stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



szemle


A tatai gimnázium névtára 1765–2002. A Kegyestanítórend Tatai Gimnáziuma (1765– 1948) és az Állami Gimnázium (1948–1951) valamint az Eötvös József Gimnázium (1951– 2002) tanárai és diákjai. Szerkesztette, bevezette, a kísérő tanulmányt írta Körmendi Géza. Bp., Argumentum, 2004. 424 l.

„Bizonyos, hogy e névtár sok örömet okoz majd azoknak, akik lapjait forgatva szembesülnek saját, valamint családtagjaik és osztálytársaik nevével” – olvasható e szép kiállítású, gondosan szerkesztett, értékes kötet hátsó borítóján.

Tatán 1765–1948 között a kegyestanítórend vagyis a piaristák gimnáziuma működött, amely az egyházi iskolák államosítása után 1948–1951 között Állami Gimnázium, majd 1951-től Eötvös József gimnázium néven folytatta – s folytatja – tovább életét.

Hazánkban 1850-ig hat osztályos volt a gimnázium; 10 évesen kezdhették itt tanulmányaikat a fiúk. 1850-től ezekből vagy nyolcosztályos gimnáziumot – végén érettségi vizsgával – lehetett szervezni, vagy pedig négy osztályos kisgimnáziumot. Ezekben is a betöltött tíz év volt a tanulmányok kezdési ideje. Tatán ekkor kisgimnázium létesült, majd az 1913/14-i tanévre épült ki a nyolc osztályos gimnázium, e tanév végén tartották itt az első érettségi vizsgát.

Kötetünk összeállítója az 1778/79-es tanévtől kezdve a gimnázium utolsó – hatodik – osztályos tanulóinak nevét, s a hozzátartozó bővebb-szűkebb adatsorát adta közre. Majd az 1851/52-es tanévtől a kisgimnázium utolsó – negyedik – osztályának tanulóit sorolja fel ugyanúgy, közölve mindazt, ami róluk az anyakönyvekben található. Aránylag elég sok vonatkozásra világít rá az anyakönyvi bejegyzéseknek ez az – első látásra száraznak tűnő – bőséges adatanyaga.

Ki kell ezért egészítenünk a kötet szerkesztőjének – fentebb idézett – ajánlását: ez a gazdag tartalmú könyv nem csupán a mai és közelmúltbeli tanulóknak, családjuknak, rokonságuknak érdekes. Igen hasznos a mai és a jövőbeli történetkutatók számára is: a szakemberek jellemző adategyütteseket találhatnak benne a hazai iskolatörténet, a művelődéstörténet, a társadalomtörténet, a várostörténet mikropontjaira a tatai régió területén.

Mindezek igazolására álljon itt néhány rövid példa. A kötetben a legutolsó 18. századi osztálynévsor 1784-ből való: ekkor 31 tanuló fejezte be a hatodik osztályt. Szüleik helye a társadalmi rangsorban: 13 nemes, 17 közrendű, 1 polgár. Más hazai hasonló gimnáziumban is körülbelül ez az arány; a tatai anyakönyvek is jól jelzik, hogy a 18. század végén a „közrendűek” komoly mértékben jelen vannak a kor középiskolájában. De kit neveztek ekkor „polgár”-nak?

E végzős osztályban 20 tanuló nemzetisége magyar, 10 tanuló „szláv”, 1 német. Hosszú időn megfigyelhető Tatán: felvidéki tehetős családok a tatai gimnáziumban iskoláztatják fiaikat, alighanem a magyar nyelvtanulás-gyakorlás céljából.      Ha egy fiú 10 éves korában elkezdte a gimnáziumot, akkor – szerencsés esetben – 16 éves korában fejezte azt be. Ezért meglepő a végzős osztály 31 tanulójának életkori megoszlása: 14 éves: 1, 15 éves: 1, 16 éves 2, 17 éves: 4, 18 éves: 12, 19 éves: 8, 20 éves: 2, 21 éves: 1. Így volt ez mindenütt hazánkban: a 19. század közepétől kezd ez összerázódni egy évjárat köré.

Feltűnő: az osztály csupán egyetlen tanulójának neve mellett olvasható ez: „szüleinél” lakik, Tatán a Kocsi utcában. A többi 30 tanuló családja ugyanis más településeken lakott, s az iskolás fiúkat szüleik Tatán, családoknál helyezték el, kellő fizetség ellenében, az országos szokás szerint. Az adattár pontos címekkel szolgál, de némelyik tanuló szálláshelyét így anyakönyvezték: a juhásznál lakik, a halászmesternél, a serfőzőnél, az iskolamesternél, a mérnöknél, az építésznél, a jegyzőnél, a patikusnál lakik. Az utóbbi megnevezések mögött felsejlik a kisváros „polgár”-rétege.

