Búcsú B. Hajtó Zsófiától. Váratlanul távozott el közülünk Béládi Miklósné Hajtó Zsófia, az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa. Bár kegyetlen és hosszadalmas betegséggel kellett megküzdenie, távozása mégis váratlan volt, hiszen a nyár folyamán ő is bizakodott, és mi is reménykedtünk a gyógyulásában. Még a közelmúltban is szorgalmasan folytatta azt a munkát, ami korábban annyira összekapcsolódott vele: a magyar irodalomtörténeti bibliográfia folytatólagos szerkesztését. Szerette ezt a tevékenységet, amit egyesek nem mindig értékelnek eléggé, sőt le is nézik, pedig színvonalas végzéséhez valódi tudományos erények szükségesek: szakmai tájékozottság, pontosság, fegyelmezettség, tárgyilagosság, és az értékek elismerésének képessége. Munkájáért, egyéniségéért őt is sokan kedvelték és szerették. Az intézetben eltöltött évtizedek számára szorgalmas, becsületes és kitartó tevékenység időszaka volt, amit a zord időkben is, mint egy szigeten, emberi és európai légkörben lehetett végezni. Nem ilyen körülmények jellemezték élete korábbi szakaszát: fiatalon meg kellett ismerkednie a kitaszítottságnak és az igazságtalanságnak azokkal a megnyilvánulásaival, amelyekkel történelmünk és a diktatúra sötét évei oly sok embert sújtottak ártatlanul. Mégsem törte meg akaraterejét sem a kitelepítés, sem a továbbtanulás jogától való megfosztás. Amikor lehetősége nyílt, elvégezte a magyar–könyvtár szakot esti tagozaton. A diploma megszerzése előtt különböző fizikai és adminisztratív munkaköröket töltött be, és csak ezután került az intézetbe, ahol a Bibliográfiai osztályon egyik oszlopa lett az akkoriban megindított nagyszabású könyvészeti vállalkozásnak. A teljes magyar irodalomtörténeti szakirodalmat nyolc kötetben feltáró munkálatok során több kötet is az ő közreműködésével készült. A nagy bibliográfiai szintézis ötödik kötete pedig (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1970. Általános rész. Bp. 1997. 754 l.) teljesen az ő szerkesztésében látott napvilágot. E kötet, amely a 20. század nagyobbik részének a nem személyekre vonatkozó szakirodalmát tartalmazza, jelentős bibliográfiai és irodalomtörténeti felkészültséget igényelt. Hajtó Zsófia mindkettővel rendelkezett: könyvészeti ismereteit az egyetemen és a korábbi kötetek munkatársaként sajátította el, a huszadik századi magyar irodalom és művelődés pedig érdeklődésének fő területe volt. Nem csak megtanulta, hanem szívügyének tekintette a modern magyar irodalmat. Miként huszadik századi irodalmunk legkiválóbbjai, ő is többet látott benne egyszerű művészeti ágnál: a magyarság és emberség e korszakban oly nagymértékben veszélyeztetett ügyének a védelmezőjét is. Ezért állt ki, állását is kockáztatva, ő maga is a Duna és egyéb értékeink védelmében. A bibliográfiai munkát is ilyen értékmentésnek tekintette: elődeink véleményének, eredményeinek és eszméinek a jelenbe és a jövőbe való átmentésének, a szakmai véleménynyilvánítás kiterjesztésének. Emlékét ezért nemcsak családja, barátai és munkatársai, hanem időtálló kézikönyvek is meg fogják őrizni, egészen addig, amíg lesznek, akik érdeklődnek a magyar irodalom iránt.
