közlemények

Műfaji-formai kezdemények a pálos írásbeliségben. A pálos rend kialakulásának évszázadában a pécsi, a veszprémi és az egri egyházmegye remetéi keresték közös életük szabályozásának a lehetőségét. A keresés egyik mozzanataként a 13. század végén András egri püspöktől kaptak szabályokat. Kevéssel utóbb Gentilis bíboros, pápai követ engedélyezte számukra az augustinusi regula követését (vö. Kristó szerk. 1994: 524). A továbbiakban ez a regula szabott irányt a rendtagok életének, tevékenységének.

A szellemi művelődés szolgálatában elért eredményeiket érzékelteti írásbeliségük néhány irodalmi és irodalomtudományi mozzanata, különös tekintettel azokra, amelyek – kialakult vagy kialakulóban levő hagyományok sorába illeszkedve – műfaji-formai vonatkozásban maguk is hagyományteremtő szerepet vállaltak.

Mielőtt azonban a jelzett mozzanatokra rátérnék, engedtessék meg, hogy egy másik szerzetesrend méltán híressé vált képviselőjének, a Karthauzi Névtelennek a kódexéből idézzek egy viszonylag hosszabb részletet:

(…) Vala Diósgyőrben egy magabíró porkoláb, kinek Imre vala neve, vámosi vajda fia. Mikoron ugyanottan való kalastrombeli öseket nagy erősen háborgatná, szolgájokat levervén és ennen magokat fenyegetvén, barmok fiait is levágatván, látván az szegén konvent, hogy soha meg nem szénnék róla, esdének az Úristenhez és szent öséjökhöz könyörögvén, hogy segítenék meg őket. Íme, nem feledtetének el az ő könyörgésekben. Dicsőséges Szent Pál ösenk neki jelenék, az kegyetlennek, ágyában fekvén, nagy szép vén ember képében, fejér palástjában, és egy mankót tartván ő kezében, úgy mint szomorú színnel tekéntvén őreája, és monda: „Alussz-é, te kegyetlen? Ó, te gonosz napja fogyott, mire gyötröd, kínzod az én fiaimat? Higgyed, hogy bosszúállatlan el nem múlatod, de ezennel ennen kezemmel eleget vészök, és végnapodon örökké el kell vesznöd.” Azt megmondván, annyéra kasztigálá őtet, mígnem megemészté, amit ett vala, és elenyészék előle. Az nyavalyás ember kedég felszököllék ágyából, és nagy üvöltést, kiájtást kezde tenni úgy, hogy az egész udvar mind feltámada. És nagy csodálattal megbeszélé őnekik, mint járt volna, és megmutogatván őnekik mind hátát, vállait, miképpen felszakadoztak vóna az vereségben (…) Annak utána nem sok idő elmúlván, az hadba vesze, kinek még az testét sem tudhaták, hova lett vóna el (Madas–Klaniczay 2001: 366).

A pálosok ismertségét, idézettségét tanúsító példázat a magabíró (azaz öntelt) diósgyőri porkoláb kasztigálásáról (azaz megveretéséről) és kárhozatra meneteléről nemcsak az elégtételszerzés egyfajta vágyképét festi, hanem a rend történelmileg igazolható megbecsülésére is utal. Ez az anya- giakban is kifejezésre jutó megbecsülés tette lehetővé a rend legtehetségesebb tagjai számára a latin és magyar nyelvű írásbeliség értékcsiholó művelését.

A magyarországi latin és magyar nyelvű irodalom, valamint a magyarországi irodalomtudomány történetében egyként számottevő és nem egy vonatkozásban úttörő szerepet játszik Gyöngyösi Gergely néhai pálos rendfőnök és Vitae fratrum heremitarum ordinis fratrum Sancti Pauli primi heremitae című befejezetlen rendtörténeti munkája a 16. század első évtizedeiből, amelynek anyaggyűjtését más rendtársak kezdték meg, s amelynek folytatására Gyöngyösi halála után megint csak más rendtársak vállalkoztak.

A rendtörténet másoktól származó folytatásából tudjuk, hogy Gyöngyösi Gergely, akit 1520-ban választottak generális elöljárónak, a tudományok baccalaureusa volt. Erre a közlésre alapozva véli a kutatás azonosíthatónak Gyöngyösit azzal a Gregorius Benedicti de Gniges-szel, akit 1493-ban írtak be a krakkói egyetem anyakönyvébe (vö. Tarnai 1984: 198).

A Vitae fratrum… Gyöngyösitől származó része fejezetekre tagolható egységes műnek, egyidejűleg azonban többé-kevésbé egységes keretbe foglalt írások sorozatának is tekinthető. Irodalmi igényessége és irodalomtudományi vonatkozásai folytán külön említést érdemel eme írások közül a Vitae fratrum… előszava, Bátori László pálos írástudó és Szombathelyi Tamás generális elöljáró portréja – vagyis az a két részlet, amely személyhez forduló fogalmazásából következően valószínűleg „más összefüggésből került át a rendtörténetbe” (Tarnai 1984: 202) –, valamint a Csanádi Adalbertről rajzolt portré keretében a jeles pálos költő irodalomelméleti vonatkozású levele és két himnusza. A Bátori- és a Csanádi-portré irodalomtörténeti utalásai további művek említését, adott esetben azok azonosítását is lehetővé teszik.

A Gyöngyösi-féle rendtörténet irodalomtörténeti adatainak egyik csoportja Bátori Lászlót állítja elénk, akiről az adatközlő tudatja, hogy a 15. század derekán „az egész Bibliát és sok szentnek az életét megírta magyarul” (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi 1983: 139). Ezt a közlést egészíti ki, árnyalja, netalán pontosítja a rendtörténet egy régi másolatára hivatkozó, 18. századi feljegyzés Bátori Lászlónak a Biblia szövegéhez írott magyar nyelvű magyarázatairól. Tény, hogy Bátorinak a magyar nyelvű írásbeliség és általában a magyar nyelvű kultúra céljait szolgáló művei nem maradtak az utókorra. Magyar nyelvű Biblia-magyarázatából ránk maradt mégis – sajátos módon latin fordításban – az említett feljegyzést hitelesítő néhány mondat, éppen a Vitae fratrum… lapjain (vö. Nemeskürty szerk. 1990: 62). Ezeket a mondatokat tehát kétszeres fordításban, azaz magyarra „visszafordítva” idézhetem:

Kedveseim, készítsétek föl szíveteket a küzdelemre, és mindenben jövevénynek tekintsétek magatokat a földön. Nézzétek csak az idő változékonyságát és a világ bizonytalanságát. Mert aki elad, olyan, mint aki menekül, és aki vesz, mintha attól félne, hogy tönkremegy. Aki kereskedik, mintha nem nyerne, aki épít, mintha nem szándékozna benne lakni, aki vet, mintha nem aratna, és így aki szőlőt metsz, mintha nem akarna szüretelni, akik házasodnak, mintha fiakat nem akarnának, és akik nem házasodnak, mintha özvegyek volnának (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi l983: 138).

A fenti ihletett sorok változó idők elbizonytalanító körülményei között vélhetően bármikor tükröt tartanak, tarthatnak bárki eszmélkedni, eligazodni kívánó elé.

A rendtörténet irodalomtörténeti adatainak másik csoportját a kis termetű Csanádi Adalbert test- vérről szóló fejezet tartalmazza. Ebből megtudjuk, hogy Csanádi Adalbert „igen ékesszóló előadó és prédikátor volt”, aki „Remete Szent Pál dicséretéről több beszédet gyűjtött össze”, s aki Remete Szent Pál életét „heroikus mértékben”, azaz hexameterekben is megírta. Gyöngyösi jellemzése szerint: „Ő volt (…) az akkor élt szónokok között a műveltebb, ékesebben beszélő és a kiválóbb” (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi l983: 203, 215).

A fejezet betétjeként Csanádi Adalbertnek János generális elöljáró-helyetteshez intézett levele, a levél függelékeként pedig – amint már jeleztem – két latin nyelvű himnusza olvasható. A levél tudatja, hogy Csanádi a két himnuszt 1513-ban fogalmazta, s a levél mellékleteként történő elküldés céljából szövegüket 1515-ben csiszolta. Ugyancsak a levélből tudjuk meg, hogy Csanádi népnyelven, azaz magyarul megírta Krisztus szenvedéstörténetét is, mégpedig „a szillabusoknak azon száma szerint” (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi 1983: 207), amely a „Philomena” címen említett ének jellemzője. Csanádi magyar nyelvű költeménye nem maradt ránk. Gyöngyösi egyébként „heroikus mértékben” írt, latin nyelvű alkotásáról is úgy tudta, hogy azt, a személyét és munkásságát ért támadások miatt, a pálos költő elkeseredésében a tűzre vetette. A mű megsemmisülését illetően a rend- történeti fejezet szerzője, szerencsére, tévedett. Tudjuk ugyanis, hogy Csanádinak Remete Szent Pál átvitelének ünnepére hexameterekben és egy másik klasszikus versformában írott zsolozsmáját a pálos breviáriumok megőrizték.

A rendtörténetbe mint egészbe illeszkedő, önállóan is számba vehető írások közül Gyöngyösi Gergely előszavát nem hagyhatom említés nélkül.

Az előszó indítása korai magyarországi oklevelek arengájához kapcsolódik. Első, eredetiben fennmaradt, hiteles oklevelünkből, az 1055. évi „Tihanyi alapítólevél”-ből idézek:

Minthogy némely halandók (…) könnyelműen a feledésnek adták át, amit láttak és hallottak, ezért a tudósok, bölcselők s atyáink (…) rájöttek, hogy amit az emberi nem fiai helyesen elhatároztak, azt a mindig szorgalmas írnokok keze által betűk emlékezetére bízzák (…) (Holub József és Érszegi Géza fordítása; Györffy szerk. 1997: 106).

Idézhetem, természetesen, III. Béla 1181. évi ismert oklevelének a fentiekkel egybecsengő szavait is:

Minthogy az emberi természet gyarlósága következtében (…) az elmúlt dolgok emlékezetének helyére könnyen belopakodik a feledés, illő írásba foglalva megerősíteni azt, amiben a szerződő felek egymás közt megállapodtak (…) (Kumorovitz L. Bernát fordítása; Györffy szerk. 1997: 140).

A rendtörténetet bevezető sorok, azonos formula változataként, mindkét előbbi idézettel összefüggésbe hozhatók:

Minthogy az idő múlandósága nem engedi meg, hogy emlékeink kincsestárát sokáig megőrizzük, mert mindnyájunkat elragad a halál, ezért régi szokás az eseményeket az írás tartósságára bízni, nehogy az elmúlt idők történetét nem ismerő kor bizonytalanul tévelyegjen (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi 1983: 29).

A hagyományokra visszautaló mozzanatai mellett a Gyöngyösi-féle előszó több eleme is új hagyo- mányok megteremtésének/meggyökereztetésének az irányába hat. Ilyen például a rendtörténet forráskutatói megalapozásában, valamint a mű szerzőségének vállalásában megnyilatkozó öntudat.

A szerzői öntudat kifejezésénél is figyelemre méltóbb azonban az előszónak az a részlete, amelyben Gyöngyösi Gergely az írásművekkel kapcsolatos elvárásait fogalmazza meg:

(…) Midőn a testvérek, de főleg a rendfőnökök életét írtam, némely felmerülő problémával késő éjszakába nyúlva lámpa fényénél foglalkoztam, hogy olvasóimat ne csak az elbeszélések változatosságával gyönyörködtessem, és Teremtőjüket szentjeiben csodáltassam, hanem ragyogó és dicső példájukkal az erények csúcsaira fölvezessem, és a tökéletesség állapotára ösztönözzem (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi 1983: 29).

Mindenképpen sokatmondó az a tény, hogy Gyöngyösi a művel kapcsolatos elvárások között kitüntetett helyen említi a gyönyörködtetést, s ennek megvalósításában a változatosságnak tulajdonít kiemelkedő szerepet. A változatosság pedig, művének tanúsága szerint, egyként lehet műfaji és formai, akár versformai is.

Az elméleti vonatkozású előszóval társítható Csanádi Adalbertnek a róla szóló fejezetbe iktatott levele is, amelyben – mint fentebb olvashattuk – a szerző a maga korában egyedülálló tudatossággal utal népnyelven írott passiójának versmértékére.

A levél után beiktatott két himnusz nemzetközi hagyományok folytatójaként vállalt kezdeményező szerepet a rímes versformák magyarországi meggyökereztetésében.

Aquinói Szent Tamás „Pange, lingua, gloriosi…” kezdetű ismert himnuszához kapcsolódik, annak kezdő szavait is megismétli Csanádinak a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére készült éneke:

Pange, lingua, virginalis / uteri praeconium, / quem ingressus Rex caelorum / formam sumpsit hominum, / et peperit sine viro / Virgo Mater filium.

Madas szerk. 1992: 270)

Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek / angyali dicséretét, / melybe szállva ég Királya / formát öltött, emberét, / és megszülte férfi nélkül / Szűzanyánk a gyermekét.

(Csonka Ferenc fordítása; Gyöngyösi 1983: 207)

Azonos formában készült Csanádinak az angyalokról szóló himnusza is:

In superna regione / caelorum militia / gaudet Dei visione, / et firma in gratia / laudat Deum, et aeterna / perfruitur gloria.

Madas szerk. 1992: 271)

A mennyeknek országában / égieknek serege / örvend Isten látásának, / s kegyelmének részese, / s tart örökké dicsőségük: / az Isten dicsérete.

(Csonka Ferenc fordítása; Gyöngyösi 1983: 209)

A Gyöngyösitől elveszettnek hitt latin nyelvű verses zsolozsma a valóban elveszett magyar nyelvű verses szenvedéstörténettel együtt egy sajátos, két nyelven szóló költői életmű körvonalait sejteti.

Mint fentebb jeleztem, a zsolozsma részint hexameterekben, részint pedig egy klasszikus strófaformában, nevezetesen szapphói strófákban készült.

Hexameterekben szólalnak meg az antifónák, responzóriumok, verzusok, például az első vespe- rás antifónája:

Inclite confessor Christi, sanctissime Paule, / quo duce perfectis patuere silentia ruris, / fac, pateant humili caelestia limina plebi, / quae tibi condignos depromit laudis honores.

Madas szerk. 1992: 292)

Ó, te dicsőséges hitvalló, Pál, ki vezérlesz / minket a szent élet ragyogó szép tájain egyre, / kérd, hogy az égi kapuk megnyíljanak egykor a népnek, / mely tisztel téged, nevedet nagy diccsel övezve.

(Csanád Béla fordítása; Madas–Klaniczay 2001: 343)

A verses zsolozsma két himnuszának szapphói strófaformája nem példa nélküli magyarországi viszonylatban sem, a zsolozsma ritmikáját azonban mindenképpen változatosabbá, kifejezőbbé teszi.

Íme, az első himnusz első szakasza latinul, majd első, harmadik és ötödik szakasza magyar fordításban:

Inclitos Pauli recolens honores / concinat laudes populus fidelis, / atque caelestes resonent canoro / carmine cives.

Madas szerk. 1992: 293)

Buzgó énekünk szava Pált dalolja, / együtt zeng velünk a hivők csapatja / és dicsérik őt a nagy ég lakói / tiszta dalokkal. // (…) Jézus Krisztusért odahagyta kincsét, / drága otthonát, szeretett hazáját, / Istenért akart egyedül csak élni / távoli tájon. // (…) Ő vezette a remetéket ősi / barlangok mélyén, hol az Úrnak éltek / egyszerű szívvel, hogy elérhessék az / égi hazát majd.

(Csanád Béla fordítása; Madas–Klaniczay 2001: 345, 347)

A második himnusznak latinul az ötödik, magyar fordításban pedig az ötödik-hatodik szakaszát idézem:

Inde post vitae varios labores / inter orandum moribunda membra / spiritus linquens meritis coruscans / astra petebat.

Madas szerk. 1992: 297)

Dolgos életét amidőn bevégzé, / imádság közben a halandó testet / lelke elhagyván, sok erénnyel ékes / szent megy a mennybe. // Szembe jönnek már az egek lakói, / és a pró- féták kara elkiséri, / fényes angyalok viszik énekelve / mennyei várba.

(Csanád Béla fordítása; Madas–Klaniczay 2001: 357)

Magyarországi viszonylatban latin nyelven korábban Janus Pannonius írt szapphói strófákat egy Henrik nevű germán költőnek címezve (vö. Janus Pannonius 1987: 240–243). A 16. században nagy számú „magyar szapphikus” is készült. Olyan versek, illetve énekek ezek, amelyeknek első három sorát az ötödik szótag után következetesen metszet tagolja. Baranyai Pálnak  „Az tékozló fiúról” szóló, 1545-ben írt éneke már az időmérték érvényesítésének feltételezhető szándékáról tanúskodik (Varjas szerk. 1979: 509–520). Utolsó előtti strófájának utolsó előtti, ténylegesen időmértékes sora így hangzik:

Csak te ő hozzá vigyed az te lelked.

  –    .   –  –  – /   .  .  –   .    –  –

27. és 37. szakaszának záró sorai mintha az adoniszi metrumra való rátalálás örömét jeleznék. Erre vall az a tény, hogy a két sor csak a ’mulatás’ szó ragjában tér el egymástól:

Nagy mulatásnak. – Nagy mulatásban.

Hibátlan lejtésű szapphói strófákban több mint két évszázad múltán a „Békesség-óhajtás” pálos költője, a „magyar Horácnak” nevezett Virág Benedek szólalt meg:

Szállj le felséges palotád egéből, / Béke! mennyeknek koronás leánya! / Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg / Már valahára!  (Mezei szerk. 1983: 774–775)

A Csanádi levelében említett magyar nyelvű verssel kapcsolatban a kutatás arra a feltevésre jutott, hogy tematikai és ritmikai mintája Szent Anzelm „Egy jámbor lélek verse Krisztus Urunk életútjáról” című alkotása (vö. Gyöngyösi 1983: 309–328), amely Hadnagy Bálint pálos szerző Remete Szent Pál csodáiról összeállított könyvében olvasható. Szent Anzelm verse vágánssorokban készült. Valószínűleg vágánssorokban írta magyar nyelvű versét Csanádi Adalbert is. Sorai így hát egybecsenghettek a Tétémi Pál nagyvázsonyi vikárius keze vonását is viselő Peer-kódex egyik szövegének soraival, amelyek verses formában szólaltattak meg egy tévesen Beda Venerabilisnak tulajdonított prózai imádságot:

Áldott Krisztus keresztfán hét igét megmonda, / Bínes népnek példáját kiáltani hagyja. / Krisztus testamentomba ez földön marada, / Írást róla mint íra bódog doktor, Béda.

