Fehér Katalin: Sajtó és nevelés Magyarországon 1777–1849. Bp. 2005. Eötvös József Kiadó, 400 l.
A magyarországi sajtó 300. és a magyar nyelvű újságírás megindulásának 225. évében jelent meg az az impozáns kötet, amely a felvilágosodás kori és reformkori sajtónak a nevelésüggyel való kapcsolatát dolgozta fel tudományos alapossággal. Így e kettős jubileum mégsem maradt teljesen említés nélkül, hiszen a magyar nyelvű sajtónk első hősi korszakának a nevelés terén végzett fontos missziójával ismertetett meg Fehér Katalin könyve. Amennyire sajnálatos e nem jelentéktelen évforduló elhallgatása a magyar sajtóban és kulturális életünkben, tudományos szempontból annál nagyobb haszonnal járt a magyar időszaki sajtó e témakörrel kapcsolatos szerepének alapos feltárása. Igaz, hogy e korszakok sajtótörténetének feldolgozása már viszonylag előrehaladt, hiszen számos előtanulmány mellett sor került részletes, kézikönyvszerű feltárására is, de éppen a hírlapok és folyóiratok tartalmi sokrétűsége révén természetszerűleg ennek során nem lehetett szó a jelzett téma alapos kidolgozásáról.
Márpedig a nevelés ügye a felvilágosodás korától kezdve előtérben lévő téma volt, nem csak a korszak kulturális életében, hanem a sajtóban is. A szerző így egyszerre tett nagy szolgálatot a magyar sajtó és a nevelés történetének. Munkája értékes kiegészítője mindannak, amit a sajtótörténeti kutatás az 1849 előtti korszakról eddig feltárt, de ugyanakkor a neveléstörténetet és így művelődésünk történetét is jelentős és eddig ismeretlen anyaggal gazdagította. Feldolgozásában végig szem előtt tartotta a sajtónak a történeti kutatások terén el nem hanyagolható kettős jellegét; ti. azt, hogy nem csak forrásként használhatjuk, hanem egyszersmind a lapoknak az eszmék népszerűsítése terén betöltött szerepét és maguknak az egyes irányzatoknak a hazai elterjedését is megismerhetjük általuk. Kétségtelen ugyanis, hogy a neveléssel kapcsolatos új eszmék és törekvések közvetítése terén a sajtó a könyveknél is nagyobb szerepet játszott. A korszak korábbi neveléstörténetei mégis csaknem teljesen mellőzték e fontos forrásanyagot, amely akkor is igényt tart érdeklődésünkre, ha természetesen az eszmék és a törekvések jó részének hazai jelentkezése már máshonnan is ismerős. Hiszen az időszaki sajtó anyagának feldolgozása választ ad számos olyan kérdésre, amelyek a neveléssel kapcsolatos elvek és módszerek elter- jedésének pontos idejére és visszhangjára vonatkoznak, de egyszersmind képet ad a korabeli közvélemény körében keltett hatásról is.
E korábban érintetlen témát Fehér Katalin mintegy két évtizedes kutatásai eredményei nyomán foglalta össze terjedelmes, de jól megszerkesztett monográfiában. A rendkívül gazdag anyagot sikeresen dolgozta fel és elkerülte a repertoriális feltárások szárazságát, koncepciótlanságát. A három részre tagolt mű első része számba veszi azokat a hazai lapokat, amelyek már jelentős mértékben foglalkoztak nevelésügyi kérdésekkel 1777 és 1849 között, és amelyekkel – nem lévén tisztán pedagógiai orgánumok – a korábbi neveléstörténeti szakirodalom alig foglalkozott. A második rész az iskolai újságolvasás hazai történetét foglalja össze, felhasználva, kiegészítve és kritikai vizsgálat alá véve az eddigi szakirodalmat.
Kutatásai végső tanulsága, hogy az újságok és folyóiratok iskolai szerepe jelentékenyebb volt eddigi ismereteinknél, és nem kis része volt a tanulók látókörének növelésében. A szorosabb értelemben vett iskolai újságolvasás mellett tárgyalja a szerkesztők, tanárok és a diákok kapcsolatait is a sajtóval.
A harmadik rész a könyv legterjedelmesebb fejezete; amelyben a sajtóban jelentkező nevelési témákat elemzi a szerző. Nyomon követhető itt a külföldi pedagógiai eszmék és törekvések sajtóvisszhangja Locke-tól Pestalozzi-ig és a német népoktatás példáiig. Különösen a népoktatás kérdései keltettek nagy érdeklődést. Külön fejezet foglalkozik azokkal a pedagógiai elméleti tanulmányokkal és eszmékkel, amelyek már az első magyar lapokban is élénk visszhangot támasztottak. A kortárs európai pedagógiai eszmék népszerűsítése és ismertetése gyakran helyet kapott e lapokban. Külön fejezeteket szentelt a szerző a magyar tanítási nyelvért folyó küzdelmekről, és a kisdedóvó kérdéseiről, a népoktatásról és a szakoktatásról a sajtóban megjelent írásoknak, vitáknak. Sokat írtak a lapok a nők művelődésével és a leányok nevelésével kapcsolatos nézetekről, ezekről is részletes feldolgozást nyújtanak e fejezetek. A kötetet a diáktársaságokról, a tankönyvekről és a gyermekirodalomról szóló sajtóvisszhang ismertetése zárja le.
Fehér Katalin könyve nem csak neveléstörténetünk és sajtónk történetének fehér foltjait tárja fel, hanem egész felvilágosodás- és reformkorunk művelődésének alaposabb megismerését is szolgálja. Jól példázza, hogy kutatásunk számára még bőven van feltárni való ismeretlen terület, mégpedig nem periférikus, hanem a magyar kultúra története és fejlődése szempontjából alapvetően fontos kérdések. Ezek nyomán nem csak számos ismeretlen tényanyagot sikerült feltárni, hanem érthetőbbé is válik sok minden, aminek okait eddig csak találgathattuk. Így pl. a magyar művelődés számos, eddig alig ismert tényezőjének: tanároknak, tanítók nak, lelkészeknek és újságíróknak nagy a szerepe abban, hogy a kulturális szempontból is „nagy parlag”-ból a 19. század folyamán mégis egy műveltebb értelmiségi réteg is ki tudott fejlődni. Az eddig ismert nagy személyiségek nem teljesen légüres térben működtek, és az ő kiemelkedésükben is volt szerepe ennek az áldozatoktól sem visszariadó értelmiségnek: ezt is világosan tükrözi az ismertetett monográfia. Ma, amikor a különböző szakterületeken inkább az absztrakció, az elméletieskedés és az éppen divatos külföldi irányzatok követése a divat, e munka is arra figyelmeztet: van feladata a magyar kutatásnak saját művelődésünk múltjának feltárása terén is, hiszen ezt bizonyosan nem fogják elvégezni helyettünk mások. Múltunk kulturális törekvéseinek teljes feltárása nélkül nem érthetjük meg saját korunk alapvető kulturális problémáit sem.
