtárának gyarapodási jegyzéke (1994–2000) zárja. Ez a kötet észrevétlen maradt volna, ha formailag nem lenne nagyon szép, a vágott B/5 (francia) formátumban helypazarlóan három hasábban jelenik meg a szöveg és a jegyzetanyag, a „Nugae” fejezet hasonmás kézírás és gépirat. Mindez 90 grammos bouffant editor papíron jelent meg (ezt a minőséget az első két kötetben tudták biztosítani, majd a harmadik 80 grammos lett, a negyedik pedig kommersz papír).

Circuler et voyager. Les index à l’époque humaniste. Éd. par Jean-François Gilmont, Alexandre Vanautgaerden. Bruxelles, 2001. Musée de la Maison d’Érasme à Anderlecht, 160 p. /Nugae humanisticae sub signo Erasmi II./

Talán az első kötet visszhangtalanságából okulva az egyes előadások összefoglalásának terjedelmét megduplázták, már nem egy felkért résztvevő, hanem maga az előadó készítette el őket. Ettől függetlenül sokkal használhatóbbnak látom Reinhard Bodenmann és Jean-François Gilmont bevezetőjét, amely az egész colloquium koncepcióját adja. Megtárgyalták, hogy a 14–17. században miként alakul ki és át az indexek rendszere: (1) ki készítette őket (a szerző, a nyomdász, egy harmadik személy); (2) mikor készült az index (a nyomtatás során, az első megrendelés-gyűjtés után, függetlenül a kiadástól, a második kiadáskor); (3) miért készültek mutatók; (4) hogyan készültek a mutatók?

Három tanulmány teljes egészében megjelent a kötetben. Alexandre Vanautgaerden az Adagia három kiadásában (1508, 1515, 1528) megjelent Erasmus által írt, a mutatókról szóló levél változatairól beszélt, és közölte is ezeket (La lettre d’Érasme sur les index des Adages d’Érasme). Az első kiadás tárgymutatóját a szerző a másodikban kiegészítette a helynevekével, és a harmadik kiadásig folyamatosan részletezőbbé tette az elsőt. Emellett módszertani tanácsokat ad az olvasónak, miképpen tudja használni az indexet, illetve ő maga milyen kiegészítéseket tehet azért, hogy a könyv használatában segítse önmagát. Michail Nasta ugyancsak az Adagia különböző, Erasmus által átdolgozott kiadásait vizsgálta, de immár rétorikai szempontok szerint azt keresve, hogy a szö- veg elemeinek szervezésében érvényesült-e a szerzőnek olyan szándéka, hogy a szöveg egyre inkább indexálható legyen (Le traitment et la sémiose des loci parémiographiques dans les Adages d’Érasme). Ezen túlmenően a korszak legismertebb retorikai rendszereinek szerkezetével is (Quintilianus, Boetius: Topoi) összevetette az Erasmus által kialakított index locorumot, bizonyítva, hogy a humanista tudatosan szervezte az ismert rétorikai rendszerek szerint a szöveget, annak nagyobb hatása kedvéért. Isabelle Diu Erasmus egyházatyák szövegeit kiadó sorozatait, illetve ezeknek a különféle tartalomjegyzékeit, mutatóit vizsgálta. A respublica literariától a respublica christiana felé forduló humanista programszerű tudatossággal alkalmazta a kiadások formájának (in 8, vagy in fol.) megválasztásában, illetve az Index operum … iuxta locos et sententias … részletességének kidolgozásában azt a szempontot, hogy a megcélzott olvasói kör általa feltételezett olvasottsága milyen volt (La lecture des Pères selon Érasme: du bon usage des index).

A diákoknak szóló szövegkiadás és elemzés (Marie Theunissen-Faider munkája) ebben a kötetben hallatlanul érdekes: Alberto Pio több helyen kijelentette, hogy a lutheri tanok előzményét Erasmus írásaiban látja. Erasmus írt neki, cáfolva a hallomásból ismert állításokat. Pio is válaszolt, de nem küldte el levelét, hanem több másolatban Rómában köröztette. Jodocus Badius viszont kiadta Párizsban, így Erasmus felháborodott és válaszolt az ebben megfogalmazottakra (In elenchum Alberti Pii brevissima scholia per Erasmum Roterodamum. Un feu d’artifice érasmien). A „Nugae” rovat is szólhatna akár a diákoknak, de persze bárkinek is: Juan Caramuel y Lobkowitz neve ugyanis feledésbe merült még a 17. század kutatói előtt is, jóllehet a polihisztor életműve joggal állítja Athanasius Kircher mellé. Jacob Schmutz a Campagna püspöki székébe eldugott (száműzött) tudós egyik elzártságában írott művének (Syntagma de arte Typographica) VIII. fejezetét közli, és elemzi: De Dedicatoria, Prologo et Indice (1664).