Kókay György
figyelő
Megindult az Österreichische Nationalbibliothek ősnyomtatványai katalógusának megjelentetése. A retrospektív osztrák nemzeti bibliográfia közreadásának első kötetéről e folyóirat már korábban beszámolt.[1] Most újabb jelentős lépésről lehet nyugati szomszédunk háza tájáról tudósítani: napvilágot látott ugyanis az osztrák nemzeti könyvtár (ÖNB) 15. századi nyomtatványai katalógusának első kötete.[2] E gyűjtemény jelentőségét és nemzetközi súlyát nem kell külön hangsúlyozni, hiszen az egykori császári könyvtárról van szó, amelyhez 1920-ban a Habsburg család könyvtárát (Fideikommissbibliothek) is csatolták. Így magyarázható, hogy az ott ma őrzött ősnyomtatványok száma meghaladja a 8000-et. Hogy ez a szám összehasonlítható legyen másokkal, ahhoz tudni kell egyrészt, hogy ma hazánk valamennyi könyvtárában összesen nincs ennyi 15. századi nyomtatvány,[3] másrészt, hogy a világon csupán két olyan gyűjtemény létezik, ahol ezekből a legrégebbi kiadványokból ennél jelentősen több található: a müncheni Bayerische Staatsbibliothek és a londoni British Library (korább a British Museum könyvtára). A bajor gyűjteményben – a különkezelt duplumokkal együtt – közel 20 000, míg az angolban több mint 13.000 darabot őriznek. Mindkettő rendelkezik nyomtatott katalógussal: a német csak a közelmúltban jelent meg,[4] míg a londonit már közel száz éve elkezdték közreadni, és bár azóta már pótlás is jelent meg hozzá, az utolsó kötet megjelentetésére még ma is várni kell.[5]
Párizs, Róma és Washington egy-egy könyvtárában nagyjából a bécsivel azonos mennyiségű ősnyomtatványt őriznek. A Bibliothèque Nationale katalógusa húsz éve füzetekben lát folyamatosan napvilágot, és a kiadvány közreadása most már közeledik a befejezéshez.[6] A Library of Congress[7] 15. századi nyomtatványairól azonban csupán közvetve, az országos összefoglaló katalógusból lehet egyelőre tájékozódni.
Ennek a hatalmas, bécsi gyűjteménynek létrejöttéről részletes és jól áttekintést nyújtó, időrendi összefoglalás található a kötet bevezetőjében,[8] amely felér egy kis könyvtártörténettel a 14. századtól a mai napig. Természetesen már ebben is akadnak magyar vonatkozások. Az szinte magától értetődik, hogy Johannes Sambucus (Zsámboki János) többször is szóba kerül: aki maga is dolgozott a császári könyvtárban, tőle származik a bécsi könyvtár görög kéziratainak jelentős része, míg 2618 nyomtatott könyve az özvegytől került az uralkodó gyűjteményébe.[9] Mindez persze nem újdonság,[10] de jól rávilágít e tudós kiemelkedő bibliofil érdemeire. De még e sorok írója is említésre kerül a történeti bevezetőben, mint „aki számos ősnyomtatványt ismert fel a korai nyomtatványok utáni keresése során”.[11]
Igen érdekes az a kép, amelyet Mazal a mai ÖNB ősnyomtatványainak különgyűjteményként történt kialakításáról felvázolt. Ennek során jól nyomon követhető, hogy ez a gyűjtemény a 20. század közepéig igen gyakran vált meg duplumnak tekintett példányoktól. Számos régi gyűjtőkötet is áldozatául esett ezeknek az akcióknak, amikor ezeket szétbontottak, hogy a feleslegesnek ítélt darabokat kiiktathassák.[12] A „duplumnak” minősítés nem kerülte el a 15. századi kiadványokat sem. Az évszázadok során a „fölöspéldány” fogalma jelentős szemléleti változáson esett át az egész világon. Míg korábban szinte egyedül a szöveget tekintették alapnak e kategória megállapításánál, később már a különböző kiadásokra is tekintettel voltak, hogy mára gyakorlatilag szinte minden régi nyomtatványt külön „személyiségnek” tekintsenek korábbi tulajdonosai, kötése stb. alapján. 1841-ben a császári könyvtárban a mintegy 7000 különkezelt 15. századi kiadvány mellett 2140 „fölöspéldányt” tartottak elkülönített helyen. Amikor 1871-ben befejezték az ősnyomtatványok katalogizálását az addigra az immár 2589-re gyarapodott ”duplumok” revíziója során kiderült, hogy miután ekkor a felismert nyomdai változatokat nem tekintették már többé azonosnak, a fentiek közül csupán 581 volt tipográfiailag pontosan azonos, így többespéldány.[13]
Ezek sorsáról Mazal nem ír. A székesfehérvári püspöki könyvtár azonban – a sors szeszélye folytán – több százat őriz ezekből. Bár közülük csupán néhányban látható a császári könyvtár bélyegzője, a ceruzával bejegyzett régi jelzetek, valamint a napra pontosan datált és szignált „duplumrevízió” alapján nagy biztonsággal állapítható meg a bécsi eredet. Pauer János püspök (1878–1889) ezeket Bécsben Kohn antikváriustól egyenként vásárolta. A vétel napját és az általa használt, saját nevének betűiből kódolt összeget ceruzával a kötetekbe gondosan bejegyezte. Mindez némi könyvtártörténeti adalékul szolgálhat Bécs és Magyarország között.