Kókay György
szemle
Kossuth Lajos: Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz. I. (1841). Szerk.: Fazekas Csaba. Miskolc, 2003. Bíbor Kiadó, 342 l.
1840-ben Landerer Lajos pesti nyomdatulajdonos újság kiadására szánta el magát. Társa, Heckenast Gusztáv meggyőzte, hogy az indítandó lap Kossuth Lajos irányítása alatt sokkal kelendőbb lehet. Ezzel egy időben a magyar reformellenzék is szerette volna saját, rendszeres megjelenésű orgánum útján nézeteit szélesebb körben is ismertté tenni. Az anyagi gondokkal küzdő, ellenben nagyon jó bécsi kapcsolatokkal rendelkező Landerer keresztülvitte, hogy a börtönből alig fél éve szabadult Kossuth legyen az új politikai lap szerkesztője. Így jöhetett létre kormányzati közreműködéssel a reformkor legjelentősebb sajtóterméke, az ellenzéki Pesti Hírlap. Landerer 1840 decemberének végén kereste meg Kossuthot a lapalapítás tervével. Az esztendő utolsó napján már a megállapodást is megkötötték. A szerződés szerint Kossuth teljes joggal bír a lap irányításában, azonban Landerer kikötötte – az olvasótábor növelése érdekében –, hogy a szerkesztő azon cikkeket is köteles közreadni, amelyekkel nem ért egyet. Kossuth viszont elérte, hogy ezeket a közleményeket megjegyzésekkel kísérheti.
Ezeket a szerkesztői jegyzeteket gyűjtötték össze és adták közre 2003-ban a Miskolci Egye- tem Bölcsészettudományi Karának történészhallgatói tanáruk, Fazekas Csaba irányításával, aki maga is munkás résztvevője a kötetnek. A gyűjtemény összeállításában a Pesti Hírlap nyomtatott példányai mellett a lap Vörös Antal, Kossuth titkára által jegyzetelt és helyreállított példányait használták. Ezekbe Vörös beírta és beragasztotta a cenzúra által törölt részeket.
A csillag alatti szerkesztői megjegyzés korábban is szokásos volt a hazai sajtóban, de Kossuth sokkal gyakrabban élt ezzel a módszerrel. Jegyzeteket írt saját vezércikkeihez is, azonban zömében mások közleményeit kísérte megjegyzéseivel.
A jegyzetek terjedelme az egymondatos értelmezéstől a szinte önálló cikk hosszúságát elérő véleménynyilvánításig terjed. Kossuth a jegyzeteket is – az általa meghonosított vezércikkhez hasonlóan – a politikai közvélemény formálására használta. A kötet összeállítói a jegyzetek összegyűjtésével és kiadásával így jelentős mértékben hozzájárultak a kossuthi életmű jobb megismeréséhez.
A kötet anyagának válogatásakor az egyes cikkekhez fűzött, lábjegyzetben közölt szerkesztői megjegyzéseket dolgozták fel a teljesség igényével. Kossuth nagyszámú, a közlemények szövegébe iktatott vagy a közlemények végéhez fűzött jegyzeteiből csak válogattak. Döntésüket terjedelmi korlátok befolyásolták, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy minden ilyen válogatás szükségszerűen szubjektív, az ismertetés írója más jegyzeteket is beválogatott volna. A forrásokat két részre osztva közlik. A főrészbe kerültek azok a szövegek, amelyeket Kossuth aláírt, vagy „Szerk.” rövidítéssel látott el. Itt helyezték el azokat a szerkesztői jegyzeteket is, amelyek a cenzúra tiltása miatt nem jelenhettek meg a nyomtatott példányokban. Ezeket a Pesti Hírlap azon számaihoz kapcsolva közlik, ahová a szerkesztőség szánta. A cenzor által törölt szövegrészeket jól megkülönböztethető jelöléssel látták el. A függelék tartalmazza a lapalji jegyzetek azon részét, amelyek esetében nem tudták egyértelműen eldönteni, hogy Kossuth vagy a szerkesztőség egyik munkatársának jegyzetéről, vagy a közlemény beküldője által tett megjegyzésről van szó.
A kötetet példamutató alapossággal készített jegyzetek kísérik. A forráskiadvány nagy érdeme, hogy benne nyomon lehet követni a korabeli cenzúrai szokásokat. Az első évben Havas József, a Helytartótanács tanácsnoka látta el a Pesti Hírlap előzetes bírálatát. (A Hírlap Kossuth szerkesztősége alatt három cenzort „fogyasztott” el.) Kossuth szerkesztői megbízását kormányzati körök azzal a hátsó szándékkal engedélyezték, hogy a Pesti Hírlap előzetes bírálatával könnyebben kézben tudják majd tartani. Alaposan elszámították magukat. A cenzúrát nyomasztotta Kossuth újszerű, lendületes, az addig megszokottól eltérő újságírói stílusa, amelyből nem hiányzott a pátosz sem. Havas már 1840 ele- jén részletes utasítást kért a teendőkről. A cenzor joggal panaszkodott, hogy egyes szavak, mondatok kihúzása nem segít, a cikk egészének mondanivalója ettől nem lesz elfogadhatóbbá. Ha a lap bírálatát megfelelő módon látná el, annak kétharmadát törölni kellene, ez pedig egyet jelentene a Pesti Hírlap nyilvános elnyomásával. Ezután Havas, részletes utasítás hiányában, saját belátása szerint cenzúrázta a lapot. Nagyon sok közleményből törölt, és 1841-ben csaknem három tucat írás közlését teljesen megtiltotta.
Havas már a Pesti Hírlap első évfolyamának 2. számában található szerkesztői jegyzetben hibát talált. Kossuth Almási Balogh Pál írásának azon részéhez fűzött megjegyzést, amelyben az híres emberek portréinak elkészítését szorgalmazta. A cenzor – láthatóan nem értve az újfajta kossuthi stílust – a vallási jelképek profanizálásának és így elvetendőnek tartotta Kossuth azon megjegyzéseit, hogy nagy férfiaink képmásai oltárul szolgáljanak, melyhez az apák fiaikat naponkint elvezessék fölesketni. Más esetekben Havas a szerkesztő jegyzetét teljes terjedelmében törölte. Például Révay Gusztáv zólyomi tudósításához, a vegyes házasságok ügyéhez fűzött megjegyzését (139. sz. dokumentum). Vagy Kossuth azon véleményét, amelyben kimondja, hogy a bíró nem lehet ura a törvénynek, csak szolgája (345. sz. dokumentum).