Kacskovics-Reményi – Oszkó szerk. 2000: 194–195)

A rendtörténet Bátoriról szóló fejezetéből és Csanádi Adalbertnek a rendtörténetbe foglalt leveléből egyaránt arra következtethetünk, hogy a pálos rendben a középkori írásbeliségnek számottevő műhelyei működtek. Ezek a műhelyek nem tekinthetők egyszemélyesnek még akkor sem, ha ténylegesen egy-egy kiemelkedő személyiség körül szerveződtek. Magát Gyöngyösi Gergelyt is egy ilyen műhely élén álló személyiségnek tételezhetjük, hiszen írásművei a rendi igényektől függetlenül nem jöhettek volna létre.

Hadd említsem itt külön nyomatékkal Gyöngyösi Gergely 1515-ben készült „Directorium”-át, amelynek tizenegyedik, retorikai fejezete szónokoknak szóló utasításokat tartalmaz (vö. Tarnai – Csetri szerk. 1981: 27–29). A szerző művében a többi közt arra inti társait, hogy amikor szólnak, mindig figyeljenek a körülményekre, arra, hogy mit, miért, kinek, hol, mikor és hogyan mondanak.      A rendtörténethez visszakanyarodva, annak egyik fejezetét – az anakronizmus kockázatát is vállalva – a lélektani realizmus korai előzményeként említhetem. Szombathelyi Tamás generális elöljáró betegségéről és haláláról szól ez a rész. Leírja a betegség testi és lelki tüneteit, a beteg kínok közötti magatartását, szenvedések okozta nyűgösségét, azt, ahogyan fájdalmaitól gyötörve alaposan megnehezíti az őt odaadóan ápoló rendtársak dolgát. A Szombathelyi Tamásról szóló fejezet párbeszédekkel élénkített részletét idézem:

(…) Mégis mindannyiszor, ahányszor súlyosabb fájdalom érte, elfeledkezve önmagáról, néha kétségbeesett szavakban tört ki (…) Amikor ezeket a kísértéseket láttam, Salamont idéztem. „Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” Akkor ő így szólt:

– Az én ostorozásom most kezdődött, és sohasem ér véget.

Amikor másnap is gyötrődött, panaszkodott, hogy Isten nem őt hallgatja meg, pedig mindig kérte, hogy senkinek se legyen terhére. Akkor azt mondtam neki:

– Rendfőnökséged alatt te sem hallgattad meg a testvérek minden kérését. – Hozzáfűztem az Úr mondását: – Ha valamit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.

Azt felelte:

– Ezek csak szavak, és semmi hatásuk nincs. – Harmadszor így beszélt: – Senki sincs nyomorultabb a világon nálánál. Ámde én akkor így szóltam:

– Fehéregyházáról jövet országúton láttam egy szegényt, mezítelenül és betegen a földön fekve, és körös-körül hóval volt borítva. Mellette senki sem állt, és senki sem takarta be, szavait senki sem hallgatta meg, mégsem tört össze, és nem beszélt türelmetlenül (…)

Ezeket hallva nagy zokogva kérte, hogy gyóntassam meg, majd oldozzam föl. Ettől kezdve gyakran mondogatta, hogy a káromló szavakat nem akarattal mondta, hanem az ördög kísértésére és a kifárasztott testnek a nagy fájdalmából. Akkor a teremtő és megváltó kegyes Jézus (…) a különféle szorongattatásokban (…) kipróbált atyát ennek a testnek a börtönéből kiszabadítani kegyes volt, és mint hisszük, örvendező angyalokkal a mennyországba vitette     . (Árva Vince fordítása; Gyöngyösi 1983: 179–180)

Pálos műhelyben, a nagyvázsonyi kolostorban készült, a kolostoralapító felesége, illetve özvegye, Kinizsiné Magyar Benigna használatára, a Festetics- és a Czech-kódex. Az 1494 előtti Festetics-kódex szövegei közt kiemelkedő helyet foglal el Petrarca hét bűnbánati zsoltárának költői fordulatokkal teljes, prózai magyarítása. Az első bűnbánati zsoltár elejéről idézek:

Jaj nékem, mert haragossá énellenem töttem én Megváltómat, és ő tervényét keménséggel elmúlattam! Igaz utat akaratom szerént elhattam, és az járatlan utakon messze és szélesen forgottam. Menden darabosokat és belhatatlanokat általjártam, és mendenütt muka és nyavalya (…) Mast azért mit tegyek? Ennyi veszedelmekben hová forduljak? Én ifjúságomnak reménségi mind elestenek, és löttem tengerbe veszötthöz hasonlatos, ki jószága elvesztése után mezejtelen kiúsz (…) Hittem, hogy ifjúságnak ékes tévelgeni, és utat kevettem, valahová engemet viselt hertelenség (…) Mast az gonosz szokás az ő ünét megkéri és erővel elvonszja. Hejában ellene akarot. Hová fussak, nincsen utam! És én megketeztettem, és én megmenekedésem igen távol. Meghaljak én bíneimbe, ha nékem segejtség nem jevend onnag felyöl. Nem érdemlettem, én vallom, de Te, Uram, irgalmazj, és teríts ki kezedet elveszőnek. És megemlékezvén te ígéretidről, szabadíts meg engemet pokolnak torkiból (…)   (N. Abaffy szerk. 1996: 365–367, 370–371)

Gyémántként ragyognak az 1513-ban készült Czech-kódexben a brabanti Arnulphus de Lovanio „Salve mundi salutare…” kezdetű éneke nyomán magyarított, tévesen Szent Bernátnak tulajdonított sorok (vö. Horváth éd. 1992: 620–621).

A szakirodalom megállapítása szerint a magyar szöveg, képeinek élénksége és a benne érvényesülő gondolatritmus folytán, költőiségben meghaladja mintáját (vö. N. Abaffy szerk. 1990: VII). Méltán tekinthetjük tehát eredeti magyar versnek, amelynek több részlete a kor közköltészetével és a népköltészettel való termékeny kölcsönhatásban született.

Virágénekként idézhető a következő négy sora:

Nyíljék szíved mint szép rózsa, / ki illatját távul adja, / én lelkömvel eggyé légyön, / hogy én szívem megszépüljön. (N. Abaffy szerk. 1990: 51)

A részlet virághasonlata és ismétlései mellett alliterációira érdemes figyelnünk.

Az alábbi részletben is több alliterációt, valamint négy szótagra terjedő alliterációs rímeket találunk:

Ím, jelönik te szerelmed, / mert mezételen te szent mellyed, / ki dicső és idvözlendő, / nagy félelmel illetendő, / ki szentháromságnak széki, / nagy szerelmnek jelös helye, / erőtlennek erőssége, / félelmesnek békössége, / fáradtaknak jó szállása, / szegényeknek nagy bév háza.    (N. Abaffy szerk. 1990: 49)

A részletet záró, erőtleneket, megfáradtakat, szegényeket biztató sorok olyan bensőséges hangulatot árasztanak, mintha csak az ismert, „Erdő mellett estvéledtem…” kezdetű bujdosóénekben felcsendülő fohász meghallgattatásáról tanúskodnának:

Én Istenem, adjál szállást, / Mert meguntam a járkálást (…)     (Király et al. szerk. 1979: 95)

A Czech-kódexbeli vers fent idézett részletében nem „hibátlan” sem a felező nyolcasok, sem pedig a rímek rendje. Amit azonban hibának vélhetnénk, az könnyűszerrel kijavítható lett volna. A körülmény, hogy javításukra nem került sor, nem feltétlenül szövegromlásra, hanem a kor másfajta versigényére vall. Arra tehát, hogy a szigorúan kötött ütemhangsúlyos versforma a 16. század elején még csak kialakulóban volt.

Nemcsak alliterációkkal, félsorrímekkel és szuggesztív felsorolással, hanem hibátlanul sorjázó felező nyolcasokkal éri el hatását a következő versrészlet, amelyben az „Énekek éneké”-hez hasonlóan a szerelmi és az istenes költészet jellemzői elválaszthatatlanul összefonódnak:

Én szeretőm, hozzám hajolj, / megvigasztalj, és nekem szólj, / kérlek, neköm az szót mondjad, / hogy bínömet megbocsáttad. / Keményödött szegény johom, / lám, nem tudok hálát adnom, / hogy imádjam teremtőmet, / hogy szeressem szeretőmet, / hogy fizessem szolgálatját, / hogy háláljam szent halálát.    (N. Abaffy szerk. 1990: 61–62)

Az idézett sorokban megnyilvánuló, bibliai ihletésű összefonódás – és ez a tény a pálos írásbeliség s általában a kódexirodalom műfaji-formai kezdeményeinek szerepéről, hatásának tovább gyűrűzéséről is sokat mond – több mint négyszáz év elteltével Dsida Jenő költészetében, közelebbről Angyalok citeráján című kötetében vált ismét fontos szövegszervező erővé (vö. Kabán 2004).

Szövegkiadások

Gyöngyösi 1983                  Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. Szerk. V. Kovács Sándor. Árva Vince (próza) és Csonka Ferenc (vers) fordítása. (Csanádi Adalbert verses zsolozsmáját Csanád Béla fordította.) Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983. /Magyar ritkaságok/

Györffy (szerk.) 1997         Györffy György (szerk.): Árpád-kori oklevelek. 1001–1196. Bp., Balassi Kiadó, 1997.

Janus Pannonius Janus Pannonius: Opera omnia – Összes munkái. Szerk. V. Kovács Sándor. Bp., Tankönyvkiadó, 1987.

Kacskovics-Reményi–Oszkó

    (szerk.) 2000                         Kacskovics-Reményi Andrea–Oszkó Beatrix (szerk.): Peer-kódex. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp., Argumentum Kiadó–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2000. /Régi magyar kódexek 25./

Király et al. (szerk.) 1979    Király István [et al.] (szerk.): Hét évszázad magyar versei. I. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

Madas (szerk.) 1992             Madas Edit (szerk.): Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000–1530). Bp., Tankönyvkiadó, 1992.

MadasKlaniczay (szerk.)

    2001                                      Madas Edit–Klaniczay Gábor (szerk.): Legendák és csodák (13–16. század). Szentek a magyar középkorból. II. Bp., Osiris Kiadó, 2001. /Millenniumi történelem. Források/

Mezei (szerk.) 1983               Mezei Márta (szerk.): Magyar költők. 18. század. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983. /Magyar remekírók/

N. Abaffy (szerk.) 1990       N. Abaffy Csilla (szerk.): Czech-kódex. 1513. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp., Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1990. /Régi magyar kódexek 4./

N. Abaffy (szerk.) 1996       N. Abaffy Csilla (szerk.): Festetics-kódex. 1494 előtt. A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp., Argumentum Kiadó–Nyelvtudományi Társaság, 1996. /Régi magyar kódexek 20./

Nemeskürty (szerk.) 1990     Nemeskürty István (szerk.): Magyar Biblia-fordítások. Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.

 

Sarbak 2003                         Sarbak Gábor: Miracula sancti Pauli primi heremite. Hadnagy Bálint pálos rendi kézikönyve, 1511. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003. /ΑΓΑΘΑ, 13./

TarnaiCsetri (szerk.) 1981 Tarnai Andor–Csetri Lajos (szerk.): Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. /A magyar kritika évszázadai 1./

Varjas (szerk.) 1979             Varjas Béla (szerk.): Balassi Bálint és a 16. század költői. I. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. /Magyar remekírók/

Felhasznált szakirodalom

Horváth (éd.) 1992             Horváth, Iván (éd.): 1992. Répertoire de la poésie hongroise ancienne. II. Paris, Éditions du Nouvel Objet, 1992. /Ad corpus poeticarum/

Kabán 2004                           Kabán Annamária: Világ legszebb virága. Egy versszöveg intertextuális beágyazódása. = Keresztény Szó (15.) 2004. 10. sz. 13–14.

Kristó (szerk.) 1994             Kristó Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Bp., Akadémiai Kiadó, 1994.

Tarnai 1984                          Tarnai Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984. /Irodalomtudomány és kritika/

Mózes Huba

---

közlemények

Új ősnyomtatványok az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban. Legalább százötven éves adminisztrációs félreértés és néhány évtizedes ehhez csatlakozó nyilvántartási hiba következtében az Egri Főegyházmegyei Könyvtár egy igen értékes darabja elkerülte a kutatók figyelmét. A kötet három ősnyomtatványt rejtett magában, amelyek négy korabeli művet tettek számunkra hozzáférhetővé.

A kötet első darabja a könyvtár leltárkönyvében a következőképpen szerepel: 3344/7002. Tabula Alphabetica Martiniana (vulgo Lexikon). Argentina 1486. Formatum 4. Volumina 1.[1] Sem a hajdani leltárkészítő, sem a nyomtatott katalógus összeállítója nem vette észre, hogy a mű tulajdonképpen kolligátum: nyomdai szempontból három darabnak számít, és a harmadik nyomdászati egység két művet foglal magában. Ezek az ősnyomtatványok nem szerepelnek a magyarországi központi nyilvántartásban sem.[2]

A kolligátum első darabja:[3]

Martinus (Strepus) Polonus (Martinus Oppaviensis): Margarita seu tabula martiniana decreti. Strassburg: typogr. operis Jordani de Quedlinburg (= Georg Husner), die sancti Egidii confessoris. [1. Sept.] 1486. 2⁰ 120 ff. CIH 2200, Hain 10843, BMC I. 135, BSB Ink M–232

Az első oldalon cím olvasható:

Margarita decreti seu tabula // martiniana edita per fratrem Mar//tinum ordinis predicatorum. dni pa//pe Penitentiarium et capellanum.

Kezdő sora (incipit):

Inter alia // quecumque ad fidelium // rpi doctrinas scripta // sunt liber decretorum

A mű végén található kolofonban ez olvasható:

Explicit Margarita decreti q/uae/ Martini//niana vocat/ur/. edita p/er/ venerabilem virum fr/atr/em // Martinum ordinis p/rae/dicatorum summi ponti//ficis penitentiarium et cappellanum. Impressa // Argentine Anno domini. M cccc lxxxvi // finita in die sancti Egidii c/on/fessoris.

Az egri példányból egy lap hiányzik. Új jelzete saját katalógusunkban: H. IV. 49/1. Coll. 1.

A szerző, Martinus Polonus (Martinus Strepus, Martinus Oppaviensis) a sziléziai Troppauban (latinul: Oppavia, ma Csehországban: Opava) született és dominikánus szerzetes lett. Prágában és Rómában tanult. Négy pápának is volt gyóntatója. III. Miklós pápa Gnesen érsekének nevezte ki. 1278-ban Bolognában halt meg, és itt temették el. Leghíresebb műve történeti, a pápák és a császárok históriája (Chronica summorum pontificum imperatorumque). Ennek első kiadása 1476-ban jelent meg,[4] első nem latin kiadása 1503-ban Párizsban,[5] majd számos nyelvre lefordították és népszerű maradt a 17. században is. Kritikai kiadását 2003-ban vehettük kézbe.[6]

A most ismertetendő mű első kiadása 1482-ben látott nyomdafestéket,[7] majd a 16. század végéig a jogi egyetemeken használták, természetesen modern átdolgozásokban. A mű tulajdonképpen az úgynevezett Decretum Gratiani című egyházjogi mű repertoriumának, illetve regiszterének tekintendő. Címfordítása a bevezető mondat és a kolofon alapján: „Gyöngyszemek jogi határozatokból, vagyis a Márton féle táblák, amelyeket kiadott a dominikánus rendhez tartozó Márton testvér a pápa úr gyóntatója és káplánja.”

A Decretum Gratiani, azaz Grácián féle joggyűjtemény a keresztény-katolikus egyházi jog egyik legfontosabb műve, annyira, hogy a kánonjog (egyházi jog) történetében mérföldkőnek tekinthető. A tudományos egyházi jog is Gratianussal kezdődik. Nemcsak magyarázatokat ad az egyes jogi paragrafusok (kánonok) mellé, hanem a jog módszerét is kialakítja. Az addig szétszórt joggyűjteményekből teljes, összefüggő gyűjteményt alakított ki s egyben meg akarta oldani az egyes törvények összefüggéseinek, ellentéteinek kérdéseit. Tehát ez a mű a mai értelemben vett egyházjog első kézikönyve. 1140 körül készült Bolognában.

Ehhez kívánt Martinus Polonus egy mai értelemben vett tárgymutatóval hozzájárulni, hogy az praktikusan áttekinthető legyen. Ez az index maga is terjedelmes mű.

*

A kolligátum második darabja:

Guillelmus Parisiensis: Postilla super epistolas et evangelia. Argentinae, 1. III. 1486, (Jordanus von Quedlinburg nyomdásza) 2^o 140 ff. GW 11957; H 8263; BSB Ink H-154; BMC I. 134; CIH – Az egri példánynak 121 lapja van meg.

A meglévő rész kezdő sorai:

VItam bonam et // exitum beatum. Ego frater Guiller//mus sacre theologie professor mi//nimus parisius educatus. Sacrorum euange//liorum ac epistolarum de tempore diebus dominicis et san//ctis. etiam super commune apostolorum martyrum // confessorum virginum, et pro defunctis exposi//tiones in unum colligere volumen [etc.]

Kolofon:

Postilla super euan//gelia dominicalia et super euangelia de san//ctis secundum sensum litterales collecta. Explicit. // Impressa Argentine Anno domini. MCCCC // LXXXVI. finita quarta feria post festum san//cti Matthiae apostoli.