Offrir un livre. Les dédicas à l’époque humaniste. Éd. par Jean-François Gilmont, Alexandre Vanautgaerden. Bruxelles, 2004. Musée de la Maison d’Érasme à Anderlecht, 144 p. /Nugae humanisticae sub signo Erasmi III./

Az előző kötet utolsó szövegközlése már átvezet ennek a harmadiknak a témájához. Az ajánlások forrásértéke régóta a különböző szempontú kutatások látókörébe került. Legújabban a párizsi Institut de Recherche et d’Histoire des Textes humanizmus kutató osztálya indított egy nagyobb sorozatot „Europa Humanistica” címmel, amelynek köteteiben a szövegek áthagyományozásának lényeges elemeire vonatkozó előszavakat közölnek (lásd Ekler Péter ismertetését e sorozat második kötetéről, MKsz 2004. 2. sz. 206–208). A program indítója, Jean-François Maillard annak a brüszszeli konferenciának a szervezője is volt, amelyről a „Nugae humanisticae” harmadik kötete számol be. Maillard itt elhangzott előadásának teljes szövege is olvasható a kötetben (Le rôle de la dédicace et de la page de titre dans la naissance de la critique philologique). A szerző nagy szövegismerettel rendelkezik, nem meglepő tehát, hogy jól kiválogatott anyag alapján követi végig azt a folyamatot, ahogy az egymást követő, egyre több szövegvariánst figyelembe vevő kiadások előszavai az egyszerű ajánlásból komoly filológiai értekezéssé váltak. Ezek az ajánlások ugyanakkor jelentős könyvtörténeti forráscsoportot is képeznek, hiszen az egyes kódexek sorsára vonatkozó információkat is ezekből ismerjük.

A kötet többi része lényegében forrásközlés, eredeti (spanyol és latin) nyelven, illetve francia fordításban. Francisco Rico és Aline Schulman Miguel de Cervantes Don Quijote de la Mancha az olvasóhoz címzett ajánlását adták ki. A könyvsorozat szelleméhez szerintem nem igazodik az, hogy jegyzetek és kommentár nélkül tették. Marie Theunissen-Faider nem így tett, amikor Jodocus Badiusnak Petrus Aegidiushoz, az antwerpeni szenátorhoz írt levelét latinul és franciául közli bő jegyzetekkel és értelmező tanulmánnyal: a levél Erasmus Parabolae sive Similia című műve 1516-os kiadásában jelent meg, és értelmezi a művet, mint kivételeset az erasmusi életműben: Josse Bade szerint ugyanis ez az ifjúság nevelésének programja és jó megvalósítása. Emellett, a humanisták többségéhez hasonlóan Badius (és persze Erasmus is) rajongott a szótárakért, illetve az e műfajban rejlő lehetőségért, hogy filológiai felkészültségüket megmutathassák. Badius a saját Vocularum quarundam expositio című munkája is ilyen, ennek „ajánlása” tulajdonképpen a Petrus Aegidiusnak szóló levél. Marie Theunissen-Faider lényegében Badius szerepébe lép, amikor egy csokornyi kifejezést kiválasztva e műből, egyenként alapos jegyzetanyaggal ellátva közli ezeket.

Az „Index librorum permissorum” fejezet most egy nagyon fontos (és ritkán elérhető) segédeszközt közöl, Élie Borza munkáját a 16. századi Szophoklész kiadásokról és kommentárokról (Catalogue des éditions, traductions et commentaires de Sophocle imprimés au XVI^e siècle). 97 kiadást regisztrál a szerző.

Le livre évangélique en français avant Calvin. Études originales, publications d’inédits, catalogues d’éditions anciennes. – The Frech Evangelical Book Befor Calvin. Original Analyses, Nemwly Edited Texts, Bibliographic Catalogues. Éd. par Jean-François Gilmont, William Kemp. Bruxelles, 2004., Musée de la Maison d’Érasme à Anderlecht, 396 p. /Nugae humanisticae sub signo Erasmi IV./

Ebben a kötetben azt a humanista hagyományt is felelevenítik a szerkesztők, hogy az alcímben elmondják, mennyire újdonságot adnak az olvasó kezébe. Ez az állítás nyilván a történelemben nem mindig volt igaz, most azonban valóban újszerű megközelítéssel, nagyon kevés alkalommal kézbe vett szövegeket magyaráznak, illetve adnak ki a szerzők. A kötetben az egyetlen szerző Jean-François Gilmont, aki európai. A többiek szerte a világban születtek: Guayana, USA, Kanada, Kamerun. Több tekintetben külső szemlélőnek mondhatóak, akik nem csak európai iskolázottsággal bírnak, hatalmas elméleti felkészültséggel, igazi filológiai érzékkel és szándékkal nyúltak a korai francia nyelvű biblikus irodalomhoz (Biblia-fordítások, magyarázatok, egyházatyáknak a bibliai filológiára vonatkozó nézetei francia nyelven). A kötet alapja egy Sherbrookeban 1999-ben tartott konferencia anyaga, amelyet kiegészítettek az elemzett szövegek kritikai közlésével.

