közlemények

1566-os angol imádságformula a töröktől veszélyeztett Magyarországról. A 16. század angoljait élénken foglalkoztatta a század húszas éveiben kezdődő, de igazán csak a hatvanas években tudatosított török veszedelem. Ezzel már Sir Thomas More, vagyis a humanista Morus Tamás foglalkozott egy, képzelt magyar szereplők párbeszédére írt, „Vigasztaló párbeszéd a megpróbáltatásban” c. hosszabb értekezésében.1 Bár a rendszeres hírlevélre még jónéhány évtizedig várnia kellett az angol közönségnek és a friss külföldi hírekről főleg csak a kancellária értesült hozzávetőleges pontossággal, volt egy csatorna, amin keresztül az átlagpolgár mégis megtudhatott valamit arról, mi történik a nagyvilágban. Informátora az egyház volt, amely elsősorban a megreformált vallás igazát igyekezett az angol hívekben meggyökereztetni. Emiatt lett az Erzsébet-kor első nagy sikerkönyve John Fox Actes and Monuments of these Latter and Perilous Days… című, de általában a Book of Martyrs címen ismert, 1563-ban Londonban kiadott műve. Ez a protestáns szellemiségű „mártírológia” nem csupán a római katolikus egyház válságainak és folyamatos eretneküldözésének szentelt sok helyet, hanem részletesen foglalkozott a bűnös kereszténység büntetéseként felfogott török hódításokkal és a Hunyadiak törökellenes háborúival is. És mivel Fox könyve minden angol protestáns templomban ott volt a Biblia mellett, nem meglepő, hogy ugyanebben az időben az anglikán egyház figyelme is több ízben Magyarország felé fordult.

Már 1564-ből ismerünk egy olyan gyászbeszédet, amelyet Edmund Grindal londoni püspök, későbbi canterbury-i érsek, Ferdinánd császár halálára tartott a Szent Pál székesegyházban. Grindal dicséri az elhunyt törökellenes harcait és némileg Morus szellemében bírálja a magyar királyságot megosztó pártoskodást:

„Ferdinánd király szüntelenül arra törekedett, hogy segítséget kapjon a török ellen, de semmi ilyet nem kapott és egyedül kellett küzdenie ezzel az igen erős tirannussal… továbbá különféle magyar főurakkal, akik összeesküdtek ellene a törökkel (így a Vajdával, akivel összeveszett), ami több gondot okozott neki, mint a török teljes ereje”.2

Grindalnak ezt a beszédét még ugyanabban az évben latinra fordították, hogy azt Anglián kívül is olvashassák; a fordító éppen a már említett John Fox volt. Az essexi egyetem könyvtárának Harsnett-gyűjteményéből nemrégiben előkerült egy olyan nyomtatvány, ami arra vall, hogy Matthew Parker, 1559 óta Canterbury érseke, hamarosan Grindal után felszólítást intézett híveihez, foglalják imáikba a török által megtámadott Magyarországot. Az évszám nélkül kiadott, de 1566-ra datálható mű Nagy Szulejmán utolsó magyarországi hadjáratának idején keletkezett, a címe: A Fourme to be used in Common Prayer, vagyis „A mindennapi imádság idején használandó (imádság)formula”.3 Maga a műfaj nem egészen új, hiszen a londoni püspök már az előző évben kiadott egy hasonló jellegű füzetet, amelyben a töröknek Málta meghódítására irányuló törekvéseiről tudósítja híveit, azzal, hogy ha Málta elesik, ez „további veszélyekkel járhat a kereszténység többi részére”.4 Matthew Parker két oldalas bevezetőjéből viszont kiderül, Canterbury érseke nem csupán jól van informálva a magyarországi helyzetről, de (okkal) tart attól, ha egész Magyarország török kézre kerül, az súlyos következményekkel járhat a kereszténység egészére nézve.

Mielőtt alább fordításban közölnénk Parker szövegének egy részét, érdemes az imádságformula teljes címét (korabeli helyesírással) közölni, annál is inkább, mert az érsek heti három napon ajánlja a híveknek, hogy imádkozzanak a magyarokért. Tehát: „A Fourme to be used in Common prayer, every Sunday, Wednesday, and Friday, through the whole Realme: To excite and stirre all godly people to pray unto God for the preservation of those Christians and their Countreys that are nowe invaded by the Turke in Hungary or elswhere”. Nagyon valószínű, hogy az imádságformula kibocsájtását megelőzte a császári diplomácia segély-kérelme I. Erzsébethez. Ez csak olyan formában talált meghallgatásra, hogy a királynő néhány angol katonatisztnek engedélyezte, hogy csatlakozzanak Miksa császárnak a török ellen tervezett hadjáratához – tudjuk, hogy például Sziget elestekor a császári táborban több angol tiszt tartózkodott, akik aztán a fegyverszünet megkötése miatt mégsem tudtak részt venni a háborúban. Ami Sziget elfoglalását illeti, arról Petrus Bizarri informálta az angol kancelláriát 1566. október 27-én küldött levelében.5

Matthew Parker az imádságformula bevezetőjében először beszámol a keresztény erők máltai győzelméről, majd így folytatja:

„A török… akit a gonosz szándék és a bosszúvágy ösztökél, most szárazföldön behatolt a Magyar Királyságba (amelyik hosszú időn át az egész kereszténység igen erős várfala és védelme volt), sokkal szörnyűbb módon és iszonyúbban, nagyobb sereggel és erőszakkal, mint akár tavaly, akár bármikor korábban az ember emlékezetében. Mivel a mi országunk, amely távol esik tőlük, nem képes segíteni nekik időben emberrel, nyújtsunk legalább szellemi segítséget, azaz őszinte, szívbőljövő és buzgó imádsággal forduljunk értük a hatalmas Istenhez, hogy adjon erőt a Császár őexcellenciájának”.

Az, hogy Parker mennyire tisztában van a magyarországi helyzettel és a teljes török hódítás várható következményeivel, a következő részből világlik ki:

„És ha a hitetlenek [vagyis a mozlimok], akik már most is uralják ennek az igen jóravaló és erős királyságnak a nagyobbik részét, felül tudnának kerekedni az egész országon (amit ne adjon Isten), az egész maradék kereszténység szinte meztelen marad, nyitott az előbb emített vad és igen kegyetlen ellenség, a török beütései és hadjáratai előtt, az egész kereszténység legszörnyűbb veszélyére.”