Az első sorok és a befejezés fordítása:

Boldog életet és a világból való boldog eltávozást. Én Vilmos testvér, a szent teológia professzora, a legkisebb, a Párisban nevelkedett. Az egyházi év vasárnapjaira, valamint a szentek, apostolok, vértanúk és hitvallók, szüzek, valamint az elhunytak közös misékre rendelt misék szent evangéliumok és szentleckék magyarázatai egy kötetbe összegyűjtve… és Szentbeszédek a vasárnapi evangéliumok, valamint a szen- tek ünnepeire rendelt evangéliumokról, betű szerinti értelemben. Nyomdai előállítása befejeződött Strassburgban az Úr 1486. esztendejében Szent Máté apostol ünnepe utáni negyedik hétköznapon.

Megjegyzendő, hogy Récsey Viktor igen fontos ősnyomtatvány katalógusának[8] 131, és 132 számai alatt a jelen műről található említés, de ezek nem azonosak a kezünkben lévő kiadással. A magyarországi központi nyilvántartásban ez a kiadás nem szerepel.

A szerzőt Jöcher már említett híres életrajzi lexikonja[9] dominikánus szerzetesnek mondja. Párizsban a Sorbonne teológia tanára volt, 1485/86-ban halt meg. Számos mű szerzője (rétorika, sermones, a hét szentségről szóló dialógusok stb.), amelyek külön külön és összegyűjtve már a 15. században Európa szinte valamennyi nyomdájában megjelentek. Összesen 206(!) 15. századi kiadás ismert műveiből. A 16. század első felében még ismerünk kiadásokat, de azután munkái aktualitásukat veszítették. Ennek ellenére összegyűjtött művei még a 17. században is megjelentek.[10] Megjegyzendő, hogy a most kézben tartott műről többen állítják, hogy a szerzője Johannes Herolt (meghalt 1468-ban), és Pseudo-Guillelmus Parisiensis műnek tekinthető.[11]

Első mondatával köszönti olvasóját. Művének célját, szerkezetét, forrásait precízen közli. Ez csaknem olyannak tűnik, mint egy mai műtől elvárt bibliográfia. Úgy látszik, hogy nem törekszik eredetiségre, elismeri, hogy kompilátor. De hiszen annak az egyszerű papnak, akinek ő szánta művét nem biztos, hogy éppen ő tudja a legjobbat nyújtani, sőt jobb, ha éppen forrásainak bemutatásával utasítja a megfelelő helyre. Nem részletesen kidolgozott művet ad olvasója kezébe, hanem bő vázlatokat, illetve tovább építendő anyagot.

Forrásai nem egyenlő értékűek. A nagy szentatyáktól kezdve korának divatos írói is megjelennek, például az a Nicolaus de Lyra, akiről saját korában azt mondták a beavatottak: „Si Lyra non lirasset, totus mundus delirasset”. Ennek a mondásnak másik változata: „Si Lyra non lirasset, Lutherus non saltasset”.

A mondás helyes értelmét felderíteni nem könnyű, mivel a líra szónak igei használata meglehetősen ritka, s nem mindig lehet lírai-költői tevékenységként értelmezni. Jelentheti például azt, amikor valaki egy előre elkészített barázdába vizet vezet.[12] Finálynál is boronálással összefüggő tevékenységet jelent.[13] A „Salto” ige pedig elsősorban a táncolást jelentette, amely azonban nem szórakozási célú, hanem a mozdulatművészetként értelmezett tánc. Ezeket figyelembe véve, a két mondás ugyanazt jelenti, két különböző oldalról: A híres ferences szerzetes Nicolaus de Lyra nagyhatású szónok volt, és sokan a protestantizmus előfutárát látják benne. Ezt fejezi ki a latin nyelven sokkal frappánsabbnak érzett mondás: Ha Lyra nem engedte volna el a víz folyását, a világ megtébolyodott volna. A második jelentés: Ha Lyra nem engedte volna el a vizek folyását, Luther sem kezdett volna táncba.

*

Ősnyomtatványokat tartalmazó kolligátumunk harmadik egysége két különböző szerző, két különböző művét tartalmazza:

Caracciolus, Robertus: Sermones de adventu domini cum multis aliis inclusis … – Bollanus, Nicolaus: Tracatus de conceptione Beatae Virginis Mariae. Argentinae, Martin Schott, ca. 1485. 2^o 118 ff. GW 6050; H 4471; BMC I. 95; CIH 906 Az egri példánynak hiányzik a kolofónja.

A kötet címlapja:

Sermones per adventum domini // cum multis aliis inclusis sermocio//nanti perutiles, famosissimi pre//dicatoris Maiistri Ruberti de li//cio italici ordinis minorum. Magyarul: Az igen híres, az Itáliai Leccéből való, a Ferenc-rendhez tartozó Rubertus Mester hitszónoknak az Úrjövetre való beszédei sok más, elmondásra igen érdemes beszéddel együtt.

Az incipit szövege a tartalomjegyzék első mondata, s voltaképpen nem más, mint a főcímlap szövegének változata:

Incipit tabula predicationum de adventu cristi Magistri Ruberti ordinis mi//norum cum nonnullis aliis predicationibus in hoc libro continens. Magyarul: Itt kezdődik Rubertus Mester Krisztus eljöveteléről szóló prédikációinak tartalommutatója, amely sok más, e könyvben lévő másféle prédikációt is tartalmaz.

Roberto Caracciolo (Roberto da Lecce) 1425-ben Leccében született, neves nemes családban. A szerző nevének sok változata ismeretes a közhasználatban és a szakirodalomban.[14] Mint a Szent Ferenc rendjéhez tartozó hitszónok nagy hírnévre tett szert. Saját korában akkora híre volt, hogy második Pál apostolnak mondták. A nem túl nagy Aquino város püspöke lett (1475). IV. Sixtus pápa később Lecce érsekévé nevezte ki (1484), de a pápa halála miatt a nagyobb püspöki széket már nem foglalhatta el. Szülővárosában 1495-ben halt meg, itt is temették el, sírja a S. Francesco della Scarpa templomban található.

A mű, adventi elmondásra szánt, 1–28. sorszámmal ellátott beszédek tulajdonképpen krisztológiai beszédsorozatnak tekinthetők, bemutatva a Megváltóról kapott ős-kinyilatkoztatás beteljesedését, s Jézus Krisztus személyiségét, működését. Szokatlan módon, de meleg emberi közvetlenségről tanúskodik azt, hogy a sorozat egységeit felsorakoztatva nem a hűvös „fejezet”, hétköznapi „beszéd” kifejezéseket használja, hanem mindegyiknél „fructust” azaz gyümölcsöt mond, amely nyilvánvalóan az aktuális beszéd speciális hasznát jelenti. A második beszédcsoport szintén sorozat, amely az Isten szeretetéről szól, harmadik csoport valóságos teológiai antropológia, amelyben szó van a lélek halhatatlanságáról, az élet értelméről stb.

A kolligátum harmadik tagjának második része Domenico Bollani (Bollano) munkája a Szeplőtelen fogantatásról. A szerző Velencében született 1445-ben, Padovában szerzett teológiai magiszteri fokozatot. 1470-ben, Velencébe visszatérve írta ezt a művét.[15] Ezután diplomataként szolgálta Velencét. 1481–82-ben Budán járt Mátyás király udvarában, Corvin János és Bianca Maria Sforza tervezett házasságának szervezésében is részt vett. III. Frigyes és Mátyás háborújában jószolgálati tevékenységet látott el, és ott volt Bécsben Mátyás halálakor. Ezután más területeken képviselte hazáját, 1496-ban halt meg.

Bollani művét Niccolo Marcellonak Velence dogejának (1473-ban választották meg erre a tisztségre) ajánlotta, mivel jól tudja, hogy a „Serenissimus Niccolaus Marcellus” mennyire tiszteli Szűz Máriát. Ezért írt számára egy könyvet, amely egy éppen javában dúló teológiai vitát kíván neki bemutatni. A vita a Szeplőtelen Fogantatás kérdése körül alakult ki.

A mű címe:

Dominici Bollandi artium et philosophie doctor filii Magnifici dni Candiani in questione de conceptione gloriosissimi virginis Marie Prohemium. Az incipit: Non paruo dolore animi afficio cum audio quosdam magistra in in insula decoratos viros pertinaciter

affirmare gloriosissimam intemeratemque virgines Mariam ab eterno Jesu Christi matrem electas a macula peccati originalis fuisse deturpatas:…

A mű tartalmáról: A római katolikus egyház mindig vallotta és tanította, hogy Krisztus Anyja, Mária létének első pillanatától kezdve mentes volt az eredeti bűntől, azaz szeplőtelenül fogantatott. Hittételként csak 1854-ben mondta ki IX. Pius pápa, de ősi tanítás volt. A 13. századi skolasztikusok és a ferences Johannes Duns Scotus nem egyformán vélekedtek arról, hogy mit jelent az ember létének első pillanata, s hogy Mária melyik pillanatban szentelődött meg: „lelkesítése” pillanatában, vagy egyedülálló abszolút rendeltetése következtében: praeredemptio.16

 

A kolligátum provenientia vizsgálata:

A műveket mai formában 1581-ben kötötték össze, fatáblás bőrkötésben. Az előtáblán ugyanis szerepel egy supralibros: GSB 1581. Sajnos a korabeli tulajdonost nem sikerült azonosítani, más könyve könyvtárunkból nem került elő.

A kolligátum első darabja (Martinus Polonus) első lapjának felső részén 18. századi kézírással írva, a könyvre és a szerzőre vonatkozó adatok olvashatók, a lap alján possessor bejegyzés:

Ex Libris Franciscus Kákonyi de (…) Ecclesiae Agriae Hungaricae Aulicae Consiliarij Registratorij Anno 1753

Kákonyi Ferenc (meghalt 1760-ban) a Magyar Kamara lajstromozója volt 1753-tól haláláig.17 A kamarai alkalmazásának első évében szerezte tehát a kolligátumot, amelyet nem tudjuk mikor adományozott az Egri Főegyházmegyének. Talán tisztelte az egyetem alapítására irányuló egri törekvéseket, és gazdagítani akarta a gyűjteményt.

Surányi Imre

---

közlemények

Egy ismeretlen kézirat az 1572-es szupernóváról.^* A raktárrendezés során előkerült könyv tulajdonosa lehetett Matthias Flacius Illiricus (1520–1575) horvát származású héber filológus és pro- testáns teológus,[16] akiről egy tréfás alkalmi verset[17] olvashatunk a kódextöredékbe kötött,[18] 16. századi nyomtatványokat tartalmazó kolligátum utolsó tagjának a címlapján.[19] Ennek a hat tagból álló kolligátumnak a végéhez kötöttek egy latin nyelvű asztronómiai-teológiai kéziratot. Flacius, horvát nevén Vlačić a héber nyelv professzora volt Wittenbergben, s barátság fűzte Martin Lutherhez és Philipp Melanchthonhoz. Fő műve a Centuriae Magdeburgenses volt, amely 1559 és 1574 között, mint az első nagyszabású protestáns egyháztörténet jelent meg tizenhárom kötetben a bázeli Oporinus nyomdában.[20] A könyv összeállításában segítségére volt többek között Johann Wigand (1523–1587) lutheránus teológus és bambergi püspök,[21] kinek a műve után kötve maradt fenn a három levélből álló kézirat. A most közlésre kerülő kéziratban említett új csillag azonos az 1572-ben megfigyelt szupernóvával, ami a Cassiopeia csillagképben tűnt fel. Ez az égi jelenség egyike a hét, az elmúlt kétezer évben a Földről megvizsgált, megbízhatóan dokumentált, galaxisunkban található szupernóvának.[22] A közvélekedéssel ellentétben az 1572-es szupernóva megjelenése és legfőképpen másfél évvel későbbi eltűnése nagyobb sokkot okozott mind az európai tudományos életben, mind a teológiai gondolkodásban, mint a majdnem három évtizeddel korábban kiadott, az égitestek körforgásáról szóló Kopernikusz-mű, amelyet kortársai inkább matematikai hipotézisnek tekintettek.[23] Az Arisztotelészen és Ptolemaioszon alapuló asztronómiai ismereteket alaposan összezavarta a feltűnt égi objektum, hiszen az új csillag születése ellentmondott a peripatetikus-skolasztikus világképnek, amely szerint az állócsillagok szférája változatlan.[24] Tudomány- és művelődéstörténeti jelentősége ellenére egy friss és alapos monográfiát[25] megelőzően mindössze pár kiváló tanulmány foglalkozott a kérdéssel az elmúlt évszázadban.[26] A magyarországi források esetében is csak néhány, többnyire egy-két mondatos, pontatlan vagy kétséges datálású megállapításokról volt eddig tudomásunk, amelyek egy kivétellel nem egykorúak, hanem 17. századiak.[27] A kézirat szövege 1572. december 15-e előtt készülhetett, hiszen jelen időben szól a Vénusz fényességéhez hasonlítható új csillagról, s a szupernóva fénye december közepétől fokozatosan elhalványult, majd 1574. március 15-én eltűnt a megfigyelők szeme elől.[28] Mivel a kéziratban a szerző megemlített egy pontosan datált eseményt, az ádventi prédikációt, így a szöveg keletkezését 1572. december 7–15. közé tehetjük. Sajnos a kézirat szerzőjét nem tudtuk azonosítani. Talán egy német anyanyelvű Peucer-tanítvány lehetett Wittenbergben, amit a szöveg tudományos színvonala, egy rövid német megjegyzése és a kézirat szereplőinek ehhez a német egyetemhez fűződő szoros kapcsolata is alátámaszt.[29] A nevezetes dán csillagász, Tycho Brahe (1546–1601)[30] összegyűjtötte az új csillagra vonatkozó európai megfigyeléseket, ami 1602-ben jelent meg először nyomtatásban, már a halála után.[31] Ebből a könyvből kitűnik, hogy az első európai észlelés után egy hónappal a kéziratunkban szereplő Kaspar Peucer (1525–1602) német protestáns teológus[32] is levelet írt Hieronymus Wolfhoz (1516–1580), a német humanista filológushoz, amelynek datálása napra pontosan megegyezik a kéziratban szereplő, ádvent második vasárnapján elmondott prédikáció idejével. Ebben a levélben is beszámolt egy új és magányos csillag létrejöttéről, amely nem mozgott a Cassiopeia csillagképben, s a Vénusz kivételével az összes égitestnél fényesebb volt.[33] Peucer korának elismert matematikusa és csillagásza volt, s már kortársai is beszámoltak arról, hogy Wittenbergben megfigyelte ezt az új csillagot. Ennek ellenére néhány levélen és egy kéziratban lévő epigrammán kívül ebből a szövegből ismerhetjük meg a wittenbergi matematikus friss és kételkedő véleményét az új csillagról.[34] A kéziratban szereplő Esrom Rüdinger (1523–1590) német filológus és teológus, a görög nyelv professzora volt Wittenbergben.[35] Dudith András (1533–1589) magyar humanista többek között az ő unszolására írta meg nevezetes, 1579-ben megjelent traktátusát az üstökösökről,[36] így nem véletlen, hogy az új csillaggal Rüdinger is foglalkozott. Bár annak nincs nyoma, hogy Friedrich Widebram (1532–1585) német lutheránus reformátornak[37] a közölt kéziratban szereplő ádventi prédikációja megjelent volna nyomtatásban, de a wittenbergi lelkész egy korábbi költeményét kiadták,[38] amely az 1566-os üstökösről szólt. A kéziratunkból kiderült, hogy az egyetemista nem érthetett meg mindent pontosan Peucer és Rüdinger magyarázataiból. Ezért helyenként zavaros megállapításaiból, az eredeti szövegek ismerete nélkül, nem lehet eldönteni, hogy mi az elírás, esetleg tévedés, mikor csillagászati távolságokról, vagy történelmi eseményekről beszél. A szöveg értelmezését az sem könnyítette meg, hogy jól láthatóan fontos részletek hiányoznak az egyes szakaszok között. Természetesen a wittenbergi tudósoknak is újdonság volt az új csillag megjelenése, s vitatkoztak helyzetéről, tulajdonságairól és létrejöttének okairól. A tőlünk 10.000 fényévre felrobbanó szupernóva, amelynek megmaradt kísérőcsillagát éppen tavaly sikerült megtalálniuk a csillagászoknak,[39] jelentőségéről, a magyar művelődés- és tudománytörténetben elfoglalt helyéről, forrásairól, s más egyéb, vele összefüggésben lévő korabeli csillagászati (az 1577-es üstökös, az 1595-ös rejtélyes csillag) és légköri (halo és parhelia) jelenségekről egy nagyobb terjedelmű munkában, később kívánunk beszámolni.

A szöveg olvasata

Opiniones Peuceri, Esromi et Widebrandi pastoris ecclesiae Wittebergensis de nova stella conspecta anno Christi 1572 a die 15 Novembris.

Dominus Peucerus 6 Novembris. Fulget sub asterismo Cassiopeae sidus novum, cuius simile nulla vidit aetas antea, cum specie et lumine similimum sit stellis, sed puritate nitoris, et vibrato radiatu et magnitudine quantum ad visum omnes tam errantes[40] quam inerrantes, superat, soli Veneri cedit. Haeret immobile in eo loco coeli, in quo primo effulsit, vel a nobis conspectum est. Nos aliter quam cometam nominare non possumus, etsi nondum satis habemus exploratam eius naturam et conditionem. Incidit in δωδεκατημοριον Τauri, et quia novum est, haud dubie fatales portendit mutationes, et tanto quidem maiores, quanto dissimilis est iis cometis, qui ab artificibus describuntur. Videtur autem accensum esse a Jove, quod sub δωδεκατημοριω Arietis fulget, ideo metuendum ne adferat Ecclesiae tetras illas religionum confusiones[41] quas filius Dei praedixit extremum diem antecessuras esse.

Anni sunt praecise centum, quando exarsit cometes sub Libra exigua primum specie, quae sensim aucta postea magnam molem attraxit et ingentia pericula non solum Europae, sed toti terrarum orbi attulit. Quia commissi sunt inter se potentissimi sive monarchae, sive Tyranni. Praecessit adventum Tamerlani in Asiam, pontifices commiserunt regem Ungariae et Poloniae. Germania tunc quoque turbata est facta irruptione Caroli Burgundi.