Havas ugyanakkor következetlen is volt. Talán figyelmetlenségből, talán azért, mert a Kossuth- tal vívott állandó csata elfárasztotta, átengedte a Pesti Hírlap 1841. 54. számában „Szemere Bertalan Figyelmezés a javítórendszer ügyében” című rövid tanulmányához illesztett jegyzetet. Szemere írása a magánzárkás elzárásról értekezik, Kossuth ehhez fűzi megjegyzéseit, amelyek egyértelműen a szomorú sorsú Lovassy László, valamint az ő bebörtönzésének körülményeire és eredményére vonatkoznak. „… engedje megmondanom, hogy…[az az állítás, hogy] a magány megtébolyíthat, több mint hit, több mint vélemény – én magamról tudom, minő lelki erőlködésbe kerül kiragadni magát a nadályként megragadó egyetlen gondolat vagy a főkeringésig sodró képzelet körmei közül. Többet erről bajos szólanunk.” Ezt a jegyzetet, mivel közvetlenül az értekezéshez illesztette Kossuth, a gyűjtemény összeállítói sajnos nem közölték.
A kötet előszavában örömmel olvastam, hogy a vállalkozás folytatását tervezik; szándékukban áll kiadni a Pesti Hírlap Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent mind a 365 számának szerkesztői jegyzeteit. Engedtessék meg az ismertetés írójának, hogy a forráskötet átolvasása nyomán felmerült megjegyzéseit – az esetleges figyelembevétel szándékával – közrebocsássa.
A szerkesztői megjegyzések helyenként ritkított szedéssel jelzik, hogy Kossuth egy-egy kifejezésnek különösen nagy jelentőséget tulajdonít. Például a 18. sz. dokumentum a Magyar Tudós Társaság alapszabályairól szóló értekezéshez kapcsolódik. A Pesti Hírlapban kiemelik: „Másik, mit az akadémiának mindenekfelett óhajtunk: a nyilvánosság!” Kossuth rendszeresen élt a figyelem irányításának ezzel az eszközével. A majdan megjelenő következő kötetekben ezt érdemes lenne jelezni.
A kötetbe minden egyes szerkesztői megjegyzést, jegyzetet külön dokumentumként vettek fel, pedig azok sokszor tartalmuk szerint is összetartoznak. Ennek célszerűségéről nem vagyok meggyőződve; az egy közleményhez fűzött jegyzetek nem okoznának zavart akkor sem, ha összevonnák azokat.
Ez a pályadíjat nyert kötet méltán kelti fel a reformkori történelemmel, különösen a sajtótörténettel foglalkozók figyelmét.
Mázi Béla
szemle
Voit Krisztina: Fejezetek a közgyűjtemények és a könyvkiadás történetéből. Tanulmányok. Argumentum, Budapest, [2005]. 225[1] l.
Újabb kötettel gazdagodott a hazai művelődéstörténet. Voit Krisztina tanulmánykötete a magyarországi közgyűjteményi rendszer kialakulásába, valamint a hazai könyvkiadás történetébe enged betekintést. A mintegy száz esztendőt átfogó kötet szerkezetét tekintve két nagy téma köré csoportosítható: Közgyűjtemény-történet, és Könyvkiadás-történet.
Az első tanulmány egy hosszabb lélegzetű olvasmány, az egész hazai közgyűjteményi rendszer történetének vázlata. A visszatekintés célja a közgyűjtemények, valamint a tudományos és közműveltséget terjesztő intézmények sajátos fejlődéstörténetének bemutatása.
Az 1867-es kiegyezés nem csak a politikában, de a művelődéstörténet területén is jelentős változást hoz: egyesületek, társulatok (Franklin-Társulat, Természettudományi Társulat, Történelmi Társulat), a Magyar Tudományos Akadémia bizottságai (Archeológiai Bizottság, Történelmi Bizottság) alakulnak; az Akadémia rendre küldi tagjait szerte a világba, hogy felkutassák a magyar vonatkozású dokumentumokat. A kutatások nyomtatásban megjelenő orgánumai is szép szám- mal gyarapodnak: Századok (1868), Magyar Könyvszemle (1876), vagy az 1891-ben alapított Irodalomtörténeti Közlemények. Egyre nagyobb igény mutatkozik a feltárt emlékanyag szélesebb körben történő megismertetésére: ennek a gondolatnak első megnyilvánulása a Budapesten 1882-ben megrendezett Országos Könyvkiállítás. A Kiállítást Ferenc József is meglátogatja, és elismerően megjegyzi: „…nem hittem, hogy ennyit képesek legyenek összehozni…igen meglepett…” (12.) György Aladár vállalja, hogy nemzeti értékeinknek számbavételére megírja a Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben című nagyszabású munkáját. Az 1890-es években egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az eddig szabadon burjánzó gyűjtő-, feltáró tevékenységet egységes szervezeti keretek közé kell tömöríteni: 1894-ben megalakul a Múzeum és Könyvtár Bizottság. Az állami felelősségvállalást elősegíti, amikor négy év múlva felállítják a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét és Tanácsát; tevékenységében új koncepció érvényesül, amennyiben a múzeumokat fontosságuk szerint rangsorolja, s ennek megfelelően részesíti anyagi támogatásban. A Tanács reformtervében szerepel a közművelődési könyvtárak kialakítása, az angolszász public library mintájára. A közvélemény ezen a téren talán egyedüliként Szabó Ervin nevét ismeri, de az alapos kutatómunka ezt joggal pótolja br. Wlassics Gyula, gr. Apponyi Albert és Fraknói Vilmos neveivel, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az I. világháború ténye és következményei átértékelik a tennivalókat is: elsődleges szempont az értékek mentése, a hadikönyvtárak felállítása. A háború vége a Tanács és Főfelügyelőség végét is jelenti; még egyetlen nagyszabású gyűjtő akcióról érdemes beszélni már csak azért is, mert erről a szakirodalom kevés szót ejt: a Tanácshatalom nyomtatvány-anyagának archiválására nem a politika motivál, hanem a nemzeti-, történelmi dokumentumok megőrzésének kötelessége. A Főfelügyelőség működése hozzájárul a közgyűjtemények helyzetének rendezéséhez; ezt a gondolatot kívánja visszaállítani Hóman Bálint 1934-ben, amikor felállítja a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsán belül a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségét. A II. világháború idején, és az azt követő években közgyűjteményeinket elsősorban biztonságos helyre kell menekíteni, jóllehet sok esetben a szállítás során tűnnek el végérvényesen a könyvek. A háborús károk felmérésére alakulnak a repülő bizottságok. A tanulmány részletekre kitérően megismerteti az olvasót Dr. Kozocsa Sándor erőfeszítéseivel, amelyeket a Héderváry-kastély könyvtárának megmentése érdekében tesz. Az 1948. év a konszolidáció, az 1949. esztendő az új politikai igényeknek megfelelő állományok kialakításának az éve.