Két-két tanuló az iskola kollégiumában s a kapucinus atyáknál kapott helyet. Két tanuló ugyancsak a kollégiumban lakott, de ők „szolgadiákok” voltak. Apró jel a gimnazista tanulók szociográfiájához!

Egy másik metszet: 1848-ban a gimnázium hatodik osztályába 24 tanuló járt. A szülők társadalmi rangsorolása – rávetítve a fiúkra – itt is megvan: l gróf, 7 nemes, 2 polgár, 14 közrendű. De már a szülők foglalkozását is feltüntették. Nemesek a következők: földbirtokos, alszolgabíró, tiszttartó, ügyvéd és három táblabíró. S a többiek: jószágigazgató, számtartó, sebész, kapitány – három fiúnak gyámja volt – asztalos, szűrszabó, szabó, hajdú, két gazda és egy kereskedő. Egy kivételével mindegyik tanuló katolikus; a kereskedő apa gimnazista fia izraelita vallású. Most már pontosan feljegyezték a szülők lakhelyét is: Tatáról vagyis otthonról nyolc tanuló jár a gimnáziumba. A többiek a tatai szálláshelyeiken laknak, s családjuk a következő településeken élt: Mór /2/, Pest /2/, Budaőrs, Tiszaabony, Csurgó, Kistagyos /Komárom megye/, Vámos /Somogy megye/, Pécs; a Felvidékről /Beckó, Stomfa, Szakolca, Gomba, Trencsén/, s egy horvát polgárfiú Varasdról.

Az 1850–60-as években a tanévek többségében azt is feljegyezték, hogy egyes végzett tanulóknak mi a további tanulási szándéka. Az 1857–1864 közötti nyolc tanévben összesen 143 tanuló fejezte be a tatai piarista kisgimnázium negyedik osztályát. Mindegyik fiú „továbbtanult”. Ekkor a középszintű továbbtanulásnak egyetlen útja volt: a nyolcosztályos gimnázium ötödik osztályában folytatni a tanulást s érettségit szerezni. A régióban erre a pesti piarista, az esztergomi és győri bencés, esetleg a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban nyílt lehetőség.

De sok tanulónál konkrétabb pályamegjelölés is található. E nyolc tanévben 24 tanuló az egyházi pályát választotta /közülük hatan a piarista, ketten a kapucinus rendbe igyekeztek; a többiek: orvos /6/, gyógyszerész /3/, vegyész, mérnök, építész, tanár, katona /2/, gazdász /3/, kereskedő.

Az 1850-es évek elejétől már nem jegyezték be a nemesi, polgári vagy közrendű származást, megkülönböztetést.

A magyar társadalom polgárosodásának első csúcspontján, a millennium időszakából az 1894/ 95-ös tanév végzős tanulóinak névsora található a kötetben. Ekkor 29 tanuló végzett a tatai kisgimnázium negyedik osztályában. Érdekes tükörképe a tatai régió társadalmának a szülők foglalkozásának összegezése: földbirtokos /2/, ügyvéd /2/, vasútigazgatósági tiszt, telekkönyvvezető, uradalmi tiszt – kertész, lovász, csizmadia /2/, asztalos, kereskedő /3/, „segéd”, vendéglős, kocsmáros /4/, végül egy földművelő, két özvegy és egy magánzó.

Magántanuló volt egy földbirtokos, egy őrnagy és egy főhadnagy fia, valamint egy „túlkoros”, 23 éves komáromi fiatalember.

A tanulók vallása is színesebbé vált: 20 katolikus, egy református és nyolc izraelita.

Mikroadalék a hazai zsidó értelmiség kialakulásának kétgenerációs folyamatához: ebben az osztályban a két kereskedő, a vendéglős és a négy kocsmáros volt az izraelita tanulók szülője; de egy izraelita diák édesapja ügyvéd volt.

Hat tanuló kapott tandíjmentességet, a két csizmadia, az asztalos, a segéd, a kertész és a földműves édesapa gyermeke.

A tanulók több mint a fele már helyi családból, „otthonról” jött: Tatáról 9-en, Tóvárosból 7-en jártak ekkor ide. A többiek: Budapest /3/, Kisbér, Komárom, Szomód, Kocs, Szőllős, Szár, Nagyigmánd, Keszthely, Rácalmás /2/. A felvidékiek tehát már elmaradtak.

Végül az utolsó, az egyes nevek után elegendő adatot tartalmazó osztálynévsor: ez az 1907/ 1908-as tanévből való, a kisgimnázium negyedik osztályát alkotó 33 tanulóról.