Hispania ingentibus bellis est implicata, et Alphonsus Mauritaniam invasit. Videtur igitur hoc novum sive sidus sive cometes allasurum ingentem et quidem universalem mutationem in omnibus regnis. Haec ideo moneo, ne securis animis illud aspiciatis. Sed de magnitudine periculorum impendentium cogitantes serio Deum pro mitigatione paenarum oretis.

Clarissimus Dominus M(agister) Esromus inquit se non posse sidus hoc inter usitatas stellas sive fixas sive erraticas numerare, quia minus prope accedit ad nos, utpote cum a terra deprehendatur 12 terrae semidiametris abesse. Insuper etiam idem sidus conspectum[42] est solum caeteris stellis ne Luna quaedam apparentibus, unde Luna inferius censetur.

Cometam ut nominemus etiam sunt nonnulla quae ipsum faciunt dubium, praesertim positus et altitudo. Nimis-ne est a Sole remotum, et a terra tanta distat altitudine, quanta nullus legitur. Apud Pontanum autem, ait, esse locum, ubi quidam cometes novem semidiametris a terra elevatus fuisse scribitur, sed locus ille ab eruditioribus vocatur in dubium.

Hic autem tribus diametris deprehenditur altior: si autem pro comete est sub cuius analogo sit habendus, existimatam[43] a[utem] totam propter nimiam distantiam non posse a nobis conspici, cum sursum fortassis flammas spargat, und uber sich brennet ideoque apparet iusto(!) vel usitatis cometis minor. Et ita potest fieri ut inter cometas locum habeat, et fortasse succesu in alteram partem radios emittat pro usitata nova stella haberi non potest. Si extaret praedictio aliqua novam stellam praecessuram ultimum filii Dei adventum, sicuti primum, facile, ait se non posse pertrahi ut crederet eam esse stellam, sed cum praedictio facta sit nulla, non posse se hoc affirmare pro certo.

Reverendus Dominus pastor pro concione publice habita 7 decembris, id est secunda dominica Adventus haud obscure ostendit, cum omnes eruditi de hoc novo sidere dubitent, quid sit aut quo referendum, posse fieri ut novum sidus sit, quod ultimum Christi adventum, sicut nova stella primum eius adventum magis, praesagiet.

A szöveg fordítása

Peucernak, Esromnak és Widebrandnak, a wittenbergi egyház pásztorának véleménye a Krisztus 1572. évében, november 15. napjától észlelt új csillagról.

Peucer úr, november 6.[44] A Cassiopeia csillagkép alatt ragyog egy új csillag, amelyhez hasonlót sohasem láttak az előző korokban, mert alakja és fényessége a csillagokéhoz hasonló, de fényének tisztasága, sugárzó csillogása és nagysága, ami a látványt illeti, felülmúlja mind az állókat,[45] mind a bolygókat, csak a Vénusznak enged. Az égbolton mozdulatlanul függ, ott, ahol először felragyogott, vagyis ahol először megfigyeltük. Másként, mint üstökös nem nevezhetjük, jóllehet eddig még nem vizsgáltuk meg eléggé természetét és állapotát. A Bika jegyében[46] tűnt fel, és mivel új, nem kétséges, hogy végzetes változásokat hoz, méghozzá annyival nagyobbakat, amennyivel különbözik az üstökösöktől, amelyeket a tudósok leírtak. Úgy látszik pedig, hogy a Jupiter gyújtotta lángra, amely a Kos jegyében fénylik,[47] ezért félni kell attól, hogy az egyházra a vallás azon rút tévelygéseit hozza, amelyekről Isten fia megjósolta, hogy megelőzik az utolsó napot.

Éppen száz éve annak, amikor a Mérleg csillagkép alatt felizzott egy üstökös, amely először külsejére nézve kicsiny volt, később azonban hatalmas tömeget vonzva lassanként megnövekedett, és mérhetetlen veszedelmeket hozott nemcsak Európára, hanem a földkerekség egészére is.[48] Hiszen hatalmasokat, vagyis monarchákat, tirannusokat veszejtett össze egymással. Előre jelezte Tamerlán eljövetelét Ázsiába,[49] főpapok ugrasztották össze Magyarországot és Lengyelországot.[50] Akkor dúlta fel Burgundiai Károly betörésével Németországot.[51]

Spanyolország végeérhetetlen háborúkba keveredett, és Alfonz[52] Mauritániára[53] támadt. Látható tehát, hogy ez az új csillag, avagy üstökös hatalmas és bizonyára egyetemes változásokat okoz majd az összes királyságban.[54] Éppen ezért intelek titeket, nehogy gondtalan lélekkel szemléljétek ezt. Inkább a hatalmas veszedelmek bekövetkeztére gondolva komolyan kérleljétek Istent, hogy enyhítse büntetését.

A tiszteletre méltó magiszter Esromus úr állítja,[55] hogy nem tudja ezt a csillagot a közönséges álló, vagy bolygó csillagok közé besorolni, mivel távolabb van tőlünk, tudniillik a Földtől tizenkét földsugárnyi távolságra látható.[56] Ezenfelül pedig ez a csillag magányosan látszik a többi megjelenő csillag, sőt még a Hold között is,[57] hiszen a Hold alacsonyabban van.

EK, Ant. 2074. Hagecius: Dialexis p. 20.

Van néhány dolog, amely kételyt támaszt abban, hogy üstökösnek nevezzük, elsősorban a helyzet és a magasság. Nagyon messze van-e a Naptól, és van-e oly magasságban a Földtől, mint ami egyikről sem olvasható. Azt mondja, Pontanus43 szerint van egy hely, ahol az olvasható, hogy egyes üstökösöket a Földtől kilenc földsugárnyi távolságra írtak le, de ezt a helyet a tudósok kérdésesnek tartják. Ez pedig három sugárnyival magasabban található.44 Ha pedig üstökösnek tartjuk, ehhez hasonlónak kell gondolni, a megbecsült túl nagy távolság miatt nem láthatjuk, mivel fölfelé talán lángot szór „és ég maga felett”, ezért látszik az igazi vagy szokványos üstökösnél kisebbnek.45 És így meglehet, hogy az üstökösök között van a helye. És talán a túlsó oldalon folyamatosan sugarat is bocsát ki, és nem lehet szokásos új csillagnak tartani. Ha léteznék is valamiféle jövendölés arról, hogy Isten fiának utolsó eljövetelét új csillag előzi meg, amiként az elsőt,46 őt47 – mondja – nem lehetne könnyen rávenni arra, hogy elhiggye, ez az a csillag,48 de mert jövendölés nincs, nem tudja ezt bizonyosságként állítani.

A főtisztelendő pásztor úr49 nyilvános prédikációt tartott december hetedikén, ádvent második vasárnapján,50 ahol világossá tette, hogy mivel az összes tudós bizonytalankodik abban, hogy ez az új csillag mi lenne, vagy mire magyarázható, meglehet, hogy ez az az új csillag, amely Krisztus utolsó eljövetelét előre jelzi, mint ahogy új csillag jövendölte meg az első érkezését a mágusoknak.

Barsi János – Farkas Gábor Farkas

---

közlemények

Ein Brief von Sigismundus Nagy Borosnyai aus Utrecht, am 31. Mai 1736. Als Sigismundus Nagy Borosnyai (1704–1774) am letzten Tage des Monats Mai 1736 („prid. Cal. M. Junij“) aus der Stadt Utrecht den drei Mitgliedern („Triumviri“) des siebenbürgischen Consistorium Supremum einen sehr ausführlichen Brief sendet, hat er mittlerweile schon sechs Jahre als Peregrinus an verschiedenen Universitäten „in Felici Germania et Glorioso Belgio“ studiert.[58] Er hoffe denn auch demnächst („brevi“) in sein geliebtes Vaterland zurückzukehren, so schreibt er in seinem Brief, wenn überhaupt das dazu benötigte Reisegeld („viaticum“) ihm wohlwollend („benigne“) zur Verfügung gestellt werde.

Ehe er aber nach Siebenbürgen zurückkehrt, will er noch ein Mal – als Probe seines Könnens und als Beweis seiner fortgeschrittenen Studien in theologicis – öffentlich disputieren. Der Gegenstand seiner Übungsdisputation steht schon fest: „Nunc igitur Tertiam, ‘De Originibus Symboli Apost[olici]’, publicam facere decrevi Disputationem“, so lesen wir. Den ersten Teil („Prima“) hatte er schon am 23. Februar 1735 verteidigt unter dem Utrechter Professor Hieronymus Simons van Alphen (1665–1742),[59] während die Verteidigung des zweiten Teils („Altera“) einige Monate später im fernen Franeker stattgefunden hatte (11.06.1735).[60] Nun – ein Jahr später – wird also noch ein „dritter“ Teil über dasselbe Thema folgen, was auch tatsächlich geschieht. Anhand der gedruckten Disputation („Tertia“), die – wie er selber in seinem Brief bereits ankündigt – den Mitgliedern des Consistorium Supremum gewidmet ist, wissen wir, daß einige Wochen danach – am 27. Juni 1736 – die öffentliche Disputation in Utrecht stattfand, und zwar wieder unter der Leitung von Van Alphen.

Daß in dem Brief nicht von einer geplanten Promotion zum Doktor der Theologie die Rede ist, ist auffallend. Offenbar war zu dieser Zeit davon noch gar nicht die Rede. Blieb das benötigte Reisegeld länger aus als er gehofft hatte? Und hat unser siebenbürgischer Studiosus so aus der Not eine Tugend gemacht? Oder hat er, was seine baldige Rückkehr betrifft, seine Pläne geändert? Wie dem auch sei, am 23. November 1736 wird er noch in Utrecht die Doktorwürde erlangen. Und mit seiner Disputation pro gradu wird er wieder – und nun zum letzten Mal – seiner gediegenen Studie ‘e Originibus Symboli Apostolici’ einen umfangreichen Teil hinzufügen („Quarta et ultima“).[61]

Aus dem Obenerwähnten geht zugleich der ‘Status’, beziehungsweise der ‘Sitz im Leben’ von Borosnyais Brief hervor. Das Stück ist luce clarius gedacht als eine Evaluation, oder besser, als eine genaue endgültige Verantwortung für seinen jahrelangen Studienaufenthalt in der Fremde („in peregrinis oris“), namentlich für die Zeit, in der er in den Niederlanden gewohnt hat (Leiden, Utrecht, Franeker, Utrecht). Daneben ist es ein unverkennbares Zeichen seiner großen Dankbarkeit den siebenbürgischen Wohltätern, den Mitgliedern des Consistorium Supremum, gegenüber, die es ihm einmütig und bedingungslos („communibus quasi jussistis suffragiis“) ermöglicht hatten an den berühmten ausländischen Universitäten einen Schatz an Gelehrsamkeit zu erwerben („ut thesauros sapientiae colligerem“) und sein Studium dort – zu den Füßen vieler berühmten Gelehrten („ad pedes Magnorum omnique Sapientiae genere Instructissimorum Gamalielum prostratus“) – endgültig zu vollenden.

In dieser Hinsicht ist der Brief zugleich eine wertvolle Informationsquelle. Nicht nur wissen wir jetzt genau wer in Utrecht (Prof. Hieronymus Simons van Alphen, Prof. Everardus Otto)[62] und in Franeker (Prof. Albertus Wilhelmus Melchioris)[63] Borosnyais Lehrer gewesen sind, sondern wir lernen auch seine früheren „Praeceptores“ in Leiden (Prof. Taco Hajo van den Honert,[64] Prof. Albertus Schultens)[65] näher kennen: Leiden, wo er sich schon am 12. September 1731 als Alumnus des Leidener Statencollegium „gratis“ in das Album Studiosorum hatte einschreiben lassen.[66] Anders als in Utrecht und in Franeker hatte er da offenbar nicht publice disputiert. In dem genauen Verzeichnis seiner veröffentlichten Übungsdisputationen („publica nonnulla documenta“) stoßen wir ja auf keine Leidener Specimina (vgl. auch unten: Appendix II). Zwar werden in dem Brief drei Disputationes privatae erwähnt, u.a. ‘De Coccejanismo Hungarico’, aber aus der Umschreibung geht deutlich hervor, daß diese nicht im Druck erschienen waren. Schließlich werden in dem Brief noch kirchliche Predigten („Homiliae Ecclesiasticae“), über mehrere Textabschnitte („Pericopae“) aus dem Alten und dem Neuen Testament, genannt, die Borosnyai – exercitii gratia – in der Leidener ‘Pieterskerk’ („in Basilica S. Petri“) und im Statencollegium („in Collegio Illustrissimorum ac Praepot. Holland. et West-Frisiae Ordinum Theologico“) gehalten hatte.

Daß unser siebenbürgischer Student auch selber großen Wert auf den Inhalt seines Briefes legte, geht nicht nur hervor aus der sehr gewissenhaften Weise, in der er den Text – manu propria – abschrieb (auf ein zusammengefaltenes Stück Papier). Den Text des Briefes würde er ja wieder verwenden und als solchen in seiner „dritten“ Übungsdisputation ‘De Originibus Symboli Apostolici’ (27.06.1736) abdrucken lassen, sei es in (stilistisch) revidierter und geänderter Form, diesmal als Dedicatio – den drei Mitgliedern des Consistorium Supremum gewidmet (siehe auch oben). So lernen wir – dank dieser gedruckten Dedikation – schließlich auch noch Borosnyais siebenbürgische Wohltäter persönlich kennen, deren Namen wir hier der Bedeutsamkeit nach „devotissime ac humillime“ folgen lassen: comes Adamus de Bethlen, liber baro Sigismundus Banffi de Losontz Junior und liber baro Josephus Nalatzi de Nalatz, „Ecclesiarum in Principatu Trans-Sylvaniae Reformatarum Supremi Curatores et Patroni, etc. etc. etc.“.[67]

Von einer baldigen Rückkehr in sein Vaterland ist schließlich in der gedruckten Dedikation gar nicht mehr die Rede. Wie aus anderen Quellen hervorgeht, sollte es noch bis Oktober 1737 dauern, ehe Borosnyai im siebenbürgischen Nagy-Enyed ankommt und da am illustren Collegium („in Alma Enyedina Trans-Sylvanorum“) sein höchst ehrenreiches Amt („honestissima provincia“) als Professor antritt.[68]

*

Gerne widmen wir Borosnyais Brief, den man zugleich als ein ‘Loblied’ auf die „Peregrinatio hungarica“ betrachten kann, dem Herrn Prof. Kálmán Tóth, der selber – einige Jahrhunderte später – Haus und Hof verließ und als „Peregrinus“ nach Utrecht kam (1938).

Deum ex animo veneratus, ut Sua providentia, favore, gratia, eum porro prosequatur, atque lumine Spiritus Sui eum ducat ac collustret.

Appendix I

Brief von Sigismundus N[agy] Borosnyai: Utrecht, den 31. Mai [1736].

In: Archiv des Consistorium Supremum Eccles. Reform. in Transsylvania [FőkonzLvt], Cluj-Napoca/ Kolozsvár/ Klausenburg (Siebenbürgen, Rumänien).

Excel[le]ntissimo.

Illustrissimis et Magnificis Triumviris.

