V. Ecsedy Judit

Könyvnyomtatás az erdélyi fejedelemségben I. Apafi Mihály korában 1661–1690. I.

1. A korszak nyomdai körképe

A most vizsgálandó korszak az önálló fejedelemség utolsó harminc éve, azaz az 1661–1690 közötti évek. A dolgozat előbb a nyomdai viszonyok vázolására törekszik, majd a sárospataki, debreceni, szebeni és kolozsvári könyvnyomtató-műhelyek összefüggéseire és a nyomdászok személyére vonatkozó rendelkezésünkre álló forrásokat foglalja össze. Majd foglalkozunk azokkal a kiadványokkal, amelyek nyomtatási helyüket nem árulják el, fiktív és hamis nyomdahelyet jelölnek meg, vagy meghatározásukat töredék-voltuk nehezítette. Foglalkozunk korszakunknak azzal a négy kiadványával is, amelyek mindegyikét máshol fejezték be, mint ahol nyomtatását megkezdték. Végül van néhány olyan kérdés, amelynél csak a kutatás mai állapotát rögzíthetjük, de a kielégítő magyarázatot még nem találtuk meg. A meghatározott nyomtatványokat a dolgozat II. részének végén külön jegyzék teszi áttekinthetővé.

I. Apafi Mihály korában a fejedelemség területén hosszabb-rövidebb ideig kilenc helyen folyt könyvnyomtatás: Sárospatakon, Kolozsvárott, Szebenben, Brassóban, Gyulafehérvárott, Szászsebesen, Keresden, Debrecenben és Csíksomlyón. A többségükben protestáns nyomdák közül fejedelmi nyomdaként működött a Rákócziak által alapított pataki tipográfia, városi nyomdaként bérlők üzemeltették a szebeni és brassói nyomdát, ugyanígy működött a török hódoltsági területhez legközelebb fekvő debreceni nyomda is. E protestáns nyomdák mellett működött egy ortodox román nyomda (helyét többször változtatva, de mindvégig ugyanazzal a felszereléssel Gyulafehérvárott, Szászsebesen és Szebenben), és megindult a fejedelemség első katolikus tipográfiája is Csíksomlyón a ferences kolostorban. A csíksomlyói mellett a másik olyan helység, ahol korábban még sohasem működött tipográfia, Keresd volt. A keresdi Bethlen-kastélyban létesített tipográfia ugyan nem tekinthető önálló alapításnak, hiszen a kolozsvári nyomdából vált ki, majd ugyanabba olvadt vissza, mégis hozzátartozik a korszak tipográfiai képéhez.

A most tárgyalt három évtized legjelentősebb nyomdahelye előbb Szeben volt, minthogy a körülmények ritka összejátszása (az országra nézve tragikus események) következtében az 1660-as években három tipográfia is dolgozott egymás mellett a városban. Szeben után a fejedelemség könyvnyomtatása Kolozsvárra összpontosult, minthogy a két korábban átmenetileg Szebenben lévő műhelyt Apafi a kolozsvár-enyedi református kollégiumnak adományozta. A valóságban azonban az ezekből létrejött országos tipográfia inkább fejedelmi nyomdaként működött, mintegy kényszerből átvéve a megszűnt pataki, gyulafehérvári és váradi nyomdák szerepét.

Az erdélyi fejedelemség területén működő nyomdák produktuma korszakunkban mintegy 650 mű. A legtöbb kiadvány Kolozsvárott a református országos tipográfiában jelent meg (több, mint 200), ezt követi Szeben, ahol 142, Debrecen, ahol 125 könyvet nyomtattak. Szeben mellett az erdélyi szászságnak továbbra is jelentős nyomdahelye maradt Brassó, ahol korszakunkban 93 művet nyomtattak, míg Patakon Apafi korában 53 könyv látott napvilágot, de ez valójában csak egy évtized terméke (1661–1671). A csíksomlyói ferences nyomdából alapításától (1676) I. Apafi Mihály fejedelem haláláig 13, a keresdi műhelyből nyolc, az ortodox tipográfiából hat nyomtatvány ismeretes.

Az önálló fejedelemség utolsó harminc évének nyomdai viszonyai elválaszthatatlanok a politikai történésektől. A fejedelemségnek nemcsak a nyomdászati térképe változott meg: inkább azt mondhatnánk, hogy a II. Rákóczi György szerencsétlen politikai vállalkozásait követő területi veszteségek egyenes következményeként változtak meg – sok más gazdasági, kereskedelmi, kulturális vonatkozás mellett – a tipográfiai viszonyok is. Apafinak sem sikerült visszanyernie a törökök által elfoglalt területeket, de az ország politikai és gazdasági helyzetét az 1660-as évek derekára stabilizálta, és az ország szuverenitását a portától való szüntelen fenyegetettség és a német katonai jelenlét között is biztosítani tudta.

Amire az 1658–1661-es évek fejedelem-váltásai befejeződtek, és Apafi Mihály maradt egyedül – a Porta támogatásával – a fejedelmi székben, addigra azok a súlyos következményekkel járó események, amelyek végérvényesen átrajzolták az erdélyi fejedelemség nyomdászati térképét, megtörténtek.

Az erdélyi fejedelemség területén folyó könyvnyomtatás átrendeződése akkor kezdődött, amikor a fejedelmi székhelyet, Gyulafehérvárt 1658 nyár végén a török–tatár hadak szétdúlták. Ezzel a gyulafehérvári fejedelmi nyomda negyedszázados (1623–1658) zavartalan működésének vége szakadt, Apafi Mihály idejében itt nem működött fejedelmi nyomda, bár nem pusztult el, nem szűnt meg maga a tipográfia.

1660 augusztusában egy újabb török invázió a fejedelemséghez tartozó Partium központi városát, Váradot is elérte. Innen a nyomdának menekülnie kellett. Könyvnyomtatás terén ez volt a helyzet, amikor Apafi Mihály elfoglalata a fejedelmi széket.

A továbbiakban, az 1660-as években, annak lehetünk tanúi, hogy a nyomdászat súlypontja előbb Szebenbe, majd onnan Kolozsvárra tevődik át. Jól érzékelhető, hogy a legfőbb patrónusnak, Lorántffy Zsuzsannának halálával (1660) a sárospataki fejedelmi nyomda léte is bizonytalanná vált. Ennek jele, hogy az 1660-as években el kellett menekíteni Patakról a Rákóczi György által alapított tipográfiát,[1] így az néhány évig szünetelt. Ezt az intézkedést a Báthory Zsófia személyével megerősödő rekatolizáció tette szükségessé, közvetlenül talán a jezsuiták pataki megjelenésével hozható összefüggésbe.

Hogy az erdélyi szászok egyik kulturális központjában, Szebenben a kiadott könyvek száma az 1660-as években ugrásszerűen megnőtt, az nem a városi nyomdának köszönhető, hanem annak a körülménynek, hogy ebben az évtizedben a Váradról elmenekült nyomda itt dolgozott előbb Szenci Kertész Ábrahám, majd utóda Udvarhelyi Mihály vezetésével. Ezt a megélénkülő nyomtatási tevékenységet korszakunkból másfélszáz szebeni nyomtatvány jelzi. 1669-re azonban már az átmenetileg ott dolgozó két tipográfia (a fejedelmi és a Szenci Kertész-féle) továbbköltözött a szász városból, mindkettő Kolozsvárra. A városban csak a helyi városi műhely maradt, Stefan Jüngling vezetésével, aki mint bérlő működtette a nyomdát.

Apafi fejedelemségének évtizedeiben Kolozsvárott több, mint kétszáz nyomtatvány jelent meg. Ugyanakkor ezek az évtizedek számítanak a kolozsvári könyvnyomtatás legmozgalmasabb korszakának. Ennek több oka is van, amelyek feltétlenül összefüggenek a váradi, gyulafehérvári, majd 1671-ben a sárospataki könyvnyomtatás megszűnésével, illetve a szebeni nyomdászatban beállott változásokkal.