Ezután három zsoltár és két erre alkalmazható imádság, valamint egy „litánia” következik. Az egyik imában határozott utalás van a küszöbön álló magyarországi harcokra:

„Adj szolgádnak, a Császárnak és a vele együtt összegyűlt keresztény seregnek elég erőt és bátorságot, hogy mi és ők, akik boldogan nevezik magukat kereszténynek, kinn békében és bensőjükben hangos dicsérettel illethessük és dicsőíthessük szent neved mindörökké”.6

1566 gyászos év a magyar történelemben. Hiába imádkoztatta Matthew Parker a protestáns angol hívőket, Szigetet mégis bevette a roppant túlerőben lévő török. De vajon a kereszténység féltésén kívül mi késztethette Canterbury érsekét arra, hogy egy katolikus uralkodó győzelméért fohászkodjon? A Habsburgokkal való szövetség ekkoriban az angol külpolitika egyik fontos céljának látszott, tárgyalások folytak Károly főherceg és I. Erzsébet lehetséges házasságáról, amelyek végül Sussex Earljének 1567-es bécsi látogatásával fejeződtek be, ahol az Earl kitüntette ugyan Miksa császárt a Térdszalagrenddel, de a házasság ügyében – a két fél vallásának különbözősége miatt – nem tudott dűlőre jutni.7 Mivel a királynő az angol egyház feje volt, s az ő udvari nyomdája adta ki az imádságformulát, nyilvánvaló, hogy 1566 folyamán egy percre ezért is fordult legmagasabb rangú főpapjának, Matthew Parkernek teljes figyelme a törökkel harcoló Magyarország felé.

Gömöri György

---

közlemények

A Dunántúli Református Egyházkerület 17. századi zsinatainak protokolluma (1612–1658). A protestáns egyházak legfontosabb dokumentumai közé tartoznak a zsinati jegyzőkönyvek. Különösen azok az elsőrangú, néha pótolhatatlan források, amelyek a reformáció első évszázadaiban keletkeztek. 16. századi zsinati végzéseket tett közzé Kiss Áron.[1] Az evangélikus egyház zsinatairól az egyik legrégibb jegyzőkönyv a „Protocollum Synodale Superintendentiae Transdanubianae 1608–1642”;[2] az erdélyi református zsinatokról a „Consistorialia”,[3] a dunántúli reformátusságról a most ismertetendő jegyzőkönyv. Többnek „különleges” sorsa volt, hiszen a századok során sokat hányódtak, megsérültek. Például az erdélyi zsinatok végzéseit tartalmazó eredeti jegyzőkönyv elégett Nagyenyeden, amikor 1848 januárjában kigyulladt a püspöki levéltár,[4] csak másolatban maradt fent. A Dunántúli Református Egyházkerületnek, bár sokáig elveszettnek hitték, megmaradt e fontos irata. A dokumentum jelenleg az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár Batthyány-gyűjteményében található.[5]

A jegyzőkönyv 912 lapból áll, nincs mind teleírva, az utolsó bejegyzés az 504. lapon található. 18. századi tartalomjegyzéke 44 lap, ez nincs befűzve. A címlapon a következő olvasható:

Anno MDCXII: 19 et 20 die mensis Junii post meam (J. Canisai) in ecclesiam Papensem commigrationem quatriduo celebrata est synodus in civitate KEÖRMEND in qua Venerabilis Vir D. Stephanus Pathainus aulicus tum temporis Spectabilis ac Magnifici D. d. Francisci de Batthian concionator in Szalonoc (loco admodum Venerandi superintendentis D. Stephani Beythe post mortem) in Superintendem Ecclesiarum.

Az utolsó zsinatot, amelyről bejegyzés készült, 1658. június 15-én tartották Pápán.

A kötet láthatólag több kéz munkája. Több zsinati feljegyzés első lapja díszes. A jegyzőkönyv nem a zsinatokon készült, hanem az ott írt jegyzeteket másolták utólag a könyvbe. Az 1640-es és 1650-es években tartott egyházkerületi gyűlések iratai közül sok hiányzik, ezek számára üresen hagytak több lapot. Az 1657. április 24-én tartott zsinat összehívólevele és a november 1-jén lezajlott tanácskozás eredeti feljegyzései is megtalálhatók a Főszékesegyházi Könyvtárban.[6]

A jegyzőkönyvet Kanizsai Pálfi János kezdte el vezetni Pathai István püspöksége alatt.[7] Az első feljegyzés az 1612-ben június 19-én és 20-án tartott körmendi zsinatról való. Bár Kanizsai már 1612-től írta az eseményeket, hivatalosan csak az 1617. május 1-jén, a Köveskúton tartott zsinaton bízták meg a jegyzői feladatok ellátásával. Utána Czeglédi Szabó Pált tették meg jegyzővé, majd Gál Imre írta tovább a kötetet, aki – mint két elődje –, püspök lett (1649–1655), de az ő püspöksége alatt csak az 1649-es és 1655-ös zsinatokat jegyezték be. A kötetet a jegyző, majd az 1650-es években már a püspök őrizte.

Kanizsai feljegyzései kezdetben szűkszavúak, később egyre részletesebbé válnak. Minden esetben leírta a zsinat helyét és pontos idejét. Ezután következett a zsinaton résztvevők névsora. A lelkészeket egyházmegyénként sorolta fel. Ez alapján nyomon követhetjük az egyházkerület változásait, amit Thury Etele a dunántúli superintendentiáról írt művében részletesen bemutatott. A prédikátorok mellett feltüntették szolgálati helyüket is, így könnyen ki lehet következtetni, hogy ki hol mennyi ideig volt lelkész, vagy volt-e betöltetlen állás. A jelenlévők után a hiányzók nevei következnek. A zsinatokról csak indokoltan és igazoltan lehetett távol maradni. Végül a lelkésznek avatandók neveit találjuk meg és azokat a tételeket, amelyekről vitatkozniuk kellett felszentelésük előtt.

Lejegyezték a zsinatok különféle határozatait, áthelyezéseket, intéseket. Mivel a zsinat az egyházi bíróság legfőbb fóruma volt, itt került sor a házassági perek elintézésre is. Érdekes, hogy a gyűléseken hozott törvényeket sem Kanizsai, sem a többi jegyző nem írta bele a jegyzőkönyvbe.      A protokollumban nemcsak a zsinatok eseményeit jegyezték fel, hanem olyan eseményeket is, amelyek az egyházkerületben történtek vagy a superintendencia életét érintették. Így „annalesként” is működött a dokumentum, és ezért kerültek bele 1619-es pozsonyi országgyűlés eseményei vagy 1646-os szatmári nemzeti zsinatról küldött levél.

A zsinatok nagy részét Pápán, Németújváron, Körmenden, Köveskúton, Komjátiban és Szentlőrincen tartották.