Dominis. Dominis mihi humillime Colendis,

instabiles!, tanti profecto haberi hanc cuticulam, ut homines, pro ea delicate ac nitide conservanda, nullum refugiant laborem, et praesentissimis se exponant terra marique periculis, tam notum est, quam quod notissimum. Jam vero, Sapientissimo Regum testimonium perhibente, Prov. III. 13–15: „Beatus homo qui invenit sapientiam, et homo qui provehit intelligentiam; melior enim est negotiatio ejus, negotiatione argenti, et auro effosso proventus ejus; pretiosior est carbunculis, et omnia oblectamenta Tua non possunt ei aequari“. Quis ergo mirabitur?, si summae et vere salutaris sapientiae Studiosi, prolixa itinerum spatia, latronum insidias, ignotorum fraudes, insueta ciborum ac potulentorum fastidia, coeli et aëris injurias, pestilentemque fere mutationem, Fautorum, Parentum denique Cognatorum, Amicorum et deliciarum domi relictarum desideria, mille devoraturi molestias, post se relinquant, et ad Sapientiae emporia, ad Bonae Mentis delubra, peregre se conferunt, quin et plures tribus annos illic morantur, dum consequi laborant, quod sibi in isto genere sapientiae deesse sentiunt, et ad suam aliorumque salutarem instructionem profuturum constanter credunt. Et tamen, quod mirari subit, inveniuntur bene multi, qui optime collocatos hosce labores transversis nescio cur intuentur oculis, eosque acri saepe perstringunt oratione; dumque nemo, Mercatoribus, opes quales quales et undecunque allatas, vitio vertat: pretiosissimas interim has sapientiae merces, rarissimi sunt, qui aequa excipiant mente, quas Salomo, omni auro, argentoque contra cariores judicavit. Sciat nihilominus velim, [2] quicquid interim de nobis judicet, genus illud hominum: Eos solos optime nosse, quantum in rebus humanis valeat Dei providentia, quibus hanc facem praeluxit peregrinatio, „divinioremque multo esse mentem, quae coelum imitatur ac motu gaudet“, Lipsius, Epist., Cent. I. Ep. 22. Nec certe alio, quam hoc pacto, posse vinci Subtiliss. Mathematicos, qui Lunae maculas, promontoria, sylvas ac profundissimos ejus fontes, aliorumque siderum conditionem exploraturi, dum pedibus in ea escendere nequeunt, beneficio tubi optici explorant, et quod proprio non possunt, mutuatitio et armato consequuntur lumine, ita tamen, ut iis fatentibus, semper aliquot gradibus a veritate aberrare cogantur. Vos vero, Excellentissime Domine!, Illustrissimi ac Magni- fici Domini!, diversam prorsus, quam dicta Natio hominum, ut veriorem, calculo et opera Vestra semper approbastis sententiam, dum quotennis, magno satis numero, auctoritate Vestra munitos, in Academias Inlustres, ad promovenda quaevis studia, exmittitis Juvenes. Ex quorum me etiam numero esse libenter profiteor, utpote, quem publica examinatum auctoritate, peregre proficisci, ut ibi, unde, orto Faustissimo Reformationis sidere, rivuli purioris Doctrinae ad Vos olim dimanarunt, thesauros sapientiae colligerem, non tantum permisistis, sed communibus quasi jussistis suffragiis: quod ipsum Deus illaudatum ac irremuneratum nunquam Vobis patiatur. Ab eo tempore, per sex jam annos, in Felici Germania et Glorioso Belgio, ad pedes Magno- rum omnique Sapientiae genere Instructissimorum Gamalielum prostratus haereo, decerpens ex Iis ea, quae Ecclesiae ac studiosae Juventuti profutura olim existimo. Posteaquam vero, quae Illustrissimi Suprem. Vestri Consistorii fuit benignitas, Honestissima mihi provincia, Professio v.l. Historiar. Antiquit. Jud. et L. Graecae, in Alma [3] Enyedina Trans-Sylvanorum adornanda, praeter spem, expectationem ac merita mea, oblata non tantum, verum, publica auctoritate interposita, demandata fuisset; meum id esse putavi, ut quam curatissime semper allaborarem, ne Vos beneficii apud me collocati paeniteat, nec unquam me pudeat accepti. Quare, praeter privatas quasdam, ‘De Coccejanismo Hungarico’, ‘De concordi Apostolorum Pauli et Jacobi discordia’, ‘De L[ingua] Scriptorum N. T[estament]i authentica’, Disputationes, praeter Homilias Ecclesiasticas, in varias V. et N. T[estament]i Pericopas, quas, partim Lugduni in Basilica S. Petri, partim in Collegio Illustrissimorum ac Praepot. Holland. et West-Frisiae Ordinum Theologico, sub Celeber. D[omi]no Tacone Haj. van den Honert atque Clariss. D[omi]no Alberto Schultens, Praeceptoribus meis Venerandis, habui; publica etiam nonnulla diligentiae meae edidi documenta, videlicet duas, ‘De Originibus Symboli Apostolici’, Theologicas; Juridicam, ‘De Testamentis ad Pias causas’ [[in margine: Hanc Illustris. Supremo dedicavi Con- sistorio]]; Historicam, ‘Ad Illustr. quaedam Scriptorum Antiq. de D. n. Jesu Christo testimonia’; Philologicam, ‘De holocausto Jephthae virgineo’, Disputationes, quas Trajecti ad Rhen. et Franequerae defendi publice, sub praesidio Celeb. D. Hieronymi van Alphen, Celeb. D. Alb. Wilh. Melchioris, Celeb. D. Ever. Ottonis, Praeceptorum et Fautorum meorum humillime Colendorum. Philosophicam etiam paraveram Disputationem, ‘De Praerogativis Philosophiae Newtonianae’, quam tamen divulgari, turbulentae temporis injuriae non sunt passae. Nunc igitur Tertiam, ‘De Originibus Symboli Apost.’, publicam facere decrevi Disputationem. Cum vero sciam illam Aristidis vocem: „Deo quidem templa consecranda, Viri autem Eximii operum dedicatione venerandi sunt“, laudatique moris sit, ut eos, quos prae caeteris colimus, grati animi testimoniis, ad ulteriorem ac constantem invitemus benivolentiam. Hanc ideo ipse etiam, in Symbolum perpetuae devotionis, Magnis Vestris Nominibus consecro Disputationem, quam ut aequi bonique consulite, humillimis etiam atque etiam oro rogoque precibus. Ego interim brevi, si de Viatico mihi benigne provisum fuerit, in Patriam revertar; dum vero in peregrinis adhuc versor oris, erga dulcissimam Patriam, in qua natus, educatus et honestis Disciplinis innutritus fui, utroque defungar officio. Quorum primum esse arbitror, ut constanti eam, ubicunque locorum agam, amore complectar, felicitate ejus laeter, malis excrucier: haud secus, ac si praesens iis afficerer. Alterum, ut Proceres Magnificos, et Patres Patriae, quorum sapientia ac fortitudine Resp. nostra administratur, conservatur et exornatur, obsequiosis submisse cogitationibus ac debitis laudibus, quatenus occasio datur, fideliter [4] extollam, Deum, pro longa illorum vita, regimine quieto, Honoribus perennibus, prosperitate omnimoda, splendore Familiarum perpetuo, ardentissimis votis invocem. Quod, dum Excellentissime Domine, Illustrissimi ac Magnifici Domini, pro Patria, pro Vobis Vestrisque constanter facio, dicam verbo id, quod superest. Valete, atque sincerum hoc meae erga vos reverentiae et devotissimi obsequii pignus, clementer recipite. Conatibus meis favete, hosque ab insultibus eorum, quibus nihil nisi novum vel suum placet commentum, auctoritate Vestra propugnate.

Dabam Trajecti ad Rhen., A. ejus Acad. Jubilari, prid. Cal. M. Junij.

Magnorum Vestrorum Nominum

Servus et Cliens minimus, semper humillimus,

Virtuti ac Gloriae Vestrae devotissimus,

Sigismundus N. Borosnyai. [Manu propria.]

 

 

 

 

Appendix II

Bibliographische Angaben auf Grund des Briefes.

Erwähnte Übungsdisputationen in Utrecht und Franeker, in chronologischer Reihenfolge. Hinzugefügt wurde Borosnyais Disputation pro gradu:

1735 – Utrecht

* Unter Prof. Hieronymus Simons van Alphen (23.02.1735)

1. Disputatio historico‑theologica prima, Ðåñé ôyò ðñþôçò dõêïóìßáò ôï™ Óõìâüëïõ ôyò Üãßáò êár Pðïóôïëéêyò ðßóôåùò, de prima Symboli Apostolici adornatione. Ad d. 7 Cal. Martii [1735]. Trajecti ad Rhenum, Alexander van Megen, 1735. 4to; [4],1–34,[6] S.

Mit – am Ende – zwei lateinische Lobgedichte, von beziehungsweise Ladislaus Baktsi „Transylvano-Hungarus“ und Gabriel Wajai „Hung. ex Transylvania“. Beiden Lobgedichten folgt noch eine griechische Fassung des „Symbolum Apostolicum“, unterzeichnet: G.B.D.M. [= Georgius Buzinkai, doct. med. ?].

* Unter Prof. Everardus Otto (23.03.1735)

2. Disputatio juris canonici de testamentis ad pias causas, ad Cap. XI.10 de Testam. Ad diem 23 Martii [1735]. Trajecti ad Rhenum, Alexander van Megen, 1735. 4to; [4],25,[1],[10] S.

Mit – am Ende – ein (anonymes) lateinisches Lobgedicht („Monumentum Pietatis“) von neun ungarischen Studiosi: „Chorus IX Musar. Hungaricar. Trajectinarum“, [10] S.

1735 – Franeker

* Unter Prof. Albertus Wilhelmus Melchioris (11.06.1735)

Disputatio historico‑theologica altera, Ðåñé ôyò ðñþôçò dõêïóìßáò ôï™ Óõìâüëïõ ôyò Üãßáò êár Pðïóôïëéêyò ðßóôåùò, de prima Symboli Apostolici adornatione. Ad diem 11 Junii. Franequerae, Gulielmus Coulon, 1735. 4to; [4],35–73,[5] S.

Mit – am Ende – Lobgedichte von G.B.D.M. [= Georgius Buzinkai, doct. med. ?], S.K. [= Sigismundus Kováts ?] und Gabriel Wajai „Hungarus Transylvanus“, alle auf lateinisch.

[= Auditorium Academiae Franekerensis: 121/1735.3.][69]

* Unter Prof. Albertus Wilhelmus Melchioris (22.06.1735)

4. Disputatio historica ad illustriora quaedam scriptorum antiquorum de D. n. J. Christo testimonia. Die 22 Junii. Franequerae, Gulielmus Coulon, 1735. 4to; [8],24 S.

Mit – am Anfang – Lobgedichte von M.A. [= Michael Ajtai ?] und Georgius Huszti „Hung. ex M.“, beziehungsweise auf lateinisch und auf griechisch.

[= Auditorium Academiae Franekerensis: 121/1735.4.]

* Unter Prof. Albertus Wilhelmus Melchioris (25.06.1735)

5. Disputatio theologico‑philologica ad Cap. Jud. XI de holocausto Jephthae virgineo. Die 25 Junii. Franequerae, Gulielmus Coulon, 1735. 4to; [4],28 S.

Mit – am Ende – ein lateinisches Lobgedicht von Stephanus Makrantzi „Hung.“.

[= Auditorium Academiae Franekerensis: 121/1735.5.]

1736 – Utrecht

* Unter Prof. Hieronymus Simons van Alphen (27.06.1736)

6. Disputatio historico‑theologica tertia, Ðåñé ôyò ðñþôçò dõêïóìßáò ôï™ Óõìâüëïõ ôyò Üãßáò êár Pðïóôïëéêyò ðßóôåùò, de prima Symboli Apostolici adornatione. Ad diem 27 Junii [1736]. Trajecti ad Rhenum, Alexander van Megen, 1736. 4to; [16],74–132,[21] S.

Mit – am Ende – zwei lateinische Lobgedichte, beziehungsweise von G. v. d. Broek und Johannes Gaal Markusfalvi „Transylvano-Hungarus“.

* Borosnyais Dissertation / Disputation pro gradu (23.11.1736)

7. Disputatio theologica inauguralis de prima Symboli Apostolici origine et perfectione, ejusdemque speciali articulo: de Deo Spiritu Sancto [i.e.: Disputatio historico-theologica quarta et ultima]. A.d. 23 Novembris [1736]. Trajecti ad Rhenum, Alexander van Megen, 1736. 4to; [8],133–164,[42] S.

Mit – am Ende – Lobgedichte von M.A. „Trans. Hungar.“ [= Michael Ajtai ?] und H. Hubert, beziehungsweise auf arabisch und auf lateinisch.*

*

Postma, Ferenc (Amsterdam)

---

közlemények

Tragikus nyomdászsorsok, megsemmisült nyomdák. A nemzeti könyvtár irattárában föllelt ada- tok a magyarországi nyomdákat ért 1944–1945-ös háborús pusztításokról. Az Országos Széchényi Könyvtár Régi Magyarországi Nyomtatványok Bibliográfiai Szerkesztősége a közelmúltban arra vállalkozott, hogy a Kárpát-medence területén 1473 és 1948 között működő nyomdák, nyomdászok és nyomdahelyek adatait számítógépes adatbázisban összegyűjtse. A nemzeti könyvtári alapfeladat ellátását segítő nyomdász-adatbázis, a Clavis typographorum regionis Carpathicae[70] (CTRC) miközben segítheti a hiányos impresszumú kiadványok azonosítását és annak eldöntését, hogy az adott dokumentum beletartozik-e a magyar retrospektív nemzeti bibliográfia gyűjtőkörébe, ugyanakkor igen hasznos segédlete lehet a hazai nyomdák, könyvkiadók és könyvkereskedők tevékenységének alaposabb feltárásához és megismeréséhez.

A munka jelenlegi szakaszában az adatok összegyűjtése és az adatbázisban való regisztrálása folyik. A nyomdák adatainak kigyűjtése elsődlegesen a kétszáz éves nemzeti könyvtárban megőrződött irattári források, valamint a könyvtár működése során keletkezett könyvtártörténeti dokumentumok, másodlagosan a már publikált szakmonográfiák, helytörténeti adattárak, bibliográfiák alapján történik. Következő munkafázis a már kigyűjtött adatok gondos és szakszerű vizsgálatát kívánja meg, amelynek eredményeként a nyomdákról pontos ismeretünk lesz. Ily módon térben és időben nyomon követhető az egyes nyomdaműhelyek egymás közti kapcsolata, a nyomdák élén bekövetkező tulajdonosváltások, valamint a nyomdászok vándorlásainak minden egyes állomása.

Az Országos Széchényi Könyvtár nyomda-adatbázisának munkálatai kapcsán a nemzeti könyvtár irattárában találtam rá a következőkben ismertetendő irat-együttesre.[71]

1947. február 4-én az Országos Széchényi Könyvtár akkor hivatalban lévő főigazgatója, Tolnai Gábor az alábbi hivatalos megkeresést intézte számos vidéki polgármesteri hivatalnak, községi elöljáróságnak:

„56/1947                                                                Tárgya: Elsőfokú iparhatóságok

                                                                               megkeresése nyomdavállala-

                                                                               tok adatai tbn.

A Polgármesteri Hivatalnak,

A Községi Előljáróságnak,

...................................................

A tudományos célokra szolgáló kötelespéldányszolgáltatást szabályozó 1929: XI. tc.-re hivatkozva megkeresem a Hivatalt, mint elsőfokú iparhatóságot, szíveskedjék értesíteni, hogy az iparhatósága területéről Törzskönyvünkben nyilvántartott

.......................................................................................................................................

.......................................................................................................................................

nyomdavállalatok léteznek e.

Nevezett nyomtatók a hivatkozott törvényben meghatározott kötelezettségüknek a felszabadulás óta nem tesznek eleget. Sem a kötelespéldányokat, sem az esetleges jelentéseket nem terjesztik be a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárához.

Kérem szíveskedjék e nyomdavállalatok sorsára, működésükre, megszűnésükre, az üzemek esetleges megsemmisülésére, a tulajdonos- vagy felelős üzemvezető-változásra, vagy a szünetelésre vonatkozó részletes adatokat lehetőleg postafordultával tudomásomra hozni.

Budapest, 1947. február 4-én.

Az Országos Széchényi-Könyvtár

főigazgatója.”[72]

Az intézkedésre azért került sor, mert a második világháború végétől kezdődően nagyszámú nyomdából nem érkeztek be a köteles példányok. Sőt a nyomdák a törvényi előírásnak megfelelően kötelező nemleges választ sem küldték meg a nemzeti könyvtárnak.

„Számos vidéki nyomdavállalat sorsáról, létezéséről nem tudunk. Ezek a nyomtatók a felszabadulás óta felszólításainkra, körleveleinkre nem válaszoltak. Ezért megkereséssel fordultunk az illetékes elsőfokú iparhatóságokhoz a szóbanforgó nyomdavállalatok fennállásával, az esetleges bekövetkezett változásokkal kapcsolatos adatok jelentése tbn.”[73]

Az Országos Széchényi Könyvtárnak, mint a nemzeti emlékezet őrzőjének alapítása óta egyik legfőbb feladata a magyar vonatkozású sajtótermékek összegyűjtése, a jövő nemzedékek számára való megőrzése. Az alapító, Széchényi Ferenc akarata szerint is törekedni kell a hungarika minél teljesebb számban történő gyűjtésére. Ezért a királyi jóváhagyással megerősített alapítólevelének 2. pontja már rendelkezett az általa alapított nemzeti könyvtár számára biztosítandó köteles példányra való joggal.[74] Sőt a kancellária 1802. december 28-án rendeleti úton intézkedett, hogy a beszolgáltatandó példányok közül egy további tudományos példányt[75] az új nemzeti könyvtár kapjon meg.[76] 1804-ben a helytartótanács rendelete fogalmazta meg az azóta is folyamatosan érvényesülő elvet, amely szerint a nyomda felelősége a köteles példányok beszolgáltatása.[77]

A nemzeti könyvtár állományának gyarapodása szempontjából a köteles példányok beszolgáltatása az egyik legfontosabb forrás. Jelentősége felbecsülhetetlen, ugyanis Magyarország kultúrájának, történetének pontos megismerésére csak a beküldött és megőrzött köteles példányok által nyílik lehetőség. A köteles példányok kitüntetett szerepét felismerve a korabeli kulturális kormányzat az 1929. évi 11. törvény 32. §-ban szabályozta, hogy az Országos Széchényi Könyvtár mellett még másik három nagy országos könyvtár: Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, valamint az Országgyűlés Könyvtára is tudományos célokra köteles példányt kapjon.[78] Továbbá kimondta, hogy „a be nem szolgáltatott kötelespéldányokért” a nyomdát és a kiadót egyetemleges felelősség terheli.[79]

1897. évi 41. törvénycikk az első olyan jogszabály, amely a köteles példány beszolgáltatásának minden részletét rendezte. Végrehajtása ügyében a vallás- és közoktatási, valamint az igazságügyi miniszter által 1898. évi 5720. szám alatt kiadott rendelet kötelezte a közigazgatási hatóságokat, hogy küldjenek jelentést az Országos Széchényi Könyvtárnak a területükön működő nyomdákról. A nemzeti könyvtár a jelentések alapján a nyomdákról nyilvántartást vezetett. Ez volt az ún. nyom- dai „Törzskönyv,” amelyben külön kötetekben vezették a főváros, Budapest, illetve a vidéki városok nyomdáinak adatait a nyomdahelyek betűrendjében.[80] A regisztrált adatokat az Országos Széchényi Könyvtár évente, a változásokat negyedévente köteles volt nyomtatásban is megjelentetni.[81]

Az Országos Széchényi Könyvtár a nyomdák adatait 1945 után is a „Törzskönyv”-ben vezette. Sajnos ma már ez a könyvtártörténeti forrásdokumentum nem hozzáférhető. Az alábbiakban Tolnai Gábor főigazgató megkeresésére, az elsőfokú iparhatóságoktól, illetve a polgármesteri hivataloktól beérkezett hivatalos válaszok közül a legjellemzőbb dokumentumokat közöljük. A felsorolásban szereplő levelek az 1945-től 1947 elejéig terjedő időszak alatt a területükön működő, vagy működött azon nyomdák sorsáról adnak tájékoztatást,[82] amelyek többszöri felszólításra sem tettek eleget a köteles példányok beszolgáltatásával kapcsolatos törvényi előírásoknak.

Ajka

Ajka Nagyközség

Benti megkeresésére ht. értesítem, hogy Imre Géza[83] nyomdatulajdonos, ajkai lakos a felszabadulás óta üzletműködést nem folytat.

Nevezett nyomdafelszerelését a felszabadulás előtti napokban elhurcolták s tulajdonos annak csak egy kisebb részét tudta visszaszerezni, amivel ezidőszerint üzletműködést kezdeni nem tud.

Ajka, 1947. febr. 19.

[Aláírása olvashatatlan]

Jegyző

Balassagyarmat

Balassagyarmat megyei város polgármesterétől

Fenti tárgyban és szám alatt kelt megkeresésére értesítem, hogy Gaál János[84] ismeretlen helyen tartózkodik, felesége állítása szerint orosz hadifogságban van.