Visszatérve Mazal történeti bevezetőjére, abban a magyar nemességet elnyert, Trencsén megyében született Adam Franz Kollár (1718–1783) tevékenysége is ismertetésre kerül. Ő ugyanis 24 évi könyvtári szolgálat után annak igazgatója lett (1774–1783). Uralkodói rendelkezés alapján a pápa által feloszlatott jezsuita rend könyvtáraiból az udvari könyvtár jegyzék alapján válogathatott.[14] Még nagyobb lehetőség nyílt erre ennek a gyűjteménynek a rendkívül gyarapítására II. József idején, amikor is a több mint kétezer rendház egy harmadát a császár megszüntette. Feltűnő az a mértéktartás, amelyet ennek során az udvari könyvtár tanúsított. A kódexen túlmenően mindössze 3000 könyvet kért be, többségében a 15. századból.[15]A Gutenberg-féle 42 soros Biblia példányát, amely az egyik dél-tiroli apácakolostorból Innsbruckba került, a beküldött jegyzék alapján természetesen szinte heteken belül Bécsbe rendelték.[16] A történeti bevezetőben még egy, csupán közvetett magyar vonatkozás található. 1788-ban Fiume kormányzója, gróf Szapáry János a helyi Bibliotheca Benzonia ajánlatát továbbította Bécsbe, amelyben az négy ősnyomtatványt[17] ajánlott fel megvételre, vagy cserére német nyelvű tankönyvekért és szótárakért a császári könyvtárnak.
A történeti bevezetőt a katalógus felépítésének pontos ismertetése követi.[18] Ez szinte mindenre kiterjedve, logikai rendbe szedve, rendkívüli igénnyel veszi számba a leírt kötettel kapcsolatban rögzített adatokat. A bevezetőt a hivatkozott irodalom jegyzéke zárja.[19] A magyarországi ősnyomtatvány-katalógus „IBH” megjelöléssel a tételek leírásánál felsorolt szakirodalomban mindig szerepel. A kötet főrészében 662 „A” és 777 „B” betű alá sorolt 15. században megjelent munkának példányait írja le.[20] A kiadvány végén a négy legfontosabb bibliográfiai hivatkozás (GW, Hain, Copinger, Reichling) számainak konkordanciája áll.[21] Itt érzékelhető legjobban, hogy Mazal a szerzői névforma megválasztásánál nem a GW-hez, hanem a német nyelvterület könyvtári feldolgozását rendező szabványhoz (RAK) igazodik.[22]
A most napvilágot látott első kötet is már jó képet nyújt arról, hogy milyen gazdag az osztrák nemzeti könyvtár állománya a 15. századból. Elég volt ehhez kikeresni a latin nyelvű Biblia-kiadásokat. Kiderült ugyanis, hogy közülük a legrégibb tizenegy kivétel nélkül mind megvan.[23]
