E jegyzet alapjául a szerzőnek A könyvkötés művészete című, a Corvina Kiadónál 1983-ban megjelent műve szolgált, de ez annak többszörösére bővített változata.

A jegyzet felépítésében megfelel egy tankönyv követelményeinek, viszont témája és a közvetített speciális tudásanyag mennyisége a kultúrtörténet iránt fogékony szélesebb körű olvasóközönség számára is érdekessé teszi. Ezért érdemes a könyvet részletesen ismertetni.

A téma történeti leírásában a könyv kötésének díszítése hangsúlyozott szerepet kap, de természetesen a kötéstechnika változásáról is van benne szó – hiszen a kötés anyaga szabja meg a díszítés lehetőségeit. Az írást hordozó anyag története a papirusztekercstől a viasztáblákon, majd a pergamoni quaternán át vezet a könyvforma, a pergamenkódexek kialakulásáig. Az összefűzött, teleírt pergamenívek védelmét szolgálták a könyvborítások. Ezek első emlékei a koptoktól (bőrrel vagy textil-anyaggal bevont pergamen- vagy papiruszlapok) maradtak ránk (i. sz. 2. sz.). A korai középkortól a 15. sz. végéig ez a könyvforma – a kézírásos pergamenlapokat összefogó bőrrel bevont fatáblák – volt általános. Főként egyházi célra, kolostorokban írták és kötötték be.

A kora román korban eleinte üres volt a kötés, később bélyegzővel díszítették. A jeles világi és egyházi személyek számára készült illuminált kéziratok kötéstábláit olykor drágaköves nemesfém ötvösmunkák, elefántcsontfaragások ékesítették. Megemlítendők a szokásostól eltérő bőrbevonat nélküli festett fatábla kötések, a (főként Olaszországban található) bicchernák is. – A magyar kolostorok korai könyvállománya nagyrészt elpusztult, az eddig legkorábbról ismert magyar eredetű misekönyv a 13. századból való. Az első név szerint ismert magyar könyvkötő egy János nevű iskolamester 1377-ből.

A gótikus kötések már gondosabb technikával készültek, megjelent az oromszegés, a könyvtesten túlnyúló könyvfedél, tökéletesebb a bőrkidolgozás, gyakoribb a fóliónál kisebb alakú könyv. A papír lép mindinkább a pergamen helyébe, főként a nyomtatás feltalálása után. A kötéstáblák már nem csupán fából készülnek, hanem összeragasztott pergamen- ill. papírlapokból is. A díszítőbélyegzők száma, fajtája megszaporodik, stílusa követi a korízlést. Néhány könyvkötő már saját nevét is megörökíti bélyegzőjén. (Vö. a 14. oldalon lévő szemléltető táblát.) Készültek bőrmetszéses kötések is. Ebből a korszakból már sok olyan könyvünk maradt fenn, amelynek kötése kimutathatóan a történeti Magyarország valamely kolostorának vagy városának műhelyében készült.

A könyvnyomtatás feltalálásával sokasodnak a könyvek, a kötések díszítése a görgetők és lemezek használatával meggyorsult. Ezen eszközök motívumainak, stílusának változása vezet át a reneszánsz könyvkötésekhez. Gótikus és reneszánsz díszítés a 15. sz. végétől a 16. sz. első harmadáig párhuzamosan létezett – ez nagyobb mértékben Magyarországon, de (a recenzens tapasztalata szerint) Nyugat-Európában is kimutatható. A gótikus bélyegzők egységességével ellentétben a reneszánsz virágzásával Európa különböző területein más-más irányba fejlődik a könyvkötészet motívumkincse, stílusa. Technikai változásokat is tapasztalunk: finomabb bőröket, aranyozást és színes festést, s – főként görög kódexeken – kiemelkedő oromszegést (alla graeca) alkalmaznak.

A 15. sz. második felétől a könyvtermelés növekedése, s a mind több, külföldi egyetemet járt diák magyar földön is emeli a könyvek, s ezzel a könyvkötők iránti igényt. Mátyás király híres könyvgyűjteményének (Bibliotheca Corvina) kialakításával Magyarország felzárkózott az európai könyvművészet ápolásában. A számára készült könyvkötések stílusa magától értetődően követi az olasz reneszánsz irányát. A magyar reneszánsz kötések hatása a környező országok könyvkötészetében is kimutatható. A magyarországi világi és egyházi könyvkötőműhelyekből kikerült munkák sem térnek el nagyon egymástól, de az ez időben készült bécsi kötések is hasonlóak.

A szerző illusztrációkkal mutatja be a 16. sz. finom művű francia könyvkötések sajátosságait, főként Jean Grolier és Tommaso Maioli munkásságát, köztük a kámeós kötéseket is. Más műhelyek a fanfares-stílust művelték. (Magyar példákat nem látunk.) – A német és németalföldi reneszánsz stílusú kötések díszítőelemei elsősorban görgetők és középlemezek, az egyesbélyegzők mellékszerepet kapnak. A kötések nagy része még mindig főként disznó- vagy borjúbőrrel bevont fatábla. Különösen szép kötések kerültek ki Jakob Krause és követőinek műhelyéből. A történeti Magyarországról ezekhez hasonló példaként a Nagyszombatban 1577 óta létező nyomda mellett működő könyvkötőműhely CH-monogramos kötésmintáit láthatjuk a jegyzetben. Mivel e stílushoz állnak legközelebb, itt említi a szerző a habán kötéseket is, röviden ismertetve a (Magyarországon főként fazekas- és fajansz munkájukról ismert, ma főként Szlovákiában élő, ill. az USA-ba kivándorolt) habánok történetét.

A 17. században (a barokk korszak kezdetekor) fokozatosan teret nyer egy új stílus a könyvkötészetben is. Franciaországból indult ki, s a pointillé, azaz pontozott bélyegzőkből öszszeállított – többnyire aranyozott – minták jellemzik, amelyek szőnyegszerűen borítják be az egész kötéstáblát az általában görgetővel készült kereten belül (Le Gascon, ill. Angliában all over kompozíciók). Másik jellegzetes minta a legyezőszerű bélyegző. Ezt a stílust különösen Erdélyben kedvelték. A könyvek általában kisebb alakúak, s a fatáblát szinte teljesen felváltja a kasírozott papírtábla.

Joggal szentel Rozsondai Marianne egész fejezetet a tragikus sorsú Misztótfalusi Kis Miklós munkásságának, aki betűmetszőként és nyomdászként a magyar könyvművészet fejlesztésén fáradozott, és sok száz, Amszterdamban korszerűen nyomtatott magyar bibliát és zsoltáros könyvet ajándékozott hazájának. A könyvek egy részét még ott kötötték be, ezek bélyegzőit és görgetőit láthatjuk a 16. a–b, valamint egy kötést a 17. képen. Ez a díszítési stílus Magyarországon sokáig hatott; a 17. képen látható 1685-ben készült kötés kompozíciójában feltűnően hasonlít a 21. képen ábrázolt, 1743-ban Nagyszombatban készített kötéshez. E mellett természetesen más mintájú könyvek is készültek, pl. Győr nagy könyvkötő műhelyében (22. kép).