A kolozsvári nyomdászatnak ez a fellendülése azonban egy korábbi mélypont után következett be. A 17. század derekára ugyanis szinte elsorvadt a kolozsvári könyvnyomtatás, minthogy a város nagy múltú Heltai-nyomdája szinte alig adott életjelt magáról. A szórványosan fennmaradt kiadványok azt mutatják, hogy már az 1620-as évektől abbamaradt a műhelyben a folyamatos könyvnyomtatás. Faktorától, Abrugi Györgytől 1660-ból ismerjük az utolsó kiadványt,[2] amelyet a szakirodalom sokáig egyúttal a Heltai-műhely utolsó termékének is tekintett. A következő évtizedek kolozsvári nyomtatványainak tipográfiai vizsgálata azonban más eredményt hozott.

A kolozsvári könyvnyomtatás fellendülése és folyamatossá válása – Szebennek, mint nyomdahelynek visszaesésével párhuzamosan, és egyik a másik következményeként – 1669-ben következett be. Mire ugyanis a kolozsvári nyomdászat megélénkült, addigra végérvényesen tarthatatlanná válta a pataki tipográfia helyzete, majd félve a nyomda esetleges katolikus kézre kerülésétől, Patakon végleg megszűnt (1671). Itt az 1671-es elűzetés után 130 évig nem működött nyomda, legközelebb csak a 19. század első évtizedében (1807).

Az 1671-es év tehát ismét fordulópont az Erdélyi fejedelemség nyomdai viszonyait illetően, tekintve hogy ismét megszűnt egy korábban virágzó tipográfia, a sárospataki fejedelmi nyomda, a Kolozsvárra koncentrálódott nyomdai kapacitás pedig most már a Patakról elmenekült kiváló nyomdász, Rosnyai János személyével is erősödött. Rosnyai Patakról való menekülését követően 1671–1677 között Kolozsvárott Veresegyházi Szentyel Mihály nyomdavezető mellett dolgozott a református országos tipográfiában.

A századvégi kolozsvári nyomdászat tetőpontját M. Tótfalusi Kis Miklós Amsterdamból való hazatérése és munkába állása jelzi. Nem Veresegyházi Szentyel Mihálytól vette át a nyomdát, mert tőle 1683 után nem ismerünk nyomtatványt.[3] Veresegyházi Szentyel utóda Némethi Mihály volt, majd őt az erdélyi református tipográfia (korabeli szóhasználattal az „országos tipográfia”) nyomdavezetőjének tisztében Versegyházi István követte. Maga a nyomda pedig legnagyobb részt még mindig az egykori gyulafehérvári és váradi felszerelésből tevődött össze, bár Némethi Mihály megjelenésétől, 1684-től kezdve a Heltai-nyomda sokáig lappangó betűi és díszei is feltűnnek ennek a vegyes nyomdai felszerelésnek alkotórészeként. Ebben az állapotában vette át M. Tótfalusi Kis Miklós a nyomdát, az ő működése azonban már az I. Apafi Mihály halála utáni időszakra, sőt, az önálló Erdélyi Fejedelemség megszűnésének idejére esik. Megjegyezzük azonban, hogy a század utolsó nyomdaalapítása is Kolozsvárott történt: 1697-ben kezdett dolgozni a kolozsvári unitáriusok saját költséggel felállított önálló tipográfiája: vagyis a 17. század utolsó éveiben a városban párhuzamosan két nyomda dolgozott.[4]

Korszakunkban a debreceni könyvnyomtatás Rosnyai János személye révén a pataki és a kolozsvári nyomdászathoz is kapcsolódott. Ismeretes, hogy 1671 őszén az egykori sárospataki fejedelmi nyomdász Debrecenben, a városházán helyezte biztonságba az elmenekített pataki tipográfiát, (amely ott harminc év múlva úgy pusztult el, hogy egyetlenegyszer sem vették elő, hogy nyomtassanak vele). Még ennek az évnek (1671) őszén Rosnyai elhagyta Debrecent. Bár a debreceni tanács szerette volna megnyerni a maga számára a szakképzett nyomdászt, ő még abban az évben Kolozsvárra távozott. A debreceni tanács hívásának csak évekkel később tett eleget, 1677-ben, amikor az ottani tipográfus, Karancsi György meghalt, emlékezetesen gyenge színvonalú kiadványokat hagyva maga után.

Rosnyai személyében tehát kiváló nyomdász került a debreceni nyomda élére, majd ugyanilyen igényes külsejű nyomtatványok hagyták el a városi sajtót utódának, Töltési Istvánnak idejében is. A nyomdai felszerelés megújítása, és feltehetően az új betűk beszerzése már Rosnyai működésének utolsó éveiben (1679-től kezdve) megtörtént. Korszakunkban a debreceni városi nyomdában 126 kiadvány jelent meg, és élenjárt a magyar nyelvű nyomtatványok kibocsájtásában. Munkája folyamatosnak mondható, bár voltak évek, amelyekben vagy szünetelt a nyomda, vagy csak egyetlen nyomtatvány sem maradt fenn.

Bár amint szó volt róla, a Kolozsvárra telepített egykori gyulafehérvári és egykori váradi nyomda a helyi könyvnyomtatásnak új lendületet adott, az egy kézben egyesített tipográfia működése korántsem volt zavartalan. Közvetlenül Veresegyházi Szentyel nyomdavezetői tevékenysége után, talán már Némethi Mihály idejében különítették el a nyomdából azt a részt, amelyet Keresdre szállítottak, Bethlen Elek várába. Keresd nyomdahelyként korábban nem szerepelt ugyan, de maga a tipográfia nem új alapítás. A Keresden folyó könyvnyomtatást 1684-től számíthatjuk, de hogy pontosan meddig volt a várban a tipográfia, és meddig volt használatban, abban nem lehetünk biztosak. M. Tótfalusitól tudjuk, hogy az ő munkába lépésekor (1693) még nem érkezett vissza minden Kolozsvárra.[5]

Összegezve megállapíthatjuk, hogy az Erdélyi Fejedelemség területén korszakunkban a könyvnyomtató-műhelyek jórészt azokkal a nyomdafelszerelésekkel dolgoztak, mint a Rákócziak idejében, kényszerűségből azonban már nem az eredeti helyükön. A fejedelemség és a református egyház nehezebb anyagi helyzetében új nyomdák létesítésére, felszerelésére (a debreceni városi nyomda betűinek felfrissítésén túl) nem kerülhetett sor. Ugyanez a helyzet az erdélyi szászság nyomdái esetében is. A korszak két új nyomdaalapítása közül az egyik a katolikusoké, a másik a román ortodox egyházé.

2. Nyomdák és nyomdászok

Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy összegyűjtsük az I. Apafi Mihály korszakából fennmaradt, az Erdélyi Fejedelemség területén folyó könyvnyomtatásra és a nyomdai személyzetre vonatkozó korabeli forrásokat. Ezáltal szándékunk szerint bemutatjuk a 17. század utolsó évtizedeinek, az önálló Fejedelemség utolsó korszakának nyomdai viszonyait, és a nyomdákban munkálkodó személyeket. A rendelkezésünkre álló adatok is, de figyelmünk is elsősorban Kolozsvárra összpontosult, már csak azért is, mert a sárospataki, a szebeni, a keresdi, és a debreceni nyomdának egyaránt voltak kolozsvári kapcsolatai, vonatkozásai.

A Fejedelemség nyomdászatában jelentős fordulatot hozott az addig – átmenetileg – Szebenben dolgozó két tipográfiának Kolozsvárra rendelése és ottani egyesítése. Egyikük az egykori gyulafehérvári fejedelmi nyomda a fejedelmi nyomtatómesternek, Brassai Major Mártonnak vezetésével 1667-ben már Kolozsvárra érkezett,[6] másikuk az 1668 novemberében Kolozsvárra érkezett Szenci Kertész-féle tipográfia. Bár Apafi fejedelmi székhelye továbbra is Gyulafehérvár maradt, és gyakran tartózkodott Radnóti kastélyában, ugyanakkor rendelkezései eredményeképpen Kolozsvárott összpontosult korszakunkban az Erdélyi Fejedelemség legnagyobb könyvkiadó–könyvnyomtató kapacitása. Sok jel mutat arra, hogy az ott többféle nyomdából egyesített országos tipográfiát Apafi mintegy fejedelmi nyomdaként működtette, annak ellenére, hogy jogilag a kolozsvár-nagyenyedi református kollégiumnak adományozta. Sőt, arra is számos jel utal, hogy a nyomdai ügyek mozgatója gyakran nem is a fejedelem, hanem a fejedelemasszony, Bornemisza Anna volt.