A magyar vonatkozások felkutatása az óriási adathalmazban – sajnos még mutató hiányában – nem könnyű. Azért következzék csupán néhány kiragadott példa ezek közül. B-354. 2. pld. Az 1480-ban Velencében nyomtatott latin Bibliát Nagylucsei Dóczi Orbán illuminált címere díszíti, majd több hazai tulajdonosi bejegyzést követően 1612-től a bécsi jezsuitáké volt. – B-311. Bertholdus Horologium devotionis c. műve [Köln c. 1500.] (GW 4176). A példányban „Ex Seminario Gyöngyösiensi Anno 1736.” bejegyzés olvasható. Mazal feltételezhetőnek tartotta, hogy az eredeti kötés Magyarországon készült, amely 1997-ben az antikvárkereskedelemből történt vásárlás útján került a bécsi gyűjteménybe.[24] – B-690. A Breviarium Strigoniense 1480. évi kiadása (RMK. III. 1.) kötéséről a fentivel azonos következtetésre jutott Mazal. Korábbi tulajdonosról nem maradt fenn adat. A példányt 1968-ban a bécsi könyvkereskedésben vásárolták. – A-278. 2.pld. Ammonius Hermiae „Hypomnema” c. műve. (Velence 1500 – GW 1618) Sambucus egyik gyűjtőkötetének darabja, amelyet ő korábbi itáliai tulajdonosok után Firenzében vásárolt. Saját kezű bejegyzése: „Wien 1536”.[25]
A fentiekben említett és megjelentetett, legjelentősebb ősnyomtatvány-katalógusok mind szerzői betűrendben közlik adataikat. Akad azonban egyetlen kivétel: a londoni gyűjtemény, amely a megjelentetés kronológiájában országokként, azon belül városonként, majd egy-egy nyomdász fejezetén belül a kiadványok elkészültének időrendjében adja a rendkívül gazdag, a müncheninél is több, különböző kiadványt tartalmazó angol gyűjtemény darabjainak leírását. A könyvek nyomdászai jelentős arányban nem tüntették fel nevüket kiadványaikon. Így azután ez a fentiekben említett, a nyomdatörténeti alapokon álló ún. Proctor-rendszerbe az ősnyomtatványok besorolása csakis rendkívül igényes munkával érhető el.[26]
Itt kell megjegyezni, hogy a régi nyomtatványokban leggazdagabb, nyugati szomszédunknál is már évek óta folyik e feladat végzése. Ez a „Inkunabelzenus Österreich” a British Library vezette ősnyomtatvány-nyilvántartásra (ISTC) támaszkodik, amely a szakirodalom alapján mintegy 29.000 ősnyomtatványt regisztrál A-tól Z-ig. Ez igen jó alapot nyújt az áttekintéshez, amelyet a teljesség igényével utoljára már majdnem két évszázada jelentetett meg Ludwig Hain. Minden szempontból a véglegességre törekvés jellemzi a berlini Deutsche Staatsbibliothek által immár több mint egy évszázada készülő, monumentális művét, a Gesamtkatalog der Wiegendrucket (GW). A rendkívül igényes és kitűnő, részletes leírást is tartalmazó mű nyomtatásban megjelent kötetei azonban eddig csupán kb. 40 százalékát foglalják magukban a máig példányban fennmaradt mintegy 30.000-re tehető ősnyomtatvány közül. Az osztrák cenzus mintegy száz gyűjteményben őrzött összesen kb. 30.000 példány regisztrálására vállalkozik. A munka befejezése – a tervek szerint – 2005 végére készül. A folyamatosan bővülő adatbank azonban az Interneten már folyamatosan hozzáférhető az Österreichische Nationalbibliothek honlapján keresztül.