 

Amint már említettük, a jegyzőkönyvet Esztergomban őrzik. A katalógusban található feljegyzés szerint Batthyány Lajos körmendi birtokáról került az esztergomi érsek birtokába.[8] Ám ez a feljegyzés valószínűleg téves, mert a Csáky Miklós érsek halálakor felvett jegyzékben már a következő tétel található: Synodi Calvinistarum in Hungaria celebratae in manuscripto.[9]

A protokollum vagy a gályarab prédikátorok idején kerülhetett katolikus kézbe, amikor két vizsgálat is volt Pápán, 1671-ben és 1674-ben, vagy 1725-ben, amikor az Esterházyak elvették a pápai gyülekezet anyakönyvét.[10] 1671 elején még Pápán lehetett a jegyzőkönyv, mert Kocsi Csergő Bálint, aki akkor a református iskola rektora volt, így írt: „Este hét óra után a ház asztalánál két könyökére támaszkodva olvasta a zsinatok végzéseiről szóló könyvet.”[11]

A dunántúli zsinatok jegyzőkönyvével Thury Etele foglalkozott a század elején, ő látott neki a kiadásának. A közléssel – szinte kizárólagosan a Protestáns Egyháztörténeti Adattárban – az 1628. június 27-én Pápán tartott zsinatig jutott el. Az 1908-ban megjelent VII. évfolyamban adta ki az 1612 júniusától az 1617 szeptemberéig tartott zsinatok iratait. Ebben az időszakban összesen 12 konzisztóriumot tartottak: Körmenden, Komjátiban, Pápán, Köveskúton, Szécsényben és Szentlőrincen. A VIII. évfolyamban az 1618 januárjától az 1622 novemberéig terjedő időszak feljegyzéseit találjuk. A IX. évfolyamban három feljegyzést találunk az 1619-es pozsonyi országgyűlésről, itt található továbbá az 1623 augusztusától 1628 júniusáig rendezett gyűlések anyaga is. Ezek mellett Thury még kiadta az 1630. június 18–19-én Pápán tartott zsinat kánonjait, az 1633. május 8-i zsinat katalógusát és az 1643. évi május 19-én és 20-án tartott csöglei zsinat jegyzőkönyvét.[12]

Az 1630-as pápai zsinat végzéseit Mokos Gyula is megjelentette.[13] Ezek a kánonok Kanizsai Pálfi-törvények néven is ismeretesek lettek: Articuli Ecclesiarum Orthodoxorum per Joannem Paulidem Caniseum.[14]

Függelékként közöljük a protokollum tartalmát, s jelezzük, hogy melyik rész kiadott (és hol), illetve melyiknek nincs még szövegkiadása.

Függelék

A 17. századi dunántúli református zsinatok protokollumának tartalma

Simon Szilvia

---

közlemények

Egy népfelvilágosító mű 1775-ből. A 18. század utolsó harmadában, a felvilágosodás eszméinek hazai elterjedése, valamint a felvilágosult abszolutista kormányzat közegészségügyi és oktatásügyi viszonyainkat javítani kívánó intézkedései következtében indult meg a magyar nyelvű népfelvilágosító könyvek kiadása. A magyar nyelv használata gyakran a művek előszavaiban is megfogalmazott széles körű ismeretterjesztő, felvilágosító szándékot mutat. E könyvek kifejezetten gyakorlati céllal íródtak. Szerzőik a babonák, a tudatlanság felszámolását, a hasznos ismeretek terjesztését tűzték ki célul. Többségük a helyes paraszti gazdálkodás kérdéseivel, az egészség fenntartásának szabályaival, a csecsemőápolással és a gyermekneveléssel foglakozik, de vannak köztük a nép általános műveltségének emelésére szolgáló művek is. Ezek sorába tartozik Molnár János jezsuita szerzetesnek a felvilágosodás eszmeköréből táplálkozó, népfelvilágosító céllal írott munkája, amely 1775-ben jelent meg Pásztorember, vagy a pásztorok tanításáról két könyv címmel, Pozsonyban, Landerer Mihálynál.

Molnár János a magyar felvilágosodás korának egyik méltatlanul mellőzött, sokoldalú tudósa, a magyar nyelvű tudományos és ismeretterjesztő irodalom egyik első művelője, aki tanári tevékenységével, tudományos munkásságával, egész életével szolgálni kívánta hazáját. Kortársai, Kazinczy, Baróti Szabó Dávid, Horváth Ádám, Virág Benedek ismerték és elismerték, Révai Miklós mesterének, Ürményi József, akinek tanára volt, példaképének tekintette. Az utókor azonban nem becsülte őt érdemei szerint. Egyetlen rövid, és tévedésekkel teli életrajz látott napvilágot róla 1896-ban1. Zemplén Jolán2 ugyan kimerítően és tudományos alapossággal elemzi fizikáját, ám többi művéről, még a teológiaiakról sem készült érdemi méltatás.

Kép nem maradt fenn róla, de 1787-ben Kazinczy – aki Szepesváralján látogatta meg – ilyennek látta: „Szálas, csontos férfi, nyájas, beszédes, ömledező, de aki soha nem nevete…”3 Egy későbbi visszaemlékezésben pedig ezt olvashatjuk: ,,magas, inkább sovány, mint hízott, barnahajú ember volt. Mindig komoly, de éppen nem mogorva, tekintete nyílt és élénk, társalgása mindenkivel szemben nyájas; akit egyszer megszeretett, ahhoz mindvégig ragaszkodott.”4

Életútja nem bővelkedik különös fordulatokban. A Győr megyei Csécsényben született 1728-ban egy szegény molnármester fiaként. A győri és a pozsonyi jezsuita gimnáziumban tanult. 1745. október 15-én lépett a jezsuita rendbe. Bécsben, Szakolcán, Grácban és Kassán folytatta tanulmányait, közben azonban a rend hagyományainak megfelelően tanított is, Sárospatakon, Kassán, Esztergomban, Budán és Nagyszombatban. 1756-ban ismét Grácba küldték, hogy teológiai tanulmányait befejezze. Négy évet töltött itt. 1759-ben szentelték pappá Nagyszombatban. Megtanult németül, franciául, de tudott latinul, görögül és héberül is. 1759–1767-ig Nagyszombatban etikát, retorikát és bölcseletet, később Kolozsváron, Győrben, Budán és Nagyváradon teológiát tanított. A rend feloszlatása után néhány évig szülőfalujában lelkészkedett. 1776-ban kinevezték a budai királyi akadémia igazgatójává, és az egyetemi tanács assesorává. A kortársak szerint kiváló tanár volt.5 1784-ben II. József szepesi kanonokká nevezte ki. Húsz évet töltött itt elvonulva, csendes, de folytonos munkában. A szepesi káptalan irattárában található feljegyzések szerint minden idejét, olvasással és írással töltötte.6 Itt halt meg 1804-ben, 76 éves korában. Hatalmas életművet hagyott az utókorra, amelyben fordításokat, egyháztörténeti,7 dogmatikai,8 hitvédelmi9 műveken, egyházi beszédeken10 kívül természettudományi,11 építészeti,12 pedagógiaelméleti műveket,13 tankönyveket és közművelődési célokat szolgáló munkákat is találunk. Kéziratban maradt egy a magyar történelmet bemutató tankönyve is.14

Az 1775-ben megjelent Pásztorember, vagy a pásztorok tanításáról két könyv című munkájának megírását az ajánlás szerint Petrovszky Sándor lovas főhadnagy szorgalmazta, és megjelentetését is ő tette lehetővé. A szerző a mecénást „a köz jó nagy gondú és érdemű nevelőjének” nevezi.15 A bevezetésben arról ír, hogy a főhadnagy egy beszélgetés során Faludi Ferenc műveire utalva kifejtette,16 hogy születtek művek a „nemes emberről”, az „udvari emberről”, de a szegény „Pásztor Emberről”, aki „Istennek, Embernek, Hazának” oly sok hasznot hajt munkájával, megfeledkeztek. Pedig nagy mulasztás a pásztorokat tudatlanságban, tanítás nélkül hagyni, hiszen ők értelmes emberek, és a haza hasznos polgárai. A szerző hangsúlyozza, hogy Isten a szegény embereket is szép elmebéli tulajdonságokkal ruházta fel, és az, hogy nem tanulhatnak, nem az ő bűnük. Molnár János maga is szegény sorból származott, és soha nem tagadta meg azokat, akik közül jött, nekik akart használni, ismereteket nyújtani ezzel, és a többi ismeretterjesztő művével is.