A magyarországi könyvkötő céhekről szóló fejezetből megtudhatjuk, hogy ezek Nyugat-Európánál valamivel később alakultak; az első általunk ismert céh 1658-ban jött létre Pozsonyban. Ezen kívül létezett Lőcsén, Kassán, Debrecenben (1705-től), Pesten és Budán, Sopronban (1788) és Kecskeméten (1817). Könyvkötők működéséről ezekben a városokban és más helyeken is természetesen már jóval korábbi adatokkal is rendelkezünk. A 17–19. századból már több száz Magyarországon dolgozó könyvkötő neve ismeretes.

Debrecennek nagy nyomdája, sok könyvkötője volt. Külföldi egyetemeket megjárt diákjai – vagy vándorló könyvkötői – révén juthatott el a színes festett pergamenkötés divatja Debrecenbe, s ott rövidesen meghonosodott. A legrégibb eddig ismert példányt Kasselban őrzik, egy 1707-ben Mindenben nyomtatott Luther által fordított Bibliát takar, 1708-as évszámmal. A legtöbb és legszebb ilyen kötésű könyvet ma Magyarországon a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában őrzik. Nagy részük, megbízható adatok szerint, a városban készült az ottani céhlegények vizsgadarabjaiként. Stílusuk alapján a barokk kötésekhez sorolhatjuk őket, bár csekély motívumváltoztatással 1835-ig találkozunk velük.

A barokk kötéseknél kétféle irányt figyelhetünk meg. A kötések egyik része, a kor stílusának megfelelően, dúsan díszített munka, másik részük egyszerűbb kivitelezésű: csupán a gerincén díszített, többnyire aranyozott mintával. A márványozott bőr elő- és háttáblájára legfeljebb a tulajdonos címerét vagy monogramját nyomták. Ez a kötésfajta a korabeli barokk teremkönyvtárak kialakulásával függhet össze: az ott elhelyezett könyveknek csupán a gerince volt látható. Ezt a stílust követték pl. a Ráday család számára dolgozó Müller Jakab és Fischer János pesti könyvkötők.

A rokokó idején egyszerűsödik a kötések díszítése, kedvelt a csipkeszerű keret, a középrész szabadon marad. Jeles mesterei a Padeloup és a Le Monnier család tagjai. Fokozatosan megjelennek a kasírozott táblás, indákkal, virágokkal díszített színes festett papírkötések. Míg a könyvkötészetben a román és gótikus stílus több évszázadon keresztül hatott, s a reneszánsz és a barokk korszak hatása is egy évszázadnál hosszabbra nyúlt, addig a 19. századtól kezdve egyre gyakoribb a könyvdíszítés módjának változása. Ez kétségtelenül összefügg az általánosan felgyorsuló életritmus és az iparosodás hatásával.

A század elején az antik díszítőelemeket kedvelő empire-stílusú kötések még főként ügyességet, aprólékos munkát igényelnek ( pl. a batikolás). A század első felében divatos klasszicizáló – neo-román, neo-gótikus (katedrális), neo-reneszánsz – díszítésű könyvek jó része is még kézműves munka. – A század második felében az Angliából kiinduló praeraffaeliták „szép könyv” mozgalmával kezdődik a modern könyvművészet. Elvük: a szolid minőségű könyvnek külső megjelenésével és belső tartalmával művészi egységet kell alkotnia. (John Ruskin, William Morris, Edward Burne-Jones, Cobden-Sanderson nevét kell említenünk.)

A gyorssajtó feltalálásával a könyvkészítés is tömegtermelő iparrá vált. Ez szükségessé tette a könyvkötés modernizálását is. Géppel készítették a nyomtatott ívekből álló könyvtömböt, és külön gyártották a különböző anyagokkal (többnyire kalikóvászonnal) borított és különféle módon préseléssel díszített kötéstáblát, amelybe aztán „beakasztották” a könyvtestet. (Magyarországon a Gottermayer cég volt az első ilyen nyomda.)

A 19. század végén megjelenő, 20. századba is átnyúló szecessziós (Jugendstil, art nouveau) stílusirányzat már zömében gépi kötéstáblákon jelenik meg. Ezek a nyomdai könyvkötőmesterek munkái. Igaz, most is találkozunk szép kivitelű kézi kötésekkel, könyvkötőművészek alkotásaival. Néhány jeles 20. századi magyar képviselőjüknek külön-külön fejezetet szentel a szerző. Így például Jaschik Álmosnak (1885–1950), aki könyvkötőként, borítólaptervezőként és könyvtörténeti szakíróként is tevékenykedett. Több remekbe készült kötése (sokat szignált is) jól illusztrálja vezérelvét: a tartalom és kötés egységét. Borítólapterveivel, illusztrációival, előzékpapírok tervezésével a gépi kötésű könyvek művészi kivitelezéséhez is hozzájárult. Az 1922-ben megjelent A könyvkötő-mesterségről c. szakkönyvében összefoglalta a könyvkötés történetét. Ő is, felesége, Jaschikné Müller Mária is készítettek a magyar népművészet által ihletett kötéseket. – E témához kapcsolódva talán érdemes lett volna az Erdélyi Szépmíves Céh halina-kötésű könyveit is megemlíteni.

A magyar kiadók több tehetséges könyvművészt, grafikust alkalmaztak, így a Nyugat és a Kner nyomda könyvei szép kivitelük miatt is keresettek voltak. – Rövid fejezetben idézi fel a szerző a szerte Európában megfigyelhető hasonló jelenséget, sok kiváló képzőművészt említve név szerint (pl. Hans Erni, Paul Klee, Edgar Mansfield, Joan Miró).

Szirmai János (1925–) ma Hollandiában él, kutatóorvosi pályáját (kényszerből) módosítva kezdett foglalkozni könyvkészítéssel, könyvkötéssel, a középkori kötések szerkezeti kérdéseivel. Kis példányszámú bibliofil kiadások kötését vállalja. Márványt idéző pergamenkötést, bőrmetszéses kötést, plexikötést készít, emellett szakíró. Számos kiállításon mutatta be műveit, az Országos Széchényi Könyvtárban 1986–87-ben rendezett kiállítása különösen nagy feltűnést keltett. (E kiállításra a történeti kötéseket Rozsondai Marianne válogatta.)

Nagy jelentősége van a 20. században a könyv- és kötéstörténet művelésének. Az 1921-ben a Magyar Bibliophil Társaság által az Iparművészeti Múzeumban megrendezett, a 20. század könyvművészetét bemutató kiállítás széleskörű érdeklődést keltett. Az utóbbi évtizedekben sok kötéskutató igyekszik a korábbi manufakturális könyvkötőműhelyeknek még fellelhető szerszámkészletét megmenteni, feldolgozni, cikkekben bemutatni. Csenki Éva, Halász Margit, Koncz Pál, Hogya György és Varga Gábor nevét kell itt említeni. Nagyobb összefüggésben dolgozza fel a könyvkötészet történetét Szíj Rezső.