A példányok egyedi sajátosságainak leírására ezek az összefoglaló munkák természetesen nem vállalkozhatnak. Ezzel szemben az egyes gyűjtemények katalógusai az utóbbi évtizedekben már mind behatóbban törekednek a példány egyedi jellegzetességeit is feltárni. A fizikai sajátosságok (hártyára készült, hiányok, restaurálások stb.) mellett különösen fontosak a kéziratos bejegyzések, a könyvdíszítések és a kötés. Ehhez csatlakozhatnak még a példány történetére vonatkozó további adatok (pl. régi könyvjegyzékből), valamint az ismertetett kötetről megjelent szakirodalom.
Az osztrák nemzeti könyvtár ősnyomtatványainak most megjelent katalógusában mind a bibliográfiai rész, mind a példány egyedi sajátosságait ismertető leírások egészen kiválóak Mazal tollából. Ez helyenként szükségszerűen odavezet, hogy a legapróbb részletek gondos ismertetése akár egy teljes nyomtatott lapot is megtölt. Ezekben rengeteg részadat lapul meg, amelyek felett azonban csak a teljes mű közreadását követő mutatók alapján lehet majd megfelelő áttekintést kapni. Az első kötet igényességét természetesen fenn kell tartani a továbbiakban is. Ez azonban rendkívüli, szinte nyomasztó terhet rak a következő generációk vállára, hiszen a mostani kötet folytatására alighanem még hosszú éveket, majd a befejezésére pedig évtizedeket kell majd várni. Az biztos, hogy a mutatók elkészítése nem csupán „kívánatos”, amint ezt a szerző kötete bevezetőjében[27] szerényen fogalmazta, hanem egyenesen elengedhetetlen. Ellenkező esetben a kiváló megállapítások és rendkívül fontos részadatok tömege a most megjelentetett és a későbbiekben remélt kötetek rengetegében szinte elvész.
Miután igen nagylélegzetű munkáról van szó, az ÖNB ősnyomtatványainak e rendkívül igényes katalógusának megindítása is hosszú időre tekinthet vissza. Otto Mazal, mint a bécsi nemzeti könyvtár kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteményének munkatársa, majd vezetője (1970–1992) 1957-ben kezdett ehhez hozzá, és ennek során a „C” betűig jutott. Miután felettesei a kézirattári katalógus fejlesztését sürgősebbnek ítélték, munkáját itt megszakította. Az ősnyomtatványok katalógusának mércéjét – túlzás nélkül mondható – ő ennek során a legmagasabbra helyezte, mind az elméletben,28 mind a most megjelent kötetben.29
Végigtekintve az eddig megjelentetett ősnyomtatvány-katalógusok hosszú sorát, eltekintve a speciális, nyomdatörténetű szemlélet miatt más mércével mérendő British Museum katalógusától, egyetlen egy sem akad, amely igényességében akár csak meg is közelítené az osztrák nemzeti könyvtár most megjelentetett kötetét. Ez a módszertanilag előzetesen gondosan kiművelt szempontjaival minden reális, kutatási igényt a legmesszebbmenőkig kielégít. Mazal rendkívül nagy felkészültséggel rendelkezik, amint ez a bevezetőben is olvasható, gazdag publikációs tevékenységéből is jól kiviláglik, nemcsak az ősnyomtatványok, de a kéziratok és a könyvkötések terén ki. A 15. századi kiadványok példányainak egyedi leírásához szükséges teljes körű ismeretanyag és szakmai gyakorlat birtokában a szerző rendkívüli, sőt túlzás nélkül mondható egészen egyedülálló teljesítménnyel kápráztatja el a kötet olvasóit. Bizton állítható, hogy közléseinek igényessége valóban felülmúlhatatlan.
Borsa Gedeon
figyelő
Vita helyett.* Nehéz és dicsérendő feladatra vállalkozik az a szerző, aki nála idősebb, tapasztaltabb szerzők bírálatába kezd.
Ilyen jellegű munka csak a források teljes ismeretében végezhető el, a szakirodalmi tudnivalók lehető egészének birtokában. Enélkül hiányos marad a dolog, s ha a szerző még saját műveinek következetes felhasználásától is eltekint, – netán csak emlékezetének hiányossága miatt – munkája bizony súlyos fogyatkozásokkal teli, ingatag mű lesz. Vitára igencsak alkalmatlan már a „költői szabadság” határtalan igénybevétele miatt is.