Udvarhelyi Mihály volt az, aki Szenci Kertész halála után az egykori váradi nyomdát vezette Szebenben. Úgy tűnik, Szenci Kertész Ábrahámról és Veresegyházi Szentyel Mihályról együttvéve nem maradt fenn annyi korabeli említés, mint a kettőjük között alig másfél évig (1667 nyarától 1668 őszéig) munkálkodó Udvarhelyi Mihályról.

Tudjuk róla, hogy a Szebenben örökös nélkül elhalt Szenczi Kertész Ábrahám nyomdáját (pontosabban a váradi református egyház nyomdáját) vette át és kezelte. Ez a tipográfia a fejedelmi kincstárra szállt, ezt kellően bizonyítja Udvarhelyinek Radnóton 1667. júl. 5-én kelt reverzálisa. Ebben az okmányban fektették le azokat a feltételeket, amelyek mellett Apafi fejedelem megbízásából az új nyomdavezető a tipográfia gondviselését és kezelését átvette:[7]

„Én Udvarhelyi Mihály, adom tudtára mindeneknek az kiknek illik ez reversalisomnak rendiben, hogy az Mi kegyelmes Urunk, az méltóságos Erdélyi Fejedelem Apaffi Mihály urunk, kezemben bizván és gondviselésem alá adván az Istenben el nyugodt Szenczi Ábrahám uramtól maradott és mostan Szebenben lévő Typographiát minden hozzá tartozó pertinentiaival együtt, melyet én is szabad akaratom szerént kezemhez gondviselésem alá vöttem, esküszöm azért az élő Istenre…hogy az meg nevezett Typographiát teljes tehetségem szerént minden nemű kártól, veszedelemtől őrizem, mindenek ellen, ha minek kinyomtattatását parancsolják ő Nagyságok, abban szorgalmatosan igazán eljárok, ellenkező vallásuaknak könyvöket ki nem nyomtatom, őket semminemű képpen az Typographiában lévö eszközökkel nem segéllem, ha mi mostanában történt dolgokat kellene kinyomtatnom, azt annak igaz volta szerént viszem végben, nem kedvezvén senkinek. Hogy ha pedigh az feljebb meg irt Typographiában valami kárt tönnék, avagy gondviseletlenségem miá akármi hozzá való eszköziben miattam kár történnék esni, comperta rei veritate, érdeme szerént való büntetéssel büntettessem ez levelemnek ereivel, és a kárnak refactiójával is tartozzam: hogy ha pedigh az kárt jovaim fel nem érnék, magamhoz is ő Nagyságok hozzám nyulathassanak, meg foathassanak és mind addig dententióban tartattathassanak, miglen mindenekről satisfaciálok. Ha pedigh az nyomtatásban valami fraudulentiám hamisságom comperialtatnék lenni, érdeme szerént való halállal is büntettessem. Melynek nagyobb bizonyságára és megállására adtam én is kezem irásával és pecsétemmel megerősíttetett Reversalisomat: melynek végben vitelére Isten engem ugy segéljen és ugy adja lelkem idvösségét.

Datum in Castello Radnotiensi die 5. July A. 1667.

                      Idem Michael Udvarhelyi m. p. (P. h.)

Korszakunkban nem ez az egyetlen jele a megszigorodó nyomdai ellenőrzésnek. Minden bizonnyal összefügg ez azzal, hogy a református egyház létében veszélyeztetve érezte magát. Erre mutató jel Lorántffy Zsuzsannának az az intézkedése, amellyel a pataki nyomdát a református kollégiumra hagyta, a másik Udvarhelyi Mihály fent idézett reverzálisa, amelyből egyértelműen látszik, hogy az erdélyi fejedelmi udvar milyen szigorú feltételek mellett adta át a nyomdát Udvarhelyi Mihálynak. A kikötések egyik lényeges pontja, hogy az ortodox református vallással ellenkező könyvet nem szabad kinyomtatnia. Igen súlyos felelősséget ró a nyomdászra az is, hogy a vétség miatt a nyomdásznak kell lakolnia. A kikötések további pontjai pedig a tipográfia megőrzéséről, az arról való gondviselésről szólnak, amelyek megszegése vagyonvesztést de akár halálbüntetést is vonhat maga után.

Udvarhelyi reverzálisának kiállítása után egy hónappal Apafi fejedelem leltároztatta és zár alá tétette az egykor Szenci Kertész által vezetett nyomdát Böszörményi István gyulafehérvári levéltáros által, és egyúttal átadatta Udvarhelyi Mihály nyomdásznak, 1667. augusztus 4-én Radnóton kelt rendeletével.[8]

Egy évvel azután, hogy átvette a nyomdát, az új szebeni nyomdász, Udvarhelyi, folyamodványt írt Bornemisza Anna fejedelemasszonyhoz. Egyrészt megvédi magát azokkal a vádakkal szemben, amelyek feltehetően hanyagságot és tétlenséget vetettek szemére. Másrészt panaszolja, hogy pénztelenségében mindent egyedül kell végeznie, még az országgyűlési artikulusok kinyomtatáshoz sincs papírja. Nadányi János könyvével pedig azért halad lassan, mert olyan rossz kéziratot kapott, amellyel sokkal több munkája van, mint ahogy azt előre gondolta. Amikor visszautasítja a jó hírét rontó vádakat, egyben azt is leírja, hogy ha a fejedelemasszony nincs vele megelégedve, inkább visszaadja megbízatását:

„………Ezt penig én Kegyelmes Asszonyom, a Nagyságtok istenes itiletire támasztom, ha valaki kivánhatja-é azt én tőlem, hogy szintén ugy menjek én most elődedin elő a dologgal, a ki bújdosó kenyeremet még jó módjával meg sem emészthettem, vagy bújdosó turbámnak letétele után meg sem pihenhettem, mint a ki ez előtt 35 vagy 40 esztendőtül fogva nagy boldog időkben kereste rajta kenyerét: avagy penig, hogy egyedül anynyi munkát vigyek végbe, mint a hol külön személyek a betűszedők, külön a nyomtatók, külön a próba-olvasó és corrigáló: a melyeket énnékem egy személyre kell végben vinnem, s ezért vagyon Kegyelmes Aszszonyom a késő munka, melylyet Nagyságtok ne restségemnek vagy részegeskedésemnek, (a mint némelyek vádoltak), hanem szegénységemnek s a munka szaporátlan voltának tulajdonítson. Hogyha penig Kegyelmes Aszszonyom, Nagyságtok minden nem jóakaróimnak (a kiket vagy elégséges képpen nem ajándékozhattam, vagy valamiben kedvetlenségekben esetem), vádjokat bevészi, melyhez képest engemet ez Typographiának gondviselésére méltónak nem ítíl, Nagyságtokat alázatosan kérem, hogy az idő alatt, míg a kezem alatt lévő Nagyságod könyvének hátra maradott részét elvégezhetem, Nagyságtok méltóztassék könyvnyomtatóra gondot viseltetni, s ez munkát végezvén, kezem alól kiinventáltatni: mert Kegyelmes Aszszonyom, készebb vagyok egy darabocska kenyér mellett, keresztyén idegen nemzet között, a hol a könyvnyomtatásnak mivoltát tudják, lelkem csendességére, jó hírem nevem maradásával élni, hogy sem itt lelkem gyötrelmére, ilyen gyalázatos hírben névben maradni. Mert ugyanis Kegyelmes Aszszonyom, ha ilyen erkölcs volt volna bennem, hogy hogy jártam volna meg anynyi száz mélyföldeket, holott Erdélyből soha hatvan pénznél többet ki nem vittem, s más is bujdosásomra soha egy fillyérjét sem adta, hanem mind kézi munkám által kerestem s öttem kenyeremet. Laktam Kegyelmes Aszszonyom, nagy királyok, fejedelmek s híres neves Academiák Typographiájában, de mindenütt szép hírem nevem volt, mert ott tudták a Typographiának mi voltát: sőt ha ott akartam volna maradni, eddig szép állapotra mehettem volna, melyről bizonyságot tehet Nagys. Bethlen Miklós Uram s Tiszteletes Tsernátoni Pál Uram: de hazám s nemzetem szereteti s vallásom szolgálatjára való igyekezetem vött az Erdélybe való jövetelre. Ha penig igy kell lenni, ez után sem kétlem, hogy az én Istenem ez keresztyén világnak akarmely szegletiben énnékem éltet ne mutasson. De ezek múljanak abban.”[9]

Külön érdekessége a levélnek, ahogy önérzetesen, külföldön saját költségén tanult tipográfusként hivatkozik arra, hogy külső országokban, királyi és fejedelmi udvarokban, akadémiai tipográfiákban jobban megbecsülték munkáját.