A pásztoremberekhez szólva kiemeli, hogy a könyv olyan hasznos munka, amelyet minden egyszerű ember, akit az Isten józan elmével ruházott fel, megért. Javasolja, hogy közös „kenyerezés”, „pipázás”, „faragás” közben, aki olvasni tud, olvassa fel a többieknek a könyvet. Igaz, „ritka a Pásztorok között, aki olvasni tudjon”, jegyzi meg a szerző, ezért a pásztorok gazdáihoz és gazdasszonyaihoz fordulva őket kéri, hogy „mulatság gyanánt vagy egyenes ösztönzéssel” olvassák fel a könyvet a „mezei tselédek jobbítására.”

Hosszasan fejtegeti, hogy mennyivel többet érnének el a gazdák a szegény írástudatlan nép nemesítése terén a szép szóval történő oktatással, erkölcsnemesítő, tudást növelő könyvek felolvasásával, „mint a pattogó, durva fenyegetődéssel.”

A könyv első része a pásztorok Isten, a második része az emberek előtti megbecsüléséről szól. Bibliai történeteken keresztül mutatja meg, miért választott nép Isten szemében a pásztoroké. Példákkal bizonyítja, hány vitéz, fejedelem és próféta került ki a pásztorok közül.

A második részben a szerző leírja, milyen sokféle dolgot köszönhet a nemzet a pásztoroknak. Az ő érdemük az asztalra kerülő „jó ízű hús”, a „meleg ködmön”, a „tsizma”, de a „vitéz gyors paripája” is. A pásztor alapvető dolga az állatok őrzése, nevelése, de ezen kívül más módon is elősegítheti hazája és önmaga boldogulását. Ha „elkerüli a lélekvesztő henyélést”, marad ideje olyan tevékenységek megtanulására, amelyek „a Pásztornak első dolgával is egybe-férhetnek.” Az állatok őrzése közben a mezőn a pásztorok foglakozhatnának háló fonással, vagy a „fából készülő sok féle edénynek, kalánnak, tányérnak, vedernek, igának, járomnak” készítésével. Ezek a mesterségek könnyen megtanulhatók, és egy értelmes ember hamar elsajátítja a fogásokat.

A szerző javasolja, hogy az egyes vidékeken a pásztorok vezető emberei tartsanak tanácskozást, nézzenek körül, mit készítenek a környékbeli mesteremberek, mit árulnak a kereskedők, „s gondolják meg: nem lehetne é egyik Pásztornak az egyik Mester–ember példája szerént, a másiknak, s a többinak egyebek nyomdoka-ként valamit próbálni, s arra szoktatni kisded kortól a fiatalabb Pásztorokat?”17 Nézete szerint egyszerű módon, de szorgalommal és kitartással számos hasznot hozó egyéb tevékenységet is megtanulhatnának és végezhetnek a pásztorok napi munkájuk mellett. Ilyen például a gyógynövények gyűjtése, szalmából, vesszőből használati tárgyak készítése. „Jobbulni kell, igyekezni kell”, vallja a szerző, és ennek egy lehetséges útja az új dolgok megtanulása. Ez a szép hasznot is hozó tevékenység kettős értékű. Egyrészt az eladott árúkból befolyó összeg segíti a pásztor és családja megélhetését, másrészt elvonja őket olyan nem kívánatos dolgoktól, mint az ivás és a henyélés.

Köztudott, hogy a pásztorok sok időt töltenek a mezőn éjjel és nappal. Ezt az időt sokan elvesztegetik, pedig lelkük épülésére, a természet megfigyelésével is eltölthetnék. Ebben kíván nekik segítséget nyújtani a Molnár János azzal, hogy a természeti jelenségeket közérthető stílusban, de tudományos alapon magyarázza, éppen azért, hogy a pásztorok megértsék ég és a föld titkait, változásának okait. Úgy gondolja, hogy a pásztorok a Nap, a Hold, a csillagok, a szivárvány, a szél, a tűz szemlélését tudatosabban végezhetik, ha vannak bizonyos alapvető ismereteik ezekről, és nem csak a tudatlanságból eredő babonákra hagyatkoznak.

A szerző kora új természettudományos eredményeit felhasználva magyarázza a Nap járását, a holdtölte és a holdfogyatkozás jelenségét, az „bújdosó tsillagok” mozgását, a szél keletkezését, a szivárvány megjelenésének okait, a villámlást és a mennydörgést, az árapályt a tűz és a víz, a meleg és a hideg, a fény, a színek problémakörét, a „levegőég” tulajdonságait, a szélmalom működését, sőt az elektromosságot is. Ezek mind olyan jelenségek, amelyekkel a pásztor nap-mint nap találkozik. Molnár János fontosnak tartja, hogy mindezekről pontos, és tudományosan megalapozott fogalmai legyenek a mezőn élő embereknek. Értsék a jelenségek okait, és ne féljenek olyan dolgoktól, amelyek egyszerű érvekkel magyarázhatóak és így mindenki számára érthetőekké válnak. Részletesen ír például a Napról, mely „néha egyenesebben és meredékesebben, néha pedig harántékosabban ereszti a földre a sugárit. Emekkor több sugár el-tsúszik a fejünk fölött, s a földbe bé nem ereszkedik, azért télen, amikor történik, kevesebbet melegíti a földet. Nyáron ellenben, minthogy nagyobb karikát vet fejünk fölött, tovább melegít, s egyenesen több sugárt ereszt a földbe, azért melegebb sokkal a föld. Az a melegség meg-indítja a föld nedvességét, meg-aprítja s alkalmatossá teszi, hogy azt a gyökér magához szíjja. Így nevekedik a fű, a fa…”18 A szivárvány jelenségének magyarázatakor például nem felejti el megjegyezni, hogy „gyermek költemény, hogy a szivárvány embert vagy békát szí maga felé.”

A természetben élő pásztor szoros közelségben él az állatokkal. A szerző véleménye szerint fontos, hogy aki állatokkal foglakozik, ismerje is azokat. Szórakoztató, egyszerű formában, de mégis tudományos alapossággal tárgyalja a különböző állatok tulajdonságait. Érdekességképpen ír olyan, nálunk nem honos állatokról, mit például az elefánt, a tigris, az oroszlán, a párduc, a teve, a majom, a strucc, de a könyv e részének gerincét az itthon ismert állatok leírása adja. Ír a medvéről, a farkasról, a lóról, a rókáról, a szamárról, a kutyáról, a sünről, a borzról, a mókusról, a vidráról, a menyétről, a hangyáról, a gólyáról, a galambról, a hollóról, a tyúkról, a fecskéről, a harkályról, a sasról, a méhekről. Az állatok külső és belső tulajdonságain, hasznán és kárán kívül érdekes és tanulságos történetekkel is fűszerezi a szerző ezeket az ismertetéseket.