Ma már közhelyszerű a magyarországi szakirodalomban és az oktatásban is, hogy a reformáció története nem szűkíthető (még didaktikus okokból sem) reformáció és ellenreformáció történetére. A francia szakirodalom „pre-réforme” kifejezése sem tölthető meg csupán a koldulórendek megjelenésével, illetve a devotio moderna mozgalmakkal. Számos jeles szerző mellett Augustin Renaudet neve emelhető ki, mint aki több könyvében elemezte a 15–16. század fordulóján, illetve a reformáció századának első felében Franciaországban hivatalt viselő felsőpapság műveltségét és mentalitását, rámutatva, hogy azok a gondolatok, amelyeket Luther tételesen is megfogalmazott azért, hogy az egyház valóban közelebb kerüljön azokhoz, akikért van, sok tekintetben ismertek voltak, és egyirányú cselekvésre sarkaltak az említett körben. Elég itt csak Jacques Lefévre d’Étaples (Jacobus Stapulensis) tevékenységére utalni. 1985-ben több előadó foglalkozott ennek a kérdésnek könyvtörténeti vetületeivel, nevesen hogy miként alakult át a 14–16. századi egyházi reformtörekvések hatására a franciaországi kánonjogi és a használatban álló szerkönyvek szerkezete (vö. Miche Péronnet, illetve Michel Reulos tanulmányát a Le livre dans l’Europe de la Renaissance című kötetben. Ed. par Pierre Aquilon, Henri-Jean Martin. Paris, 1988, Promodis). Az anyanyelvűség gall földön a nemzetállam megteremtésének királyi programja, a legjobb humanista hagyomány (a nyelvfilozófia és a philosophia christiana jegyében; lényegében erasmista hagyomány) és a protestáns pedagógiai (ide értve a hitoktatást is) törekvések találkozása miatt tudott olyan erős lenni, hogy a katolikus egyházon belül – Trident előtt és utána is – nem alakult ki lényeges ellenállás ebben a kérdésben. Hogy a most ismertetett kötet egyik – számomra – legérdekesebb tanulmányára utaljak: René Paquin meggyőzően bizonyítja, hogy az 1542-ben megjelent nyomtatvány, a Biblia és az Egyházatyák anyanyelven való olvasására (L’exhortation à la lecture des sainctes lettres. Avec suffisante probation des Docteurs de l’Eglise, qu’il est licite et necessaire, icelles estre translatée en langue vulgaire et mesmement en la Francoyse) valóban „a Biblia-olvasás mindenkinek szóló programja” (vö. Péter Katalin kifejezésével), valóban Erasmus Novum Instrumentuma több tekintetben szellemi lökést adott ennek a programnak, és azt is, hogy a szerző minden bizonnyal Gérard Roussel volt, Navarrai Margit udvari papja, Oloron püspöke. A szöveg kiadója Étienne Dolet volt, és ezzel tulajdonképpen a kötet két kulcsszereplőjének a nevét is leírtuk: Navarrai Margit és Étienne Dolet. De Paquin tanulmányának filológiai eredményei mellett ne menjünk el ennyire kevés szóval, hiszen ezután még visszatérhetünk a kötet szerkezetére.

Az említett „Exhortation” ugyanis egy olyan kötetben jelent meg, amelyben számos más szöveg is szerepel. Ezek közül három másikat is kiemelünk. Az előbbi témához szorosan kötődik egy másik traktátus a Biblia olvasásának szükségességéről (Aultre Traicté monstrant, comme on se doibt apprester à la lecture des Escriptures Sainctes, et ce, qu’on y doibt chercher). Paquin meggyőzően bizonyítja, hogy a szerző ugyanaz a Roussel, mint az előzőé, szellemi forrása pedig Erasmusnak a Paraphrases in Novum Testamentumához írt ajánlása (1522). Ezt követi a szűznemzéssel kapcsolatos teológiai fejtegetés (Resolution d’une doubte sur un passaige de la Saincte Escriptures), majd Johannes Chrysostomus sermója az isteni gondviselésről (Sermon de la Providence divine). A szövegek szerzője, illetve a görög egyházatya szövegének fordítója annak ellenére, hogy a katolikus püspöki kar tagja volt, számos olyan tanítást fogalmazott meg, amelyek Luther, illetve Kálvin tanainak is megfelelnek. Paquin kitér ezután Roussel egyik főműve (Familiere Exposition du symbole, de la loi et de l’oraison dominicale, 1550), és előbbi traktátusok szellemi rokonságára, Roussel szentség felfogására (a két fő szentség szerinte a keresztség és az úrvacsora) aláhúzva, hogy Oloron püspöke élete végén Melanchthonnak az augsburgi hitvallás Apologiájában megfogalmazott nézeteihez hasonló álláspontig jutott számos alapkérdés értelmezésében. Gondolati forrásai mesterén, Lefébvre-en kívül Erasmus munkáiban találhatóak. Paquin tanulmányánál azért időztem kicsit többet, mert kiváló példája annak, hogyan lehet alapos filológiai apparátussal kimutatni Erasmus műveinek hatását a reformációs törekvésekkel szimpatizáló, illetve a protestáns szerzők munkáiban.

Visszatérve a most ismertetett kötet szerkezetére elmondhatjuk, hogy három jelentős személyiség köré épül: Guillaume Farel, Navarrai Margit és Étienne Dolet – no és nyilván, miután az Erasmus-ház kiadványáról van szó, a háttérben mindenütt felbukkan Rotterdami Erasmus egy-egy alapműve. A kötetet a francia nyelven, 1520 és 1550 között megjelent vallási és teológiai könyvek rövid katalógusa zárja igazolva azt, hogy a reformáció anyanyelvűségi programjával párhuzamosan (Franciaországban), és azt követve (Svájcban és Franciaországban) milyen nagyszámú munka jelent meg. Ez akkor is igaz, ha a megjelent francia nyelvű művek aránya az összes könyvhöz viszonyítottan nem olyan nagy, mint az a németországi könyvpiacon tapasztalható.