Az ő sorsa mintegy előhírnöke M. Tótfalusi Kis Miklósénak. A harminc évvel később működő nagy utódhoz hasonlóan Udvarhelyi is hangsúlyozza, hogy külföldön jobban megbecsülték a tipográfus munkáját, mint idehaza, ahol a fejedelemasszony szemlátomást nem becsülte érdeme szerint a legalább két évig külföldön is tanult és világlátott tipográfust. Udvarhelyi németalföldi és angliai tanulmányútja 1663 decemberétől legalább két évig tartott, és az említett akadémiák tipográfiái közül talán a leydenit biztosra vehetjük, mint ahol a könyvnyomtatás mesterségét tanulta és művelte. E levele szerint nem sokkal hazatérése után bízták meg a szebeni, Szenci Kertész halála után nyomdavezető nélkül maradt műhely kezelésével. Meglehet, hogy hazatérése után, röviddel Szenci Kertész halála előtt már ott dolgozott, bár erre az általa írt levélben, vagy akár reverzálisában, semmi utalást nem találni.

Hogy Udvarhelyi fent idézett nyilatkozatát Bornemisza Anna nem fogadta jó szívvel – márpedig a jelek szerint személye döntő befolyással volt a nyomda ügyeire – azt abból látni, hogy a szebeni nyomda éléről hamarosan eltávolították, és új nyomdavezető után néztek.

Meglehet, hogy az eseményeket kiváltó ok nemcsak Nadányi könyvének hoszszasan húzódó nyomtatása volt, hanem talán Czeglédi István kassai prédikátor kinyomtatásra váró könyvei is siettették Udvarhelyi leváltását.

Az ügy előzményei évekkel korábbra nyúlnak vissza, és szoros összefüggésben vannak a sárospataki nyomdában bekövetkezett eseményekkel. Itt tehát ki kell térnünk kissé a pataki fejedelmi nyomda akkori viszonyaira.

1665. június 2-án[10] Czeglédi István kassai református prédikátor levelet írt Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek, amelynek tartalmából arra következtethetünk, hogy a fejedelem egy korábbi levelében felajánlotta segítségét, hogy Czeglédi kéziratban lévő munkája erdélyi nyomdában jelenhessen meg. Másrészt Czeglédinek ez a levele számít az egyetlen korabeli forrásnak a pataki nyomda első menekülésének történetéhez:[11]

„Kegyelmes Uram! A Nagyságodhoz való lelki relatióm szerint alázatosan csókolgatom Nagyságodnak jámbor Főember-szolgájától 11. Maji. Nékem méltatlan szolgájának küldött levelét. Gyakor fohászkodásimban esekedem Istennek e Nagyságod Istenes affectiójáért. Módom Kegyelmes Uram abban nincsen, hogy az Erdélyi Typographiára bizzam ki-bocsátandó könyvemet, mert magam szeme s jelenlételem nélkül nem lehet a correcta, mely között gyakorta olyan dologh intervéniál, melyben könyvekhez szoktam nyúlni. Mivel itt Kassán penigh ezen e’ földön is széllel, úgy bé-vágta utamat az Egri Püspök uram complexivel együtt, hogy a’ Typographusok nekem semmit sem munkálkodnak. Az egy Pataki Typographia szabados, melyet a Néhai Méltóságos öregbik Fejedelem Asszony Istenes munificentiájából szerzett a tudós Pataki Scholához: de azt is féltvén, Bocskai Uram ő Nagysága oltalmazása alá adták a Schola Nemes Curatori, mellyet mind addig is énem szállítanak haza, miglen a Nemes országban lévő Evangelicusi rendtöl ő Felségéhez expediáltatott Nemes követ Atyánkfiai vissza nem térnek, kiket mind az által minden nap várunk. Patakot választottam azért Kegyelmes Uram a nyomtatási helynek, mert ott a bibliotheca is libris refertissima, s könnyebb lészen néha-néha oda tekintenem. Én mostan is alázatosan reménkedem Nagyságodnak, mint Kegyelmes Uramnak, mutassa fejedelmi kegyelmességét hozzám, Istentöl vött javaibul (a mennyire Nagyságodat szives indulatja ereszt), e’ szent igyekezetemben segéljen: had nyugodjék meg Nagyságod kegyelmes szármayai alatt az én forgolódásocskám is: had terjedjen a tisztább keresztyének között a Nagyságod kiterjedt dicsiretes hire neve tovább is…”[12]

A levélben Czeglédi arra utal, hogy az egri püspök és a Kassán lakó jezsuiták tették lehetetlenné, hogy a továbbiakban Kassán nyomtasson. A levelet közzétevő Szabó Károly feltette a kérdést, hogy Czeglédinek vajon melyik munkájáról lehet szó, amelyhez Apafi támogatását kéri (bár kinyomtatásra nem akarja Erdélybe küldeni)? Feltételezte, hogy talán a Dagon ledülése lehetett,[13] amely valóban Kolozsvárt, és Apafi Mihály fejedelemnek ajánlva, de csak 1670-ben jelent meg.

A pataki nyomdára vonatkozóan a levélből ugyan nem tudni meg, hogy mikor menekítették el a nyomdát (és azt sem, hogy hová), csak annyit, hogy 1665. év közepén még nem került vissza. Takács Béla minden bizonnyal helyesen feltételezte, hogy a menekítésre már 1663-ban sor kerülhetett, minthogy a nyomdának sem 1663-ból, sem 1664-ből egyetlen nyomtatványát sem ismerjük.

Sőt, nincs tudomásunk 1665-ben megjelent pataki nyomtatványról sem, hanem valószínűleg Pósaházi Jánosnak Kis Imre nevü jesuita…. c. vitairata lehetett a Patakra visszahozott tipográfia egyik első kiadványa. Ennek ugyanis 1666. februárjában kellett kikerülnie a sajtó alól,[14] majd Pósaházi egy másik vitairatának, a Tromf ki, tromf címűnek pedig márciusban.[15] Erre utalva írta ugyanis Pósaházi vitapartnere, a jezsuita Kis Imre páter, hogy

 

 

„volna csak kezembe a’ Typus mind tiedben a’ Fejedelmek Typusa (de elválik miként emészted ezt meg), meglátnád, ha a’ Veres Tromfal akkorra reá nem érkezném, mikorra te a’ Tökkel”…”[16]

Vagyis Pósaházinak Patakon 1666 elején már legalább két munkája kikerült a sajtó alól. Éppen ezért érdekes, hogy a visszakerült pataki nyomda újra-leltározására az év folyamán később,1666. április 6-án került sor.[17] Nyilvánvalóan összefüggést kell keresnünk a nyomda elmenekítése és a visszaérkezését követően felvett leltár között. 1666 folyamán egyébként nagy lendülettel folyhatott a munka a pataki tipográfiában Rosnyai János keze alatt, minthogy ebből az évből vagy egy tucatnyi nyomtatványát ismerjük.