Nevezett nyomdája a háborús események következtében nem semmisült meg, hanem azt az Elhagyott Javak Kormánybiztossága /Budapest. VI. ker. Andrássy u. 2./ elhagyottnak minősítette és a Magyar Kommunista Párt balassagyarmati szervezetének[85] üzemében meghagyta. Ezen határozattal Gaál Jánosné az Elhagyott Javak Kormánybiztossága Elnöki Tanácsához /:Budapest, VI. ker. Andrássy u. 2./ panasszal élt, amelynek elintézéséről ezideig választ nem kapott.

Közlöm, továbbá, hogy a Kommunista Pártnak Iparügyi Miniszter úr[86] 1946 évi június hó 1 napjáig nyomdaműködési engedélyt adott, amelynek meghosszabbítását a Párt budapesti Központja állítólag kérelmezte.

Ezen kérelem elintézéséről ezideig leiratot nem kapott.

Sem közvetett, sem pedig közvetlen tudomásom nincs arról, hogy a kérdéses nyomdát a Kommunista Párt üzemben tartaná.

Balassagyarmat, 1947. február 18-án.

Polgármester helyett:

/Dr. Kiss Endre :/

tanácsnok

Békéscsaba

Békéscsaba m. város polgármestere

Fenti számra hivatkozással értesítem, hogy a tárgyban nevezett nyomdavállalatokat a kötelespéldányok beterjesztésére felhívtam.

Ezzel kapcsolatban közlöm, hogy Gesmey nyomda tulajdonosa Láng Sándor[87] deportálásból csak az elmúlt évben tért vissza, s így az üzemet saját kezelésbe is csak a közelmúltban vette át, mely teljesen használhatatlan állapotban volt és annak rendbehozatala véglegesen csak most fejeződött be. Jelentése szerint a kötelespéldány beszolgáltatását a jövőben rendszeresen fogja eszközölni.

Friedmann Sámuel[88] a „Rapid” nyomda tulajdonosa 1944 évben szintén deportáltatott, ahonnét ez idő szerint sem tért vissza, csupán felesége, aki működési engedély iránti kérelmét hatóságomnál 1946. évi április 20-án igazolta. Ügye folyamatban van, azonban a nyomda ez idő szerint üzemen kívül van helyezve, illetve nem működik.

A kötelespéldány beszolgáltatási kötelezettségének – ez időszerint – csupán a fenti akadályok miatt nem tett eleget.

Békéscsaba, 1947. március 17.

Lipták András

polgármester.

Bonyhád

Bonyhád nagyközség elöljáróságától

56/1947. számú megkeresésére értesítjük, hogy Jakubovits József[89] nyomdája nem létezik, illetve nem működik. A tulajdonos és családja deportálásból nem tért vissza.

Bonyhád, 1947. évi február hó 24.

Csorna

Csorna nagyközség

A bentiekre tisztelettel jelentem, hogy bentnevezett nyomdavállalatát[90] egyenlőre szünetelteti és előreláthatólag meg sem tudja mondani, hogy mikor fogja újból üzembehelyezni.

Csorna, 1947. febr. 28.

[Aláírása olvashatatlan]

főjegyző

Debrecen

Debrecen és Vidéke Ipartestület

Debrecen és Vidéke Ipartestület, utalással a hivatkozási szám alatt kelt megkeresésre közli, hogy

Beke Zoltán[91] nyomdavállalat, vagyon elkobzás miatt megszűnt.

Csuka László[92] nyomdája működik. (Vörös hadsereg útja 7.)

Nagy András[93] nyomdája megszűnt.

Pannónia nyomda[94] bomba találat következtében szünetel, helyrehozatala folyamatban van.

Tóth Ferenc[95] nyomdája megszűnt.

Wolhlberg[96] nyomda megszűnt.

Debrecen, 1947. évi március hó 18.-án

Derecske^[97]

Derecske község előljáróságától

Értesíti az előljáróság, hogy a Derecske községben nyilvántartott nyomda tulajdonosa Katz Sándor[98] a deportálás közben elpusztult, üzletvezetője Weisz Sándor pedig kivándorolt Palesztinába.

A nyomdaberendezés egyrésze még megvan Derecske községben, azonban tudomásunk szerint Katz Sándor örökösei azt eladták, idegen községbeli egyénnek, de az még nem szállította el. – A nyomda már régóta nincs üzemben. –

Derecske, 1947 febr. 20.

[Aláírása olvashatatlan]

jegyző.

Eger

Eger m. város polgármesterétől

56/1947. sz. megkeresésükre közlöm, hogy a Dobó István nyomda[99] Rt. Lőw Nándor igazgató vezetése mellett, mint az Egri Szociál Demokrata Párt nyomdája működik. Üzemében a felszabadulás óta bejelentett szünetelés nem állott elő. A Hungária könyvnyomda[100] Horváth Jenő vezetése alatt ugyancsak működik és üzemében iparhatóságomhoz bejelentett semminemű változás nem történt. Kérem a fent közölt szíves tudomásul vételét.

Eger, 1947. febr. hó 15-én.

polgármester h.

Dr. Korompai János

 

 

Enying

Enying község előljárőságától

Tisztelettel értesítem, hogy a Petőfi Nyomda,[101] illetve annak tulajdonosa semmiféle nyomdai tevékenységet nem fejt ki, nyomdája a hadműveletek következtében teljesen megsemmisült, jelenleg földműveléssel foglalkozik.

Enying, 1947. febr. 26.

[Aláírása olvashatatlan]

Jegyző.

Esztergom

Esztergom megyei város polgármesterétől

Értesítem címedet, hogy a Hunnia nyomda[102] működését az Iparügyi Miniszter úr nem engedélyezte és annak bezárása iránt intézkedett. A bezárásig előállított sajtótermékek köteles példányszámának beküldésére a nyomda bérlőjét felhívtam. –

Eszergom, 1947. február 17. –

Dr. Bády István s. k.

mb. polgármester

Dr. S./M.

Győr

Győr thj. város polgármestere

Fenti számú megkeresésére való hivatkozással értesítem,

hogy

Győr város házinyomdája,[103] városháza,

Széchényi könyvnyomda,[104] Géczy József, Megyeháza u. 1.

Victoria nyomda, Szép József,[105] Kaszárnya u. 5.

nyomdavállalatok jelenleg is működnek.

Egyúttal értesítem, hogy a két utóbbi nyomdavállalatot a hadifogságban lévő férjek távollétében feleségeik vezetik.

Kérem fentiek szíves tudomásulvételét.

Győr, 1947. március 6.

Hajdúnánás

Hajdúnánás m. város polgármestere, mint I. fokú Iparhatóság

Fenti számra hivatkozással értesítem t. Címet, hogy hatóságom területén lévő nyomdára Katona Ferencz[106] nyomdatulajdonos 76.261/II–1946. Ip. M. sz alatt nyert a Magyar Iparügyi Miniszter Úrtól 1946 december hó 31-én működési engedélyt, azonban nyomdáját az alábbi okoknál fogva saját személyében nem működteti:

A fenti nyomdát 1945 tavaszán a Magyar Kommunista Párt Hajdunánás szervezete vette kezelés alán, mivel Katona Ferencz nemtartózkodott a városba. A nyomda felelős vezetője Máyer Géza hajdunánási lakos, ki 1945 december hó 17-én 814/1945. ip. sz. alatt kérte a nyomda ipar gyakorlására jogosító iparengedély kiadását. Nevezett ezen kérelmét Magyar Iparügyi Miniszter Úr 76.261/II–1946, Ip. M. sz rendeletével elutasította azzal, hogy a nyomdára már Katona Ferencznek működési engedélye van.

Fenti rendeletett folyamodóval 20/1947. ip. sz. alatt 1947. január hó 7-én közöltem, azonban Máyer Géza az elutasító határozat ellenére még a mai napig sem adta át a nyom- dát Katona Ferencznek.

Hajdúnánás 1947 február 17.

/Dr. Ormós Miklós/

h. polgármester.

Hőgyész

Hőgyész község elöljáróságától

Értesítem, hogy Engel Ferenc[107] hőgyészi lakos nyomdája a háborús viszonyok alatt megsemmisült, azóta nem működik. –

Hőgyész, 1947. február 18.-án

Ezer Mihály

h.v.jegyző. –

Karcag

Karcag m. város polgármester

Tárgyban tisztelettel közlöm, hogy Klein Mór[108] Kuthen utca 1 szám alatti lakos nyomdája Klein Sándor[109] sokszorosító üzeme a volt Horthy Miklós út 33/:Jelenleg Dózsa György út 33:/ szám alatt nem működik. A vállalat tulajdonosait deportálással elhurcolták, s mind ezideig nem tértek haza.

A Turul könyvnyomda[110] /Gyányi Lajos távolléte miatt / az orosz csapatok bevonulása óta, 1944. október 9-től üzemen kívüli, leszerelt állapotban Karcag Tőkés utca 36. szám alatt van tárolva.

Tekintettel arra, hogy fenti okok miatt a nyomdák nem működtek, így köteles példány szolgáltatási kötelezettségüknek sem tehettek eleget.

Karcag, 1947. évi március hó 7-én.

Dr. Farkas Sándor

polgármester.

Kiskunhalas

Kiskunhalas megyei város polgármesterétől

    Fenti számú megkeresésükre közlöm az alábbiakat:

1./ A Kiskunhalas, Molnár ucca 2. sz. alatti nyomdaüzem Práger János[111] kiskunhalasi lakos tulajdonát képezi, aki az 1944. évben megszűnt „Kiskunhalas Helyi Értesítője” c. helyi lapnak kiadója és tulajdonosa volt. Az említett nyomdaüzemben jelenleg a Ságody Győző kkhalasi lakos felelős szerkesztésében megjelenő „Hírek”/: azelőtt: „Halasi Hírek”:/ c. lap példányai nyomatnak, ezeknek köteles példányait a szer- kesztőség, állítása szerint, rendszeresen beküldi Címnek. A nyomda felelős üzemvezetője: Borbás Imre.

2./ Kiskunhalas, Malom u. 6. szám alatt működött és Mészáros Dezső és Borbás Imre[112] kkhalasi lakosok tulajdonát képező nyomdaüzemet a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete 1945. március 23.-án birtokba vette és lezárta, azóta a nyomdagépeken ismeretlen tettesek rongálásokat vittek végbe, alkatrészek, így két motor is, hiányoznak, a teljes papírkészlet és egyéb gépalkatrészek hiányoznak, úgy, hogy a nyomda nem üzemképes, így abban semmiféle nyomdatermék elő nem állítható.

Kkhalas, 1947. március hó 7.

/:Dr. Gusztos Károly:/

h. polgármester.

Nagykálló

Nagykálló község elöljáróságától

Értesítem, hogy Bárány József[113] nagykállói lakos nyomdavállalata 1944 év összén a községben duló harcok alatt tűz következtében teljesen megsemmisült.

Nagykálló, 1947. február 15.

Iklódy Gyula

s.jző

Orosháza

Orosháza megyei város Polgármesterétől

59/1947. számú átiratukra értesítem, hogy az orosházi Thomay nyomdát[114] a felszabadulás után a hatóságok lezárták. 1945- és 1946. év elején a nyomda engedély nélkül egy darabig működött, azonban feljelentés után hatóságilag lezáratott. A nyomda ma sem működik. Vezetőjének és tulajdonosának neve változatlan.

Orosháza, 1947. február hó 17.

Polgármester megbízásából.

Dr. Papp Károly s. k.

közig. tanácsnok.

A kiadvány hiteléül:

[Aláírása olvashatatlan]

v. kiadó.

Salgótarján

Salgótarján m. város polgármesteri hivatalától

Fenti számú és tárgyú megkeresésükre értesítem, hogy a „Munka”[115] nyomdavállalat a felszabadulás óta működik. A nyomdatulajdonos jelenleg is Végh Kálmán salgótarjáni lakos. A nyomda 1945 évi augusztus hó végéig a M.K.P. salgótarjáni szervezete kezelésében volt, 1945 szeptember havában Végh Kálmán kezelésébe került vissza.

Salgótarján, 1947 február 17.

Polgármester helyett:

Dr.W/Brné.

v, tanácsnok

/Dr. Wanka Lajos/

Sárvár

Sárvár Község

Benti megkeresésre tisztelettel értesítem t. címet, hogy a községemben a Farkas Mihály[116] féle nyomda megszűnt. – A tulajdonos már régebb idő óta távol van.

A Hesz Alfréd[117] féle nyomda is megszűnt, mert a tulajdonos Németországba deportáltatott és onnét haza nem érkezett. Nevezettnek Hesz György nevű fia tért haza a munkaszolgálatból, s nevezett a nyomdát Budapestre szállította, ahol engedélyt fog kérni a nyomda működésére.

A sárvári Szabadság nyomda, mint ilyen megszűnt és visszaszállt régi tulajdonosára, – Milfai Ferncz[118] cégére, aki bemondása szerint a köteles példányokat a t. címhez előírás szerint beterjeszti. –

A Tinódy[119] féle nyomda, ifj. Nagy István nyomdász tulajdonában van, akinek bemondása szerint a köteles példányokat a t. címhez kellő időben beterjeszti. –

Sárvár, 1947. február 25.

/Budai László/

vezetőjegyző

Sátoraljaújhely

Sátoraljaújhely megyei város polgármesterétől

Megkeresésére értesítem, hogy a Zempénnyomda és Lapkiadó Rt.[120] nyomdai üzeme működési engedélyt nyert a m. iparügyiminiszter úrtól az 1946 évi január hó 4-én kelt 99.764/I.3–1945.sz. leiratában.

E nyomdavállalat jelenben a magyar kommunista párt sátoraljaújhelyi szervezete kezelésében áll „Egyenlőség” könyvnyomda néven és kiadja a jelenben a hetenként kétszer megjelenő „Zempléni Népújság” ot és az 1945 évben ugyan ezt a lapot „Népújság” elnevezés alatt.

Sátoraljaújhely, 1947. február 19.

Dankó István.

polgármester.

Kó.

Siófok

Siófok község jegyzőjétől

Tisztelettel értesítem, hogy Singer Károly[121] nyomdász a háború alatt deportálva lett és ebben elpusztult. Nyomdáját volt segédje Krausz Imre[122] siófoki lakos vette át, aki saját neve alatt vezeti azt. Krausz Imre az előírt köteles példányokat beszolgáltatja és ezen a néven valószínűleg szerepelni fog nyilvántartásukban.

Siófok, 1947. febr. 19.

Főjegyző

Dr. Zákonyi Ferenc

Sopron

Sopron thj. város I. f. iparhatóságától

Megkeresésére értesítem, hogy a „Breuer”-féle nyomda[123] bombázás folytán megszűnt, tulajdonosa a deportálásból nem tért vissza.

„Gellis testvérek” nyomdája[124] nem működik, miután cégtulajdonosok szintén nem tértek vissza deportálásból.

Sopron, 1947. március hó 3.

Dr. Koltai Gyula

tb. tanácsnok

 

Soroksár

Soroksár község elöljárósága

Fenti számú megkeresésére értesítem, hogy a Soroksári könyvnyomda[125], Molnár István, Grassalkovich utca 74. nyomdavállalat már nem létezik. A nyomda Soroksár község kényszerkiürítése és a község hadszíntérré válása folytán elpusztult.

Soroksár, 1947 febr. 14.

Herendi János

aljegyző.

Szeged

Szeged Thj. Város Kultúrügyosztálya

56/1947 számú megkeresésükre értesítem, hogy a Metropol,[126] Árpád,[127] Burkus[128], Kultúra[129] nyomdák léteznek, azonban az említett négy nyomda közül csupán az Árpád Nyomda rendelkezik működési engedéllyel, míg a másik három nyomda működési engedély hiányában zár alá van véve. Az Endrényi Nyomda Részvénytársaság[130] jelenleg Hírlapkiadó Kft. néven szerepel és erre a névre szóló működési engedéllyel rendelkezik. Nemzeti Sajtóvállalat[131] és Széchenyi Nyomda[132] megszűntek. Wirth István[133] nem rendelkezik nyomdai iparengedéllyel, csupán gépiratos másolással.[! sic.]

Szeged, 1947. február 21.

Polgármester helyett:

[Aláírása olvashatatlan]

tanácsnok

vezető jegyző

Répássi László.

Szolnok

Szolnok m. város polgármesterétől

Fenti szám alatt kelt megkeresésére hivatalos tisztelettel közlöm a következőket:

Özv. Rényi Dezsőné[134] a nyomdaműködési engedélyt 61.789/1946. II. Ip.M.szám alatt csak az 1946. évi október hó 11. napján nyerte.

Tisztelettel jelentem továbbá, hogy nevezett deportálva volt és a nyomda a deportálás és a háborús viszonyok következtében olyan állapotba került, hogy azt üzembehelyezni még a mai napig sem lehetett, így iparát szüneteltetni kénytelen.

Szolnok, 1947. március 1.

A kiadvány hiteléül:

[Aláírása olvashatatlan]                                               Zsemlye Ferenc s.k.

          v. kiadó                                                               polgármester.

Veszprém

Veszprém m. város polgármesterétől

Fenti számra értesítem, hogy Fodor Ferenc[135] nyomdája jelenleg Nagy Ödön nyomdatulajdonos bérletében van. Nevezettet deportálták, ahonnan mindezideig nem tért vissza. Ezért a rokonsága a nyomdát Nagy Ödön iparjogosítvánnyal rendelkező iparosnak adta bérbe, aki a nyomdára működési engedélyt meg is kapta. –

Pósa Endre[136] nyomda jelenleg Szabadság nyomda név alatt működik, a nyomdát a tulajdonostól az Elhagyott Javak Kormánybiztossága vette gondozásba, miután a tulajdonos a felszabadulás idején a városból távol volt. A nyomda jelenleg Veszprém vármegye dolgozóinak Szövetkezete használatában van és Szabadság nyomda név alatt működik. A nyomda vezetője Kádi Ferenc képesített és mesterlevéllel rendelkező nyomdász, akinek iparjogosítvány kiadása iránti kérelme az iparügyi minisztériumban van. –

Veszprém, 1947. február 15.

L:N.                                                                                    dr. Tekeres Lajos

E:H.Gy.                                                                              h. polgármester.