A tanulmánykötet első nagy egységének írásai a továbbiakban eredeti iratok alapján tárgyalja a Közalapítványi Ügyigazgatóság létrejöttét és működését, érdekes adalékokkal bővíti a Váci Múzeum Egyesület, a Váci Múzeum (jelenleg Tragor Ignác Múzeum) lokálpatriotizmusból születő történetét, összehasonlítva a hasonló jellegű intézmények sorsával és támogatottságával, és vázolja a miskolci Herman Ottó Múzeum történetének első évtizedeit, hangsúlyozva ez utóbbi két esetben az Egyesületek olykor létfenntartó segítségét. Kiigazító, és a köztudatban elterjedt nézetet tesz a maga helyére Voit Krisztina, amikor a hazai könyvtárügy tendenciáit tárgyalja: a hazai vélemények két csoportba polarizálódnak, amikor az angol-amerikai könyvtártípus, illetőleg a konzervatív állami irányítást képviselő német minták mellett döntenek. A kutatások azt igazolják, hogy az elindulás a public library-típusú könyvtárak itthoni meghonosítása felé nem Szabó Ervinnel kezdődött, hanem korábban, Ferenczi Zoltán 1903-ban megjelent Könyvtártan alapvonalai című munkájában lefektetett elgondolásokkal.
A tanulmánykötet második nagy egysége a hazai „Könyvkiadás-történet”-tel foglalkozik, elsőként az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás szervezési kérdéseivel. Nyolc évvel a Magyar Tudós Társaság alapítása után, rendszeressé válik az akadémiai könyvkiadás, és szerződést kötnek az Eggenberger Könyvkereskedéssel; ez a tény úgy tűnik, megoldja a könyvek elhelyezési gondjait 1875-ig, amikor megalakul az Akadémiai Könyvkiadó Hivatal. Megismerhetjük a két ősi vetélytárs az Athenaeum és a Franklin Társulat harcai mellett kiadványaikat, továbbá olvashatunk az Orvosi- és a Természettudományi Társulat Könyvkiadó Vállalatokról.
A fejezet további tanulmányai olyan helyzeteket kísérnek figyelemmel, mint a Karinthy Fri gyes és Tevan Andor közötti affér, vagy a két külön utat járó Tevan Andor és Kner Imre sorsa. Hangulatos olvasmány a tanulmányok sorában A Pál utcai fiúk megjelenésének története, és bőséges hivatkozási anyagon keresztül kapunk áttekintést Gyulai Pálnak a Franklin Társulatnál betöltött szerepéről, továbbá a kevéssé ismert Hirsch Lipótról, aki kezdetben az 1860-as, 1870-es évek nyomdászmozgalmaiból válik ismertté. Mesterségét a Pester Lloyd nyomdájában tanulja, és a Franklin Társulat nyomdavezetőjeként megteremti az ún. ’Franklin-stílust’: művészete egyszerűségében rejlik, elhagyja a ’német motívumokat’, mellőzi a hangsúlyos fejléceket és záródíszeket és megteremti sajátos arcú kiadványait, amelyek minden más nyomdaterméktől különböznek. Lehangoló sors áll össze „A legenda vége” című írásban Ráth Mór könyvkereskedő pályaképéről: 1857-től, amikor Ráth Mór megnyitja könyvkereskedését, már a megnyitás évében kiadványai közé tartozik Nagy Iván Magyarország családai című, eredetileg húsz kötetre tervezett munkájának első kötete; Ráth hamar elveszíti illúzióit, amikor szembesül a ténnyel, hogy az előfizetőkre sem számíthat, mert felhagynak a vásárlással, amint saját családjuk nevéhez elérnek. Amikor Ráth arra kényszerül, hogy a Shakespeare-kiadást is átadja 1900-ban a Franklin Társulatnak, pályája véget ér; az említett Shakespeare-kiadáshoz kapcsolódik az a kiadástörténeti fölfedezés, hogy Radnóti Miklós élete egyik utolsó, befejezetlenül hagyott munkáját a Vízkereszt fordítását a Franklin Társulatnak szánta.
Voit Krisztina 1977 és 2000 között írt tanulmányai bizonyítják, hogy az eredeti anyagon alapuló kutatás mindig eredményes, különösen akkor, ha az – mint jelen esetben is –, élő stílussal párosul. Tiszteletre méltó szakmai tudása, bőséges jegyzetapparátusa a biztosíték arra nézve, hogy könyve nagy segítségére válik a kutatóknak.
Rojas Mónika
szemle
A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyei Könyvtár régi állománya. Katalógus. Öszszeállította: Emődi András. Bp.–Nagyvárad, 2005, Akadémiai K. – Egyházmegyei Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár. XLVI, 295 l. /A Kárpát-medence magyar könyvtárainak régi könyvei 1./
A cím sugallja, a katalógus összeállítója pedig tömör és világos bevezetőjében megmagyarázza, hogy a könyvanyag az Egyházmegye több könyvtára gyűjteményének összevonásával jött létre 1998-ban. Ennek történelmi okai vannak, s ezek a 20. századi méltatlan hányattatásokban gyökereznek. A katalógus tehát az Egyházmegyei Könyvtár jelenlegi állapotát kívánja rögzíteni, nem célja az államosított vagy elpusztult könyvek kiderítése. Ettől csak az 1982-ben, a bu- karesti Nemzeti Könyvtár által lefoglalt 11 ősnyomtatvány és 76 antikva esetében tér el, ezeknek a romániai ősnyomtatvány-, illetve antikvakatalógusbeli számát a bevezető rész 4. számú lábjegyzetében fölsorolja. Nem mondanak le ugyanis ezek tulajdonjogáról. – A 3. lábjegyzetben azoknak a plébániáknak a neve olvasható, amelyeknek antikva vagy RMK-köteteit Emődi András feldolgozta a katalógusban. Ezek a könyvek tételesen visszakereshetők a 294–295. lapon is. A plébániákról meglepően kevés könyv került elő; az Egyházmegyei Könyvtár törzsállományához (püspöki, szemináriumi és káptalani könyvek) csupán a nagyváradi Kapucinus rendházból járult jelentősebb számú könyv.