Befejezésül említést tesz a szerző a modern könyvek színes papír könyvborítóiról is. Ezek célja egyrészt a díszítetlen, de szolidan megmunkált kötések védelme és egyben gyakran a tartalomra utaló képpel, a rövid ismertetést tartalmazó fülszöveggel felkelteni a könyv iránt az érdeklődést. Az ízléses, gyakran neves grafikusok (pl. Bernáth Aurél, Csernus Tibor, Szász Endre) által tervezett borítókat érdemes a könyvvel együtt megőrizni, adott esetben restaurálni is. Az egyszerű, puha kartonborítású kötéseknél (szórakoztató irodalom) a színes fedél vagy borító gyakran harsány, arany-ezüst színekkel egyben a könyv reklámjául szolgál. (E fejezetben a könyvborítók és fedéllapok tárgyalását ajánlatos volna világosabban szétválasztani, itt kellene a fűzött, kartonozott – paperback – könyvekről kissé részletesebben szólni.)

Ez a jegyzet a szemléltető ábrákkal és a gazdag könyvészeti anyaggal felkelti az olvasóban az érdeklődést, és reménykedést, hogy egy nem túl távoli jövőben majd egy még nagyobb terjedelmű könyvet is kézhez kaphat. Ott bizonyára alkalma lesz a szerzőnek néhány apróbb javításra is, esetleg (bizonyos ismétlések elkerülése végett) egyes fejezetek átrendezésére és bővítésére. Laikus olvasók és a szakmában továbbképzendők egyaránt örömmel vennék, ha sokkal több illusztráció segítené az egyes stílusirányzatokban való eligazodást. – Méltán bízták Rozsondai Marianne-ra e könyv megírását, hiszen már több mint három évtizede (1969-től) foglalkozik intenzíven és fáradhatatlanul a témával, amint azt a csatolt bibliográfiában említett számos munkája is bizonyítja.

Steinmann Judith (Zürich)

szemle

Borsa Gedeon: Kalauz a régi nyomtatványokhoz. A régi nyomtatványok fogalma, anyaga, mérete és terjedelme. Bp. 2003. Könyvtári Intézet, 127 l. /Továbbképzés felsőfokon/

Amikor Borsa Gedeon több mint két évtizeddel ezelőtt nyugdíjba ment, többünk kérésére rendszerbe foglalta a régi nyomtatványokra vonatkozó tudnivalókat. E nagyon hasznos öszszefoglalásnak a régi nyomtatványok anyagára és méretére vonatkozó fejezeteire Borda Lajos kitűnő érzékkel „lecsapott”, és őrá jellemzően tetszetős, ízléses kiállítású, füzetekben meg is jelentette (Budapest 1992, 1994). Neki, mint bibliofil antikváriusnak ugyanolyan nagy szüksége van a szakavatott útmutatásra, mint a nap mint nap „öreg” könyveket forgató, katalogizáló, bibliografizáló könyvtárosoknak. E részek aztán a szerző tanulmánykötetébe is bekerültek (Könyvtörténeti írások IV. Bp. 2000. OSzK, 108–154). Nemrég a Könyvtári Intézet dicséretes vállalkozásának köszönhetően a „Továbbképzés felsőfokon” sorozat keretében a terjedelemre vonatkozó fejezettel együtt végre a teljes Kalauz is megjelenhetett. Így az érdeklődő Olvasó minden olyan gondjára feleletet kaphat, amely a régi könyvek fizikai állapotára vonatkozik.

A szerző a könyvnyomtatás kezdetétől, azaz a 15. század közepétől 1800-ig megjelent nyomtatványokra vonatkozó tapasztalatait összegzi. Míg a szakirodalom az incunabulumok tekintetében a legrészletesebb, Borsa főleg a 16. századi, úgynevezett antikvákkal kapcsolatos jelenségekre koncentrál. Kitűnően ismeri Európa régi állománnyal rendelkező gyűjteményeit, és az azokról kiadott bibliográfiákat, katalógusokat. Ilyen hatalmas ismeretanyag birtokában tud az egyes problémakörökről nyilatkozni. Rá jellemző módon lenyűgöző számadatokkal teszi érzékletessé mondanivalóját. Így jön tisztába pl. az olvasó azzal, hogy miért is szorította ki az olcsóbb papír a drága pergament már a könyvnyomtatás kezdeti szakaszában, vagy hogy milyen mennyiségű papírra volt szüksége egy-egy nyomdásznak évente (pl. 19.).

A szerzőt – miként Előszavában kifejti – három szempont vezeti: először is bemutatja a ma már nem mindenki számára ismert fogalmak nyomdatörténeti hátterét; segítséget nyújt az egyes jelenségek felismeréséhez, majd összefoglalja mindazokat a megoldásokat, amelyek a szakirodalomban fellelhetők leírásukra. Részletesen leírja például „A régi nyomtatványok anyaga” fejezetben a papírkészítés folyamatát. Ennek során világossá válik a vízjelnek, mint a merítőszita lenyomatának a jelentősége a papír eredetének megállapításában. Több olyan érdekes példát – köztük magyarországiakat – említ, amikor a vízjelek vizsgálata és meghatározása döntő szerepet játszott a régi nyomtatványok lokalizálásában és datálásában. Ugyanakkor ábrán mutatja be a vízjelállást a foliótól a tizenhatodrétig terjedő méretű kiadványokon, ezzel is segítve a formátum meghatározását.

„A formátum jelölése” fejezetben összefoglalja a különböző nemzetek gyakorlatát. Ezek ismeretében az, aki egy konkrét könyv méretének meghatározásával küszködik, értelmezni tudja a más- és más elveket követő szabályzatok, katalógusok adatközléseit is (43.).

A rét meghatározása mellett a régi nyomtatványok kollacionálása jelent még sok esetben problémát. Ez a bibliográfusok, könyvtárosok réme, így egyre inkább az a tendencia, hogy eltekintenek közlésétől. Olyannyira, hogy még a régi könyvek speciális bibliográfiai szabványa, az ISBD(A) sem szabályozza a kollációt. Pedig a régi könyvek a papírív hajtogatása során kialakított füzetekből állnak. Borsa remekül összefoglalja, miként jönnek létre a különböző terjedelmű füzetek, és hogy milyen megoldásokat találtak ki a nyomdászok helyes sorrendjük biztosítására a kész nyomtatványban. A legáltalánosabb gyakorlattá a füzetjelzések illetve a levélszámozás kialakítása volt. Egyértelmű tehát, hogy ma is egy-egy nyomtatvány teljességének megállapítására és azonosítására a füzetjelen alapuló kolláció bizonyul a legmegfelelőbb eljárásnak. Az olvasó részletes módszertani útmutatót talál a nyomtatványt alkotó füzetek, és az azokban található levelek pontos számbavételére, s táblázatokban ellenőrizheti az egyes füzetek levél- illetve lapszámát az őket alkotó ívek és részívek függvényében (86–113.). A „Függelék”-ben többek között a füzetjelben, levél- és lapszámozásban előforduló, maitól eltérő számjegyek vagy az óegyházi szláv nyomtatványokban betűkkel jelölt számjegyek táblázatát is megtalálhatja. Ezek a táblázatok a Kalauz számítógépes technikai szerkesztőjének, Korpás Istvánnak a lelkiismeretes munkáját dicsérik.