Színesedett a származási paletta: a két földbirtokos és egy királyi tanácsos szülő mellett bővült az értelmiségi családból jött fiúk köre: ügyvéd, jogügyi előadó, közjegyző, pénzügyi ellenőr, könyvelő, tanár, egyetemi tanár, orvos, községi jegyző, építész.

Egy másik társadalmi csoport: bányatulajdonos, terménykereskedő, kereskedő /4/, vendéglős; van a szülők között két magánzó; majd az iparosok és hasonlók: cipész, csizmadia, szíjgyártó; lovász, vasúti pályaőr, gázmester, rendőr. És ami újszerű: három földműves család gyermeke fejezte be sikerrel a kisgimnáziumot.

Ekkorra vált a gimnázium valóban a tatai régió központi iskolájává, ezt jelzik a szülők lakóhelyére vonatkozó adatok: Tata /11/, Tóváros /5/, Süttő /2/, Környe, Felsőgalla, Kömlőd, Szár, Füzitő, Tatabánya. Távolabbi vidéken élő családból már csak három tanuló jött, viszont feltűnő a budapestiek nagy száma /6/.

A tanulók vallása: 24 katolikus, 2 református, 1 evangélikus és 6 izraelita (ez utóbbiak szüleinek foglalkozása: magánzó, vendéglős, három kereskedő). Az osztályban 9 rászorult tanuló kapott tandíjmentességet. E kiragadott szemelvények mutatják: a magyarországi értelmiségnevelés egyik kis műhelye volt az 1914 előtti bő évszázadban ez a tatai oktatási-nevelési intézmény, ez világosan kiderül Körmendi Géza kötetéből. Alkalmat, lehetőséget adott a saját gyermekeik számára valamilyen értelmiségi létformát választó szülőknek arra, hogy fiaik benne elkezdhessék az efelé vezető utat /amelyet majd folytatni kell a középiskola felsőbb szintjén, azután akadémián, egyetemen/. Másrészt próbát jelentett ez szülőknek-diákoknak egyaránt: bírják-e tehetséggel, vagyis a fiúk észbeli tehetséggel, a szülők pedig anyagi „tehetséggel”.

De mikroméretekben azt is jól szemlélteti ez a kötet: szinte évtizedről évtizedre hogyan bővül azoknak a szülőknek a társadalmi származási palettája, akik beíratják ide gyermeküket, fokozatosan lerombolva azokat a társadalmi előítéleteket, amelyek az értelmiségi létet csak egy bizonyos szűk körre privilegizálták. De jelzi a másik oldalon jelentkező differenciálódást is: a társadalom egyre nagyobb teret adott, egyre több olyan foglalkozást teremtett, amelyek igénylik az értelmiséginek nevezhető létformát, a legkülönfélébb szintekkel és tartalmakkal, a legalsó-legegyszerűbbtől annak legmagasabb, legfelsőbb fokáig. Ilyen tartalmú kutatások és tanulmányok kiváló forrása ez a kötet.

1914-től kezdve azonban kötetünk szerkesztője a nyolcadikos érettségiző osztály tanulóinak csupán névsorát közli, hozzátéve születési évüket, helyüket. Sajnos, ezekből nem sok következtetés vonható le. Talán az, hogy 1919-től a lányok is megjelentek az iskolában, mint magántanulók, majd 1946-tól, mint rendes tanulók, tehát koedukálttá vált az iskola. Vagy az, hogy az 1920-as években 20–30 között mozgott az érettségiző osztály tanulóinak száma; az 1930-as évektől 40 körül, 1957-től 60 körül. Az első csúcs az 1966/67-es tanévben következett be: 169 érettségiző. Végül a kötet utolsó adata: 2001-ben 172 tanuló kezdte el az érettségi vizsgát.

Értékes része a kötetnek az egykori kezdetektől 2002-ig itt oktató-nevelő pedagógusok terjedelmes névtára. Szerepelnek benne mind a piarista paptanárok, mind pedig a világi tanárok, tanárnők. Nevük mellett olvashatók itteni működésük, tevékenységük adatai is.

Jól tette a szerkesztő, hogy nem jelezte egyes pedagógusoknál, ha később magasabb tudományos vagy közéleti ismertségre tettek szert. Valóban így helyes a kép: a sok-sok „névtelen”, de annak idején szívüket-lelküket ezért az iskoláért, az itt tanuló diákok hitben-tudásban-erkölcsben való növekedéséért áldozó pedagógusok az igazán nagyok, a minden elismerést megérdemlők, az utókor háláját joggal elvárók. Ők, a „névtelen” pedagógusok, akik e kötet megjelenése után már nem névtelenek. Igazi nevelőre valló gesztus: a szerkesztő, ahol lehetett, az egykori tanárok temetkezési helyét is megadta.