A katalógus három részében újra kezdődően folyamatos a sorszámozás: 8 ősnyomtatvány, 374 antikva, azaz 16. századi külföldi nyomtatvány, és 219 RMK (mégpedig, kissé szokatlan módon, az RMK I–II–III közös betűrendbe sorolva) szerepel szerzői betűrendben, illetőleg a szerző nélkülieknél címrendszó szerint. Összesen tehát 601 tétel, amelyek esetében a kolligátumok természetesen külön tételek, de mindegyik hivatkozik az ’E’ pontban a gyűjtőkötet első darabjára és viszont. (Néhány esetben, pél dául a több kötetes, magyarázatos Biblia esetében, Ant. 39–45, indokoltabb lett volna egy számon felvenni a köteteket, mert egyetlen összefüggő műről van szó, kötésük is egykorú és egy műhelyből való, de hát eredeti őrzési helyükön, a nagyváradi kapucinusoknál is külön számon vették állományba, Ant. 1–7, s talán ezen nem akart változtatni a szerző.)
A bibliográfiai leírásnál formailag mindenekelőtt a GW-t, CIH-et, BNH Cat.-ot és a VD 16-t, az RMK és RMNy köteteket vette alapul Emődi, s láthatóan nagy haszonnal, az elérhető elektronikus katalógusokat. – A könyv méreténél csak a rét-nagyságot közli, viszont megadja az ősnyomtatványok kollációs képletét, jelzi nyomdászjelvény és illusztrációk létét. E rész utolsó sorában szerepelnek a szakirodalmi hivatkozások. – A bibliográfiai leírásnál izgalmasabbak a példányleírás A–F pontjai. Az E pontról, a kol- ligátumok kapcsán, szóltunk már. Az ’A’-ban szerzünk tudomást a hiányokról, a ’B’ a kötésleírásnak van fenntartva, a ’C’ a possessoroké, a ’D’-be kerültek a bejegyzések, széljegyzetek, rubrikálások, az ’F’ a példány irodalmát közli. Itt legtöbbször saját 2002-ben megjelent A Nagyváradi Székeskáptalan könyvtára a XVIII. században c. munkájára hivatkozik. Egy-egy tétel leírásának végén van a könyv aktuális jelzete.
Az ősnyomtatványok között a 3. sorszámú (GW 3392) világviszonylatban igen ritka. Az RMK könyvek között egy, a 219. tételen egy szlovák nyelvű, 1695-ös nagyszombati nyomtat- vány eddig ismeretlen volt. 16. századi RMK I csak egy van, egy Calepinus szótár (RMK 20), RMK II is csak egy (RMK 33). RMK III összesen nyolc, s ezek jellemző módon Temesvári Pelbárt (5 tétel: RMK 148–152), Laskai Osvát (2 tétel: RMK 129–130) és egy Bonfini (RMK 16). – A könyvek egy negyede, s ezek főleg az antikvák közül kerülnek ki, történeti kötésben van. Ezek többsége német típusú reneszánsz kötés. Egy tucatnyi késő gótikus kötés mellett elvétve akad egy-két itáliai vagy magyarnak vélt reneszánsz kötés. Az RMK-k általában későbbiek és szerényebb külsővel rendelkeznek. Az RMK 174-es Szenczi Molnár 1708-as Dictionariuma esetében némi kétségem támad, hogy az lehet-e reneszánsz kötésben. – A műhely sze- rinti meghatározások (Haebler, Schunke, Kyriss stb. alapján) elismerésre méltóak, de aki foglalkozik egy kicsit is kötések meghatározásával, az tudja, hogy a közelebbről meghatározhatatlanok emésztik fel a legtöbb időt, hiszen azokat minden lehetséges segédkönyvben megpróbálja az ember azonosítani, az eredmény mégis negatív. A kötéseket Muckenhaupt Erzsébet írta le, és ő is lektorálta a katalógust. Különösen érdekelne a Sallustius kötet kötése (Ant. 319).
A könyv keménytáblás, fűzött, kellemes a ti- pográfiája, jól áttekinthető, jó kézbe venni. Kevés hiba van benne: a kötések bibliográfiájában Romhányi Károly és nem Romhány, az Inc. 2 tételben a kollációban fölső indexek kellenek, az RMK 88-nál Magyarország elválasztása szúr szemet, az Ant. 167 és 228 tételekben az istennők között ítélkező neve Párisz, vagy Paris (de nem Párizs). Néhány esetben az E pontban a gyűjtőkötet első darabjának tételszámát nem sikerült következetesen kövérrel szedni.
A magyar, román és német nyelvű tartalomjegyzéket és bevezetést az idézett művek jegyzéke követi, majd a rövidítések listája. A könyv végén mutatók segítik a tájékozódást: nyomdahely, nyomdász, időrendi és possessorok szerint. Jó lett volna néhány kép legalább a ritka művek címlapjáról és a magyar vonatkozású kötésekről. Ez biztosan nem a szerzőn múlott. Emődi András nagyszerű munkát végzett.
Rozsondai Marianne
szemle
Pogány György: A magyar könyvgyűjtő kalauza. Bp. 2005. Kiss József Könyvkiadó, 317 [3] l.
Könyvészeti munkák és kereskedelmi tájékoztatók, árjegyzékek folyamatosan jelentek és jelennek meg. A két témakört együtt tárgyaló, a magyar könyvgyűjtők számára írt első hazai kísérlet Langer Mór antikvárius 1936-ban kiadott A magyar és külföldi bibliofilia története. Ritka és becses magyar könyvek jegyzéke című munkája. Langer művének nem erőssége a könyvtörténeti, szakmai rész, de annál lelkesebben beszél ritka és becses könyvekről, és még szívesebben a könyvek árairól.
Pogány György most megjelent könyve – a második hazai kísérlet – Langer könyvének éppen az ellentéte. A szerkezet adott: történet, elmélet és gyakorlat. Pogány könyvének három fő része: 1. Történet. 2. A modern magyar könyvművészet és bibliofília intézményrendszere 1880-tól napjainkig. 3. Gyakorlat. Az első benyomás az, hogy hiányzik az elméleti rész, de mint később látni fogjuk, nem ez hiányzik. A második, hogy az első két rész nyugodtan összevonható. Nem látom értelmét az intézményrendszer önálló részként való szerepeltetésének, ez a történet egyik fejezeteként tárgyalható. A bibliográfus-könyvtáros szerző nagy felkészültséggel és jó stílusban tárgyalja a tudnivalókat. Meglepő, hogy az első két rész a könyv terjedelmének több mint kétharmadát foglalja el. Ez talán túlzás, tekintettel arra, hogy a könyvgyűjtők többségét sajnos egyáltalában nem érdekli a történet. Egy kalauzban a történeti rész csupán bevezető kellene hogy legyen. Igaz, mindenki arról ír szívesen amihez ért és amit szeret.