Borsa többször hangsúlyozza, hogy nem szabályzatot kíván adni, csupán a szakirodalomban való tájékozódást szolgálja széleskörű szemléltető anyagával, és mindig az általa leginkább elfogadható eljárás mellett érvel. Jellemző szerénységére, hogy a Régi Magyarországi Nyomtatványok című bibliográfia formátum- és terjedelemleírási gyakorlatára külön nem hivatkozik, pedig sok esetben említ példái között hazai nyomtatványt. Mint az RMNy spiritus rectora és első kötetének szerkesztője, a Kalauzban közzétett ajánlásai minden bizonnyal az RMNy szerkesztése közben kristályosodtak ki. E retrospektív bibliográfia 1700-ig terjedő köteteiben ezt az általa bevezetett és jól bevált gyakorlatot követi, hasonlóan a hazai gyűjtemények 1601 előtti nyomtatványait leíró katalóguskötetekhez, amelyek ugyancsak Borsa Gedeon szorgalmazására készülnek szép egymásutánban.

A Kalauz a módszertani eligazításon túl olyan érdekes kérdésekre is rávilágít, mint pl. a nyomtatvány tartalmának és funkciójának szerepe a formátum megválasztásában, vagy ugyancsak a formátum kapcsán a legnagyobb és legkisebb könyvek bemutatása és technikai előállításuk problémája. Nemcsak a könyvtárosok, bibliográfusok, hanem a régi korok művelődésével vagy a könyv történetével foglalkozó érdeklődők számára is tanulságos olvasmány tehát.

Reméljük, és őszintén kívánjuk, hogy párja is hamarosan elkészüljön. Témáját Borsa előszavában meg is határozta: „További feladat lehet a nyomdai előállítással és az így készült dokumentumok regisztrálásával (bibliográfiák, katalógusok) foglalkozni, hasonló, gyakorlati célból” (4.). Borsa megnyilatkozásai között több ilyen írás is van. Elég talán csak a legutóbb, a Budapesti Egyetemi Könyvtár által 2004 tavaszán rendezett, régi nyomtatványokkal foglalkozó konferencián elhangzott előadására utalni, amely tudomásunk szerint csak élőszóban hangzott el. Ennek az írásnak a megjelentetése és a hasonló témájúak csokorba gyűjtése és kiadása méltán számíthat a széleskörű szakma érdeklődésére. S nem csak a hazaiéra!

A Kalauzt nagyon helyesen angol nyelvű ösz- szefoglaló zárja. Az a véleményünk azonban, hogy a külföldi szakemberek számára is mielőbb hozzáférhetővé kellene tenni német és/vagy angol nyelven is!

P. Vásárhelyi Judit

szemle

A Kolozsvári Akadémiai Könyvtár régi magyar könyvtárgyűjteményeinek katalógusa. Catalogul coleçtiilor Biblioteca Maghiară Veche a Bibliotecii Academiei Cluj-Napoca. A katalógust összeállította: Kovács Mária, Kuszálik Eszter, Sántha Emese, Sipos Gábor, Szőke Imola. Szerkesztette és a bevezető tanulmányokat írta Sipos Gábor. Kolozsvár, 2004, Scientia Kiadó – Biblioteca Filialei Cluj-Napoca a Academiei Române, 617 l. /Sapientia Könyvek/

Fontos kézikönyvet tarthatnak kezükben a régi magyar nyomtatványokat szisztematikusan feltáró könyvtörténeti kutatások művelői és a korszak művelődéstörténetének kutatói. A Sipos Gábor vezette kolozsvári munkaközösség olyan gyűjtemények katalógusát tette hozzáférhetővé, amelyek a távolság vagy a kutatás egyéb nehézségei miatt meglehetősen ritkán látnak magyarországi olvasókat. A Romániai Akadémiai Könyvtárban őrzött régi magyar könyvállomány katalogizálása és sok új szempontot megvalósító feltárása a nyelvismereti követelmények miatt „külsősként” elvégzett munka eredménye, a kutatást azonban jelentős mértékben segítették a különgyűjteményekben dolgozó munkatársak és a katalógus is a Scientia Kiadó és a Román Akadémia kolozsvári fiókjának közös, kétnyelvű (magyar és román) kiadásában jelent meg, a kutatást pedig a Sapientia Alapítvány Kulturális Programok Intézete és a magyarországi Nemzeti kulturális Örökség Minisztériuma támogatta.      A kiadvány a Román Akadémia kolozsvári fiókjának RMK-anyagát dolgozza fel, tulajdonképpen azonban hat különálló történeti könyvgyűjtemény anyagát tartalmazza, éspedig a kolozsvári római katolikus Lyceum Könyvtára, a Református Kollégium, az Unitárius Kollégium, az obszerváns ferences zárda, a Balázsfalvi Görög Katolikus Érsekség Központi Könyvtára és a Szatmári Római Katolikus Püspökség könyvtára régi magyar könyveit. Bevezetésében Sipos Gábor részletesen elbeszéli, hogyan kerültek egy helyre és manapság hogy különíthetők el ezek a könyvtörténeti gyűjtemények és milyen módon történt meg vagy van folyamatban az értékes könyvanyag feldolgozása. Külön kitér arra, hogy a mostani katalogizálás sokat köszönhet Jakó Zsigmond professzor önzetlen segítségének, aki az 1950-es évek második felében diákjaival végigjárta a történeti könyvgyűjteményeket és máig kéziratban maradt feljegyzéseit jelen katalógus összeállítóinak rendelkezésére bocsátotta. A tudományos feltáráson túl Sipos Gáborék munkája még az állagmegóvás szempontjait is figyelembe vette, új tékázás, jelzetelés megvalósításával, az összeillő darabok egymáshoz rendelésével segítették az állomány megőrzését.