Értékes mű ez A tatai gimnázium névtára 1765–2002 című kötet. Magam csupán történeti és pedagógiai értékére mutattam rá. De érdemes más tudományszakok művelőinek is kézbe venni. Például azoknak, akikre az utószó utal: „a más-más keresztnevek megjelenése a névtannal foglalkozók számára jelenthet fontos forrásanyagot.”

Mészáros István


szemle

Győr vármegye települései 18–19. századi kéziratos térképeken. Szerk.: Néma Sándor. Győr, 2003. Győr-Moson-Sopron megye Levéltára, 284 szöv. és térk.

Különleges szellemi tér- és időutazást is lehetségessé tevő kiadvánnyal gyarapodott a magyar helytörténeti irodalom. Az itt bemutatott, – harántalakú, kézbeillő s ezért praktikus –, igényes kialakítású, szemre szép kötet képanyagának közrebocsátásában is igényes. Segítségével történelmi múltunk egy újabb szelete vált az érdeklődők számára kutathatóvá, s vélhetőleg további lendületet adhat a helytörténeti-honismereti tevékenységnek, munkára sarkallja a lokálpatriótát, egyént vagy közösséget.

Óriási erénye a kötetnek, hogy egy terület térképanyagát elsődleges forrásként s nem segédanyagként helyezi el a történeti kutatásban. E méltatlanul elhanyagolt anyagcsoport ugyanis a könyvészeti és levéltári forrás mellett legtöbb esetben még ma is kellemes, színes illusztrációs anyagként, mellékletként kap helyet a história különböző szakágainak művelői körében.

A könyvet Ivanics Ferenc megyei közgyűlési alelnök „Köszöntő”-je vezeti be, ezt a szerkesztők által írt „Lectori salutem!” követi. Ebben megjelölik az elérendő célt (sajátos forrásközlés), körvonalazzák a leendő olvasói-felhasználói kört, valamint ismertetik a könyv felépítését. Eszerint a kötet három nagy részre tagolódik. Az első nagy egységet a tanulmányok jelentik; ezt követik a térképleírások tömbje, majd végül maguk a térképek. Mi is kövessük áttekintésünkkor e sorrendet.

E kiadvány első tanulmánya az ismeretterjesztéssel, földrajztudománnyal évtizedek sokasága óta elhivatottan foglalkozó Göcsei Imre tanár úr tollából származik, s „A térkép, mint tudományos forrás” címet viseli. A helyi történelem hivatott kutatója, doyenje különösen nagy fába vágta fejszéjét, amikor e különleges történeti forrás szóra bírhatóságát kívánta elemezni, méghozzá egy szűkre szabott tanulmány keretében. Ennek keretein belül ugyanis szinte lehetetlen az egyetemes, illetve magyar térképtörténeti ismeretek igényes, mindenre kiterjedő összefoglalása. Így nem csoda, ha szinopszisa meglehetősen elnagyolttá sikeredett. Sajnálatos, hogy az áttekintésben kisebb-nagyobb, bosszantó pontatlanságok észlelhetők, amelyek kiküszöbölése igen sokat javított volna az írás színvonalán. Jó volna például tudni, hogy melyik az a Sevillai Izidor által rajzolt térkép, amely az akkor ismert világot „gömbön ábrázolta”? Valószínűleg a felhasznált, ma már elavult és meghaladott álláspontot képviselő szakirodalom régies írásmódjának, felfogásának tudható be, hogy a szerző következetesen „Epstorfi” világtérképről beszél, holott Ebstorfi volna a ma használatos megnevezés. Hasonlóan Magyarország első nyomtatott térképét „egy bizonyos Lázár” – és nem „Lázár deák” – alkotta, s művét nem Tans- tetter György metszette fába. A névalak írása sem szerencsés: a német Georg Tanstetter egyébként pedig az eredeti lázári kézirat nyomdai előkészítésében vett részt, nem volt fametsző. Hevenesi Gábor Parvus Atlas Hungariae (és nem Atlas parvus Hungarie) című műve sem térképgyűjtemény, hanem Magyarország térképének szelvényekre osztott atlasza. – A sommás fogalmazás is félrevezető lehet: Abu A’bdallah Muhammad al-Idrisi marokkói herceg volt, aki világtérképet alkotott 1154-ben, amelyen – hasonlóan más világtérképekhez – a középkori Magyarország is helyet kapott, de nem központi szereplőként. – A nyomda ördöge talán az oka annak, hogy Gerard Mercator híres atlasza 1695-ben látta meg volna a napvilágot, nem pedig – helyesen – 1595-ben. – Apró melléfogásnak kell tekintenünk azt az állítást, hogy Görög Demeter jeles munkája az első hazánkban kiadott atlasz lenne, mivel a szóban forgó mű Bécsben jelent meg. S végül nem az 1777-ben kiadott oktatási törvény, a Ratio Educationis iskolai térképigénye hívta életre Lipszky János, Aszalay József, Schedius Lajos Magyarország-falitérképeit sem.