A könyvet olvasva néha az az érzése az embernek, mintha a szerzőnek nem lenne fontos, hogy bibliofil és könyvgyűjtő között különbséget tegyen. Pedig jó lenne hangsúlyozni, hogy ugyan minden bibliofil könyvgyűjtő, de nem minden könyvgyűjtő bibliofil. Nagyon nem az, hiszen vannak halmozók, vannak akik csak szöveget gyűjtenek, vannak akik csak kötést, és így tovább. A bibliofil gyűjtő éppolyan nagy ritkaság, mint a fehér holló.
A könyv kevesebb mint harmadában kapott helyet magáról a gyűjtésről szóló, gyakorlati rész. Már az arány is jelzi, hogy a szerző nemigen tudott mit kezdeni ezzel a könyv célkitűzésének szempontjából alapvető egységgel. A legnagyobb baj azonban, hogy ami itt olvasható, az színtiszta elmélet. Szó esik tipográfiáról, betűtípusokról és sok mindenről, csak éppen arról nem, ami a könyvgyűjtő számára a legfontosabb: mit, hol, mikor, miért, és nem utolsó sorban mennyiért. Vagyis hogy mit gyűjtsünk, hol gyarapíthatjuk gyűjteményünket, melyek a megbízható, vagy szakmai szempontból kétséges hazai és külhoni cégek, hol és hogyan vásárolhatunk az antikváriumokban, árveréseken vagy a világhálón, és így tovább. Mi a szerző véleménye a gyűjtőkről, könyvekről, illusztrátorokról vagy kiadókról, nem tudjuk meg. A könyv személytelen, ami Tacitusnál erény, de egy kalauznál nem az. Ez az illusztrációk egyenetlen minőségétől eltekintve szép könyv, a magyar könyvgyűjtő elméleti kalauza.
Borda Lajos
szemle
Catalogues régionaux des incunables des bibliothèques publiques de France. Vol. XVII. Haute-Normandie par Valérie Neveu. Genève, 2003. Droz, 486 l. /École Pratique des Hautes Études. Sciences historiques et philologiques, VI. Histoire et civilisation du livre, 28./
A hatalmas, évtizedekkel ezelőtt kezdődött vállalkozás első kötete 1979-ben jelent meg, azóta – néhány kötet később várható megjelenésével – a 17. darabnál tart a sorozat. A könyvtárakon kívül, több intézmény fogott össze azért, hogy a franciaországi nyilvános könyvtárakban őrzött ősnyomtatványoknak modern, a tudományos kutatás minden igényét kielégítő, egységes leírási és feltárási szempontokat érvényesítő katalógusa legyen. A tours-i egyetem reneszánsz kutató intézete (Centre d’Études Supérieures de la Renaisssance), az École Pratique des Hautes Études, a Société des bibliophiles du Guyenne (Bordeaux), illetve a kulturális minisztérium, könyves ügyek igazgatósága (Ministère de la Culture, Direction du Livre et de la Lecture). További 15 kötet megjelenése várható.
A mai Seine-Maritim és Eure megyék területe (ez Felső Normandia) egykor a rouen-i érsekséghez tartozott. A székváros, Rouen, a 15. században Franciaország harmadik legnagyobb városa volt (Párizs és Lyon után), így a nyomdászattörténetben is ezt a helyet tudhatta magáénak. Igaz, a 2850 (Párizs):1140 (Lyon):151 (Rouen) arány a kiadott könyvek számát illetően, sokat elmond erről a harmadik helyről. Az első kiadvány 1485-ben jelent meg (Prologue de l’entré du roi Charles VIII.), és a roueni kiadók elsősorban a helyi igények kielégítésén, ritkán angliai exportra dolgoztak. A 16. század első felének regressziója után, nyomdászattörténeti szempontból a század második felében egy új virágzási periódus következett.
A város könyvtártörténetének kiemelkedő és mélyebb időszakai is hasonló ritmust követtek. A terület gazdag középkori könyvtári kultúrát tudhat magáénak. A bencések, az ágostonosok, a ciszterek, majd a kartauziak, a kapucinusok és a jezsuiták számos rendházat alapítottak. A legjelentősebbek a Rouenban (bencés, ágostonos, kapucinus, jezsuita), Évreux-ben (bencés), Gaillonban (kartauzi), Lyre-ben (ciszter) voltak. De a 16. században jelentős gyűjteményt hoztak létre a hugenották (ez a nantes- ediktum visszavonása után (1685) a jezsuitáké lett), és több nagyobb magángyűjtemény is létrejött a korai újkorban (nem ritkán megszerezve egy-egy középkori rendház könyveit is). Franciaországban a forradalom könyvtártörténeti korszakhatár, ekkor jött létre a ma is létező tartományi könyvtárak rendszere, illetve a városi könyvtárak legtöbbje.
Ennek megfelelően a mostani katalógus 613 tételének jelentős része Rouenban a tartományi és a városi könyvtárban, illetve a Le Havre-ban és Évreux-ben a városi könyvtárban található. Ezen kívül kisebb könyvtárakban (Le Bec-Hellouin, Bernay, Conches, Dieppe, Eu, Fécamp, Louviers, Pont-Audemer, Verneuil-sur-Avre). A bevezető tanulmány részletes statisztikát közöl a könyvek nyomdai származási helyéről. Semmi meglepetés nem ér minket akkor, amikor azt látjuk, hogy 318 franciaországi (ebből viszonylag sok, 48 rouen-i), 158 itáliai és 126 németországi. A maradék a Németalföldről (7), Spanyolországból (3) és Portugáliából (1) származik. A kötetek némelyike illuminált, ezekről külön fejezetet olvashatunk. A könyvek bejegyzéseiből követhető a sorsuk. Érdekes possessor-bejegyzések Jean Budétől (Guillaume Budé apjától) maradtak ránk, vagy éppen Franciscus Vatablustól. A 15. századból, egy magánkönyvtárból a legtöbb kötet, 6 darab, Jean Asselain bencés priortól (Jumièges, Longueville) származik.
A bevezető tanulmány, és a katalógus is részletesen foglalkozik a kötésekkel. Annak ellenére, hogy a 15. század végéről, illetve a 16. század legelejéről átlagosan csak a kötések hozzávetőleg 20%-a származik, számos érdekességet tartogat az elemzésük. A franciaországi (nomann és a párizsi) műhelyek mellett Koberger-kötések, strassburgiak, friburgi (bei Brisgau) és flamand is található közöttük. Külön említésre érdemes a 16. századi aranyozott mozaik-kötés (Jean Grolier). A tanulmány külön elemzi a terület kolostorainak kora újkori kötészeti politikáját (megőrzött eredeti, átkötött, stb.).