A katalógus szerkezete a könyvtártörténeti előzményekre való tekintettel nem követi az egy helyen őrzött könyvanyag egységes rendbe foglalásának elvét, hanem mind a hat gyűjteményt külön dolgozza fel. Ez a történetiséget figyelembe vevő elv, amely így hat teljesen különálló katalógust foglal egy közös kötetbe, sajnos kissé megnehezíti a praktikus katalógushasználatot. Sipos Gábor valamennyi gyűjtemény előtt rövid és rendkívül adatgazdag bevezető tanulmánnyal igazítja el a könyvhasználót, amelyekben összefoglalja az egyes könyvtárak történetét, az állománygyarapodás jelentősebb állomásait, az ismertebb tulajdonosokra utaló jeleket, a gyűjtemények általános összetételét és a művelődés-, vagy könyvtörténeti szempontból kiemelkedő nyomtatványokat. Valamennyi (kétnyelvű) tanulmány meggyőz arról, hogy Sipos Gábor kiválóan ismeri a feldolgozott történeti könyvgyűjtemények értékét és jelentőségét, és tanulmányai olvastán is felmérhető, hogy az új katalógus mennyi új információval gazdagította a régi magyar nyomtatott könyvekre és könyvtártörténetre, könyvgyűjtési szokásokra vonatkozó ismereteinket. A régi magyar könyvtárgyűjtemények kifejezés alatt ez a katalógus is az 1711 előtt megjelent nyomtatványokat magában foglaló könyvanyagot érti, csak elvétve találkozunk egy-egy Petrik-kategóriába tartozó tétellel. A feldolgozás felhasználta a legfontosabb bibliográfiai szakirodalmat, a leírásokban támaszkodott az RMK és az RMNy hagyományaira és megállapításaira, ugyanakkor a feltárás teljesen új útját járta. Az egyes katalógusok szerzői betűrendet vagy anonym műveknél címrendszót alkalmaznak, kiemelt helyen található a könyvtári keresést megkönnyítő raktári jelzet is. A szerzői nevek egységesítésében a Régi magyarországi szerzők (Bp., 1989) c. segédkönyv volt a mérvadó, a betűhív, bár értelemszerűen rövidített címleírás, az impresszumadatok (nyomdahely eredeti formában, nyomdásznév egységesített formában, megjelenés ideje) után a terjedelmi leírás következik. Kötéstörténészek számára értékes információkat tartalmaznak a könyv küllemének leírásai és a kötés készítési idejére való adattal alátámasztott vagy becsült utalás. Művelődéstörténészek számára rendkívül gazdag forrásanyagot tesz közzé a katalógus a possessor- és egyéb kéziratos bejegyzések közlésével. Az anyag nagy mennyisége (és a nehezen olvashatóság) miatt itt azonban a katalógus összeállítói kompromisszumokra kényszerültek: teljes szövegükben közlik a tulajdonosokra vonatkozó adatokat és a rövidebb bejegyzéseket (bölcs mondások, verstöredékek, családtörténeti följegyzések, tollpróbák stb.), pontos évszám híján megjelölve a becsült évszázadot is. A hosszabb kézírásos bejegyzések esetében minderről már le kellett mondani, itt a közlés a téma és a korszak megjelölésére szorítkozik. A leírás tartalmazza a kötet beszerzésére utaló kézírásos vagy pecsételt információt is, nem egy esetben az eredeti leltárkönyvet is figyelembe véve. A tételes leírásokat az azonosító bibliográfiai tételszám zárja és valamennyi katalógushoz kétféle mutató csatlakozik.

A katalógusok lapozgatása közben az új tudományos információkra vagy művelődéstörténeti érdekességekre vadászó olvasót két területen érheti meglepetés: az egyik lehet megatív megközelítésű is: bizony alig-alig találunk olyan tételt, amelynek leírását Szabó Károlynál vagy az RMNy-ben nem találnánk meg. Ilyen a katolikus lyceum könyvtárában a 136., 191., 214, 233. tétel, a Református Kollégiumból a 160. tétel az Unitárius Kollégiumból a 145. és a 277. tétel. Mindez jelenthetné azt is, hogy a katalogizálás könyvészetileg nem hozott lényeges újdonságot, de van egy másik olvasata is a kevés ismeretlen anyagnak: mind Szabó Károly, mind Borsa Gedeon munkatársai nagyon alapos munkát végeztek és sikerült a kolozsvári RMK anyag túlnyomó részét már a régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiai feltárásában beazonosítani és közkinccsé tenni. A kimeríthetetlen bőségű possessorfeltárás és kézírásos szövegközlés azonban igazi művelődéstörténeti csemege. A kevéssé ismert személyek sokasága mellett csak utaljuk Thököly Imre könyvére (Madarász Márton: Elmélkedések, Lőcse, 1641), amelynek tulajdonosára két 17. századi bejegyzés után egy kéz még a 19. században is utal, vagy az Apor Péter ex librisét tartalmazó Nádasdy-féle Mausoleumra (Nürnberg, 1664) és nem mellékesen a historikus Cserei Mihály kommentált történeti könyveire. Meglepő viszont, hogy a kolozsvári Református Kollégiumban található két, hajdan Bethlen Kata tulajdonát képező könyv, Dávid Ferenc „Az Váradi disputacionac…” címkezdetű műve (Kolozsvár 1659 [1570]) és Werbőczi Decretuma (Kolozsvár, 1571). Mivel a könyvgyűjtő írónőnek a nagyenyedi kollégium számára ajándékozott gyűjteménye 1849-ban elégett, a gyűjtemény bármely darabjának fennmaradása különös figyelmet érdemel. A kézírásos bejegyzések közül bőven idézhetnénk családtörténeti adatokat, (leginkább a családi bibliák szennylapjain olvashatók családi kronológiák, néha, pl. a nagy 18. század eleji pestis idején szinte sirató-szerű felsorolása az elhunyt gyermekeknek), a hitvita-anyagnál vitatkozó marginálisokat, gyógyító recepteket vagy a könyvkölcsönzésre, vételre utaló megjegyzéseket. Az Unitárius Kollégium egyik Székely István-féle Chronicájában (Krakkó, 1559), évszázadokon átívelő disputa folyik valakinek a kézírásáról: „Úr isten eorez oltalmaz illy csunya irástól” – fohászkodik egy 17. sz.-i kéz, „Vitte volna el az banka az te irásidat kik tudjak eszt olvasny. Talán az eördögök” – szól hozzá valaki a 18. századból. Kökösi Mihály nevét is adja a véleményéhez: „Vesztél volna el Barátom minden orthografiás irasoddal avvagi hozza se fogtal volna”. A Református Kollégium egyik Pázmány kötetébe meghatározatlan két tömör bejegyzést tett: „Pápista könyv ez”. Heltai Gáspár Száz fabulájának kikölcsönzéséről a Református Kollégium példányában olvashatjuk a következőket: „A kolosvari ref. Collegium szíves bizodalmából kölcsön kapván e ritka kincset, azt hálám jeléül két helyt az Akadémiának jelen első kiadásbeli példányából, három helyt pedig a második kiadásból (Németújvár, 1596) melynek eddig ismeretes egyetlen példánya a M. Nemz. Muzeumban őriztetik – pótolva s újra bekötve van szerencsém visszaküldeni. Pest május 22 1863. Toldy Ferencz”. A bejegyzésnek akkor van igazán jelentősége, ha tudjuk, mint Dávidházi Péter nagyívű monográfiájában (Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet. Bp., 2004. 197.) összefoglalta: Toldy 1828–29-es véleménye szerint „Heltai írásmódja ízléstelen (»geschmacklose«) és helytelen (»uncorrecte«)”.