A második tanulmány a nyelvtörténész Unti Mária „A térkép, mint forrás a földrajzi névkutatásban” címet viseli. A szerző a földrajzi nevek elemzésére szakosodott, ezen belül is előszeretettel foglalkozik szűkebb pártiája helynévanyagával. E tanulmányában négy település: Günyű, Győrszentiván, Bőnyrétalap és Szap példáján keresztül villantja fel azt a sokszínű világot, amely egy-egy földrajzi névadás mögött megbújhat. A megnevezések időbeli változásai bepillantást engednek abba a szokásrendszerbe, ahogy egy-egy település lakói megpróbálták lakóhelyük részeit egyedi azonosító nevekkel ellátni. Voltak olyan földrajzi nevek, amelyek hosszú időn át időtállónak bizonyultak, míg mások változékonyabbnak bizonyultak. A laikus számára mindenképpen megkapó e megnevezések ízessége: Harcsa-szántás, Vidocsa, Koldus-telek (dűlőnevek). Mint erről a szerző maga is vall, nem törekedett még e keresztmetszetben sem teljességre: a továbbiakban mindenképp érdemes lenne az ígért történeti–művelődéstörténeti szempontú vizsgálat eredményeinek közreadása is.

A harmadik tanulmány az ismert etnográfus-muzeológus, Filep Antal a „Térképek vallomása Győr megye néprajzáról, tájtörténetéről és környezeti kultúrájáról” közreadott írása. Igen élvezetes és izgalmas olvasmány mindazok számára, akik nemcsak a néprajz, hanem egy nálunk csak az utóbbi évtizedben polgárjogot nyert kutatási módszer, a történeti ökológia segítségével kívánják megérteni, milyen népi tudásanyag ment veszendőbe napjainkra. Ezek a nemzedékről nemzedékre továbbadott ismeretek szolgáltak alapul ahhoz, hogy az ember ne a természet ellenében, hanem az általa felkínált lehetőségek szerint éljen. A szerző járásonként részletezve veszi sorra a településeket, azok történetét is áttekintve szinte érintésközelbe hozza azt a mára már eltűnt világot, amely az ott élőktől ugyan rengeteg fizikai munkát kívánt meg, de annak ellenében gazdagon meg is ajándékozta őket. A történelem viharai – éppen úgy, mint a természet esetenként kiszámíthatatlan szeszélye – több ízben ellehe tetlenítették az emberi életet Magyarország e térségében is. Igaz, utóbb például az árvizek nyomában gazdag termőtalaj maradt vissza, „kárpótlásul” az elszenvedett veszteségekért. Az érdekes, szellemiekben és gyakorlatban egyaránt hasznosítható tanulmányt olvasva legfeljebb az teszi a témában kevésbé járatos olvasó számára nehézzé a továbblépést, hogy az irodalomjegyzékben szereplő művek és a tanulmány egyes megállapításai közötti kapcsolat nem igazán fedhető fel.

A negyedik tanulmányt a kötet szerkesztője, helytörténész-levéltáros Néma Sándor készítette „Vázlat Győr vármegye településhálózatának átalakulásáról 1516 és 1720 között” címmel. Írása segítségével feltárul előttünk az a hatalmas változás, amelyet épített és természeti környezetében maga az ember idézett elő. Győr és környéke hadászati jelentőségét – úgy vélem – e helyütt nem kell bemutatni. A kora újkorban a különböző hadjáratok elszenvedői és kárvallottjai gyakran csak „futás”-sal, azaz lakóhelyük elhagyásával menthették életüket. Utóbb az elmaradt adó, a pénzbevételek hiánya gyakran rádöbbentette az egykori hódítókat, hogy a terület megszerzése és megtartása ugyan nagyon fontos, de ha nincs, aki fizessen, akkor a nyereség már közel sem olyan nagy. Az elnéptelenedett terület benépesítése, az elfutottak visszacsábítása, vagy más területekről származók letelepítése viszont csak különböző kedvezményekkel volt lehetséges. Az újonnan érkezettek nem rendelkeztek helyi termelési tapasztalatokkal, megélhetésük érdekében saját kárukon kellett alkalmazkodást tanulniuk a kistérség kínálta természeti–gazdasági környezethez. Ám a türelmi idő lejártával adófizetőkké váltak, s ez sem ment zökkenőmentesen. – A szerző statisztikai adatokra alapozva járásonként mutatja be azt a népességmozgást, amely a hódoltság időszakával vette kezdetét. A tanulmány végén található statisztikai táblázat jó és hasznos kiegészítője a más részeiben is alapos és részletes munkának. Külön hangsúlyozni kívánom, hogy a szerkesztés nehéz munkája mellett az adott kötetbe még tanulmányt is írni mindenképpen elismerésre méltó tett.