Reinhard Bodenmann pontosan ezzel az utóbbi témával foglalkozik Guillaume Farel tevékenysége kapcsán (Farel et le livre réformé français). Ennél persze több ez a tanulmány, hiszen Farel teljes életútját végig kíséri, több bizonytalan anonym kiadvány szerzőjeként azonosítja. Táblázatos kimutatásai Farel műveiről és megjelenési helyeiről kiváló tablók a francia reformáció központjairól, ezek súlyának változásáról, továbbá arról, hogy az egyes kiadók milyen formában vettek át szövegeket a másiktól (sokszor engedély nélkül) a reformgondolatok terjesztési szándékával. Farel elsősorban prédikátor volt. Írott szövegeiben is ez a rétorika érvényesül, így a stilisztikai elemek következetes használata vezetett sokszor nyomra a szerzőség tisztázásában. Isabelle C. Denommé és William Kemp is ezzel a gonddal küzdött, amikor mikrofilológiai elemzés alá vetett egy protestáns röpiratot, valószínűsítve azt, hogy ezt is Farel írta (L’Epistre chrestienne tresutile (c. 1524) Un écrit de Guillaume Farel? Présentation et édition). A levél közvetlenül az után jelent meg, hogy Lefébvre 1523-ban elkezdte kiadni a francia nyelvű Újtestamentum köteteit. Maga a levél is a Szentírás olvasásának és megismerésének a szükségességéről szól, az anyanyelvre való fordításáról és a mise (istentisztelet) latin nyelvűségének elhagyásáról. Ez utóbbi kérdés Wittembergben is éppen a viták kereszttűzében állt Luther és Karlstadt között. Luther is csak 1523-ban adta ki a német keresztelési formulát (Das Tausbüchlein verdeutscht). Farelnek egy másik műve, a Summaire et briefve declaration d’aucuns lieux fort necessaires à ung chascun Chrestien (1529) értékelését Francis Higman végezte el (Farel’s Summaire: The Interplay of Theology and Polemics), elemezve a beszédmódot, és azt a teológiatörténeti környezetet, amelyben a mű megszületett. Az 1525 és 1530 közötti időszak (a Parasztháborútól az Ágostai hitvallásig) különösen fontos a reformáció történetében. Ekkor még a németországi és a helvét, a francia egyéniségei a mozgalomnak naprakészen követték a másik gondolatvilágának változását. Farel a „Summaire”-ben 42 fejezetben foglalja össze a francia hugenotta felfogást a keresztény tanításról megteremtve ezzel azt a kézikönyvet, amelyet francia nyelven csak Kálvin Institutiójának 1541-es francia kiadása vált majd fel.

A Navarrai Margit számára készült illusztrált katekizmus, amelyet Myra D. Orth tanulmányából ismerhetünk meg (Reconsidering Radical Beauty: Marguerite de Navarre’s Illuminated Evangelical Catechism and Confession) több szempontból fontos könyvtörténeti emlék. Kéziratként a művészettörténeti kutatások figyelmét vonta magára, tartalma pedig a korai franciaországi reformáció kutatóiét. Azért, mert a kéziratban szereplő katekizmus és hitvallás (Initiatoire introduction en la religion chrestienne pour les enffants) szövege már protestáns gondolatokat tartalmazott, és a könyv – vélhetően – 1529 után keletkezett. Maga a szöveg keletkezési dátuma is izgalmas filológiai kérdés (Johann Brenz katekizmusának Vincentius Obsopaeus által latinra fordított szövege franciául), de a könyvtörténészeket főként maga az a jelenség érdekli, hogy 1526-ban, a fejlett nyomdai technikával rendelkező Franciaországban a leendő uralkodónak kéziratos vallásgyakorlati könyvet állítanak elő. A 15. században ez nem meglepő, hiszen nyomtatványokat is díszítettek kéziratként. A francia kéziratosság történetében azonban a 16. században sok olyan példa akad, amikor a frissen elkészült illuminált kódex szolgált a későbbi nyomtatott kiadás alapjául. Maga Myra D. Orth elemezte ezt a jelenséget egy frissen megjelent könyvében (French Renaissance Manuscripts 1515–1570. London–Turhout, 2006).

Jean-François Gilmont és William Kemp rövid közleményt szentelt Clément Marot első zsoltár-fordítás kiadása datálásának (La plus ancienne édition d’un Psaume traduit par Clément Marot). Marot teljes zsoltárok könyve fordítása csak 1561-ben jelent meg, de Fernando Colombo (a felfedező fia) könyvtárában fennmaradt egy különös, gótikus betűkkel, a lyoni Calude Nourry által nyomtatott hatodik zsoltár (Domine, ne in furore) francia nyelvű kiadása, Marot fordításában. A szöveg ismert volt, mert Margurite de Navarre Miroir de l’âme pécheresse című könyvének valamennyi kiadásában is szerepel. Miután Colombo a vásárlás dátumának 1525-öt jegyzett be a könyvbe, a bibliográfiai irodalom így regisztrálta a kötetet, ami lehetetlen, hiszen Marot ekkor még nem viselt olyan tisztséget, amelyet a szöveg is jelöl. A Nourry-nyomda betűkészletének a vizsgálata, illetve Marot és Marguerite de Navarre kapcsolattörténete segítségével a szerzők a kiadást 1529 év végére datálják (a tulajdonos pedig 1535-ben vehette).