Zirc

Zirci jegyzőségtől

Tisztelettel értesítem Főigazgató Urat, hogy Zirc községben Ott Lajos[137] nyomdája a harcok alatt tűzvész következtében teljesen megsemmisült.

Nevezett jelenleg azon dolgozik, hogy a nyomdát megindíthassa, tudomásom szerint a közeljövőben már működni fog újból a nyomda. –

Nevezettet felhívtam, hogy megindulás után a sajtótermék beszolgáltatási kötelezettségének tegyen eleget. –

Zirc 1947 évi febr. 15.

                                                                                           Varga Gyula jegyző. –

A helyhatóságoktól, illetve az elsőfokú iparhatóságoktól a területükön és a felügyeletük alatt működő, de köteles példányt be nem szolgáltató nyomdák sorsa felől tájékozódni kívánó, az Országos Széchényi Könyvtár által kiküldött kérdőívre 72 településről érkezett viszont válasz. A beérkezett adatközlések alapján százhuszonöt[138] nyomda sorsát követhetjük nyomon az 1944-es év közepétől az 1947-es esztendő elejéig. A fennmaradt irattári dokumentumok a háború alatti, valamint a háborút követő időszak politikai változásai miatt a nyomdák élén bekövetkezett sok esetben tragikus tulajdonosváltásokról, a nyomdák részleges, olykor teljes pusztulásáról tudósítanak. Negyvenhárom nyomda tevékenysége szűnt meg végérvényesen. Tizenkilenc nyomdász vesztette el nyomdáját, szabadságát, az esetek többségében az életét, mert haláltáborokba deportálták, illetve orosz hadifogságba hurcolták őket.

Az 1945-ös esztendőt követő időszak politikai történései a most közzétett dokumentumokban ugyancsak jól nyomon követhetőek. Példaként említhetjük egy részről a kiépülő új politikai hatalom azon intézkedését, amely az iparügyi miniszter engedélyéhez kötötte, még a több éve, vagy évtizede tevékenykedő nyomdák esetében is, a nyomdai vállalkozások működését. Más részről e politikai csoportosulás viszonyát a nyomdai vállalkozásokhoz. Az irattári forrásdokumentumban hat alkalommal fordult elő, hogy a Magyar Kommunista Párt ekkor megalakuló helyi szervezete „kezelésbe vette;” „kezelésében áll;” „üzemében meghagyta;” „vette kezelés alá;” „szerezte meg;” „birtokába vette” a mások tulajdonát képező nyomdákat, amelyeket legtöbbször Szabadság, Egység, vagy Petőfi nyomda néven működtették tovább. Köteles példányt a kommunista párt által működtetett műhelyek a nemzeti könyvtár részére nem szolgáltattak be, így csak feltételezhetjük, hogy ezeket a sokszorosításra alkalmas vállalkozásokat saját ideológiájuk propagálására hasznosították, vagy e „nyomdafoglalásokkal” más nézetek terjesztését kívánták megakadályozni. A kommunista párt mellett a szociáldemokrata párt és egyéb baloldali szervezetek is éltek a „nyomdafoglalás” módszerével.[139]

A szakirodalomból ismert, hogy a „magyar nyomdaipar egészét (nem a könyvszakmát!) 1938-as értékben számítva 33 millió pengős háborús kár érte.”[140] A legnagyobb veszteség mégis, hogy „csaknem háromszáz szakember pusztult el: szerkesztők és könyvkereskedők, ügynökök és tisztviselők, cégfőnökök és alkalmazottak. [141] Közülük talán az egyik legjelentősebb és legismertebb nyomdászcsalád tagja, a gyomai nyomdász-kiadó, Kner Imre. Bár a föntebb közzétett iratok teljes képet nem adnak a vidéki nyomdákat ért háborús pusztítás mértékéről, hiszen tudott, hogy sokkal több nyomda és nyomdász szenvedte meg ezt az időszakot, mint a forrásban felsoroltak, ugyanakkor e dokumentumok mégis hitelesen rajzolják meg az 1944 és 1947 közötti időszak alatt a vidéken működő nyomdákat és nyomdászokat érő tragikus történelmi és politikai hatásokat és azok következményeit.

Az 1944-ben a nyomdai vállalkozásokat érő „sorscsapások” nem szűntek meg a háborút követő, demokratikusan induló új társadalmi kibontakozás eredményeként. 1948-ban a nagy nyomdavállalatok államosításával kezdetét vette az a folyamat, amely 1949-ben a kis és közepes nyomdák állami tulajdonba vételével a magán nyomdai vállalakozások felszámolásához vezetett. A háború poklából kivergődő, az újrainduláshoz nagy akaraterővel hozzáfogó nyomdai vállalkozók tragédiája ezzel betetőződött.

Bánfi Szilvia

---

közlemények

A szlovéniai magyar könyvkiadás. A szlovéniai magyar könyvkiadás 1961-től napjainkig a szlo- véniai magyar irodalomból építkezik. Határon túli magyar könyvkiadásnak is nevezhető, amely a magyar nemzeti történelemből eredezteti a létét, de 1920 után, Magyarország trianoni elcsatolásától sajátos történelme is van. 1961-től 2004-ig összesen 80 szépirodalmi és tudományos magyar művet adtak ki Muravidéken. 1954-től napjainkig a Pomurska založba kiadó 81 magyar könyvet, főleg szépirodalmi műveket jelentetett meg szlovén fordításban. Ennek a könyvkiadásnak az arcéle nemcsak esztétikai, hanem etikai, nemzetfenntartó mércékkel is mérhető.

Hogy miért megkésve, csak a 60-as években alakult ki a magyar könyvkiadás Szlovéniában? Ennek több oka volt. 1920 és 1961 között a politikai és a történelmi helyzet nem kedvezett a magyarságnak. Ez a korszak csak magyar sajtótörténetet hagyott maga után, könyvkiadást nem. 1945 után szinte légüres térben tevékenykedett a muravidéki magyarság és újra kisebbségi helyzetbe került. Ekkor más nyelvi és társadalmi közegben kellett élnie, mint korábban. A második világháború után a magyar értelmiség zöme elhagyta a vidéket, nem voltak magyar tanítók sem a kisebbségi iskolákban. A politikai igazgatást a munkások és a parasztok vették át, de nem tudtak kulturális téren emelkedni. Az 50-es években Magyarországnak nem volt hatása Muravidékre, hiszen a szovjet zónába került, vasfüggönnyel volt elzárva. Az itteni magyarságnak nem volt alternatívája ebben az időszakban. Elkezdődött az azonusulása a jugoszláv értékrenddel.

Ez a folyamat egészen a 70-es évekig tartott, amikor kialakultak a magyarság önszerveződési formái. Már 1954-ben megalakult a Magyar Közművelődési Bizottság, a magyarság első érdekvédelmi szervezete. Az 1974-es alkotmány alapján új kisebbségi jogokat fogadtak el, amelyek lehetővé tették a nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek létrejöttét. 1975-től létezik a Magyar Nemzetiségi Oktatási és Művelődési Érdekközösség, amely felvállalta a magyar könyvkiadást is a műkedvelő csoportok támogatása, a tömegtájékoztatás és a hagyományőrzés mellett. Ez volt a muravidéki magyarság kulturális autonómiája kialakulásának kezdeti szakasza.

A 60-as évek progresszív politikai fordulatai a 70-es és a 80-as években kezdtek el hatni, majd a 90-es években jutott el ez a folyamat addig, hogy önálló kulturális intézményeket hozzon létre. A politikai és művelődéstörténeti folyamatok kihatottak a magyar könyvkiadásra is.

Jugoszlávia szétesése után, a szlovén rendszerváltást (1991) követően 1991-ben alakult meg a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség nevű önkormányzati szintű érdekképviselet, amelynek két intézete lett társalapítás útján: 1993-ban alapították meg a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézetet és 1994-ben a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetet, amely felvállalta a magyar könyvkiadást is. Mindkét magyar intézet a magyarság közösségteremtésének érdekében jött létre és azóta is erősítik a magyarság túlélési stratégiáját. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet megalakulásával és működésével a magyar könyvkiadás önálló intézmény keretei közé került. Az intézet évi 70 milliós költségvetésének egyötödét fordítja könyvkiadásra. A kiadott magyar könyveket többnyire az 1998-tól működő Bánffy könyvesboltban árulják, 2004-től pedig a Bánffy Központban népszerűsítik őket. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet pályázati kiírásokkal serkenti a könyvkiadást. A könyvek köteles példányait eljuttatja szlovéniai és a magyarországi könyvtárakba, közgyűjteményekbe. Tevékenysége túlterjed a Muravidék magyar lakta vidékein, hiszen együttműködik az egyetemes magyar értékrendet képviselő tudományos és kulturális magyarországi intézményekkel és a határon túli magyar intézményekkel is a Kárpát-medencében.

Ha korszakokként tekintjük a szlovéniai magyar könyvkiadást, akkor el kell mondanunk, hogy a 60-as évek korszakhatárt jelentettek. Vlaj Lajos költő hagyomány nélküli irodalmi közegben kezdte el az irodalomteremtés feladatát. Hasonló szerepe volt, mint a vajdasági Szenteleki Kornélnak, csak körülötte nem alakult ki mítosz. A 60-as években a szlovéniai magyar könyvkiadás még nincsen benne a magyarországi és a vajdasági könyvkiadási folyamatokban.

A 70-es években indul a Tavaszvárás nemzedék: Szúnyogh Sándor, Szomi Pál és Varga József már közösen lépnek az olvasóközönség elé. Továbbviszik a vlaji hagyományt. 1975-ben alakult meg a Szlovéniai Magyar Írócsoport mint önálló civil szervezet, elnöke Varga József lett. A kötettel rendelkező írók és költők közé tartoztak: Szúnyogh Sándor, Varga József, Szomi Pál, Báti Zsuzsa, Varga Sándor és Pivar Ella. Olyan kötet nélküli alkotók is tagjai voltak az Írócsoportnak, akik publikáltak a Népújságban és a Muratájban: Bernjak Elizabeta, Bence Lajos, Sz. Kanyó Leona, Rozsmán Erzsébet, Gábor Zoltán, Völgyi János, Dobosics József és Toplák János. Közös vállalkozásként, a regionális irodalmat erősítve a muravidéki, vasi és zalai költők közösen adták ki az Összhang antológiát 1979-ben. A 70-es években összesen 7 magyar könyv jelent meg.

A 80-as években a Tavaszvárás nemzedék írói, költői kezdtek kibontakozni, hiszen ebben az évtizedben szinte mindegyiküknek két-három kötete is megjelent. Elsőkötetes alkotóként jelentkeznek Bence Lajos, Rozsmán Erzsébet, Gábor Zoltán és Szabó József. Újabb vállalkozásnak bizonyult az Összhang kétnyelvű antológia 1982-ben, amelyben a karintiai szlovén és a muravidéki magyar nemzetiségi költők versei jelentek meg. Új műfajként tűnik fel a könyvkiadásban az irodalomtörténet és a nyelvészeti tanulmány. Varga Sándor folytatja a helytörténetírást. Ebben az évtizedben összesen 19 magyar könyvet adtak ki.

A 90-es évek könyvkiadása már új társadalmi légkörben formálódott. Szlovénia megalakulásával új alkotmánya lett az országnak, és a rendszerváltás új követelményeket hozott a demokratikus, plurális szlovén társadalomban. A Muratáj (1988) folyóirat létrejötte után új alkotók is csoportosultak a folyóirat köré. Ebben az évtizedben 13 író alkotott publikálát rendszeresen: Balazsek Dániel, Bence Lajos, Cimmermann Toplák János, Göncz László, Göntér János, Halász Albert, Hagymás István, Kercsmár Rózsa, Kocon József, Szabó Mária, Varga József, Varga Sándor, Vida János és Zágorec-Csuka Judit. Ezt az évtizedet a műfaji sokszínűség jellemzi. A szépirodalom mellett meg- jelentek a történelmi és helytörténeti, egyháztörténeti, irodalomelméleti művek, a néprajzi, a nyelvészeti munkák, a gyermekirodalom, a hagyományőrző irodalom, a filmesztétika, az ifjúsági irodalom, a képzőművészet, a népmesegyűjtemények, a memoár-irodalom és a doktori disszertációk kibővített formában, illetve könyvformában. Ez műfaji fejlődésnek tekinthető, de még mindig nem keletkeztek nagyepikai művek, pl. nem írtak regényt. Annak ellenére, hogy kialakultak bizonyos irodalmi kapcsolatok és publikálási lehetőségek a magyarországi kiadókkal és szerkesztőségekkel, mint pl. a székesfehérvári Árgussal, a Zalai Írók Egyesülete lapjával a Pannon Tükörrel, a budapesti Kortárssal, vagy a kolozsvári Korunkkal, még mindig hiányzott a muravidéki magyar irodalom recepciója, vagyis befogadás-esztétikája, kritikai és irodalomtörténeti feldolgozása Magyarországon. Ezzel párhuzamosan hiányzott még a muravidéki magyar könyvek szélesebb terjesztése is az anyaországban, illetve csak ekkor kezdődött mindez kialakulni. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet intézményesen átvette 1994-ben a könyvkiadást a nemzetiségi önkormányzatoktól, és számos kapcsolatot alakított ki a magyarországi kiadókkal és intézményekkel pl. a győri Hazánk Kiadóval, a budapesti Hadtörténeti Múzeummal, a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézetével, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, a lendvai Studio Artis Kiadóval stb. Ebben a korszakban a szlovéniai magyar könyvek száma megsokszorozódott. Elsőkötetes szerzőként jelentkeztek: Bence Utrosa Gabriella, Cimmermann Toplák János, Göncz László, Halász Albert és Zágorec-Csuka Judit. Folytatódott Bence Lajos, Kercsmár Rózsa, Szúnyogh Sándor és Varga József pályafutása. Sikeres törekvésnek bizonyult az Igét őrizve szlovéniai magyar költők antológiája, amelyet 1998-ban adtak ki, és három muravidéki magyar költőnemzedék verseit tartalmazta. A 90-es években összesen 34 magyar mű jelent meg.

A 2000-es évek (2000–2004) közötti korszak magyar könyvkiadására jellemző a műfaji változatosság és a könyterjesztés hatékonyabbá válása, valamint az irodalmi kapcsolatok mélyítése. Bence Utrosa Gabriellának, Göncz Lászlónak és Zágorec-Csuka Juditnak kedvezően alakult az írói, költői, valamint tudományos pályafutása. Új műfajként jelent meg a történelmi regény: Varga Józseftől 2001-ben A lendvai vár kapitánya c. regénye és Göncz Lászlótól 2003-ban az Olvadó jégcsapok c. műve. Mindkét mű sikerkönynek számított Muravidéken. Új műfajként jelentkeznek még a könyvészeti, könyvtörténeti és művészettörténeti művek is, mint pl. Zágorec-Csuka Judit Gábor Zoltán festőművész portréja c. monográfiája (2000) és A szlovéniai magyar könyvillusztrátorok c. tanulmánykötete (2003). A Magyar Köztársaság Kulturális Örökség Minisztériuma és a Szlovén Művelődési Minisztérium támogatásával két történeti mű, azaz könyv formában kibővített disszertáció is megjelent: Göncz László A muravidéki magyarság 1918–1941 (2001) című és Kovács Attila Földreform és kolonizáció a Lendva-vidéken a két világháború között (2004) című műve. Létrejön a fordításirodalom szlovén nyelvre, amely a megelőző korszakokban egyáltalán nem volt jelen. Zágorec-Csuka Judit két verseskötete jelent meg 2001-ben V ognjenem kresu és 2003-ban Slepci na zemljevidu címmel szlovénul, és Göcz János Gyermekkorom faluja (Vaške slike mojega otroštva) c. könyve. A muravidéki magyar könyvek vásárolhatók voltak már a győri, a zalaegerszegi és a budapesti könyv- vásárokon is. Új tendencia kezdett kialakulni azzal, hogy Göncz László a pécsi Pro Pannonia, Varga József a budapesti a Krúdy Irodalmi Kör és a Bíro Famili Nyomda és Kiadóvállalat, Zágorec-Csuka Judit pedig a pilisvörösvári Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület kiadóknál adták ki műveiket Magyarországon. A 90-es évekhez képest a 2000-es évek elején már gyakorlattá vált a szlovéniai magyar könyvkiadásban az állami támogatás mellett a szponzorok és a mecenatúra keresése. 2000–2004 között összesen 18 magyar könyv jelent meg, köztük Bence Lajos, Bence Utrosa Gabriella, Cimmermann Toplák János, Göncz László, Varga József és Zágorec-Csuka Judit művei. Hiányzó műfajnak számít ebben a korszakban még a szociográfia és az esszé.

A szlovéniai magyar könyvkiadásnak nagy szüksége van magyar nemzetiségű íróinak az érvényesülését, kibontakozását, szellemi felzárkózását segítő alapítványokra, pályázatokra és céltámogatásokra az anyaország és az összmagyar szervezetek részéről. A 90-es évektől Magyarországról érkezett is anyagi támogatás a magyar könyvkiadásra. A támogató szervezetek főleg a Magyarok Világszövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, az Illyés Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Örökség Minsztériuma, a Nemzeti és Etnikai Kisebb- ségek Főosztálya, a Határon Túli Magyarok Hivatala. Így lehet a szlovéniai magyar könyvkiadás jövőjét, intézményrendszerét megalapozni, megszervezését stabilizálni. A könyvkiadás erősíti a kul- turális- és a nyelvi identitást, amely mindenkor a kultúrában gyökerezik és újul meg, teremt gondolkodási sítlust. Az identitást a nyelv alakítja ki, az irodalom fejleszti, de a könyvek közvetítik. A szlovéniai magyar könyvkiadás sem kerülheti meg a jelenkori magyar kultúra megítélését, kritikai és esztétikai értékelését.