 

Az ötödik tanulmány egy fiatal kutató szakdolgozatának részlete: Nemeséri Lilla „Hajó- malmok a Tó-Sziget-Csilizközi járásban a XVII–XIX. században”. A témaválasztás igen szerencsés, a feldolgozás módja nemkülönben. A kötetben a történeti tanulmányoknál megszokott, klasszikus lábjegyzet-apparátussal csak ezen írás keretében találkozhatunk. – Hazánk vizeiről, az ott folytatott vagy ahhoz kapcsolódó mesterségekről és tevékenységekről sajnálatosan kevés ismerettel bír a laikus olvasóközönség. Így van ez a hajómalmok esetében is. A technikatörténet és etnográfia megközelítési módszereit egyaránt alkalmazó írás épp ezért kitér a malomtípusokra, a hajómalmok szerkezetére, sőt a céhrendszerre is. Ahogy a történelmi Magyarország más területein, a Tiszán és mellékfolyóin, vagy épp a Száván vagy a Dráva vidékén, a vizsgált térségben is komoly ellentétek feszültek, illetve léteztek a hajómalmok tulajdonosai, a folyón hajózni kívánók és az árvizektől szenvedő földművesek érdekcsoportjai között. A téma érdekes, ipartörténeti ínyencségekkel gazdagon fűszerezett feldolgozása egyszerre üdítő olvasmány és gondosan adatolt tudományos munka.

A hatodik tanulmány szintén egy pályakezdő, Tanai Péter alkotása, amely a megye egyetlen településének: „Nyalka térképeinek leírásá”-ra összpontosít. A szerző a különböző korban keletkezett, e településre vonatkozó kartográfiai alkotásokat és légifotókat egymásra vetítve és vizsgálva kívánt új eredményre jutni. Ahogy tanulmányának alcímében is fogalmaz, az csupán „Kísérlet: különböző léptékű, tájolású, lelőhelyű és jellegű térképdokumentumok egybevetésére”. Sajnos kísérlete eredményeiről a szerző csak igen szűkszavú és általánosító összefoglalást adott.

A kötet második, egyben legterjedelmesebb része (109–287. oldal) „Győr város és megye térképeinek leírása”. A leírásokat egy 14 fős teamnek köszönhetjük, amelynek tagjai közt – bizonyára nem véletlenül – a tanulmányok szerzői közül is jó néhányan szerepelnek. A feldolgozó csoport – már amennyire ez a könyv alapján követhető – az interdiszciplinaritás je gyében a minél több oldalú megközelítést tűzte ki célul. A térképek leírása egyaránt magán viseli ennek előnyeit és árnyoldalait. A 36, kétféle fontossági kategóriába sorolt szempont egy-egy számkódot kapott. Nyilvánvalóan a sokszor kárhoztatott terjedelmi korlátok, minden tudományos kutató ősi ellensége szorította rá a szerkesztőket arra, hogy az egyes térképek leírásánál csak ezeket a számkódokat tűntessék fel. Értelemszerűen könnyebbséget jelentett ez az adatbevitelnél is. Mindemellett érdemes lett volna a közgyűjteményi alapadatokat – amelyek a feldolgozó levéltáros, illetve az őket őrző intézet vagy egy másik (köz)gyűjtemény számára fontosak: például a mű állapota, anyaga, eredeti jelzete, jelzete – világosan különválasztani a felhasználót (is) érdeklő adatoktól: mint a méretarány, tartalom, egyéb megjegyzések. Így, bár az egyes térképek leírásai igen terjedelmesek, az adatok felvételének sorrendje a felhasználó szemszögéből nézve nem igazán tekinthető gyakorlatiasnak: újra és újra vissza kell lapozni az adatok értelmezése érdekében. – A térképi adatok kiértékelése szempontjából a méretarány megadása alig szorítkozik többre, mint ami a térképen van, például „1 hüvelyk 100 öl”; ezt mindenképpen érdemes lett volna kiegészíteni úgy, hogy a térképen mért adat a valóságban minek felel meg. Eszerint, ha a térképen 1 hüvelyk = 100 öllel, akkor annak méretaránya 1:7 200.