Külön tanulmány együttes foglalkozik két kiadó – Martin Lempereur és Pierre de Vingle – szerepével a protestáns eszmék francia nyelven való elterjesztésében. Luther első francia kiadói Simon de Colines, majd Simon Du Bois voltak Párizsban, Alençonban, majd Bázelban és Strassburgban jelentek meg reformátor szövegek francia nyelven. Kétségtelen azonban, hogy a párizsi nyomdász (Guillaume Le Rouge) veje, az Antwerpenben 1525 és 1536 között aktív Martin Lempereur tette – tehette Habsburg Mária toleranciája okán is – a legtöbbet ezen a téren. Jean-François Gilmont a teljes életpályát bemutató tanulmányban kritikailag számba veszi a kiadó összes kiadványát is (La production typographique de Martin Lempereur). William Kemp a kortárs (1533–1536) genfi és neuchâteli kiadó Pierre de Vingle munkásságát elemezte, megrajzolva azt a szerzői szellemi kört is, amelynek vezéregyénisége Farel volt, de közéjük tartozott Marie d’Ennetière is (La redécouverte des éditions de Pierre de Vingle imprimés à Genève et à Neuchâtel). Ez utóbbit azért említem külön is, mert az ő, és férje Antoine Froment műveiről két tanulmány is szól a kötetben. Isabelle C. Denommé részletesen elemzi ezt a teológiát, amelynek elemei számos ponton azonosak Lutherével, alapjában pedig Farel tanítványnak minősíthetőek (La vision théologique de Marie d’Ennetière). Diane Desrosiers-Bonin Marie d’Ennetière az uralkodóknak, különösen Marguerite de Navarre-nak írott előszavai alapján a szerző prédikátori elhivatottságát, illetve reformátor tevékenységét mutatja be (L’épistre de Marie d’Ennetière et les dédicaces évangéliques offertes à la famille royale avant 1540). A könyvtermés, amelynek elterjesztésén legális és illegális úron számos kiadó, lelkész és más értelmiségi fáradozott, természetesen módon jutott el más országokba is. James P. Carley a VIII. Henrik könyvtárába eljutott 34 darab alapján joggal állapítja meg, hogy az angol királyi udvarban ez a könyvanyag nem maradt hatás nélkül (French Evangelical Books at the Court of Henry VIII).

A következő kötetek kézirata összeállt, de még nem jelentek meg: Le page de titre à l’époque humaniste; L’auteur à la renaisance. Bízzunk a támogató intézményekben, mert kár lenne, ha ez egyre színvonalasabb sorozat megszűnne.

Monok István

---

figyelő

A magyarországi német nyelvű sajtó feltárásának helyzete.* A történelmi Magyarországon az évszázadok során bekövetkezett betelepítések eredményeképpen négy területen élt összefüggő német nyelvű lakosság: Ezek 1) A Felvidék, 2) a Dunántúl délkeleti része (Tolna, Baranya és Somogy megye), 3) Erdély, elsősorban a szászok lakta városokban, valamint 4) Délmagyarország, a Bácska és a Bánát. Az ezeken a vidékeken lévő nagyobb városok, de különösképpen a fejlett kultúrával, iparral rendelkező szabad királyi városok – beleértve természetesen a fővárossá váló Pest-Budát, majd Budapestet – is rendelkeztek olyan németül olvasó közönséggel (polgári rétegek, értelmiség, a külföldről betelepedett iparos elit – ide számítva a szétszórtan élő, de szintén németes műveltségű zsidóságot –, amely német nyelvű lapokból akart és tudott információhoz jutni. A magyarországi német nyelvű sajtó célja mindvégig kettős volt, egyfelől a hazai német nyelven olvasókat tájékoztatni, másfelől a külfölddel kapcsolatot tartani, a német nyelvterületet tudósítani a magyar politika, kultúra, tudomány eseményeiről. Az első Magyarországon megjelent német nyelvű lap az 1731 és 1738 között Budán kiadott Wochentlich zweymal neu ankommender Mercurius volt, a következő, a leghosszabb életű magyarországi lap az 1764-től 1929-ig létezett Preßburger Zeitung. Közönsége igényeit hosszabb időn keresztül kielégíteni képes lapot csak az erdélyi szászoknak sikerült ez utóbbin kívül megteremteniük, ez volt a nagyszebeni Siebenbürger Bote, amely később Kriegsbote címen 1789-től 1867-ig jelent meg. A magyarországi német nyelvű sajtó történetében kimagasló jelentőségű volt az 1854-től 1945-ig élő Pester Lloyd, amely a magyarországi német nyelvű sajtó mindkét említett célkitűzését magas színvonalon teljesítette.

E rövid bevezető után lényeges leszögezni azt a tényt, hogy a magyarországi német nyelvű sajtó történetének monográfiaszerű összefoglalása még várat magára. A magyarországi német nyelvű sajtó történeti feldolgozása azonban nem történhet meg annak bibliográfiai számbavétele nélkül.