Az 1666–1667-ben folyó sárospataki hitvita során készült írások közül nem a fent idézett Kis Imrétől származó utalás az egyetlen, amely a pataki nyomdára vonatkozik. A vitába Czeglédi István kassai prédikátor is bekapcsolódott, és nem hagyta válasz nélkül Kis Imrének a pataki tipográfia használatára vonatkozó megjegyzéseit. A pataki tipográfiáról Czeglédi ezt írta:

„Nincsen-é Patakon kívül más Calcographia, hol mű-szeredet kitehetnéd? Hiszem a’ Veres Tromfot is Cassa szülé. Cainlod ugy látom a’ Pataki Typographiát! Nem csudálom, mert ez a’ ti koszorotok. Societas Jesu omnes bibliopolat et Typographos subditionem suam vult redigere. Vallyon s-lehet-é? …Élő bizonyság vagyok még: (s-többen-is tudgyák), mely szerönyű átok alatt hadta légyen Boldogh emlékezetü Nagy Fejedelem Asszony, az hires Pataki Scholának légált Typographiáját: melly Szent dispositiója halálával tétetik erőssé: s-mernél-é még csak motzanni-is az Apostol ellen? S-ez Országunk törvényét-is: … rontani akarod-é? Nem rád bizták azt Barátom!”[18]

Majd Kis Imre egy évvel később még visszatér a nyomda kérdésére, mondandóját Pósaházinak címezve:

„A’ Fejedelmek ö Nagyságok Typussát, nyomtató bötüit a’ Pataki Scholában vitték Calvinista uraim a’ Várból magoknak tulajdonítván. Ez így lévén, azt tettem fel abban az én fenyegetésemben (hogy már fenyegetőzés), hogy mivelhogy a’ Fejedelmek bötüi nálok vannak, hamarabb nyomtattathatnak könyvet, hogy sem én, de el válik még miként marad nálok, mivel hogy nem övék az a’ Typus. …Ebből mit hoz ki a’ gonosz lelki isméretü (annak mondhatom ezért) Posaházi? Azt, hogy én ötet azért fenyegetem, hogy ellenem könyvet nyomtatott ki, és attul tiltom, hogy Vallását szóval vagy írással ne legyen szabad defendálni: holott én nem nyomtatást (de ő arra csigázta), hanem a’ nyomtato bötüket mondottam, hogy el válik, miként emészti meg…”[19]

Bár a fenti vitairatokban a pataki nyomda kérdése csak mellékesen fordul elő, mégis fontos adalékokat tartalmaz. Czegléditől megtudni, hogy tanúja volt annak, hogy Lorántffy Zsuzsanna a fejedelmi alapítású tipográfiát szigorú megkötéssel a pataki scholának hagyta. Feltételezhetjük, hogy a fejedelemasszony halála után (1660) vitték át a schola vezetői a várból a kollégiumba, mint jogos tulajdonukat. Bár a pataki nyomtatványok címlapján korábban sem volt mindig kitéve a „Fejedelmi nyomda” elnevezés, mindenesetre 1659-ben még volt olyan kiadvány, amely „Typis Celsiss. Principis” megjelöléssel látott napvilágot. A továbbiakban azonban nem lehet véletlen, hogy következetesen csak Patak helynév és Rosnyai János neve szerepelt az impresszumban.

Visszatérve Czeglédi István és Apafi levélváltására, Czeglédi leveleinek tanúsága szerint két évvel később valóban el is küldte Erdélybe – meg nem nevezett – munkáit, ezt a tényt bizonyítja Kassáról 1667. július 21-én írt levele Apafi fejedelemnek:[20]

„Nagyságodat mint kegyelmes uramat alázatosan kérem, méltóztassék istenes munificentiája által munkámat elöl segélleni, s Szebenben lakozó Seznci Ábrahám uramnak parancsolni, hogy mind istenünk szent dicsőségét, s mind a közönséges jót, beküldendő munkámnak kinyomtatása által ne sajnálná promoveálni. Nagyod is sok ezer expensái között pár csak papirossal igyekezetemet elöl vinni….”

Czeglédi ugyanaznap és ugyanebben a tárgyban Teleki Mihály fejedelmi kancellárnak is írt:

„…Az én részemrül penig instálván ü nagyságának, méltóztatnék parancsolni Szenci Ábrahám szebeni typographus uramnak, hogy az én kibocsátandó munkáimban segétene ü kegyelme, kegyelmes urnk pedig bár csak papirosbeli istenes adakozással segéllené a könyvet…”

A leveleket közlő Koncz József szerint Czeglédi Erdélybe beküldött munkái a Redivivus Japhetke,[21] Enochnak Istennel való…[22] és Dágon ledülése[23] kézirata lehetett. Közülük az első végül Kassán 1669-ben, de a nyomtatási hely megjelölése nélkül, a második Patakon ugyanabban az évben (ez nem titkolja, hogy Patakon készült), a harmadik pedig valóban Kolozsvárott jelent meg, mind közül legkésőbb, végül csak 1670-ben.

A nyomtatásra Erdélybe küldött könyvek ügyében a jelek szerint semmi sem történt, e levelek megírásakor pedig a Szebenben dolgozó Szenci Kertész Ábrahám már nem is élt, bár erről Czeglédi még nem tudott. A kassai prédikátor ezért egy év múlva ismét, újabb sürgető levelet írt Kassáról 1668. július 23-án Teleki Mihály fejedelmi kancellárnak:

„…a reformatus keresztyének valóban lelkesen várják vala kegyelmes Urunk igireti szerént a kibocsátandó könyveket Szebenbül…minden én Erdélybe küldött munkáimat szedesse egyben s küldje kezemhez ne vesszen el ennyi erőm[24]… (1668. július 23)

Minthogy a kassai prédikátor könyveinek kinyomtatása 1667 óta sem haladt semmit – igaz, hogy Udvarhelyi Mihály meg sem kapta Czeglédi munkáinak kéziratát –, Bornemisza Anna elérkezettnek látta az időt, hogy új nyomdászt keressen. Talán nem tévedünk, ha az egykori Szenci Kertész-féle tipográfia Kolozsvárra költöztetésében az is szerepet játszott, hogy a nyomda és a nyomdász, aki mintegy fejedelmi nyomdaként és fejedelmi nyomdászként működött, Kolozsvárt jobban szem előtt legyen, mint Szebenben.

Teleki kancellár bizonyára beszámolt a fejedelemasszonynak Czeglédi István újabb leveléről, mert erre válaszolva 1668. augusztus 8-án Bornemisza Anna azt írja Telekinek Görgényből, erre vonatkozólag:

„A kassai prédikátor irását értem kegyelmed maga is azt tudhatja, hogy az az héjában való rosz könyvnyomtató nem arra való, mivel más egy könyvet is, majd két esztendeji, miulta nála van s még sem kész. Kegyelmed édes bátyám Uram ilyen formán tudósithatja az kassai prédikátort, hogy eddig sem mi rajtunk mult el, hanem nem arra való lévén az könyvnyomtató, nem mertük kezében adni, mivel elvesztegetné, hanem ugyan gyalázatunkra nem adjuk vissza, hanem az mint kegyelmeddel beszéltünk Radnóton, az az jót, az kit kegyelmetek s az papok dicsértek, küldjük el utána s hozassuk el: hanem innen pénteken megindulunk, kegyelmed is szombatra jöjjön Radnotra ott mindenrül beszélgetvén, küldjünk érette s hozassuk be onnan, mert az eddig én elöttem nem forgott s nem is tudtam: látom immár ehez is, hogy nekem kell hozzá nyulnom, végben is akarom vinni…[25]

Az eseményekből kikövetkeztethető, hogy Bornemisza Anna a „héjában való rosz könyvnyomtató” alatt az egy évvel korábban megbízott Udvarhelyi Mihályt érti, és feltételezhető, hogy a jó, papok által dícsért másik könyvnyomtató, akit be akarnak hozatni Erdélybe, az akkor Nagybányán lakó Veresegyházi Szentyel Mihály lehetett. Ezt követően hamarosan megtörténik az egykori Szenci Kertész-féle műhely Kolozsvárra költöztetése, Udvarhelyi távozása a nyomda éléről, és Veresegyházi Szentyel Mihály megbízása.