Igen szerencsés és a kötet gondos összeállítását dicséri, hogy a könyvhöz készült a településekről helynévmutató. Mégis, ha a felhasználói kör a lokálpatriótákra, helytörténészekre is kiterjed (és ők minden bizonnyal örömmel fogják forgatni a kötetet!) jó lett volna a mutatót az összes, a térképleírásban szereplő földrajzi névre (dűlök, határnevek, stb.) is kiterjeszteni, ezért a – tudom, nem kis fáradtságot igénylő – segédletért igen hálás lett volna az olvasó-kutató.      A harmadik részben magukkal a térképekkel ismerkedhetünk meg. A fotók minősége igen jó, a kötet méretének köszönhetően legtöbbjük kitűnően olvasható, értelmezhető. Összességében elmondhatjuk, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a megyei önkormányzat, valamint a további hét szponzor által támogatott kiadványra jellemző az igényes, reprezentatív kivitelezés, a tartalom nem szenvedett pénzszűke miatt csorbát.

Nem feledkezhetünk el a példaértékű közgyűjteményi együttmunkálkodás felemlegetéséről sem, amely a kötet létrehozását jellemzi. A Győri Egyházmegyei Levéltár, a Pannonhalmi Bencés Főapátság Levéltára és Könyvtára, a Xántus János Múzeum Könyvtára, a Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár anyaga és munkatársai szerepelnek, illetve lelkesen közreműködtek a kiadvány elkészítésében. Az sem véletlen, hogy a kötet Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója hathatós támogatását és szaktanácsadását élvezte.

A kötet borítóján fülszövegben a tanulmányok szerzőinek életpályájáról, szakmai tevékenységéről nyerhetünk információkat. Ez – úgy vélem – a kutatókat szintén segítheti a kapcsolatteremtésben, konzultációban.

A recenzens a műben talált hibák, apró szerkesztésbeli hiányosságok dacára – e mű jövendő használói, olvasói nevében is – egyértelműen elismeréssel és köszönettel tartozik mindazoknak, akik e kiadvány létrejöttét bármely formában segítették. A magyar helytörténeti irodalom egy újabb fontos művel gyarapodott, ezzel egyben követendő példát adva más megyék számára, ahol a levéltárak – jól tudjuk – hasonló kincsek őrizői. – A térkép és az egyéb térképészeti ábrázolási formák (földgömb, domborzati modell, perspektivikus tömbszelvény stb.), mint a környezeti realitás specifikus modelljei nagy hűséggel képeznek le bizonyos térbeli szerkezeteket és kapcsolatokat, meghatározó szerepet töltenek be mind a gyakorlati élet ezernyi területén, mind a tudományos megismerési folyamatában. Ugyanakkor a térképek különleges, értő szemmel könynyen szóra bírható források, hasznukat, értéküket a történeti, néprajzi, statisztikai kutatásokban sem győzzük eléggé hangsúlyozni.

Plihál Katalin


szemle

Зёльдхейи-Деак, Жужанна: Роль немецкого посредничества в венгерской рецепции русской литературы (Х1Х век) [A német közvetítés szerepe az orosz irodalom magyar recepciójában]. Vorträge und Abhandlungen zur Slavistik. Hrsg. Von P. Thiergen. Band 46. München, 2004. Verlag Otto Sagner, 130 l.

A Bambergi Egyetem szlavisztikai tanszékének professzora, Peter Thiergen 1980 óta adja ki jeles szlavisták dolgozatait a „Vorträge und Abhandlungen zur Slavistik” sorozatban. A szerzők közt szerepelnek német, orosz, cseh, lengyel, magyar, finn, szlovén és amerikai kutatók, s a kötetek tartalma is nagyon változatos. Irodalomtörténeti, irodalomelméleti, bibliográfiai, recepciótörténeti és nyelvészeti munkák követik egymást, van, amikor egy évben három kötet is megjelenik. A sorozatban két szerző képviseli a magyarországi szlavisztikát: Lőkös István az 1999-ben megjelent 36. kötetben (Erlebnisse und Rezeption. Krležas Kerempuh-Balladen aus ungarischer Sicht), D. Zöldhelyi Zsuzsa pedig a legutóbbi, azaz a 46. kötetben, magyar–orosz–német recepciótörténeti kérdések elemzésével.      A könyv az orosz irodalom 19. századi magyar befogadásának korszakait, s a német (ritkább esetben francia) közvetítés hatását mutatja be, igen alapos filológiai argumentációval, több évtizedes kutatási eredményekre támaszkodva. Maga a téma azért érdekes, mert a magyar irodalom a korábbi századok öröksége szerint mindig elsősorban Nyugatra tekintett, a nyugati hatások dominanciája volt a jellemző. A 19. században ez az egyirányúság változik, most már Kelet is érdekessé válik, de főként az orosz irodalom. Viszont az orosz irodalom – különös, de a magyar kultúra múltjából mégis érthető módon – először Nyugatról érkezik el hozzánk, vagyis kicsit Nyugat tükrében látjuk Keletet. Zöldhelyi Zsuzsa recepciótörténeti kutatásaiból összeállítható a kép, miként hatott a 19. századi magyar szellemi életre azoknak a német fordítóknak, kritikusoknak a tevékenysége, akik az orosz iro dalmat a saját kultúrájukkal igyekeztek megismertetni. Az ő nyomdokaikat követve fordult a magyar irodalomkritika s azután a szélesebb olvasói érdeklődés is az oroszok felé.