Általános retrospektív bibliográfiák. Az általános retrospektív sajtóbibliográfiák sorát Kereszty István „A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának címjegyzéke” sorozatban közzétett összeállítása nyitja meg 1916-ban, amely a Nemzeti Könyvtár állománya alapján közölte a Magyarország területén 1705-től 1867-ig megjelenő hírlapokat és folyóiratokat évek és nyelvek szerint.[1] Ma azonban munkájának pusztán történeti értéke van, hiszen ugyanerre a korszakra vonatkozóan a kutató használhatja Busa Margit a magyarországi sajtót teljes körűen feldolgozó Magyar sajtóbibliográfia című munkájának három kötetét.[2] A bibliográfia kiterjed a Magyarországon magyar és idegen nyelven megjelent, valamint a külföldi magyar vonatkozású hírlapok és folyóiratok lelőhelyeire, a vonatkozó szakirodalomra, e mellett külön táblázatban közli az 1848/49-es szabadságharc sajtóját. A második kötetben lévő mutatók a hírlapokat és folyóiratokat megjelenési évük, helyük, a periodikumok nyelve szerint csoportosítják, ehhez kapcsolódik még a szerkesztői, kiadói, nyomdász-, illetve nyomdamutató, közlésre kerül még a mellékletek címleírása, lelőhelyjegyzéke, illusztrátorainak, zeneszerzőinek és nyomdászainak névmutatója. Ezeken kívül az 1911 és 1920 közötti évek sajtójára vonatkozólag rendelkezésre áll még Kemény György: Magyarország időszaki sajtója című bibliográfiája, mely magában foglalja a tárgyalt korszakban Magyarországon megjelenő német nyelvű periodikumok adatait is.[3]

A kurrens sajtóbibliográfiák történeti áttekintése. Ma már csak történeti értékkel bírnak az egykorú kurrens bibliográfiai összeállítások. A magyarországi sajtó kurrens regisztrációja már a 19. század második felében megkezdődött. A Verein der Oesterreichischen Buchhändler kiadásában tíznaponta, majd hetente megjelenő Oesterrechische Buchhändler-Correspondenz című szaklap 1860 és 1878 között folyamatosan közölte a birodalomban, majd később a Monarchiában kereskedelmi forgalomba kerülő új könyvek mellett a folyóiratokat is. A lap bibliográfiai anyagának kumulációi „Oesterreichischer Catalog” címmel 1860 és 1870 között tárgyévekre bontva évente jelentek meg nyelvi, ill. tematikai részkötetekben. Az I. rész a német nyelvű műveket tartalmazza, a függelékben pedig a politikai hírlapok (így a pesti, temesvári, pozsonyi stb.) német nyelvű lapok legfontosabb adatait ismerteti. A sajtótermékek birodalmi regisztrációjával párhuzamosan kezdődött meg a hazai feldolgozás is. Az 1861–1862-es évek sajtóbibliográfiája megjelent a Magyar Tudományos Értekező című tudományos könyvészeti és kritikai folyóirat részeként 1862-ben. 1869–70 során a Magyar Könyvészet című havi folyóirat Szinnyei József összeállításában közölte a Magyarország területén megjelenő kurrens periodikumok jegyzékét, a nem magyar nyelvűeket is beleértve. Megemlíthető még a Vasárnapi Újságban 1870-től 1894-ig rendszeresen megjelenő kurrens sajtóbibliográfiája, amely tartalmazta a német nyelvű periodikumok bibliográfiai adatait is, és hírt adott a lapok indulásáról és megszűnéséről. Párhuzamosság azonban fennállt ekkor, mert a Magyar Könyvszemle, a Széchényi Könyvtár szakfolyóirata szintén regisztrálta a hírlapokat és folyóiratokat ugyancsak Szinnyei összeállításában, először csak 1876/77-ben, majd 18 év múlva 1895-től 1913-ig.[4]

A magyarországi német nyelvű sajtó bibliográfiáinak történeti áttekintése. A következőkben rátérek azoknak a sajtóbibliográfiáknak az ismertetésére, amelyek kizárólag a magyarországi német sajtót tárják fel. Ezek közül megemlítendő a Kertbeny Károly által elkezdett, és Petrik Géza által befejezett, tudományágak szerint rendszerezett Magyarországi német könyvészet 1801–1860. A Magyarországban s külföldön hazánkra vonatkozólag megjelent német nyomtatványok jegyzéke, amely 1886-ban jelent meg, és amely éves bontásban tartalmazza egyes német nyelvű periodikumok analitikus leírását, természetesen a teljesség igénye nélkül. Csak a tudományos jellegű folyóiratoknak adja repertóriumszerű bemutatását, példaként kiemeljük itt az Irist, a Verhandlungen des Vereins für Naturkunde zu Preßburgot, ennek erdélyi társlapjáét, a Verhandlungen und Mitteilungen für Naturwissenschaften in Hermannstadtot, valamint a Zeitschrift von und für Ungernt. A teológiai lapok között találjuk a Ben Chananja (1858–1860) zsidó teológiai havi lap tartalmát is. Ugyanakkor – célkitűzésének megfelelően – tájékoztatott a Magyarországon kívül megjelent Magyarországról szóló írások között például Hormayr híres Archivjának magyar vonatkozású közleményeiről (1810–1830).

A magyarországi német nyelvű sajtó teljeskörű retrospektív számbavételét Réz Henrik kezdte meg.[5] 1935-ben megjelent munkája a kezdetektől 1918-ig tartalmazza a Magyarország területén megjelent német nyelvű lapok legfontosabb bibliográfiai adatait. Ez a kiadvány a hírlapokat és folyóiratokat három csoportra bontva közli, a szerint, hogy azok tisztán német nyelvűek, ill. két vagy több nyelvűek voltak, a harmadik csoportba a Magyarországon nyomtatott külföldi folyóiratokat teszi. Kötete tartalmaz ezen kívül különféle statisztikai bontásokat.