Veresegyházi Szentyel Mihály a nyomda vezetésére 1668 őszén kapott Apafitól megbízást (1668. szept. 27-én), a nyomda Kolozsvárra költöztetése pedig ez év novemberében történt, még Udvarhelyi Mihály közreműködésével. Feltehető, hogy Veresegyházi Szentyel 1668. szeptemberi nyomdavezetői megbízatása azzal is összefüggött, hogy az egykori gyulafehérvári fejedelmi nyomdász, Brassai Major Márton vagy meghalt, vagy túl idős volt ahhoz, hogy a most már Kolozsvárra hozott két tipográfiát összefogja, mindenesetre úgy látszik, hogy az ő neve nyomdavezetőként nem jött számításba. Maga Udvarhelyi pedig a következő év elején, 1669 februárjában Enyedre távozott bizonyos kompaktor-szerszámokkal,[26] feltehetően, hogy ott ezzel a munkával keresse kenyerét, hiszen Enyeden nyomda nem volt. Veresegyházi Szentyelt Apafi Nagybányáról hívta Kolozsvárra, ahol ő is kompaktorsággal foglalkozott, bár korábban tipográfus volt.

A szakirodalom korábban biztosra vette, hogy az új kolozsvári nyomdavezető előzőleg Szenci Kertész Ábrahám váradi tipográfiájában dolgozhatott.[27] Ezt főként abból a – véleményünk szerint kellően nem bizonyított – kiindulásból vezették le, hogy nála tanulhatta a legyeződíszes könyvkötést.[28] Ezt a feltételezést fogadta el Herepei János is, bár ő lehetségesnek tartotta, hogy Veresegyházi Szentyelt az 1663–1664-ben (sőt 1665-ben is!) szünetelő pataki műhely egykori nyomdászának és kompaktorának kell tartanunk. [29] Ha ezt az álláspontot fogadjuk el, akkor Rosnyai és Veresegyházi kolozsvári együttműködése nem új keletű és nem is véletlenszerű: hiszen már Patakon is együtt dolgoztak. Ott Rosnyai volt a nyomdavezető és mellette tipográfuslegényként és kompaktorként ott lehetett (a talán nála fiatalabb) Veresegyházi Szentyel. Mindez azonban egyelőre csak feltételezés, hiszen meggyőző bizonyíték Veresegyházi Szentyelnek sem a korábbi váradi– szebeni, sem a pataki tevékenységére nincs. Sőt, egy 1669. február 4-i adat inkább arra mutat, hogy Veresegyházi Szentyel nem ismerte Szenci Kertész nyomdáját. Felkérésére ugyanis Sárdi Nagy János (Szenci Kertész nyomdászlegénye, aki úgy tűnik mindvégig mellette dolgozott), leírta, hogy mit tud a nyomda felszereléséről, állapotáról:

„Én Sárdi Nagy János, mivel Veresegyházi Mihály uram kivánván tőlem azt, hogy mit tudok, hogy az idvezült Szenci Ábrahám uram tipográphiájában való volt volna, mindeneket jó lelkem esméreti szerint, minden kedvezés, vagy hizelkedés nélkül meg mondanék: azért a mint nekem is eszemben jut, mikor a szegény szenci uram a váradi várból, azután Kolozsvárról és legutóbban Szebenben is újabb-újabb szállásra költözvén, mind addig, míg a typographia Udvarhelyi Mihály kezére szállott, én ugyan a betűknek számát, mennyiségét, mivoltát nem tudom, de azt tudom, hogy két prélumhoz való minden eszközhöz valók megvoltak, csak az egyik prelumnak a fája égett Váradon a rejtek pincében…Mikor penig a szegény Szenci uram meghala, akkor is, hogy valakinek vagy compactori műszert, vagy penig typographiát valakinek testálta volna, vagy hogy részben jutott volna, olyant semmit nem tudok…”[30]

Erre a nyilatkozatra valószínűleg Udvarhelyi Mihály távozásával kapcsolatban volt szükség, hogy megállapítsák, mit vitt el magával? Veresegyházi neve egyébként nyomdászként először 1669-ből származó kolozsvári nyomtatványon tűnik fel, ezt megelőzően sem Kolozsvárott sem másutt nem találkozni nevével, mint tipográfussal.

A kolozsvári nyomdászat fellendülése akkor következett be, amikor Apafi Mihály Veresegyházi Szentyel Mihály személyében új nyomdavezetőt állított az 1668 folyamán Szebenből Kolozsvárra áthozatott – egykori váradi – tipográfia élére, az addigi Udvarhelyi Mihály helyett. Veresegyházi Szentyel kinevezésekor azonban már az egykori gyulafehérvári fejedelmi nyomda is Kolozsvárott volt, és ettől kezdve együtt voltak használatban.

Kérdés, hogy vajon a fejedelemasszony egy évvel későbbi (1669. szeptemberi) levelében már Veresegyházi Szentyelt tiszteli-e meg a „tökéletlen könyvnyomtató” jelzővel, amikor még mindig Czeglédi István kinyomtatandó könyvéről van szó?

„Kegyelmed levelét vettem, mit irjon értem az felöl az tökéletlen könyvnyomtató felöl. Ugy látom az is szintén olyan cigány mint szintén az másik, mind odaki Magyarországban koborla, csak szóval tarta bennünket. Az mely könyveket is elsőbben nyomtata, azt mennyi ideig tartá nála. Az Czeglédi uram munkája is régen hevervén nála már. Im azért igen sietve irattunk mind neki az könyvnyomtatónak, ne tökéletlenkedjék, hanem lásson dolgához, mind pedig Keczeli uramnak megparancsoltuk[31] hogy másfélszáz articulushoz valót adjon, amelyet is kegyelmedhez most nem küldhettünk, hogy hamarébb dolgához foghasson, postátul elküldtük Kolozsvárra.”(1669. szeptember 24-i levél)[32]

Pedig fél évvel a fenti levél írása előtt Bornemisza Anna egyszer már intézkedett 50 forint kifizetéséről Veresegyházi Szentyel Mihály részére:[33] a kifizetéssel Ujvárosi István kolozsvári harmincadost bízta meg:

„Veresegyházi Mihály Typographusunk által akarván valami könyveket kinyomtattatni, melynek preparatiojara deputaltunk hüséged által neki ötven forintot adatni… (tehát) mingyárt minden késedelem nélkül adgya megh hüséged neki azon ötven forintot, meg ne fogyatkoztassa.”

Gyárfás Tihamér szerint itt még mindig Nadányi János Kerti dolgoknak leírása c. munkájáról lehet szó, amelyet Veresegyházi elődje, Udvarhelyi Mihály kezdett el nyomtatni.[34] Az 50 forint pedig szerinte a nyomdának felállítására és felszerelésére kellett.[35]

Úgy látszik a nyomda Kolozsvárra költöztetése, Udvarhelyi távozása és Veresegyházi Szentyel Mihály munkába állása nem ment zökkenő nélkül. Néhány nappal a fenti levél után ugyanis Apafi leveléből megtudni, hogy Udvarhelyi Mihály, aki a fejedelem megbízásából a szebeni Szenci Kertész Ábrahám-féle nyomdát átvette, s egy ideig vezette, nem adta azt át hiánytalanul utódjának Veresegyházi Szentyel Mihálynak. Így ír a fehérvári káptalanoknak (requisitoroknak):

„Veresegyházi Mihály Typographusnak alázatos jelentéseiből értjük, hogy előtte levő Typographus Udvarhellyi Mihaly midőn a Typographiát kezeiben bocsátotta, holmi eszközöket, compactoria műszereket magának reservált, ugy mint egy praelumot, mellyet már el is adott: typographiahoz való eszközököt vas rámát srófokkal együtt, egy vas rudat, egy bokor sroffot, 3 festékes vannát, és egy lug hevítő serpenyőt, mellyeket előadni semmiképpen nem akar… (tehát megagyja, hogy) a megírt eszközököt resignáltassa megnevezett Typographusunknak azzal a Mihály Deákkal haladék nélkül!”[36]

Apafi már másnap írt Gyulafehérvárról Samarjai Péter enyedi bírónak, és utasította, hogy szerezze vissza az Udvarhelyi Mihály typografustól elidegenített nyomdai eszközököt, és ha Udvarhelyi ellenállna, tartóztassa le.[37] Úgy látszik, hogy amikor Udvarhelyi a szebeni nyomdát Kolozsvárra vitte át, abból egyes darabokat (talán a még neki járó fizetség fejében), főleg könyvkötéshez szükséges eszközöket, magával vitt Enyedre. Nem tudjuk, mi történt azután vele, nevét többé könyveken nem olvassuk, tehát feltehetően nyomdászként a továbbiakban nem dolgozott, hanem talán könyvkötésből próbált megélni.[38]

Ismerünk ebből az évből még egy, pontos dátum nélkül iratot, amelyben Apafi Mihály a gyulafehérvári levéltár requisitorait utasítja Veresegyházi Mihály és Udvarhelyi Mihály typografiájáról, s egyéb ahhoz szükséges eszközök beszerzéséről.[39] Meglehet, hogy a Kolozsvárott újra felállított tipográfia körüli huzavonát elégelte meg Bornemisza Anna, amikor az új, addig bizalmát élvező nyomdászt, Veresegyházi Szentyel Mihály tevékenységét „tökéletlenkedésnek” minősítette.