Mint említettük, a kötetben hat különböző gyűjtemény feldolgozása található és ez sajnos megnehezíti a katalógus használatát. Mind a hat katalógus ugyanis külön mutatókat tartalmaz, tehát a használónak hat személy- és helynév, továbbá hat nyomdamutatóban kell keresni. Még ezt a keresést is megnehezíti, hogy a névmutatók a kötet folyamatos lapszámára, a nyomdahelymutatók a hatszor újrakezdődő tételszámra utalnak. A címleírások besorolása a szerzői név illetve a rendszó betűrendjében még viszonylag könnyen megtalálható, a szerzői neveket a névmutató már nem tartalmazza és sehol nincs nyoma azoknak a neveknek, amelyek a betűhív címleírások szövegében szerepelnek. Hogy a kérdést világosabbá tegyük, csupán egy példát említünk. Bonfini Rerum Ungaricarum decades quatuor… c. műve a kiadó, Sambucus Johannes nevénél szerepel és Bonfini nem fordul elő egyetlen névmutatóban sem. A címleírások névanyaga a betűrendes besorolásnál semmiféle utalórendszert nem tartalmaz, tehát egyetlen hivatalosan elfogadott nevet találunk, Sambucus van, de nincs utaló Zsámbokynál, Szilágyi van, de nincs utaló a könyvön szereplő Sylvanusnál stb. A névmutató a kézírásos bejegyzések nehezen azonosítható névanyagát közli, ugyancsak egyetlen kanonizált formában. Így olvashatunk a bejegyzések között Czeczerii és Checherij nevet, de a névmutatóban csak Csicseri van, a Czenadi helyett csak Csanádi stb. Nem tartalmazzák a mutatók az adatgazdag bevezető tanulmányok névanyagát sem, de a nem RMK kategóriába tartozó kolligátumok, pl. a Cloppenburch vagy Cloppenburgh alakban is előforduló szerzői nevet is hiába keressük. Sajnos a hat katalógus mutatói egymástól is függetlenek, ugyanaz a név többféleképpen is előfordulhat. A nyomdamutatónak nevezett összeállítások valójában nyomdahelymutatók, nem követik az RMNy gyakorlatát, ahol az egyes városokon belül a nyomdászok rendjében találhatók a hivatkozások. Így hiába van nyomdamutató, a kötet egyetlen mutatója sem tartalmazza a nyomdászok nevét. A kiadásról szóló bevezető szerint „a helyneveket magyarul adjuk, utána zárójelben először a hivatalos forma, utána a történelmi változatok olvashatók”. Sajnos ez az elhatározás sem következetes, a történelmi változatok az egyik helynévnél szerepelnek, a másiknál nem, az egyik mutatóban van utaló pl. Alba Iuliaról, a másiknál csak Gyulafehérvár után zárójelben szerepel. Elmarad a történeti névmutatókban szokásos országmegjelölés rövidítése is. Miután a besorolási rendszó azonos a szerzői névvel illetve a címrendszóval, a könnyebb keresés érdekében érdemes lett volna egy címmutatót is összeállítani, hiszen nem tudható, hogy egy bizonytalan szerzőségű vagy éppen szerkesztett mű milyen besorolás alatt rejtőzik. A könyvészeti visszakeresés megkönnyítését segítette volna elő az RMK és RMNy számok és a katalógusok tételszámainak konkordanciája.

Amikor nagy elismeréssel forgatjuk Sipos Gábor és munkatársai hatalmas munkáját, a felsorolt hiányosságok miatt abban is reménykedünk, hogy valamikor egy – mind a hat katalógus teljes anyagát tartalmazó – digitális változat megoldja a most felsorolt szerkesztésbeli anomáliákat és összehozza azt, ami összetartozik.

Németh S. Katalin

szemle

A Dévai Ferences Rendház 1850 előtti könyvei. Katalógus. Összeállította: Szabó Henriette. Bp. 2002. Országos Széchényi Könyvtár – Osiris Kiadó, 179 l. /Nemzeti Téka/

Katalóguskötettel gazdagodott az Országos Széchényi Könyvtár „Nemzeti Téka” sorozata. Szabó Henriette román-magyar szakos tanár, az ELTE Könyvtártudományi Tanszékének doktorandusa a Dévai Ferences Rendház 1850 előtt nyomtatott könyveinek szakszerű katalógusát tárja a kutató nyilvánosság elé. A szakdolgozatként megkezdett munkát a lektor, Szelestei Nagy László értő segítségével formálta összeállítója a hazai könyvtár- és művelődéstörténet egyik érdekes dokumentumává.

Böjte Csaba testvér és munkatársai által végzett áldozatos munka révén szerencsére lassan szélesebb körben is ismertté váló dévai rendházat a 18. század elején alapították bolgár ferencesek. A kötetek bejegyzése szerint már korán hozzáláttak a könyvek gyűjtéséhez. A ma ismert 334 kötet 1992-ben került elő a zárdatemplom tornyából, az épület felújítási munkálatai során. Több más, hasonlóan megmenekült ferences bibliotékához hasonlóan minden bizonnyal az 1951-es rendfeloszlatás előtt, a rendház akkori lakói elővigyázatosságból, és talán az előző árvíz okozta pusztításból okulva, rejtették el féltett könyveiket. Mint ma már tudjuk, óvatosságuknak köszönhető, hogy, ha kicsit romlottabb állapotban is, de ránk maradt ez a gyűjtemény. A fellelt kötetek immár méltó elhelyezést kaptak a kolostorban. A rendház és alapítói története a katalógus rész előtt, a rövid magyar és román nyelvű bevezetőben olvasható.

Az állományt ismertető részben, a folyamatos sorszámozással ellátott könyvek szerzői betűrendben követik egymást, anonim művek esetében a cím számít besorolási rendszónak. Ezután az impresszum adatok, majd a főbb bibliográfiák és katalógusok konkordanciái következnek. A magyar retrospektív bibliográfiák mellett, támpontul és azonosítási segédletként a szerző a British Museum, a Bayerische Staatsbibliothek valamint a jelentősebb amerikai gyűjtemények közös katalógusát használta. Ezt követi a kötet tulajdonosi bejegyzéseinek betűhív, azok helyét is megjelölő leírása. A kézírásos possessor bejegyzéseken kívül a szerző feltünteti a tulajdonosi pecséteket is. Ezután a kötés néhány szavas leírása és a könyvtest pontos méretei következnek. A tételeket a könyv raktári jelzete zárja. A katalógus használatát a nyomdászok, kiadók és nyomdahelyek mutatója, valamint a bejegyzésekben előforduló személynevek indexe segíti. Ez utóbbiban a szerző – amennyiben forrása ezt tartalmazta – a név után közli annak szerzetesi beosztását, életrajzi adatait, fontos adalékokat szolgáltatva ezzel a rendtörténet számára.

Amint a katalógus összeállítója is megállapítja, a gyűjtemény egy vegyes összetételű állomány képét mutatja. Nyelvi megoszlását tekintve több- nyire latin nyelvű, ezen kívül német, magyar, olasz és lengyel nyelven írott műveket tartalmaz. Megjelenési évüket nézve egy ősnyomtatvánnyal büszkélkedhet a könyvtár, jelentősebb számú a 17. századi nyomtatványok aránya, a könyvek több mint kétharmada a 18. században készült. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a könyvtár fejlesztése a 19. század elején megrekedt, vagy a későbbi, újabb köteteket nem érdemesítették megmentésre, s azok a továbbiakban elkallódtak. Ha figyelembe is vesszük a szerző által meghúzott 1850-es időhatárt, akkor is meglepőnek számít, hogy a 19. század elején nagymértékben megnőtt könyvtermést csupán a kötetek nem egészen 10%-a képviseli. Az RMK I, II, III idő- és gyűjtőkörébe hét könyv tartozik. A nyomtatási helyet tekintve főleg németországi kiadványokat szereztek be a ferencesek, de nyilván a rendi kapcsolatok folytán számos itáliai művel is találkozunk. Képviselteti magát Ausztria (talán a vártnál kisebb arányban), Csehország, Szilézia, Lengyelország, sőt Franciaország és Németalföld is. A hazai 18. századi nyomtatványok csupán az anyag mintegy 15%-át alkotják. Tartalmilag túlnyomó részben teológiai tárgyú, ezen belül főleg erkölcstani, emellett a pasztorációs munkához nélkülözhetetlen egyházi beszédek és prédikációk gyűjteményét, bibliakommentárokat, katekizmusokat, valamint a szentek életéről szóló írásokat tartalmaz. Szerzőik a ferenceseken kívül a jezsuita, domonkos, kapucinus és pálos szerzetesek köréből kerültek ki.