Különös, furcsa helyzetben találja magát Gerics József és szerzőtársa, Ladányi Erzsébet, egykori hallgatójuk, Thoroczkay Gábor legutóbbi írását látván a Magyar Könyvszemle 2005/2 számában.[28] Az egyik feltűnő dolog, hogy Thoroczkay igyekszik a történész Ladányi Erzsébetnek a nevét is törölni és „Gerics”-csel helyettesíteni. Ritka vállalkozás! Megengedhető ez bibliográfiai tekintetben? Morálisan szerintünk nehezen védhető Thoroczkay eljárása. Komolyan gondolja (a szerző), hogy igazolnunk kell a történész Ladányi Erzsébet létét?
A másik szokatlan tény Thoroczkaynak a saját korábbi tevékenységéről látszólag(?) megfeledkező állítása. Mostani véleménye szerint ti. Gerics a Magyar Könyvszemle 2004. évi 4. számában „– hosz- szú pályafutása során először – határozottan állást foglalt a Hartvik-féle István-legenda keletkezési idejéről, erősen polemizálva egy szerzője szerint nem említett, vonatkozó véleménnyel”.[29]
Szeretnénk remélni, hogy ez a megnyilatkozás Thoroczkay sajnálatos megfeledkezésének következménye, s nem tudatos hallgatás Gerics József és Ladányi Erzsébet 1999-ben megjelent dolgozatának bevezető mondatáról: „Történetírásunk kevés kivételtől eltekintve, általában nem szokta kétségbe vonni azt a híradást, amely szerint 1106 októberében Kálmán király a guastallai zsinaton a pápa tudomására hozta, hogy Isten törvényének alárendeltjeként a pápa intelme előtt meghajolva, lemond »a püspökök invesztitúrájáról, amelyet eddig őseink birtokoltak (investituram episcoporum hactenus a maioribus nostris habitam)« »…ami pedig ha netán az ilyen választásokban nem kánonszerűen, azzal ellenkezően történt, attól a jövőben Isten akarata szerint óvakodni fogunk (et si quid in electionibus huiusmodi minus canonice retroactum est, de caetero Deo volente cavebimus)«”[30]
Kettőnknek ezt a tanulmányát Thoroczkaynak kettős okból ismernie kellett. Egyrészt a Turulnak ugyanebbe a (Bertényi Iván tiszteletére kiadott) számába cikket írt maga Thoroczkay is „Anonymus latin nyelvű forrásai. Historiográfiai áttekintés” címen,[31] másrészt ugyanebben a számban Thoroczkay az egyik társszerkesztője a Bertényi Iván műveinek bibliográfiáját tartalmazó résznek.[32] A szám tartalmát többszörös alkalommal is módja volt megismerni. Gericsnek és Ladányinak a szóban forgó dolgozatát Thoroczkay bibliográfusként is számba vette „Gerics József műveinek bibliográfiája (1994–2001)” címen a Turul 74. kötetében a következő módon:
Gerics József–Ladányi Erzsébet, »Sem ingyen, sem ellenszolgáltatásért« (Az invesztitúra és kánoni választás fogalmának történetéhez) In: Turul 72. (1999) 3–4. 84–85. o. (Klny. is)[33]
Ha ezekről az adatokról Thoroczkay nem véletlen tévedésként felejtkezett meg, hanem tudatosan hallgatta el, annak az esetnek a megítélése nem a mi feladatunk. A tudatos elhallgatás a jóhiszeműséget kizárja.