A 613 ősnyomtatvány leírását azoknak a könyveknek a jegyzéke követi, amelyek a régebbi katalógusokban felbukkannak, mint ott volt példányok, illetve a szerző helyesbíti néhány darab korának meghatározását (külön jegyzék ezekről). A sorozat többi kötetével azonos mutatók (konkordancia, nyomdahelyek, nyomdászok, possessorok, miniátorok, könyvkötők) után Valérie Neveu külön tanulmányt szentelt azoknak 16–19. századi magánszemélyeknek, akiknek gyűjteményéből számottevő mennyiségű ősnyomtatvány került a most katalogizált anyagba. Felső Normandia jelentős magánkönyvtárainak története mellett az ezt követő fejezetben a fentiekben felsorolt nyilvános könyvtárak történetének vázlatát is megtaláljuk külön-külön, elemezve az ott őrzött ősnyomtatványok oda kerülése történetét. Külön értéke a kötetnek a szép képi illusztrációs anyag, amely elsősorban a könyvkötés történetét kutatókat örvendezteti meg.
Monok István
szemle
Meyer, Véronique: L’illustration des thèses à Paris dans la seconde moitié du XVIIe siècle. Peintres – graveurs – éditeurs. Préface de Bruno Neveu. Paris, 2002. Commission des travaux historiques de la ville de Paris, 339 l.
A tézisfüzet minden európai ország könyvtörténetírásában külön kutatási terület. Számos tartalmi és formai kérdés tisztázhatatlan vele kapcsolatban, hiszen sok esetben az sem eldönthető, hogy kinek a gondolatait rögzíti a szöveg (ki a szerző). Az egyik leginkább eltűnő kiadványtípus, mert a szakdolgozó diák anyagi erejétől függő példányszámban nyomtatták, és a 10–20 darabos kiadás túlélési esélye az évszázadok során mindig kisebb lesz. A szakdolgozót köszöntő tanárok, diáktársak fontos kapcsolattörténeti és életrajzi forrásnak bizonyulnak, a kis alkalmi költemények pedig – ha nem is poétikai remekek – az egyre virágzó paratext-kutatások látókörébe kerültek. A tézisfüzet ráadásul megerősíti azokat a forrásokat, amelyek történetileg igazolják, hogy egy jogász, vagy egy orvos mitől „Dr. med.; Dr. jur.”, míg a bölcsész még nem válik doktorrá az egyetemi tanulmányok végeztével. Addig ugyanis, amíg az egyetemi tanulmányok lezárásához a bölcsész és teológus egyszer disputált, addig – egyetemenként változóan – a jogász 3–5 alkalommal, az orvos 3–8 alkalommal. Csak ez után lett az utóbbi két csoport jogosult a „Dr.” cím viselésére. (Ma ugye ezek a szakdolgozati doktorok, akik sohasem doktorálnak.)
Véronique Meyer alapos tanulmánya (Les thèses, leur soutenance et leurs illustrations dans les universités françaises sous l’Ancien Régime. In: Élements pour une histoire de la thèse. Paris, 1993. /Mélanges de la Bibliothèque de la Sorbonne. Vol. 12./ 45–111.) mostani könyve előfutárának is tekinthető. Jelen könyvének bevezetésében a tézisfüzet párizsi történetének vázlatát olvashatjuk, vagyis annak bemutatását, hogy a tanuló ifjú életének melyik évében kezdhette meg különböző felsőfokú tanulmányait (bölcsészet, teológia, jog, orvosi), és a licenciátusi, illetve a baccalaureátusi fokozat megszerzéséig hány vizsgát, illetve nyilvános szereplést (védés, disputáció) kellett teljesítenie.
A tézisfüzetek (position) általában illusztrált kiadványok voltak, a 17. század közepétől azonban már egyre terjedőben volt legalább a címlap képi díszítése. A tézisplakát (placard) azonban természeténél fogva metszetes megjelenésű volt. A szerző teljes joggal mutat rá arra a jelenségre, hogy a történeti kutatás sokáig figyelmen kívül hagyta ezt a képi világot. A rézmetszés történetével általában művészettörténészek foglalkoznak, így a metszetek esztétikai elemzésén túl, azok szerepét nem vizsgálták, vagy egyszerűen az egy meghatározott esztétikai érték alatti művek kiestek látókörükből. Márpedig a tézisfüzetek címlapjai nem mindig a legmagasabb művészettörténeti értékeket hordozzák. Ugyanakkor azok a kérdések, hogy (1) miért adták ki ezeket? (2) ki rendelte meg őket? (3) milyen példányszámban kerültek kiadásra? (4) kik voltak az olvasóik?, még megválaszolásra várnak, vagyis a tézisfüzetek tartalmi elemzése mellett azok média-, illetve társadalomtörténeti elemzését is el kell végezni.
Meyer asszony könyve levéltári kutatásokon nyugszik. Felkutatta a szerződéseket, amelyeket általában a diák kötött a rézmetszővel, illetve a kiadóval, így a tézisfüzet, vagy tézisplakát megszületési folyamatába enged bepillantást. A szerződés részletesen tartalmazott mindent: az ábrázolás tárgyát, a kép nagyságát, elhelyezését, példányszámot (néha ez elérte a kétezret is) stb. Ezek a metszetek témájuk szerint lehettek portrék, címerek, allegóriák, vagy vallási tartalmú ábrázolások. A levél-, és könyvtári kutatások alapján tehát a szerző a teljes folyamatot rekonstruálta, ide értve a ceremónia leírását, amelynek során a nyilvános disputa (a tézisek megvédése) lezajlott.
Az általános bevezetés után a fennmaradt nyomtatványok metszőit és kiadóit két nagyobb fejezetben mutatja be a könyv: Antoine Paillet (1626–1701), Guillaume Vallet (1634–1704), Étienne Picart (1632–1721), illetve Étienne Gantrel (1645–1706), akinek özvegye még 1709-ig folytatta a kiadói tevékenységet. Az első három lényegében együtt dolgozott (Vallet és Picart már Rómában is nyolc évig), a grafikus és festő Paillet, a rézmetsző Picart és Vallet (aki egyben a kiadó is volt) egységes programalkotással adták ki a téziseket. A szerző ezt a programot (portrék, allegorikus portrék, történeti és erkölcsi allegóriák) elemzi részleteiben, majd ezzel a mód- szerrel tekinti át Gantrel pályájának alakulását a dúcok előállításától a tézisek kiadásáig.