Külön hangsúlyozza, hogy könyve olvasása hasznos, de szórakoztató is, és ami ennél fontosabb, továbbgondolásra, közös beszélgetésekre serkentő. Munkája végén olyan könyveket sorol fel a szerző, amelyek a szegény, iskolázatlan embereknek érthetőek és hasznosak.

Fehér Katalin

---

közlemények

Goró Lajos leírása 1826-ból a nápolyi dóm két magyar vonatkozású síremlékéről. Az erdélyi születésű Agyagfalvi Goró Lajos (1786–1843) hadmérnök[18] tevékenysége a 20. század első feléig Magyarországon többé-kevésbé ismert volt,[19] az újabb hazai életrajzi és általános lexikonokból azonban neve már sorra kimaradt (Magyar Nagylexikon, Új Magyar Életrajzi Lexikon, Révai Új Lexikona). Pompeji régészeti emlékeit ismertető könyvének említésével napjainkban gyakrabban találkozunk külföldi tudománytörténeti munkákban és antikváriumok internetes honlapjain, mint hazai publikációkban.

Goró Lajos 1802 szeptemberétől a bécsi katonai mérnök-akadémián tanult,[20] 1805 szeptemberében mérnökkari kadét (Ingenieur Corps Cadet), 1807-ben főhadnagy (Oberlieutenant) lett. 1809-ben, a napóleoni háborúk idején, részt vett az asperni csatában, illetve a pozsonyi hídfő védelmében. A művészet és irodalom iránti korai érdeklődésének jele 1809-ben Pozsonyban megjelent „Eggy ének Aspern ütközete után” című költeménye, amelynek mottójául Kisfaludy Sándor (Himfy) és Csokonai Vitéz Mihály verseiből vett sorokat választott.

1813 és 1815 között Itáliában, majd 1816 elejétől Dalmáciában (Spalatóban) szolgált. Dalmáciai tartózkodása alatt rendszeresen tanulmányozta Spalato, Salona és a környék római emlékeit. 1821-ben Nápolyba vezényelték, ahol – felettesei, Johann Frimont[21] és Hrabovszky János támogatásával – Pompeji romjait mérte fel és rajzolta le. 1824–25 körül – nemcsak régészeti tárgyú írásaival – a Josef Hormayr által szerkesztett bécsi Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst nápolyi tudósítója volt.

1825-ben Bécsben kiadott, rézmetszetekkel és litográfiákkal illusztrált Wanderungen durch Pompeji című könyvét[22] a honi újságok, folyóiratok az európai műveltséghez, tudományossághoz való felzárkózás követendő példájaként üdvözölték.[23] Goró tevékenységére, illetve személyes kutatási tapasztalatokra támaszkodó régészeti szakmunkájára a korabeli külföldi sajtó is felfigyelt.[24] A hazai újságok néhány évvel később hazafias büszkeséggel adták hírül, hogy Goró Lajosnak,

„ki a’ Herkulanumi régiségek’ ásásairól írott, ’s némelly Felségektől is szép jutalmakra érdemesített tudós munkája által nevét egész Európában híressé tette” az uralkodó „kegyelmesen megengedni méltóztatott, hogy elvállalhassa azon Diplomákat, mellyeket neki, mint tagjoknak a’ Nápolyi Burbon-Herkulanumi Akadémia, és a’ Római Archeológiai Társaság küldött.”[25]

Goró Nápolyból alkalmanként a magyar sajtónak is küldött beszámolókat. A bécsi Magyar Kurir a Vezúv 1822-es kitöréséről szóló sorozatát közölte,[26] a Tudományos Gyűjtemény 1826. évi VIII. kötetének Régiségek rovata pedig a nápolyi dóm két magyar vonatkozású síremlékét ismertető tudósítását.

1829-ben visszakerült Erdélybe, ahol a császári katonai építészeti igazgatóság munkatársaként részt vett a kolozsvári laktanya tervezésében.[27] 1835-ben őrnaggyá léptették elő,[28] majd 1836-tól Nagyszebenben illetve Temesváron a hadmérnökség területi igazgatójaként (Fortifications-Districts Direktor) szolgált. János főhercegnek, a General Genie Direction vezetőjének küldött hivatali jelentéseiben alkalmanként történeti és régészeti ismereteit is kamatoztatta.[29] Könyvtárát, Tiziano Danae című festményének Itáliában készült másolatát és több mint 400 darabból álló antik pénzgyűjteményét az 1842-ben megalapítani szándékozott Erdélyi Múzeumra hagyta.[30] 1843-ban – néhány hónappal nyugdíjba vonulása után – Nagyszebenben halt meg.[31]

w

A nápolyi síremlékekkel foglalkozó írásában Goró figyelmét elsősorban Nagy Lajos király öccsének, a politikai ellenfelei által 1345-ben meggyilkoltatott András hercegnek a sírkövére összpontosította, de hazai vonatkozása miatt megemlíti azt az 1599-ben készült, az elhunytak szobrával díszített síremléket is, amelybe I. Károly, Martell Károly és Habsburg Clementia hamvai kerültek.

 

„Egy hazánkat illető történetnek emlékét, melly itt Europának legdélibb szegeletében sok más számtalan monumentumok között mintegy elrejtve fekszik, méltó hogy Magyar hazánk közelebbről esmerje.

Hogy Nagy Lajos Királyunknak testvér öttse, András millyen erőszakosan ölettetett meg 1345-ben Johanna gonosz feleségétől az Aversai akkori Királyi Kastélyban (most Kaszárnya), azt mindenki tudja. Az is esmeretes, hogy az ablakon kihányt holt testét Ursus Minutulus Nápolyi Kanonok tisztességesen eltemette. De hová? mitsoda emlék és sír-írás fedi hamvait ezen szerentsétlen ifjú fejedelemnek? az talán hazámban még esmeretlen.

Ezen Magyar Királyi Hertzegnek hamvai feküsznek az ide való Sz. Januárius püspöki templomban, a’ sekrestye ajtaja mellett jobbra. Emlék-köve négy szegletű fejér márványból van szépen kifaragva. Közepét egy párkány, szegeleteit négy tzimer-mező ékesíti. A’ felső két mezőbe, melly tojás kerekségű, ’s mellyet egy gerenda balról jobbra két egyenlő részre oszt, négy liliom vagyon kivágva. Az alsó két tzimer-mező karika formájú, egyikben balról egy koronázott – a’ másikban egy pikkelyes oroszlány van.

Ezen emlékkő felső részébe a’ két tzimer között ezen sír-írás vagyon nagy római betűkkel tisztán bevágva:

Andreae Caroli Uberti Pannoniae Regis Filio

Neapolitanor. Regi

Joannae Uxoris Dolo et Laqueo necato

Ursi Minutuli Pietate hic recondito

Ne Regis corpus insepultum sepultumve facinus

Posteris remaneret

Franciscus Berardi F. Capycius

Sepulcrum Titulum Nomenq.

p. (posuit)

Mortuo annor. XIX.