Ugyanebbe a feladatkörbe tartozik Thoroczkaytól Szovák Kornél állásfoglalásának ismertetése, azaz „nem-ismertetése”, vagyis annak elhallgatása, hogy Szovák tagadja a magyar király lemondását az invesztitúra-jogról, és hogy szerinte Kálmán az 1110-es évek első felében adott utasítást Hartviknak az István-életrajz megírására.[34]
Más szempontból Thoroczkay írásművében – alighanem félreérthető fogalmazásként – legalább annak a látszata szintén feltűnik, hogy a katolikus egyháznak nemcsak egy pápája lehet egy időben. Ez így súlyos tévedés lenne. Az ellenpápák mindegyike önmagát vallja az egyetlen római pápának, s az egyetlen pápai trónért küzdenek mindnyájan, ahányan csak az adott időben fellépnek. Több pápa egyidejű elismerését a maga híveinek mindegyik tiltotta, elsőnek maga a császár. Henrik-párti pápának és antihenriciánus ellenpápának (vagy fordítva) egy időben hódolni képtelenség volt bármilyen kiváló diplomata számára is. Ezért tekintjük kizártnak a IV. Henrik által dezignált prágai püspök-jelölt és a házas ember Prágai Cosmas történész 1099. évi esztergomi pappá szentelésének, mint nyílt és kemény antigregoriánus megnyilvánulásoknak az időbeli egybeesését a ravasz, simulékony és a római pápa iránt látszólag feltétlenül hódoló Hartvik-legenda megírásával és Kálmán jogfeladásával.
Az antigregoriánus alapgondolat gyökeresen másként való megszólaltatása Kálmán jogfeladása meg a Hartvik legenda (ezek egymással azonos, békülékeny, hódoló hangúak), mint az 1099-es esztergomi papszentelések.
Ami Kálmán László királyhoz való viszonyát illeti: személyes indulatainak lehetséges változásaitól függetlenül Kálmán királyi méltósága minden körülmények közt László döntésén alapult. Ez a körülmény szabta meg Kálmán viszonyát Lászlóhoz. Az életből esetleg már eltávozott Lászlóval való nyílt szembefordulása, aki királlyá tette, Kálmán uralmának törvényességét ingatta és buktatta volna meg.
Thoroczkay kétségtelen korrektori teljesítményét egy helyen (MKsz 2004. 320.) habozás nélkül elismerjük.
A cikk hangvétele kifejezi szerzőjének megingathatatlan véleményét irományának tévedhetetlenségéről is. Ám az egész, amint van, Kristó Gyula emlékéhez is méltatlan, és a honi történetíráshoz is, amely nem Thoroczkayval kezdődik még akkor sem, ha ezt az első helyet a maga számára akarná megszerezni a nála szerényebb, ám ismeretanyagokban annál nagyobb tudós kutatók félretételével és tudományos eredményeik tagadásával.
Gerics József
0[1] Borsa Gedeon: Megindult a retrospektív osztrák nemzeti bibliográfia megjelentetése. = MKsz 2001. 373–376.
0[2] Österreichische Nationalbibliothek. Inkunabelkatalog. Von Otto Mazal, unter Mitarbeit von Konstanze Mittendorfer. Bd. I. A–B. Wiesbaden, 2004. LV, 736.
0[3] Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. I–II. Budapestini, 1970.
0[5] British Museum (London): Catalogue of books printed in the XVth century now in the British Museum. I–X, XII. London, 1908–1985.
0[7] Goff, Frederick Richmond: Incunabula in American Libraries. New York, 1964, Suppl. 1972. Repr. 1973. – A vatikáni könyvtár 15. századi nyomtatványairól ilyen áttekintés az olasz központi katalógusban sem áll rendelkezésre, mert a Città del Vaticano közjogilag nem része Olaszországnak.
[10] Vö. Gulyás Pál: Bibliotheca Johannes Sambuci. Bp. 1941.
[11] XXXVII. – Ez a bécsi könyvtár 16. századi nyomtatványainak kikeresésére vonatkozik, amelynek során mintegy háromtucatnyi ősnyomtatványt sikerült azonosítani.