Egyikük sem dolgozott a Párizson kívüli felsőoktatási intézményeknek, mindazonáltal az a képi anyag, amelyet kiadványaikban terjesztettek befolyásolta más műhelyek munkáját, és az allegóriák, motívumok a társművészetekben is megjelennek.
Monok István
szemle
Scheibe, Michaela: Rekonstruktion einer Pietistenbibliothek. Der Büchernachlass des Johann Friedrich Ruopp in der Bibliothek der Franckeschen Stiftungen. Halle–Tübingen, 2005, Verlag der Franckeschen Stiftungen Halle im Max Niemeyer Verlag Tübingen. XI, 227 l. /Hallesche Quellenpublikationen und Repertorien, Bd. 8./
A nagyobb könyvtárak szerte a világban törekednek arra, hogy az állományukba szervesen beépült magánkönyvtárak anyagát feltárják, megírják azok történetét. Így egyszer majd ténylegesen részleteiben lesz dokumentálható a nagyobb bibliotékák története is. A Saale melletti Halleban 1698-ban August Hermann Francke (1663–1727) alapította árvaház (Waissenhaus) rövid idő alatt olyan intézményrendszerré fejlődött, amely egy-egy ember életútját végigkísérte anélkül, hogy el kellett volna hagyni azt. Az árvaház mellett hamarosan elemi iskola, majd különböző szakmunkásképzők működtek, azután gimnáziumi, majd teológiai képzés indult. Mindeme munka támogatására alapult a könyvtár, a nyomda, a műhelyek. Így van ez ma is. A Berlini Fal leomlása után Paul Raabe által újjászervezett Franckesche Stiftungen az árvaház kivételével – igaz óvoda működik – valamennyi intézményét újjászervezte, felújította a könyvtárat, kiépült az Alapítvány nemzetközi kapcsolatrendszere, számos könyvsorozatot adnak ki. A pietizmus kutatásának nemzetközi központja is (Interdisziplinäres Zentrum für Pietismusforschung) az Alapítvány és a Halle-Wittenbergi Egyetem közös vállalkozása.
A könyvtár, az úgynevezett Kulissenbibliothek történeti állományában számos magánkönyvtár található. Brigitte Klosterberg igazgató asszony előszavában megemlít néhány nagyobbat: a németalföldi exuláns Friedrich Breckling (1629–1711), a halberstadti superintendens Justus Lüder (?–1708), a Biblia-kiadó műhelyt alapító Carl Hildebrand von Canstein (1667–1719), a teológus Andreas Achilles (1656–1721), a szlavista Heinrich Milde (1676–1739). Ezen hagyatékok sorában az egyik első a teológus tanár Johann Friedrich Ruopp (1672–1708).
Michaela Scheibe a könyvtár rekonstrukcióját bevezető nagy tanulmányában először Ruopp életútját vázolta, sokat mondó címmel: „Von der Straßburger Orthodoxie zum Halleschen Pietismus”. Ruopp strassburgi születésű volt, az akkor már évszázados múlttal rendelkező Johann Sturm által nemzetközileg is elismertetett gimnáziumban tanult. Ezután a Strassburgi Egyetemen filozófiát hallgatott, de kiváló költőként is ismertté vált (poeta laureatus). 1697-ben ugyanitt teológiát kezdett tanulni (professzora Johann Joachim Zentgraf volt). Nagyon hamar, még ebben az évben elhagyta az egyetemet és Lipcsében az egyetem teológiai karára iratkozott be, az ortodox Johann Benedikt Carpzovhoz. (A szerző határozottan helyesbíti a szakirodalomban újra és újra ismétlődő tételt, miszerint Ruopp Jénában tanult volna.) Mindeddig tehát Ruopp szinte kizárólag csak ortodox lutheránus teológiát tanult (tananyagként: Martin Chemnitz (1522–1586), Johann Gerhard (1582–1637), a strassburgi Johann Schmidt (1594–1658), és az ugyancsak strassburgi exegéta Sebastian Schmidt (1617–1696)). Lipcsében Carpzov mellett csak a pietizmus kritikáját tanulhatta. Ennek ellenére 1698-ban elhagyta Lipcsét és Halléban, az 1694-ben alapított pietista egyetemre iratkozott át. Itt Francke mellett Joachim Justus Breithaupt (1658–1732) és Paul Anton (1661–1730) voltak a tanárai. Ugyanitt, tanulmányai mellett segítségére volt Franckenak az árvaházban. 1699 év végén visszatért szülőföldjére Strassburgba, ahol rövidebb tanítóskodás után lelkész lett.
A strassburgi pietista mozgalmak ekkor indultak az egyetemen és a gyakorló lelkészek között is, Ruopp ezekben az időkben már nagy tekintélynek örvendett a változtatást akarók körében, és ugyancsak ezt ellenző egyházi és világi felsőbbség figyelmét sem kerülte el. Ezután az újító tanárok és lelkészek Elszászt elhagyni kényszerültek, Ruopp Halléba tért vissza (1705), ahol röviddel ezután meghalt.
Könyvtárának két jegyzéke maradt fenn levéltári iratként, összesen 359 kötetet hagyott az Alapítvány könyvtárára. A könyvtár modern teológiai anyag, az 1650 előtti megjelenésűek száma 36, tehát alig 10%. Ezzel szemben a 18 éves kora (1690) után kiadott művek száma 119. Ruopp a szent nyelveken kívül németül és franciául olvasott, így a gyűjtemény nyelvi összetétele is ezt tükrözi (latin 43%, német 42%, francia közel 7%). Tartalmilag teológiai szakkönyvtár (301 kötet teológia), a többi poétika, retorika és történelem. A teológián belül a Biblia kiadásokon (21+12 (bibliai filológia) + 40 (magyarázat)) kívül a homiletika és a polemika érdekelte. Pietista ízlésének megfelelően a lelki épülést szolgáló könyvek száma is jelentős, ezek között lutheránus (49) és katolikus (18) szerzők művei is megtalálhatóak.
A könyveknek csak egy része található meg ma a könyvtárban (92 hiányzik), hiszen az Alapítvány a történelem folyamán sokszor eladta, vagy elcserélte duplumait.
Michaela Scheibe közli mindkét levéltári jegyzék címleírását, majd autopszia alapján, vagy más módon azonosítja a művet. A ma is meglévő kötetek kéziratos bejegyzéseit is közli, de miután általában Ruopp az első tulajdonosa a könyveinek, a proveniencia vizsgálat nem hoz érdekes eredményeket. A kötetet a nemzetközi szakirodalomban megszokott mutatók, és a jegyzékek hasonmása zárja.
Monok István