Mindenesetre úgy látszik, hogy Veresegyházi Szentyel Mihály rendszeresebb juttatásban részesült, mint elődje. 1670. október 21-én ugyanis Gyulafehérvárról Apafi Mihály utasította Köblös Péter perceptort, fizesse ki Veresegyházi Mihály kolosvári typografust (akiről megtudni, hogy nemes ember volt) két esztendei bérével.[40] Gyárfás teljes terjedelmében közölte „Nemes és vitézlő Veresegyházi Szentyel Mihály Colosvári Typographusnak Conventióját az eltöltött két esztendőre restanciában járó fizetést „Összesen 158 forintot és 13 dénárt kapott, ami természetesen csak a munkadíja volt, a papírt és más egyebeket szintén a fejedelem adta. A nyugtán ott látjuk Veresegyházi címeres pecsétjét (a pajzsban kardos oroszlán), körirata: MICHAEL. VERESEGY.[41] A későbbiekban Veresegyházi Szentyel Mihály bizonyára a fejedelem és a fejedelemasszony megelégedésére munkálkodott a kolozsvári tipográfia élén, összesen 15 évig (1668–1683 között).

Jóval kevesebb adat szól az egykori gyulafehérvári fejedelmi nyomdáról, amely pedig már 1667 óta Kolozsvárott volt, amint azt korabeli forrás is megerősíti.[42] Minthogy vezetője, Brassai Major Márton tipográfus is szerepel 1667-es iratokban, tehát joggal tarthatjuk őt 1667-ben Kolozsvárott még az egykori fejedelmi nyomda faktorának.[43] Ugyanakkor érdekes, hogy Udvarhelyi Mihály utódjaként ő nem jött számításba – talán idős kora miatt?

Amióta ugyanis Szenci Kertész Ábrahám nyomdájának hagyatéki leltára előkerült, tudjuk hogy a gyulafehérvári nyomdász túlélte a váradi mestert: 1667 május végén Brassai Major Márton még élt, mert jelen volt a Szenci Kertész-féle tipográfiai eszközök felbecslésénél.[44] A kolozsvári nyomtatványok azt mutatják, hogy bár Apafinak a két „idegen” nyomdának a kolozsvár-enyedi református kollégiumnak ajándékozása rendeletben csak 1672-ben és 1673-ban rögzült,[45] a két tipográfia együttes működtetése már 1668–1669-ben megtörtént. (A két, fiscusra szállt tipográfia közül a Szenci Kertész által vezetett valójában a váradi református eklézsia tulajdona volt.) Ettől az időponttól számíthatjuk a kolozsvári könyvnyomtatás századvégi fellendülését, amely ugyan egyelőre inkább a folyamatosan megjelenő kiadványokban, nem pedig tipográfiai színvonalban mutatkozott.

Ezzel a kétféle idegen tipográfiából egyesített felszereléssel dolgozott Veresegyházi Szentyel Mihály működésének egész ideje alatt: 1668-tól 1683-ig. Változás utóda, Némethi Mihály idejében (1684–1689) állt be, amikor a kolozsvári nyomtatványokon az egykori Heltai-nyomda (előző század óta használatban lévő) betűi és díszei is feltűntek. Ezt a felszerelést vette át utóda, Veresegyházi István (1690–1693), majd az ő kezéből a Németalföldről hazatérő M. Tótfalusi Kis Miklós.

Az így egyesített kolozsvári nyomdát a kortársak „országos tipográfiaként” emlegették. Emlékezhetünk, hogy eredetileg Apafi fejedelem a kolozsvár–nagyenyedi református kollégiumnak ajándékozta. Református jellegét mindvégig megtartotta, de valójában erdélyi fejedelmi nyomdaként működött. Ez különösen az első nyomdavezető, Veresegyházi Szentyel Mihály munkába állásakor készült iratokból nyilvánvaló. A nyomdavezető díjazását a fejedelemtől (fejedelemasszonytól) kapta, és nemegyszer a megbízásokat is. Ennek ellenére korszakunk egyetlen kolozsvári nyomtatványán sem nevezi meg magát a tipográfia. Az impresszumban következetesen csak a nyomdavezető neve szerepel: nincs utalás sem a református egyházra, sem a kollégiumra, sem a fejedelmi jellegre. Ugyanígy járt el M. Tótfalusi Kis Miklós is: az impresszumban mindig csak saját nevét jelölte meg.

1667 elején azonban, amikor ifj. Frank Ádám, az egykori szász unitárius püspök fia Amsterdamból levelet írt az unitárius egyháznak, és abban többek között nyomdai kérdésekhez is hozzászólt, még más volt a helyzet. Még szó sincs a Szenci Kertész-féle tipográfia Kolozsvárra hozatásáról, maga a mester is életben van még. Viszont Kolozsvárra szállították már az egykori gyulafehérvári fejedelmi nyomdát. Számunkra legérdekesebbek Frank Ádám levelének a Heltai-nyomdára vonatkozó megjegyzései:

„Arra kérsz, hogy a Heltiana nyomdáról … mondjam el röviden véleményemet: tehát megmondom: ha vissza mennék is, semmi hasznát nem vehetném, részint a betűk hiánya, részint azok régisége miatt; a régiség miatt azért, mert azok a kopott betűk újakkal nem elegyíthetők össze, a fogyatkozás miatt azért, mert ilyen betűk e vidéken nem szerezhetők. Azonkívül a nyomda szerkezete nekem semmiképpen sem tetszik. Nem tetszik az sem, hogy az a fejérvári nyomda Kolozsvárra vitetett, hiszen, ami hasznunkra volt, mind a kálvinistákra fog háramlani. Azt mondom, nem érdemli meg, hogy néhány iratokért nyomdát állítsatok, mikor itt van készen, melyet használhattok tetszés szerint. Ha mégis kedvetek jő a Heltiana nyomdát kijavítani, betűk szerzésére bízvást megkereshettek engem, csak azt mondjátok meg, milyen betű kell … a neveket és alakokat meg tudja mondani Vásárhelyi, kit melegen üdvözlök.”[46]

Frank Ádám leveléből látható, hogy annak megírásakor, 1667-ben a Heltai nyomda még az unitáriusok kezében volt. Az egyház vezetősége úgy látszik hajlott arra, hogy felújítva újra munkába állítsa az 1660 óta szünetelő műhelyt. A tipográfia betűanyaga azonban Abrugi idejében erősen leromlott, semmiféle felújítást nem végeztek, annak ellenére, hogy a műhely betűöntésre is be volt rendezve. Feltehetően hiányzott az ehhez értő szakember, ráadásul valószínűleg nem kímélte a tipográfiát az 1655. április 3-i nagy tűzvész sem, amikor a belső város nagy része leégett.[47] Az Amsterdamban lakó Frank Ádám nemcsak a Heltai-nyomdát ismerte jól, de arról is tudott, hogy a gyulafehérvári egykori fejedelmi tipográfiát a Heltai műhelyben helyezték el. Azt nem tudni, hogy ki lehetett az a Vásárhelyi nevű, a nyomdához értő személy Kolozsvárott, akit az esetleg rendelendő új betűfajtákról meg lehetne kérdezni? Az azonban bizonyos, hogy a levél írója maga is úgy ír, mint aki nyomdászat terén szaktekintély.