MCCCXLV.

XIV. KL Octob.

NB. A’ Capycius familia máig is él, és most olaszul Capecce a’ neve. Capycius Ferentz is Nápolyi kanonok volt.

Ezen emlék előtt a’ földön egy vizerányú párkányos fejér márvány táblán még e’ következendő újabb sírírást lehet olvasni:

Andreae Pannoniae Regis ossa

Proximo in tumulo jam quiescentia

Ut parieti terrae motu concusso

III. Kal. Decembres MDCCXXXII

Reficiendo Locum darent

Franciscus Cardinalis Pignatellus

Saeri S. B. E. Cardinalium Collegii Decanus

Archiepiscopus Neapolitanus

Hic decenter componenda mandavit

X. Kal. Mart. MDCCXXXIII.

Ugyan tsak ezen Templom fő ajtaja felett belőlről még ezen emlékírás vonja az idegen’ figyelmét magára:

Carolo I. Andegavensi Templi hujus Extructori

Carolo Martello Hungariae Regi

Et Clementiae ejus Uxori Rudolphi I. Cesaris F.

Ne Regis Neapolitani ejusque Nepotis

Et Austriaci sangvinis Reginae

Debito sine honore jacerent ossa

Henricus Gusmanus Olivarensium Comes

Philippi III. Austriaci Regias in hoc Regno

Vices Gerens

Pietatis ergo posuit anno Dom. MDIC.

Ezen emléket, melly elébb a’ fő Oltár mellett volt helyheztetve, az említett két Károly és Clementziának fejér márványból faragott oszlop-képei ékesítik.

Nápolyból, Aprilis 10-dikén 1826.

Közli Goro Lajos,

Cs. Kir. Ingenieur Kapitány.”[32]

András herceget, I. (Anjou) Károly Róbert magyar király és Lokietek Erzsébet kisebbik fiát, Nagy Lajos öccsét gyermekkorában eljegyezték Róbert nápolyi király lányával, Johannával. Bár a herceg fiatal éveit a nápolyi udvarban töltötte, kapcsolata Johannával nem volt harmonikus. Róbert király halála után Johanna elérte a pápánál, hogy férjét, Andrást ne koronázzák királlyá. Mivel Nagy Lajos és anyjuk, Erzsébet királyné sikerrel sürgette a pápánál András megkoronázását,[33] 1345. szeptember 18-án a nápolyi trónra igényt tartó politikai ellenfelei egy vadászat alkalmával az aversai kastélyban megfojtatták az ifjú herceget. Nem sokkal később Nagy Lajos – öccse meggyilkolását megbosszulandó – két – végeredményben sikertelen – hadjáratot indított a nápolyi királyság ellen.

A meggyilkolt András herceg Durazzói Károly által Nápolyba szállított holttestét – mint a Goró által közölt sírfeliratból is kiderül – Ursillo (Orso) Minutolo nápolyi kanonok temettette el a San Gennaro székesegyház Szent Lajos-kápolnájában. A Minutolo által állított síremlék nem maradt fenn, a Goró által leírt, ma is meglévő barokk fehérmárvány síremléket Francesco Capece (Capycius) nápolyi kanonok, mirabellai apát állíttatta.[34] András hamvait 1733-ban – az előző évi földrengés okozta károk helyreállításakor – az akkori kardinális, Francesco Pignatelli a sekrestye elé helyeztette át. Ennek emlékét – Goró erről is említést tesz – a padlóba helyezett márványtábla örökítette meg. A Capece-féle sírkő jelenleg a nápolyi dóm északi mellékhajójának falában található. A sírfeliratot[35] tartalmazó felső tábla két oldalán András herceg liliomos címere, az alatta lévő tábla két szélén a Minutolo család oroszlános címere látható. A két márványlapot mai helyére feltehetően a 20. század elején falazták be.[36] (1. kép)

 

 

A Goró által említett másik síremlékben nyugvó Martell Károly Magyarországi Mária nápolyi királyné[37] fia volt. Az 1257 körül született Mária, IV. Béla unokája, V. István és Kun Erzsébet lánya, 1270-ben II. Anjou (Sánta) Károly feleségeként került Nápolyba, ahol 53 évig uralkodott. 1271 márciusában született fiának, Martell Károlynak sikertelenül igyekezett megszerezni a magyar trónt, a ki- rályfi azonban – mint a nápolyi síremlék feliratából is kiderül – felvette a Magyarország királya címet. 1292-ben Mária lemondott a magyar koronáról fia, Martell Károly javára, mivel azonban a herceg 1295 augusztusában elhunyt, a királyné unokáját, Martell Károly fiát, a 12 éves Carobertót, a későbbi Károly Róbertet küldte 1300. április 16-án trónkövetelőként Magyarországra.[38]

 

I. Károly, Martell Károly és Habsburg Clementia síremléke a nápolyi San Gennaro székesegyházban

 

Habsburg Clementia, I. Rudolf lánya 1269 körül született, 1287-ben ment férjhez Anjou Martell Károly nápolyi herceghez, s 1293-ban halt meg. Az ő gyermekük volt tehát az 1308-ban magyar királlyá koronázott Károly Róbert. A közös síremlékben nyugszik még Anjou I. Károly nápolyi király, Martell Károly apai nagyapja.[39] A három korábbi uralkodó hamvait – mint a sírfelirat jelzi – Enrico di Guzman nápolyi alkirály, Olivares grófja 1599-ben helyeztette át a dóm Szent Lajos kápolnájából a homlokzat középső belső kapuja fölé épített síremlékbe. A késő-manierista márványsíremléket, melyet az 1592-től haláláig, 1607-ig Nápolyban tevékenykedő Domenico Fontana építész és mérnök készített, a sírban nyugvó három fejedelmi személy trónon ülő alakja koronázza,[40] s a magyar címer is ékesíti. (2. kép)

 

A síremlékeket a nápolyi városismertetések a 17. század eleje óta említik.[41] A 19. századi hazai említések egy része – Goró írásához hasonlóan – Itáliában utazgató honfitársainknak a magyar vonatkozású emlékek iránti érdeklődéséhez kapcsolódik. Ezek az utazók azonban – Goró kivételével – csak András síremlékéről tettek említést. A S. Gennaro-templomban – olvashatjuk Hoványi Ferenc 1851-es útleírásában – „hosszas keresés után végre feltalálók szerencsétlen Andrásunk egyszerű sírkövét a sekrestye ajtaja mellett balra.”[42] Simonyi Ernő hazánkfia – írja 1868-ban a Századok szerkesztője – Nápolyban megtekintette és leírta Nagy Lajos testvéröccsének, „a női ármány áldozatává lett Endrének hamvait” az érseki templomban, s „epitaphiumát Rómerhez írt levelében közli. E felirat az egyház falába, hová András temettetett, márványtáblára van vésve…” Simonyi a felirat szövege mellett közli azt is, hogy „az 1732-iki földrengéskor a székesegyház falai megrepedezvén, a kijavításkor Endre hamvai fali sírjából kivétettek, és mellette, a templom talaja alá helyeztettek el, mint a fölöttük lévő következő, szintén márványlapba vésett felirat tanúskodik.”[43]