A könyvkiadásban is fontos a magyar és a szlovén kulturális kapcsolatok megbecsülése. Ezt az együttélésen alapuló víziót Pável Ágoston a „két nép hűséges fia” kezdte erősíteni életpályájával és mun- kásságával. 1991-ben Budapesten a kölcsönös megismertetés jegyében mutatták be a Gellért szállóban a muravidéki magyar irodalmat egy irodalmi est keretében, Dr. Czine Mihály irodalomtörténész méltatta az alkotókat. Ennek keretében három konstelláció: a muravidéki-kisebbségi, vagyis a magyar nemzetiségi, az anyaországi és a szlovén, vagyis a többségi viszonyok, kapcsolatrendszerek kölcsönös megismerése indult el. Ez sorsélménynek is számított, hiszen megkezdődött a szlovéniai magyar irodalom és könyvkiadás integrálódása saját anyaországi kultúrájához.

A muravidéki magyar írók, költők, tanulmányírók intenzívebben a 90-es évektől kezdtek el publikálni a magyarországi irodalmi lapokban, folyóiratokban. A Muratáj mellett pl. a Somogyban, a Hévízben, a Pannon Tükörben, az Árgusban, a Hitelben stb. A cenzúra, vagyis a felelősség számonkérése írásaikért a rendszerváltás előtt (1991) főleg a többségi nemzet irányából érkezett, majd a rendszerváltást követően inkább a nemzetiség közegéből és a magyarországi könyves szakmából. A 2000-es évekre egyre inkább a belső szűrők által működik, a külső háttérbe szorul, vagy megszűnőben van. A szlovéniai magyar íróktól elsősorban a nemzeti sors felvállalalását várják az egyetemes magyar könyvkultúra résztvevői és a muravidéki magyarság. Magyarország elvárása a határon túli könyvkiadással kapcsolatosan kétarcú. Az egyik a hagyományos, konzervatív nemzettudatra épülő eszmei vonulatot igényli. A másik a liberális, urbánus, kozmopolita, posztmodern, globalista vonulatot, amely az alkotói autonomitásból, vagyis az emberi individuumból indul ki. Mindkét elvárás a magyar irodalom, a magyar kultúra és a könyves szakma megosztottságát jelzi, s ezt is figyelembe kell vennie a szlovéniai magyar könyvvilágnak.

A szlovéniai magyar könyvek kiadói közül három évtizedes múltra tekinthet vissza a muraszombati Pomurska založba Könyvkiadó és Könyvkereskedési Vállalat, amelyet 1954-ben hoztak létre. Ez a kiadó adta ki a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig a szlovén szerzők mellett a muravidéki magyar szerzők munkáit is: a Naptár évkönyvet és az Összhang kétnyelvű antológiát. Felvállalták a kétnyelvű tankönyvek kiadását is a muravidéki kétnyelvű iskolák számára. Hosszú évekig még a pécsi Jelenkor és a budapesti Európa kiadóval is együttműködtek. A hatvanas években veszteségesek voltak, raktáron maradtak a magyar könyvek, a csekély dotáció nem fedte a kiadás költségeit, ezért a kiadónak új programokat kellett kitalálnia. Mivel nem volt elegendő magyar értelmiségi a szlovéniai könyves szakmában a kezdeti időkben, kétnyelvű magyar szerkesztők hiányában az újvidéki Fórum és a budapesti Európa Kiadó segített a magyar könyvek megjelentetésében. A hetvenes években a Pomurska založba kiadó országos szintűvé vált, egyaránt nyitott volt a szlovén, a jugoszláv és a magyar kultúra, illetve a muravidéki magyar nemzetiség irányában. Kiadási koncepciói is ezekre a területekre terjedtek ki. A magyar klasszikusok és a kortárs írók lelkiismeretes fordítása hamarosan kellemes és mindenekelőtt hasznos feladattá vált a kiadó számára. Ennek az irodalomnak legismertebb fordítója Jože Haradil volt a sok más ismert fordító mellett. A magyar irodalom értékei addig ugyanis többé-kevésbé ismeretlenek voltak a szlovének előtt, vagyis olyan nevek, mint Petőfi Sándor, József Attila, Weöres Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Németh László és mások, akiknek értékei a nyelvi és egyéb akadályok dacára az európai irodalom részei. A budapesti Európa Kiadóval való munkakapcsolat következtében fellendült a fordítói munka, amelynek eredményeképpen olyan szlovén művek jelentek meg a magyar könyvpiacon, mint Prešeren válogatott művei, Oton Župančič költészetéből készült válogatás, valamint Iván Cankar, Matej Bor, Miško Kranjec, Ciril Kosmač és mások munkái. A fordításirodalom (magyar–szlovén) összterméke 81 mű volt a hatvanas évektől kezdve egészen a 80-as évekig. A Pomurska založba Kiadóval elégedetlen, s ezért a vele szakító írók új kiadói csoportosulást hoztak létre Szlovéniai Magyar Írócsoport (ill. Muravidéki Magyar Írócsoport) néven a szlo- véniai magyar irodalom kiadására. Ők 1989 és 1997 között a Muratáj c. folyóiratot és a Naptár c. évkönyvet, valamint egyéb szépirodalmi munkákat is jelentették meg. 1995-től a kiadói tevékenységet a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, az érdekvédelmi teendőket pedig a Szlovéniai Magyar Írók Társasága vette át, amely 1997-ben alakult meg tizenhárom szlovéniai magyar író és költő közreműködésével, s szervezetileg a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézethez tartozik. 1998-ban a Bánffy Könyvesbolt megnyitásával lehetőség nyílt a szlovéniai magyar könyvterjesztésre is. A könyvesboltban magyar nyelvű könyvek és folyóiratok közt válogathatnak az érdeklődők. 2004-től pedig a Bánffy Központ létrejöttével a közönség alkalmakként rendezvényeken, író-olvasó találkozókon vehet részt. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet költségvetésének egyötödét fordítja évente magyar könyvek kiadására. 1994-től egészen napjainkig ez a könyvkiadási tendencia érvényesül. Elvétve egy-egy lendvai intézet, pl. a Knjižnica Lendava – Könyvtár Lendva, a Galéria Múzeum Lendva kiad egy-egy magyar, főleg szakkönyvet annak ellenére, hogy a könyvkiadás nem fő profiljuk, csak a tevékenységük esetleges melléktermékeként merül fel.

A Top-Print Grafikai Stúdió és Könyvkiadó 1997-ben nyílt meg Lendván Halász Albert vezetésével. Magánvállalkozásnak indult, elsősorban a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet megrendeléseit teljesítette. Egy év múlva Studio Artisra változtatta a nevét, a könyvkiadást megtartva, de kibővitett szolgáltatási körrel folytatták munkájukat: a grafikai tervezést, térképészetet, fordítást, lektorálást, s kiadtak egy hirdetési újságot is a magyarlakta területeken. A magánvállalkozásban működtetett kiadó nem volt hosszú életű, nem tudta kinőni magát, részben személyi okok miatt, de alapvetően a kiadói megélhetéshez szükséges könyvtermés hiánya miatt is.

1992-ben alakult meg a muraszombati Franc-Franc Könyvkiadó Kft. a muravidéki szlovén kultúra és könyvkiadás támogatására. Alapítói Feri Lainšček, híres muravidéki író és Franci Just irodalomtörténész voltak. Működését a Szlovén Művelődési Minisztériumtól kapott pályázati támogatás is segíti. Egyik sikerkönyvüknek számított a 2002-ben kiadott szlovén nyelvre fordított Márai-kötet, A gyertyák csonkig égnek, az „Új Hidak Magyarországgal” c. sorozatban. 2003-ban adták ki szlovén fordításban Zágorec-Csuka Judit egyik verseskötetét is.

A győri Hazánk Kiadóval a kapcsolat a 80-as évekre vezethető vissza. A 90-es évek elejétől ösztönözte és segítette a határon túli könyvkiadókat, tartotta a kapcsolatot a muravidéki könyves szakmával is. Így 12 muravidéki magyar könyvet adott ki az MNMI megbízásából. Igazgatója, Szabó József 1989-től jelentet meg a Győr-Sopron megyéhez kötődő értékekről írt műveket. A 90-es évek vége felé gazdasági okok miatt szakított az MNMI a Hazánk Kiadóval, de a szlovéniai magyar könyveket és szerzőiket azt követően is bemutatják az évente megrendezett Győri Könyvszalon c. nemzetközi könyvbemutató vásáron.

A szlovéniai magyar könyvkultúrában a könyvek illusztrálásának az igénye mindig jelen volt, de a körülményektől függően változó színvonalú produktumokban valósult meg. Ha az elmúlt közel negy- ven év termését végignézzük, látható, hogy születtek igényes megjelenésű, nagyon szépen illusztrált könyvek is. Az 1961-től megjelenő közel száz magyar könyvnek kb. a harmada illusztrált (ez az arány figyelhető meg az erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai és délvidéki magyar könyvkultúrában is).

A hatvanas évekre a fekete-fehér tusábrázolás (Gábor Zoltán festőművész, Gálics István grafikus munkái) volt jellemző, majd a hetvenes évek pangása után, a nyolcvanas években a hatékony intézményi támogatások következtében változatosabb tipográfiájú és képanyagú könyveket adtak ki úgy, hogy szinte minden évben készült egy különlegesen „szép” kötet is. Nem mindennapi illusztrációnak számítanak Czimmermann Toplák János nyolvanas években készült haiku-zen rajzai, amelyekben a szöveg és kép teljes harmóniája figyelhető meg.

Az átütő változást a kilencvenes évek hozták meg, amikor a muravidéki magyar könyvkiadásban egymásra találtak a szerzők, a kiadó, a technikai szerkesztő és a nyomdászok. A magyar könyvek formatervezését Meszelics László tervező-grafikus vette át. A fűzött könyvek mellett megjelentek az igényesebben tervezett és kötött, kemény címlappal készült kiadványok. A Studio Artisban Halász Albert saját illusztrációval, Hagymás István pedig fotóillusztrációkkal látta el a magyar könyveket. A kilencvenes évektől lehetőség nyílt arra, hogy magyarországi képzőművészeti iskolákban tanulhassanak az érdeklődők. Közülük Orbán Péter tervezőgrafikus tehetséges formatervezőnek és könyvillusztrátornak ígérkezik, aki visszatért alkotni a szülővárosába, Lendvára.

Irodalom

A muravidék földrajzi névvel azt a ma Szlovéniához tartozó tájegységet jelölik, amely 1919 előtt a történelmi Zala és Vas megyékhez tartozott. – Rudaš Jutka: Irodalom és kulturális identitás a Muravidéken napjainkban. = Muratáj 2002. 57. – Bence Lajos: A szlovéniai magyarság. www.hhrf.org./prominoritate/1996/osz03.htm – Szíjártó Imre: Igék a megmaradásért. = Tiszatáj 2002. 7. sz. – Székely András Bertalan: Magyar–szlovén kapcsolatok. = Társadalmi Szemle 1996/5. 64–65. – Király M. Jutka: Hang a Kárpát-medencében, kapcsolat itthon. = Népújság 2003. jan. 16. 9. – Ács Margit: Kölcsönös garancia. = Pannon Tükör (6.) 2001. jan.–márc. 1. sz. 9–15. – Bárdi Nándor: A határon túli magyar társadalmak és magyarságpolitikák átalakulása a kilencvenes években. A muravidéki magyarság ma népszámlálási adatok tükrében. Konferencia-anyag-előadás. Lendva, 2003. máj. 30. – Szíjártó Imre: Igék a megmaradásért. Jegyzetek a szlovéniai magyar irodalomról. = Tiszatáj 2002. 7. sz. – Kranjec, Miško: Találkozás a költővel. In: Vlaj Lajos: Versek. Murska Sobota, 1961. Pomurska založba, 8–9. – Szíjártó Imre: Igék a megmardásért. Jegyzetek a szlovéniai magyar irodalomról. = Tiszatáj 2002. 7. sz. – Szúnyogh Sándor: Szomi Pál (1936–1989). In memoriam. = Népújság 1989. április 21. – Dr. Varga József: Szomi Pálra emlékezem. = Népújság 2000. nov. 3. 11. – Varga József: A Petőfi Kultúrkör jegyzőkönyve. Lendva, 1970. április. 12. – Kocsis Gyula: Naphívogató. Utószó. Murska Sobota, 1974. Pomurska založba, 54. – Péntek Imre: Szúnyogh Sándor: Hóvágy. Murska Sobota, 1985. Pomurska založba, [Fülszöveg]. – Gyurácz Ferenc: Bence Lajos: Létlelet. Lendva, 1989. [Fülszöveg]. – Guttman Miklós: Anyanyelvünkért. Murska Sobota, 1983. Pomurska založba. [Bevezető]. – Juhász György: Előszó helyett… In: Szabó József: Nem is olyan régen történt. Murska Sobota, 1987. Pomurska založba. – Szíjártó Imre: Igék a megmaradásért. Jegyzetek a szlovéniai magyar irodalomról. = Tiszatáj 2002. 7. sz. 9. – Szarka László: Előszó Göncz László monográfiájához. In: Göncz László: A muravidéki magyarság 1918–1941. Lendva, 2001. MNMI. 6. – Bence Lajos: Rá-olvasások. Válogatott és új versek. Lendva, 2000. MNMI. [Fülszöveg]. – Dr. Varga József: Zágorec-Csuka Judit: Kiűzve az Édenből. Lendva, 1997. MNMI. [Fülszöveg]. – Bence Lajos: A Zrínyiek nyomában. = Népújság 2004. jan. 8. 11. – Göncz László: Összmagyar és kisebbségi nemzeti kulturális értékeinkről. = Muratáj 1997. 1. sz. 44–45. – Dr. Czine Mihály: A szlovéniai magyarság budapesti köszöntése. = Muratáj 1991. 28–29. – Székely András Bertalan: Az új magyar kisebbségpolitika, különös tekintettel a szlovéniai magyarságra. = Muratáj 1991. 29. – Ternar, Jože: A kultúrhagyományokra alapozott fejlődés. = Naptár 1980. Murska Sobota, 1979. Pomurska založba. 86–91. – Hradil, Jože: Az első könyvtől a Pomurska založba tizedik sorozatáig. = Naptár 1980. Murska Sobota, 1979. Pomurska založba. 92–97. – Szabó Lilla: A magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig című kiállítás és konferencia. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága. Bp. 2001. konferencia-körlevél. – P. Szabó Ernő: Vizuális anyanyelv határok nélkül. Magyar könyvgrafika kiállítás az Országos Széchenyi Könyvtárban. = Magyar Nemzet 2001. ápr. 21. 15. – Csuka Judit: Az ember egyedül születik. Beszélgetés Bence Utrosa Gabriellával, muravidéki novellaíróval. = Népújság 1993. febr. 26. 9. – Dr. Varga József: Bence Utrosa Gabriella: Ki lakik a sötétben? = Muratáj ’96, Lendva. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. 1997. – Szíjártó Imre: Csodavárók – jegyzetek a Karácsonyi varázslat című filmről. = Népújság 2001. jan. 25. – Bence Lajos: A szlovéniai magyar irodalom. = Pannon Tükör 2000. szept.–dec., 5–6. sz. 11–12. – Varga József: Gábor Zoltán: Postagalamb. Murska Sobota, 1982. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Bence Lajos: Zágorec-Csuka Judit: Gábor Zoltán festőművész portréja. In: Gábor Zoltán: Elmondom. 127–128. [Recenzió]. – Kalapis Rókus: Sóhajok a varázsló barlangjából. = Horvátországi Magyarság 1996. febr., 2. sz. [Recenzió]. – Szarka László: Előszó. In: Göncz László: A muravidéki magyarság 1918–1941. Lendva, 2001. MNMI. 7. – Pap Gábor: Előszó. In: Casanova napja. Fellini Casanovájának asztrálmítoszi vonatkozásai. Győr, 1993. Hazánk, 5–7. – Hagymás István: Előszó. In: Utazások Fellinivel, a Zenekari próbára, a nők városában és a satyricon világába. Filmelemzések. Pilisvörösvár, 2002. Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, 3–5. – Dr. Kürti László: Előszó. In: Halász Albert: Az alsólendvai sajtó és néprajz 1889–1919. Bp. 1994. MNMI és Hunga-Print Kiadó, 5. – Dr. Gadányi Károly: Rozsmán Erzsébet. Vallomások, versek. Murska Sobota, 1982. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Dr. Bence Lajos: Szomi Pál emlékezete. = Népújság 2001. ápr. 5. 18. – Szúnyogh Sándor: Tavaszvárás. Antológia. Murska Sobota, 1972. Pomurska založba. 15–16. – Kocsis Gyula: Halicanumi üzenet. Versek. Murska Sobota, 1975. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Péntek Imre: Szúnyogh Sándor: Hóvágy. Murska Sobota, 1985. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Bence Lajos: „Nem történt semmi, fáklyavivők voltunk.” = Népújság 2003. jan. 16. 11. – Kocsis Gyula: Varga József: Naphívogató. Gyermekversek. Murska Sobota, 1974. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Sz. Kanyó Leona: Varga József: Pásztortüzek. Versek-gyermekversek. Murska Sobota, 1979. Pomurska založba. [Fülszöveg]. – Bence Lajos: Utószó. In: Varga József: Sorvadó népem. Elbeszélések. Lendva, 1992. Szlovéniai Magyar Írócsoport. – Guttmann Miklós: Előszó. In: Varga József: Hangbona. Gyermekversek. Lendva, 1995. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet. – Kranjec, Miško: Találkozás a költővel. In: Vaj Lajos: Versek. Murska Sobota, 1961. Pomurska založba. 7–12. – Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. A szlovéniai magyarság 70 éve. Lendva, 1994. Magyar Művelődési Minisztérium–Hazánk Könyvkiadó, 92–94. – Varga József: Szelíd intés. Murska Sobota. 1968. Pomurska založba. 52. – Göncz László: Utószó. In: Zágorec-Csuka Judit: Viharverten. Versek barátaimnak. Lendva, 1997. MNMI. 7. – Zágorec-Csuka Judit: Viharverten. Versek barátaimnak. Lendva, 1997. MNMI. [Fülszöveg]. – Rudaš Jutka: Irodalom és kulturális identitás a Muravidéken napjainkban. = Muratáj 2002. – Bokor József: Aki versben véli megtalálni önmagát. = Muratáj 1998. 2. sz. 134–140. – Varga József: Zágorec-Csuka Judit: V ognjenem kresu. = Népújság 2001. aug. 9. 8.

Zágorec-Csuka Judit (Lendva)