Frank levelét olvasva felmerül a kérdés, hogy melyik nyomdára utal, amikor azt írja, hogy „itt van készen, melyet használhattok tetszés szerint”? A legújabb kutatások Frank amsterdami tevékenységét szoros összefüggésbe hozzák a menekült lengyel szociniánusok nagyszabású könyvkiadási vállalkozásával, a „Bibliotheca Fratrum Polonorum” kiadásával.[48] Ebben vállalt tevékeny részt Frank Ádám, aki a kolozsvári unitárius egyház támogatásával ment peregrinusként Amsterdamba. Feltehetően lengyel mentorainak köszönhette a nyomdászat mesterségének kitanulását, amelyet ott – már 1667. évi levele megírásakor – magas szinten művelt, és része volt a „Bibliotheca” kötetek sajtó alá rendezésében is. A hamis impresszummal és dátummal kiadott kötetek természetesen nem árulják el nyomdászukat (ugyanezért nem tudni meg Frank Ádám Kolozsvárra írt leveléből sem, hogy melyik amsterdami nyomdára gondolt?). Korábban makacsul tartotta magát az a vélemény, hogy a kiváló színvonalon kinyomtatott könyvek a Blaeu-műhelyből kerültek ki, a legújabb kutatások azonban ezt – éppen tipográfiai érvekkel – megcáfolták, és inkább a kevéssé ismert Daniel Baccamudét tartják a sorozat nyomdászának. Frank levelének utalása tehát erre a nyomdára vonatkozhatott. Frank Ádámmal 17 évvel később M. Tótfalusi Kis Miklós is találkozott Amsterdamban, és a tipográfiai mesterség „félistenei” között emlegette.[49]

Korábban idéztük Udvarhelyi Mihály szebeni nyomdásznak azt a levelét, amelyben külső országbeli tanulmányairól írt. Most visszatérünk erre a kérdésre, méghozzá korszakunk erdélyi tipográfusainak szakmai végzettségét, tanulmányait is megvizsgáljuk kissé. Nem véletlenül hivatkozik Udvarhelyi 1668. augusztus 3-i, Bornemisza Anna fejedelemasszonynak írt folyamodványában Bethlen Miklósra és Csernátoni Pálra. Az ő társaságukban járt Leydenben és Londonban, talán másutt is, de Bethlen Miklós önéletírásából e két helyszínről biztosan tudunk.

Udvarhelyi Mihályról Bethlen Miklós is megemlékezik önéletírásában. Peregrinációja során, amelyre Csernátoni Pállal[50] együtt indult, 1663. év végén csatlakozott hozzájuk öccse, Bethlen Pál, annak háromszéki származású Könczei Mihály nevű inasa, és

„egy Udvarhelyi Mihály nevű typographus legény, de ez a maga költségén akarta a mesterséget tanulni, szolgált mégis ételért, mert énnékem eddig Németországban szolgám vagy inasom nem volt, az egyéb költség azt nem engedte, mert a sok collegiumra, mesterekre és könyvek s mathematicum instrumentumokra is sok pénz ment.”

Hamarosan ezután Bethlen Miklós, még 1663. decemberében elindult Angliába, de egyedül, a többieket Leydenben hagyta.[51]

„Megtelepedvén én Londinumban, írék az öcsémnek, hogy jöjjön el oda mindenestől, el is jöve ő, Csernátoni, Könczei, Udvarhelyi.”

Kalauzuk és pártfogójuk Londonban az udvari körökben ismerős Jászberényi Pál volt. Együtt elmentek Oxfordba is, „a nagy híres akadémiát látni”. Bár külön nem említi Bethlen Miklós, de feltehetően itt is társaságukban volt Udvarhelyi Mihály tipográfus. Majd 1664. év elején, márciusban Bethlen Miklós Könczeivel hajón indult Franciaországba, előzőleg öccsét Csernátonival és Udvarhelyivel Londonban hagyta. Ez utóbbi, amint láttuk, már mint tipográfus legény csatlakozott Bethlen Miklóshoz és társaihoz, tehát úgy tűnik, mintha már itthon is tipográfusként dolgozott volna, azt azonban nem tudni, hogy hol, melyik műhelyben. Tanulmányai után visszatért és őrá bízta 1667 őszén Apafi fejedelem a Szenci Kertész Ábrahám halála után nyomdavezető nélkül maradt szebeni (egykori váradi) tipográfiát. Hogy a választás azért esett-e őrá, mert már egy ideje Szenci Kertész mellett dolgozott-e, erre vonatkozó adataink nincsenek.

Közismert, hogy M. Tótfalusi Kis Miklós is a Németalföldön tanulta ki a nyomdászat művészetét. Az viszont kevéssé ismert, hogy a kolozsvári református egyház 1674 körül egy Gávai Mihály nevű diákot is kiküldött Hollandiába, szintén a könyvnyomtatás, és betűmetszés kitanulására. 1675–1676-ban Amsterdamban és Londonban tanult betűmetszést és nyomdászatot, meglehet, hogy már őt is a Biblia tervezett új kiadásával kapcsolatban küldték ki. Mint oly sok más kolozsvári nyomdai eseményről, erről is M. Tótfalusitól tudunk, aki szerint ugyan hiábavaló volt Gávait felküldeni, mert nem lett belőle jó metsző, bár ugyanannál a mesternél tanult másfél évig, mint ő (tehát feltehetően a Blaeu-műhelyben). Tótfalusi szerint „soha olyan koldus nem lett volna, ha a mesterséget jól tudta volna…” Gávai könyvnyomtató tevékenységének semmiféle emléke nem maradt fenn, csak annyit tudunk felőle, hogy 1676 decemberében Londonban tartózkodott, és ott magyar nyomdásznak vallotta magát.[52] Hogy hazatért-e, és hazatérése után hol dolgozott, nem tudni. Mindenesetre a kolozsvári nyomdai viszonyok jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy a református egyház anyagi áldozatokat is hozott azért, hogy az arra érdemesnek látszó diákok a könyvnyomtatás művészetét külső országban, méghozzá a nyomdászat akkori központjában, a Németalföldön sajátítsák el. A kolozsvári származású Frank Ádám amsterdami tipográfusról, akit az unitárius egyház taníttatott, az előzőkben már szóltunk.

Töltési Istvánt pedig Debrecen városa küldte ki ugyancsak a tipográfia művészetét tanulni és lehetőleg a betűmetszést elsajátítani, ugyancsak a Németalföldre. Az ő kinti tartózkodása részben egybeesett M. Tótfalusi Kis Miklós amsterdami éveivel. Tótfalusi ugyan nem sokra tartotta Töltései betűmetsző tudományát, hazatérése után a debreceni nyomdát mégis kiváló új betűkkel látta el, akár saját metszései voltak, akár nem. A keze alól kikerült munkái alapján nyomdászként is a képzett, jó színvonalon dolgozó mesterek közt tarthatjuk számon.

Apafi korának nyomdászatát elemezve arra is gondolnunk kell, hogy már jóval M. Tótfalusi Kis Miklós Németalföldre indulását megelőzően is folyamatosan napirenden volt Erdélyben a kisalakú biblia újrakiadásának ügye. Valószínüleg már Gávait is ezért küldte ki a kolozsvári református egyház a tipográfiai mesterséget tanulni. M. Tótfalusi akkor ment ki Hollandiába (1680 nyarán), amikor Kolozsvárott már néhány éve Veresegyházi Szentyel Mihály vezette az országos tipográfiát. Amsterdami Bibliája, Zsoltároskönyve akkor készült, amikor itthon Némethi Mihály állt a kolozsvári nyomda élén, és hazatérve Veresegyházi Istvántól vette át a nyomda vezetését. De amint láttuk, nemcsak Kolozsvárott volt állandóan napirenden egy új biblia-kiadás terve, hanem Debrecenben is, ott a Komáromi Csipkés György-féle Bibliafordítás németalföldi kinyomtatásának ügyét tekintették elsőrendűen fontos teendőnek. Ilyenformán elmondhatjuk, hogy hasonlóan a 16. századi hazai nyomdászathoz, amikor a nyomda-alapítás motívuma nemegyszer éppen a Biblia kiadása volt, a protestáns Biblia-kiadások ügye korszakunkban, a 17. század utolsó évtizedeiben is gyakran összefügg a nyomdák ügyével.