A Szent Januarius templomban „jobbra a főoltártól, a sekrestye mellett van Andrásunk síremléke” – írta Zádori Ev. János is ugyanebben az évben a Magyar Sionban közölt olaszországi útleírásában – „kit álnok felesége, Johanna 1345. Aversában meggyilkoltatott.” Közli a sírfeliratot, majd hozzáteszi: „Szép tőlük, hogy az ítéletnapig hangzó szavakat a kő által is beszélni engedik.”[44] Azt, hogy elsősorban a tragikus történet ragadta meg a Nápolyba látogató Kovács Mihály festő érdeklődését is, jelzi, hogy naplószerű életrajzi feljegyzéseiben közölte a sírfelirat magyar fordítását.[45]      A 19. század második felében a nápolyi dóm magyar vonatkozású síremlékeiről – köztük András hercegéről is – mint az Archaeologiai Értesítő 1878-as számában közölt „A magyarországi Műemlékek ideigl. bizottsága készletében levő rajzoknak és fényképeknek lajstroma” mutatja – 4 darab fénykép is készült:

„Síremlékek

A nápolyi székesegyházból: u.m. Martell Károly, András és Beátrix emlékeinek s a székesegyház kapujának fényképe.      4”[46]

A síremlék említésével az András herceg, illetve Johanna életét ismertető történeti feldolgozásokban is találkozunk. „Endre holtteste két nap múlva Nápolyba szállíttatott, s az ottani székesegyházban Capere (sic!) kanonok gondoskodásából eltemettetett. E templom főoltárától balra lévő sekrestye ajtaja mellett a falban egy egyszerű márványlap jelöli sírját.” – írta 1893-ban Óváry Lipót.[47] Dr. Miskolczy Istvánnak 1928-ban megjelent, András herceg halálával foglalkozó tanulmánya is kitér a nápolyi székesegyházban található sírfeliratra és emléktáblára. „Jelenleg a földön egy tábla van elhelyezve, melynek felírása szerint 1732 november 29-én… földrengés következtében a fal erősen megrongálódott, a sír a renoválásnak útjában állott, s ezért Francesco Pignatelli nápolyi bíboros-érsek áttétette András hamvait  a sekrestye elé.”[48]

Sajátos módon a magyar vonatkozású itáliai emlékeket, illetve a magyar–itáliai kapcsolatokat kutató tudományos és népszerűsítő feldolgozások némelyike is a nápolyi dóm emlékei közül csupán András síremlékét említi meg, Anjou Martell Károlyét nem. Berzeviczy Albert az olasz–magyar kapcsolatok történetét felvázoló 1921-es írásában említést tesz Martell Károlyról, Károly Róbert apjáról, nápolyi síremlékéről azonban nem. Az András herceget meggyilkoltató „hűtlen feleség” bűnét megörökítő sírfeliratnak ugyanakkor figyelmet szentel.[49]

Az itáliai egyetemi városok magyar vonatkozásait kutató Veress Endre is – aki szerint „Nápoly templomainak látogatását más magyar ember sem hagyja el, mert azokban sok magyar síremléket és falfestményt talál, melyek lelkét megihletik és kegyeletes áhítatra indítják” – a nápolyi dómban csupán András síremlékére figyelt fel.[50] Veress megemlíti ugyanakkor más nápolyi templomok magyar vonatkozású művészeti emlékeit is – például Mária királyné sírját a Santa Maria Donnaregina-templomban, László nápolyi magyar pártkirályét a San Giovanni a Carbonara-templomban, vagy az 1508-ban elhunyt Beatrix királyné szerény sírfeliratát a San Pietro Martin-templomban. Bár 1986-ban kiadott ismeretterjesztő munkájában Bellér Béla ír Martell Károly 1295-ben bekövetkezett haláláról, a nápolyi dómban lévő síremlékét – András herceg sírfeliratával ellentétben – ő sem említi.[51]

A magyar vonatkozású nápolyi művészeti, építészeti emlékeket, illetve a magyarországi Anjouk történetét ismertető tudományos munkák nagyobbik része ezzel szemben a Goró által említett mindkét síremléket számba veszi. Óváry Lipót 1874-ben megjelent, a magyar vonatkozású nápolyi művészeti emlékeket ismertető tanulmányának „A nápolyi székesegyházban levő magyar történelmi emlékekről” című fejezetében Martell Károly és András sírját egyaránt leírja, s közli feliratukat is.[52]      A Szilágyi Sándor szerkesztésében a 19. század végén megjelent monumentális történeti összefoglalásnak, A magyar nemzet történetének az Árpád-korral foglalkozó II. kötete Martell Károly nápolyi síremlékének,[53] az Anjouk korával foglalkozó III. kötete pedig András herceg sírkövének fényképét, illetve a képjegyzékben a sírfelirat szövegét közli.[54] Gerecze Péter 1906-ban megjelent műemléki topográfiájában a külföldön található magyar vonatkozású emlékek bibliográfiájában név és cím nélkül bár, s a síremléket helytelenül Aversába helyezve, megemlítette Goró írását: „Aversa. András herczeg sírköve. Tud. Gyűjt. 1826. VIII. 132.”[55] Gerecze a nápolyi dómban található magyar vonatkozású művészeti emlékek között mind Martell Károly, mind András síremlékét ismertette: „Martel Károly magyar király síremléke a Sz.-Genario-Templomban … Endre, nápolyi király síremléke.”[56]

A magyar vonatkozású külföldi emlékekkel foglalkozó írásában Tábori Kornél újságíró is figyelmet szentel mindkét síremléknek. „Nápolyban a San Gennaro-dómban, amelyet I. Anjou Károly alapított 1271-ben, a középső (belső portál magasában) van Károly, Klementia és az I. Károlynál 110 évvel később (sic!) elhunyt Martell Károly sírja. Ugyancsak itt a kriptában tették örök nyugovóra Endre magyar királyt, akit felesége, Johanna megfojtatott.”[57] Az itáliai magyar emlékeket feldolgozó, 1942-ben megjelent tudományos katalógusában Florio Banfi is mindkét síremléket ismertette,[58] éppúgy, mint fényképekkel gazdagon illusztrált, legújabban kiadott könyvében Csorba László.[59] Goró 1826-os Tudományos Gyűjtemény-beli írásának említésével a fentiek közül – Gerecze könyvének kivételével – egyik munkában sem találkozunk, Banfinál sem, aki pedig a felsorolt tételek – köztük a Goró által is ismertetett két síremlék – teljes külföldi és hazai bibliográfiájának közlésére törekedett.[60]

 

Az András herceg nápolyi sírja iránti érdeklődést tehát – mint láttuk, nemcsak Gorónál, hanem az emlék későbbi leírásainál is – a hazai vonatkozás mellett a fiatalon meggyilkolt herceg tragikus története is elevenen tartotta. Ezt jelzi az is, hogy a nápolyi dómot meglátogató magyar utazók legtöbbje csak András sírját említette meg, a Goró által leírt másikat nem, holott az sokkal monumentálisabb, művészileg jelentékenyebb, s könnyebben észrevehető, mint András egyszerű síremléke. S azért is felkelthette volna a honi látogatók figyelmét, mert felirata szerint ez a síremlék is magyar király hamvait rejti magában. A sírban nyugvó fejedelmi pár történeti „szerepe” sem volt jelentéktelenebb Andrásénál, hiszen egy több mint 30 évig uralkodó, jelentős magyar király, Károly Róbert szülei voltak.