[12] Az indíték ehhez feltehetően az évszázadok során egyrészt a sokszor akadozó és elégtelennek bizonyuló ellátmány, másrészt az időnként nyomasztó helyhiány lehetett. Ennek tudható be, hogy mind az ősnyomtatványok, mind a 16. századi kiadványok mintegy 90–95 százaléka egyetlen példányban van ma meg a bécsi gyűjteményben. Azonos kiadásban háromnál több szinte alig akad. Ezzel szemben a régi nyomtatványoknak két legnagyobb németországi gyűjteménye, a müncheni Bayerische Staatsbiblithek és a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekban a többes példányoktól nem vált meg. Akadnak ezért olyan kiadványok is, amelyek különböző forrásokból kerültek oda, így belőlük akár másfél tucatnál is többet őriznek ma ott belőlük.
[13] XXXI.
[14] XXIV.
[15] XXV. – Ezzel szemben a 19. század első évtizedében lezajlott, napóleoni szekularizálás során valamennyi feloszlatott intézmény könyvtárának teljes anyaga a bajor uralkodó müncheni gyűjteményébe került.
[16] 475. = B-323.
[17] Ezek közül kimagasló érték a Missale Romanum 1475. évi római kiadásának hártyára nyomott példánya.
[18] XXXIX–XLV.
[19] XLVI–LV.
[20] Az 1439 tételben azonban a többespéldányok miatt ennél néhány százzal több kötet leírása található.
[21] 721–736.
[22] Pl. GW: Colonna, Aegidius – RAK: Aegidius Romanus.
[23] GW 4201–4211 = ÖNB-Ink B 323–333.
[24] A központi magyar ősnyomtatvány-katalógus (CIH 606) e műnek egy korábbi kiadását (GW 4174) ismeri Gyöngyösről.
[25] Itt valahol tollhiba történt, hiszen ekkor ő még csak öt éves volt. (1556 helyett?)
[26] Ennek ellenére az angol nyelvterületen erre többen is vállalkoztak egy-egy gyűjtemény 15. századi nyomtatványainak leírása során. Az ebben a rendszerben felépített katalógusok közül minden szempontból kimagaslik: Walsh, James E.: A Catalogue of the fifteenth-century books in the Harvard University Library. I–V. Binghamton (New York) – Tempe (Arizona), 1991–1998. Ez a kiadvány több mint négyezer 15. századi nyomtatvány példányának gondos leírását tartalmazza (vö. MKsz 1992. 87–89.).
[27] XLV.
28 Aufbau eines modernen Inkunabelkataloges der Österreichische Nationalbibliothek. = Biblos 1960. 194–203, majd átdolgozva = Zentralblatt für Bibliothekswesen 1979. 470–475.
29hogy Mazal felismerése el fog terjedni. Ha ez bekövetkezik, úgy már csak arra kell várni, hogy a családnév is a keresztnév előtt álljon világszerte. Ezt azonban – a magyarokon kívül – eddig csak a japánok és az indonézek gyakorolják. (Persze a névsorok esetében – telefonkönyv, könyvtári katalógus stb. – mindenki más ma is rákényszerül a teljes személynév egyes tagjainak erre a cseréjére, amelyet a logika megkíván.)
* A profilján kívüli vitát a szerkesztőség nem kívánja folytatni.
[28] Thoroczkay Gábor: Még egyszer a Hartvik-féle Szent István-legenda datálásáról. = MKsz 2005. 213–218.
[29] Thoroczkay: i. h. 213. Megjegyzendő, hogy a Hartvik-legenda keletkezési idejének olykor fel-fellobbanó vita-irodalma van.
[30] Gerics József – Ladányi Erzsébet: „Sem ingyen, sem ellenszolgáltatásért”. Az invesztitúra és kánoni választás fogalmának történetéhez. = Turul (72.) 1999. 3–4. füz. 84.
[31] Turul 1999. 108–117.
[32] Turul 1999. 123–134.
[33] Turul (74.) 2001. 3–4. füz. 76.
[34] Szovák Kornél: Pápai-magyar kapcsolatok a 12. században. In: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. (Szerk. Zombori István) Bp. 1996. 24.