Korszerű német sajtóbibliográfiák. Mivel Réz munkája nem felel meg a modern bibliográfia támasztotta követelményeknek, s a hazai és a külföldi kutatók részéről viszont folyamatos igény mutatkozott a magyarországi német nyelvű sajtót feltáró, a mai bibliográfiai követelményeknek megfelelő, mutatókkal ellátott, esetleg az interneten is hozzáférhető sajtóbibliográfiára, elhatároztam a magyarországi német sajtó bibliográfiájának elkészítését. A gyűjtőmunkát 1850-es tárgyévvel kezdtem meg, mert ekkor még csak Busa Margit bibliográfiájának 1849-ig tartó első két kötete állt rendelkezésre.[6] Az időszak záróéve 1920, amikor a trianoni szerződés következtében Magyarország területének kétharmadát elvesztette, köztük jelentős német nyelvű lakossággal bíró országrészeket. Bibliográfiám két részben jelent meg Németországban[7] és az interneten is hozzáférhető. Munkámat a periodikumok nagy száma miatt és sajátosságaiknak megfelelően két részre (I. Tudományos és szaklapok, II. Újságok) osztottam.

A bibliográfia készítése során a föllelhető köteteket kézbevettem, illetve azok adatait is közöltem, amelyekről csak a szakirodalomból hitelesnek tekinthető források alapján szereztem tudomást. A következőkben rátérek bibliográfiám ismertetésére. A cím, alcím közlésekor azt a leírási formát alakítottam ki, hogy a többnyelvű lapok, amelyeknek címeik is többnyelvűek, a betűrendben annál a címnél kerültek felvételre, amely magában a lapban az első helyen áll; a többi (vagy a másik) címnél utaló található a bibliográfiai leírás helyére), többnyelvű lapok alcíme esetében csak a német nyelvű alcímet adtam meg. Közlöm ezen kívül a megjelenési helyet, a periodikum indulásának és megszűnésének évét. A leírásban ez után a felelős szerkesztő neve következik kurziválva. A szerkesztő nevét olyan nyelven adtam, meg, ahogy az a lapban szerepelt, de német sorrendben (elől a keresztnév, utána a vezetéknév), hogy a német kutatók tájékozódását megkönnyítsem. Ezt követően közlöm a lap periodicitását, nagyságát. Ez után a tartalom rövid összefoglalása következik; valamint megemlítem, ha a lap illusztrált volt. Amennyiben van, feltűntettem a lapról szóló irodalmat. A tudományos és szaklapokat feldolgozó kötetben található a szerkesztők névmutatója, helynévmutató és szakmutató, a politikai sajtót tartalmazó második kötetben szerkesztői és helynévmutató. Az anyaggyűjtés alapja az Országos Széchényi Könyvtár állománya volt. A kiegészítések más budapesti, illetve magyarországi könyvtárak anyagából, valamint az Osztrák Nemzeti Könyvtárból származnak. Sajnos a szomszédos országok könyv- és levéltáraiban nem volt módom adatgyűjtésre – mint ezt Fried István a bibliográfia II. részéről a Magyar Könyvszemlében megjelent recenziójában joggal hiányolja.[8]

Az 1850–1920 közötti időszakot feltáró bibliográfia összesen 1826 periodikum adatait tartalmazza, a lapok nagyobb hányada (1445 cím) a tudományos és szaklapok kategóriájába tartozik, politikai lap mindössze 381 került regisztrálásra. Ha a lapok szám szerinti megoszlását nézzük, a legnagyobb csoportot a szépirodalmi lapok képezik, ezek száma 180, kereskedelmi és ipari lap 121 létezett, az egyesületek, különféle szervezetek 72 lapot jelentettek meg az adott korszakban. Mezőgazdasági lap 71 volt, a közgazdasági periodikumok száma 62, a különböző egyházak lapjai összesen 58 címet foglalnak magukba. A következőkben néhány valamilyen szempontból fontos, illetve érdekes lapról beszélek. Tematikailag az egyik legfontosabb csoportot az egyes tudományágak folyóiratai alkotják, amelyek Magyarország nemzetközi tudományos kapcsolatait voltak hivatottak ápolni, és célkitűzésük volt a magyar tudományos élet nyelvi elszigeteltségét felszámolni. Ilyenek voltak a Hunfalvy Pál nyelvész által szerkesztett Literarische Berichte aus Ungarn (1877–1880), illetve ennek utódja, Heinrich Gusztáv Ungarische Revueje (1881–1895). Gragger Róbert célja is az volt 1921-ben, bár Berlinben elindított Ungarische Jahrbücher című negyedéves folyóiratával, hogy a legkülönfélébb tudományterületekről jelentessen meg magyar szerzőktől publikációkat német nyelven. Az első többnyelvű összehasonlító irodalomtörténeti folyóirat Meltzl Hugó kolozsvári Acta Comparationisa (1877–1888) is feltétlenül megemlítendő. Az I. világháború után a korlátozott publikációs lehetőségek miatt a tudományos folyóiratok gyakran hozták a cikkek német nyelvű összefoglalóit, vagy legalább a tartalomjegyzéket. Így például az Egyetemes Philológiai Közlöny (1887–1948), a ma is élő Földtani Közlöny (1871–), illetve kétnyelvű volt a Magyar Botanikai Lapok–Ungarische Botanische Blätter (1902–1934), a Matematikai és Természettudományi Értesítő–Mathematischer und Naturwissenschaftlicher Anzeiger (1926–1943), a Pester Medizinisch-Chirurgische Presse (1865-től megszakításokkal 1918-ig) magyar szakfolyóiratokban megjelent cikkeket közölt teljes terjedelmükben németül. Külön csoportot képeznek a szépirodalmi és humoros lapok, előbbiek közül hosszabb életű volt Adolf Meschendörfer nagyszebeni Die Karpathenje (1907–1914), utóbbiak közül a kisebb címváltozásokon átment Styxet (1863–1900) említeném meg. A harmadik nagy csoportba tartoznak az egyes szakmák lapjai, melyek olvasóközönségét sokáig a bevándorolt német szakemberek alkották. Például az Allgemeiner Technischer Anzeiger für Ungarn (1897–1923) vagy a Der Bauunternehmer und Lieferant (1882-től megszakításokkal 1928-ig). Kétnyelvű volt az Ungarische Bergwerkzeitung – Magyar Bánya-Újság (1912–1918) vagy az Ungarische Bäckerzeitung- Magyar Sütők Lapja (1903–1938). Jellemző ezekre a lapokra a fokozatos elmagyarosodás. A heti, illetve napilapok megoszlását nézve természetesen Budapest vezet kimagaslóan, Pest- Budát is beleszámítva 152 újság jelent itt meg. Jelentősebb számú újságot a vidéki városok közül csak Sopron (40-et), Temesvár (35-öt) és Pozsony (21-et) tud felmutatni az 1850–1920 közötti korszakban.