Bár Szabó Henriette maga is felhívja a figyelmet, hogy a gyűjtemény sem régiségével, sem állományának nagyságával vagy különleges darabjaival nem emelkedik ki különösen az erdélyi gyűjtemények közül, viszont jól reprezentálja egy, a 18. század elején gyarapodásnak indult erdélyi ferences könyvesház összetételét, sorsát. Pillanatnyilag kicsi azon hasonló ferences könyvtárak köre, amelyeknek anyaga olyan feldolgozottan áll előttünk, hogy módot adna az összehasonlításra. A szeged-alsóvárosi, valamint a medgyesi ferences könyvtári állományokkal való összevetés révén azonban kiderül, hogy az erkölcstani, egyháztörténeti és prédikációs irodalom köréből nagy részben azonos műveket használtak a különböző rendházakban.

A kötet a retrospektív nemzeti bibliográfia számára is tartogatott újdonságot, öt új, teoló giai tézisek hozzáadásával bővített kiadvánnyal gazdagította a 18. századi hazai könyvtermés ma ismert körét. Valamint természetesen számos, már regisztrált mű újabb példányait hozta napvilágra. Mint ismeretes, Petrik Géza 18. századi hazai irodalmunk bibliográfiájának összeállításakor csupán a három budapesti nagy könyvtár anyagára támaszkodott. Az Országos Széchényi Könyvtárban folyó retrospektív bibliográfiai munka, amely az 1800-ig hazánkban vagy külföldön magyar nyelven megjelent nyomtatványok összegyűjtését tűzte ki célul, igyekszik a 18. századi anyag tekintetében is kiegészíteni ezeket a hiányosságokat. Az elmúlt évtizedekben a kutatócsoport tagjai viszonylag hatékonyan tudtak dolgozni a hazai és a határon túli gyűjteményekben. Kivétel volt ez alól épp Erdély, ahol csupán a ’90-es évek elejétől érett meg a helyzet az ottani könyvanyag ilyen szempontú feltérképezésére. A munka azonban egyelőre a nagyobb könyvtárak feldolgozásánál tart, csak néhány ferences könyvtárba jutottak el a kutatócsoport munkatársai. Ezért különösen hasznosak az erdélyi gyűjtemények ilyen jellegű feldolgozásai. Így az sem véletlen, hogy az említett öt új kiadvány mind a kolozsvári jezsuita nyomda terméke.

Sajnos idő és kapacitás hiányában egyelőre a rendszeres kutatás kénytelen mellőzni a nehezebben hozzáférhető, kisebb, kevesebb újdonsággal kecsegtető, de természetesen nem figyelmen kívül hagyható, gyakran személyes kapcsolatot, bizalmi viszont igénylő könyvtárak átnézését. Ráadásul ez a munka jellegénél fogva adós marad az időkörén túl lévő, nem magyar vonatkozású könyvek, valamint a gyűjtemény történetének feldolgozásával. Így a hazai nyomtatott kultúra kutatóinak hatalmas segítséget nyújtanak az ilyen könyvtárak hasonló, a módszeres kutatás anyagába, eredményeibe beilleszthető, több szempontot érvényesítő, egyedi feldolgozásai. A Szegeden készülő „Olvasmánytörténeti dolgozatok” sorozat mellett ékesen bizonyítja ezt ez a kötet is.

Mindezeket figyelembe véve a katalóguskötet egyfelől hasznos „nyersanyagot” nyújt a műve lődéstörténet különböző ágazatainak, így a könyv- és könyvtártörténet, nyomdászattörténet, olvasástörténet, ferences rendtörténet kutatói számára egyaránt. Más részről pedig a rend, a rendház történetére, a könyvtár krónikájára vonatkozó megállapításai újabb, nélkülözhetetlen mozaikokkal egészítik ki a témáról kialakult képet.

Perger Péter

szemle

L’Europe en réseaux. Contributions à l’histoire de la culture écrite 1650–1918. Vernetztes Europa. Beiträge zur Kulturgeschichte des Buchwesens 1650–1918. Edité par / Herausgegeben von Fréderic Barbier, Marie-Elisabeth Ducreaux, Matthias Middell, István Monok, Éva Ring und Martin Svatoš. Volume I–III. Leipzig, 2005. Universitätsverlag, 244, 292, 342 l.

Európai könyvtörténészek közös munkájaként jelent meg az a három kötet, amelyben a lipcsei Universitätsverlag több konferencia anyagát gyűjtötte össze és rendezte tematikus egységbe. Az újkori könyv- és könyvtártörténetet a szerzők a legszélesebben értelmezve a nyomtatott könyv, a könyvtárak, az olvasás kultúrtörténetét fogalmazzák meg szintetizáló egységben és leszűkítő nemzeti megközelítésben egyaránt. A kétnyelvű – francia és német – tanulmányfolyam Európa több országának tudósait juttatta megjelenéshez, és külön örvendetes, hogy a szerkesztőbizottságban (Monok István, Ring Éva) és kötetszerkesztőként (Monok István) is jelentős a magyar részvétel, a kötetekben pedig öt magyar szerző (Granasztói Olga, Lipták Doroty- tya, Monok István, Ring Éva, Verók Attila) több magyar vonatkozású tanulmánnyal szerepel.