Az András herceg síremléke iránti érdeklődés fennmaradásában minden bizonnyal szerepet játszott az a többévszázados „pör” is, amely a fiatal herceg meggyilkolását követő botránnyal és felháborodással, a perbe fogott bűnösök kegyetlen kivégzésével, Nagy Lajos büntetőhadjárataival, illetve a Johanna szerepével kapcsolatos vitákkal (Francesco Petrarca, Giovanni Boccaccio) már a 14. század közepén megindult.[61]

Itthon a kortárs Küküllei János krónikájában óvakodott egyértelműen kimondani Johanna bűnösségét András meggyilkolásában, Lajos király névtelen minoritája azonban annál szenvedélyesebb átokfolyammal becsmérelte a gyilkos feleséget.

„Elemésztetted férjedet és uradat, elveszejtetted tulajdon vezetődet…felségsértés bűnébe estél,  a király fiát, a nemes és kiváló ifjút megölted, az igazságost és az ártatlant legyilkoltad, a jog szerint uralkodót elpusztítottad, testvérgyilkosságot követtél el…[…]…Johanna és csatlósai a borzalmas halál torkába helyezték őt, és így ok nélkül megölték…” stb. „András király holttestét Nápolyba szállították, és eltemették a székesegyházban őse és Martell Károly mellé. Azt mondják, közvetlenül halála után isteni sugallatra csodák ragyogtak fel.”[62]

– írta a névtelen krónikás, átvéve a középkor kedvelt hagiográfiai és martirológiai toposzát.

Magyarországon a tragikus történetnek inkább a Küküllei-féle „visszafogottabb” verziója hagyományozódhatott tovább, hiszen az 1488-ban két kiadásban is megjelent, s a 17. század eleje óta több forrásgyűjteményben (J. Bongarsius, J. G. Schwandtner) újra kiadott Thuróczy-krónika őrizte meg legteljesebben Küküllei szövegét, benne a Johanna gőgösségét és nagyravágyását, illetve a férjével szemben tanúsított tiszteletlenségét hangsúlyozó passzussal.[63] Johanna bűnössége, vagy legalábbis cinkossága ugyanakkor nemcsak a közgondolkodásban, hanem a történetírásban sem igen kérdőjeleződött meg. Kropf Lajos a 19. század végén a fennmaradt történelmi és irodalmi források „újraolvasásakor” arra a következtetésre jutott ugyan, hogy „a férjgyilkosság nincs bebizonyítva”,[64] a kutatás jelenlegi állása szerint azonban a 19 éves Johanna feltehetően tudott a gyilkosság előkészületeiről.[65]

A magyarokat megvető, idegen asszonynak, illetve a férjgyilkos, gonosz feleségnek a történetírás által megerősített képe határozta meg legerőteljesebben a téma 19. századi hazai irodalmi feldolgozásait is.[66] Arany János – Ilosvai Selymes Péternek a középkori Toldi-mondát a szájhagyomány és az írott források alapján feldolgozó 16. századi históriája nyomán – több helyen is hangsúlyozza Johanna bűnösségét:

„1…Mi van a levélben? a jó isten tudja,

Mert fekete azon a zsinór, a pecsét,

Bontsd fel király, bontsd fel: megölték az öcséd!

Olaszok ölték meg, orozva, titokban,

Önnön hitvese is részes a dologban…

6…Johanna, Johanna, átkozott feleség!

Nem feleség: buja, rothasztó feneség!”[67] – olvashatjuk a „Toldi szerelmé”-ben.

„24. Jelen voltak nemrég a nápolyi harcon,

Hol vérbűne díját elvevé az asszony,

Ki Lajosunk öccsét bírta hajdan férjül,

És még nem számolt be a kiontott vérrül,

Amiért hogy András ő általa vesze,

Most elérte Isten bosszúálló keze,

Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak, –

Neve…bár ne volna…vesszen a cudarnak!” – idézi fel a költő A „Toldi estéjé”-ben Johanna meggyilkoltatását is.[68] Madách Imre 1842-ben, Farkas Albert 1862-ben drámában,[69] Passuth László 1940-ben történelmi regényben[70] dolgozta fel Johanna és András tragikus történetét, s a téma a közelmúlt bestseller irodalmában is felbukkant.[71]

Az ifjú magyar herceget megölető hatalomvágyó feleség toposza Johannához kapcsolódó más itáliai művészeti emlékek ismertetésekor is szóba került. Szentpétery Imre 1908-ban leírja a nápolyi Santa Maria Incoronata templomban lévő freskókat, amelyeket Vasari szerint Giotto festett,[72] ám „újabban a nápolyiak nagy büszkeséggel a nápolyi származású Roberto de Odesiriónak tulajdonítják”.[73] A falfestmények 8 mezeje – Szentpétery szerint eléggé el nem ítélhető módon – a katolikus egyház szentségeinek és az egyház diadalának bemutatásakor a megrendelőnek, az András herceg meggyilkolásában cinkosságot vállaló I. Johannának életéből vett jeleneteket ábrázolt. A templomot Johanna a gyilkosságot kitervelő Tarentói Lajossal kötött későbbi házassága és 1352-ben történt királlyá koronázása emlékére építtette. A falfestmények szinte felmagasztalják – írja Szentpétery – a bűnös Johannát, s ez visszatetszést kelt a történetet ismerő magyar emberekben.

A hátborzongató történet napjainkban is érdeklődést kelt. Csorba László a legjelentősebb itáliai magyar emlékeket bemutató említett munkájában a síremlék kapcsán kiemelt figyelmet szentel András herceg meggyilkolásának, illetve az összeesküvésben résztvevők kegyetlen megbüntetésének.[74]

Goró Lajos szemléletének korszerűségét jelzi, hogy 1826-ban megjelent írásában – a nápolyi magyar emlékeket tudományos igénnyel feltérképező későbbi történészek, művészettörténészek több- ségéhez hasonlóan – a nápolyi dóm mindkét hazai vonatkozású síremlékét ismertette. A 19. századi hazai útleírás-irodalom képviselőinél elmélyültebb régészeti és művészettörténeti érdeklődését tanúsítja, hogy kora szokásától eltérően, amely a reneszánsz óta népszerű epigráfiai kutatások hagyományát követve a síremlékek ismertetésekor elsősorban a feliratokra figyelt, Goró részletesen leírta András herceg két lapból álló síremlékét, a lapokat díszítő címereket, s említést tett a Martell Károly és felesége síremlékén látható figurális ábrázolásokról is.*

Papp Júlia