E munkámhoz kapcsolódik szervesen az 1920 utáni Magyarország német nyelvű sajtóját 2000-ig regisztráló, hasonló szerkezetű bibliográfiám, amely az OSzK „Nemzeti Téka” sorozatában a közelmúltban jelent meg.[9]

Az országos áttekintések mellett egyes városok, illetve területek német nyelvű sajtójáról is jelentek meg bibliográfiai feldolgozások, így Pozsony,[10] Temesvár,[11] Lugos,[12] ill. Bánát,[13] Erdély[14] és Szlovákia[15] német nyelvű sajtójáról. Pozsony és Pest-Buda német nyelvű sajtója is megtalálható Andrea és Wolfram Seidler által összeállított, kommentárokkal ellátott, és a periodikumok lelőhelyeit is közlő, korszerű bibliográfiában.[16] Egyes hazai megyei sajtóbibliográfiák is tartalmaznak adatokat német lapokról, így a Győr-Moson-Sopron,[17] a Bács-Kiskun,[18] a Baranya[19] és a Vas megyei[20] sajtóbibliográfiák.

A magyarországi német nyelvű sajtó tartalmi feltárása. A magyarországi német nyelvű sajtóról szólva meg kell említeni a folyamatban lévő tartalmi feltáró, repertorizálási munkákat. Ki kell emelnem mindenek előtt a Preßburger Zeitung Bécsben készülő adatbankját.

A magyarországi német nyelvű sajtó történetének feldolgozása. A magyarországi német nyelvű sajtó történetének feldolgozására a magyarországi sajtó történetének eddig megjelent köteteiben is történtek kísérletek.[21] Fried István iránytmutató tanulmányában[22] a 18. és a 19. századi magyarországi német nyelvű sajtó feldolgozásának elvi alapvetését adta meg 1983-ban. Jómagam publikáltam 1993-ban a magyarországi német sajtó történetének vázlatszerű bemutatását a Magyar Könyvszemlében.[23]

A magyarországi német nyelvű sajtót is tárgyalja Pukánszky Béla A magyarországi német irodalom történetét a kezdetektől 1848-ig feldolgozó könyvében.[24] Ezen kívül több résztanulmány is megjelent, gondolunk itt például Zuber Marianne,[25] Ungár Elemér,[26] Osztern Rózsa[27] és Szemző Piroska[28] munkáira. A magyarországi svábság sajtóját – tehát az erdélyi szászokét nem – ismerteti Anton Tafferner tanulmánya.[29] Jörg Meier röviden összefoglalja már idézett könyvében a szlovákiai német sajtó történetét a kezdetektől 1918-ig. Egyes lapok történetéről monográfiák is születtek, így a Pesther Tageblattról[30], a Temesvarer Zeitungról[31], illetve a Pester Lloydról.[32] Fried István foglalkozott több magyarországi német lappal, így többek között a Neues Ungrisches Magazinnal, Schedius Lajos lapjával, a Zeitschrift von und für Ungernnel, valamint az Irissel. A fiatal kutatók közül meg kell említenünk Czibula Katalin[33] és Bódyné Márkus Rozália[34] nevét. Az ELTE Germanisztikai Intézetének doktori iskolájában a magyarországi német sajtóhoz kapcsolódó témák kiemelt támogatást élveznek, a figyelem elsősorban egyes magyarországi német nyelvű lapoknak a német irodalmat ismertető kulturaközvetítő szerepére irányul. Többen foglalkoztak és foglalkoznak egymást kiegészítve a Pester Lloyd egy-egy korszakával.

Összefoglalólag leszögezhető, hogy a magyarországi német nyelvű sajtó történetének feldolgozásához alapul szolgálhat a rövidesen teljes áttekintést lehetővé tevő bibliográfiai feldolgozás a kezdetektől 2000-ig.

Rózsa Mária