Az első kötet a Habsburg Birodalom könyvkiadásának cenzurális kérdéseivel foglalkozik (Libri Prohibiti. La censure dans l’espace habsbourgeois 1650–1850), és örömmel állapítottuk meg, hogy a tanulmányírók hasznosították az MTA Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz-kutató Osztálya és a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek közös konferenciájának anyagát, ame lyet a wiesbadeni Harrassowitz Verlag adott közre 1998-ban (Freiheitsstufen der Literaturverbreitung. Zensurfragen, verbotene und verfolgte Bücher. Hgg. von József Jankovics, S. Katalin Németh). A kötet túlnyomó része Közép-Európa könyvkiadásával foglalkozik, az előadók nemzetük kultúrájának egy-egy speciális területét dolgozták fel. Valamennyi tanulmányt még az említés szintjén sem sorolhatunk fel, bevezetőként azonban felhívjuk a figyelmet Waltraud Heindl dolgozatára, amely a közép-európai cenzúra általános kérdéseivel foglalkozik (Zensur und Zensoren, 1750–1850. Literarische Zensur und staatsbürgerliche Mentalität in Zentraleuropa. Das Problem Zensur in Zentraleuropa). A korban legkorábbi téma Monok Istváné, aki több évtizedes kutatási tapasztalata alapján írt összegző tanulmányt a protestáns könyvek terjesztéséről és ellenőrzéséről a török megszállás idején (Le contrôle et la circulation des livres protestants en Hongrie après l’expulsion des Turcs). A magyarországi magánkönyvtárak könyvjegyzékeit hasznosította tanulmányában Viliam Čičaj, aki a mai Szlovákia területén lévő 16–18. századi magánkönyvtárakkal foglalkozott (Les bibliothéques privées en milieu urbain et la censure du XVI^e au XVIII^e siècles dans les régions de la Slovaquie actuelle), Alena Richterová pedig az információáramlás útjait térképezte fel a mai Csehország 17. századi területén (La circulation d’une information non censurée dans les »nouvelles à la main« au début du XVII^e siècle en Pays Tchèques). A lutheránus cenzúra erdélyi kérdéseivel és a 18. századi Mossoczy Institoris Mihály cenzori szerepével foglalkozik a magyar Verók Attila és a szlovák Eva Kowalská tanulmánya (Lutherische Buchzensur in Siebenbürgen um 1700: Der Fall Christoph Nicolaus Voigt és Die evangelischen Geistlichen als Zensoren und Distributoren von Büchern: Der Fall Michael Institoris Mossoczy 1731–1803). A 18. századvégi politikai pamfletekről Ring Éva adott elő (La censure et les pamphlets politiques de la fin du XVIII^e siècle en Hongrie), a felvilágosodás idején az erdélyi román iskolákban megvalósuló ellenőrzésről Iacob Mârza értekezett (Aspekte der statlichen Kontrolle in Siebenbürgen im Zeitalter der Aufklärung. Das Beispiel der rumänischen Schulen). A sajtó- és kiadástörténet 19. századi problematikáját Lipták Dorottya gazdag levéltári anyagra támaszkodva világította meg „Die Rolle der Zensur im Verlag- und Pressewesen Ungarns im 19. Jahrhundert” c. tanulmányában.

A sorozat második kötete a kiváló francia könyvtörténész, Frédéric Barbier szerkesztésében Kelet és Nyugat könyvforgalmának érintkezési pontjait, kölcsönösségeit és különbözőségeit járja körül (Est – Ouest: Transferts et réceptions dans le monde du livre en Europe aux XVII^e – XX^e siècles). A többségében olvasástörténeti tanulmányok már szélesebbre nyitják a vizsgálódás látószögét, több tanulmányban olvashatunk az orosz könyvkultúra és NyugatEurópa kapcsolatáról, a Közép-Európába irányuló holland könyvkereskedelemről, a francia kultúra horvátországi elterjedéséről, vagy a spanyol irodalom cseh recepciójáról. Lipták Dorottya sajtótörténeti tanulmánya mellett (Die Sozialgeschichte der Literatur oder die übersetzte Literatur in den Wochenzeitschriften Prags und Budapests gegen Ende des 19. Jahrhunderts), magyar szempontból kiemelendő Monok István dolgozata a magyarországi olvasáskultúra francia orientáltságáról (Influences françaises dans les lectures hongroises 1660–1760) és Granasztói Olga írása a 18. századvégi Magyarország és a francia irodalom kapcsolatáról (Lecteurs hongrois de livres français. Diffusion et réception de la littérature française en Hongrie vers la fin du XVIII^e siècle).

A sorozat harmadik kötetét (Les bibliothéques centrales et la construction des identités collectives) Frédéric Barbier és Monok István szerkesztette. A nemzeti könyvtárakkal és a kollektív emlékezet dokumentumainak megőrzésével foglalkozó kötet előadásainak nagy része az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 200. évfordulóján rendezett nemzetközi konferencián hangzott el. A két bevezető tanulmány, Frédéric Barbier és Paul Raabe dolgozata európai kitekintéssel, sajátos és egymástól eltérő nyugat európai helyzetből járja körül a nemzeti könyvtár történeti fogalmát és korszerű értelmezésének és megvalósításának lehetőségeit (Une histoire des »Bibliothéque centrales«, Was ist eine Nationalbibliothek?). A két tematikus egységbe foglalt tanulmányok a nemzeti emlékezet őrzőhelyeivel, a tudományos, városi, egyetemi, közösségi könyvtárakkal illetve a könyvtárak tárgyi létével, épületeivel, installációjával, gyakorlati megvalósításával foglalkoznak. A nemzetközi konferencián ezúttal olyan országok képviselői is szerepet kaptak, amelyek ritkábban jelennek meg közép-európai kötetekben, pl. olvashatunk a bolgár vagy a lett nemzeti könyvtárról is. Kiemelt szerep jut a könyvtár és a mecénások kapcsolatának, kezdve Széchényi Ferenc könyvtáralapító tevékenységével (Monok István: Le projet de Ferenc Széchényi et la fondation de la Bib liothèque nationale hongroise), kitekintve a nagyszebeni Bruckenthal Könyvtárra vagy a gyulafehérvári metropolita egyház könyvtárára (Verók Attila: Die Gründung der Bibliothek Bruckenthal und ihr Einfluß auf das Geschichtsbewußtsein der Siebenbürger Sachsen, Eva Mârza: Die Bibliothek der Metropolie von Alba Julia). A könyvtárépítészettel, művészet és könyvtár összekapcsolódásával foglalkozó tanulmányok nem csak információgazdagságukkal, hanem fekete-fehér és színes illusztrációs anyagukkal is kitűnnek.

A könyv-, könyvtár- és olvasástörténet művelői számára rendkívül gazdag, sok újdonságot tartalmazó kötetek ismertetésekor azonban nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez a feltehetően sok nemzet könyvtárában haszonnal forgatható kötetsorozat gondosabb kiadói munkát igényelt volna. A tanulmányokon szereplő szerkesztők a kiadványok vitathatatlanul magas szakmai színvonaláért felelnek, a köteteknek azonban nincs kiadói szerkesztőjük és ez nem csak egy név elmaradását jelenti, hanem az elvégzendő munka hiányát is. A pontosságra törekvő könyvtárosok munkája hihetetlenül sok sajtóhibával jelent meg, a számítógépes szerkesztés összes hátránya megmutatkozott. A kötetek szerkezete, jegyzetanyaga nem csak egymáshoz képest kö vetkezetlen, hanem egy köteten belül sincs az egységesítésnek semmiféle nyoma. Ugyanazok a hivatkozások eltérő módon szerepelnek, a rövidítések tetszés szerintiek, a címek fordítása hol megtörtént, hol nem. A névalakok (és erre mi közép-európaiak különösen kényesek vagyunk) teljesen esetlegesek, a sokféle ékezetes betű tökéletes összevisszaságban jelenik meg. A köteteknek nincs névmutatója, egy kötetből hiányzik a szerzőkről informáló összeállítás, a másik kettőben az azonos szerzők eltérő foglalkozás-megjelenéssel soroltatnak fel. Vigasztalóul csak két „beszédes” sajtóhibát emelünk ki: a kiváló könyvtáros és könyvtörténész, Keveházi Katalin neve Kávéházi lett, a magyarországi magánkönyvtárak pedig következetesen – lehet, hogy a szerző tudatalatti vágyát is kifejezve –, „magánykönyvtárak” elnevezést kapott.

Németh S. Katalin