A kötetben a befogadás három fő korszakát ismerteti meg a szerző: a kezdeti időszak, az 1820–1840-es évek, a második korszak a század dereka, a harmadik pedig az 1870-es évektől kezdve a 19–20. század fordulójáig tart.

Az első korszakra kezdetben a kulturális és történeti kérdések iránti érdeklődés a jellemző. Karamzin történeti munkájának (История Государства Российского [Az Orosz Állam története]) német kiadására (1820–27) fölfigyelt a neves magyar történész, Horváth István, s ismertetést közölt róla a korszak egyik legrangosabb tudományos folyóiratában. Zöldhelyi Zsuzsa kiemeli Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor szerepét az első időszak orosz recepciójában: mindketten figyelemmel kísérték a kortárs orosz irodalmat – természetesen német közvetítés alapján. Kazinczy Gábor ismertette Odojevszkij és Puskin műveit (pl. Pikk dáma, A kapitány lánya, Belkin elbeszélései), valamint lefordította a A lövés című elbeszélést. Érdekes adat ebből a korszakból Bulgarin Mazeppa c. regényének magyar fogadtatása: igaz, hogy csak néhány részlet jelent meg a műből az egyik irodalmi lapban, de ez azt jelzi, hogy a 19. század első felében a Mazepa-téma mennyire népszerű volt Európában: Byron elbeszélő költeménye, Puskin Poltavája, Rilejev Konrad Wallenrodja, Victor Hugo feldolgozása, Juliusz Słowacki Mazepa-drámája tanúskodik a felfokozott érdeklődésről.

Ugyancsak fontos észrevétele Zöldhelyi Zsuzsának a műfordítás problematikájának hasonlósága az 1830–40-es években az orosz és a magyar irodalomban: Toldy Ferenc elvei a műfordítás céljára és funkciójára vonatkozóan egybecsengenek Belinszkij 1836-ban megfogalmazott nézeteivel. Ennek oka a két kultúra nagyjából azonos fejlődési stádiumából következik: a nemzeti hagyományok számbavétele és a külföldi minták követésének kérdése a romantika eredetiség-programja nyomán vált fontossá mindegyik irodalomban, a magyarban például Kölcsey Ferenc tanulmányai foglalkoznak e témával 1825–26-ban.      A következő fejezet („Восприятие русской литературы в 1850–1860-е годы” [Az orosz irodalom fogadtatása az 1850–60-as években]) az orosz irodalom iránti érdeklődés kiszélesedését tárgyalja: a közvetítő nyelv még ekkor is elsősorban a német. Varnhagen von Ense, F. Bodenstedt, T. Opitz, W. Schott nevét említhetjük az orosz irodalom magyarországi befogadásának elősegítésében. Ekkor bontakozik ki Arany János munkássága, s különösen érdekes, hogy az orosz irodalom iránti érdeklődés éppen Arany baráti és ismeretségi körére jellemző, sőt, fia, Arany László is sokat tett az orosz irodalom megismertetésében. Verses regényéhez a mintát Puskin Anyeginje adta. Arany János két orosz elbeszélést is lefordított, Gogoltól a A köpönyeg, Vlagyimir Szollogubtól pedig a Большой свет (Nagyvilág) c. műveket, az 1851-ben megjelent Russisches Leben und Dichten (Leipzig) kötet alapján.

Ebben az időszakban jut el a magyar irodalom látókörébe Lermontov, két poémája 1855-ben magyarul is megjelenik (Ismael bey, Hadschi Abrek). Az orosz irodalomról és politikáról szóló információk Herzen tanulmányára („О развитии революционных идей в России” [A forradalmi eszmék fejlődése Oroszországban]) vezethetők vissza, ennek részletes feltárását Zöldhelyi Zsuzsa már az 1960-as évek elején elvégezte.

Külön ki kell emelnünk ebből a korszakból Puskin Anyeginjének első magyar fordítását (1866), illetve ennek részletes tárgyalását a kötetben. Az indítást ezúttal is a német közvetítés, nevezetesen Bodenstedt fordítása adta, de a magyar fordító, Bérczy Károly úgy döntött, hogy inkább az eredetiből ülteti át a verses regényt s rövid idő alatt megtanult oroszul. Bérczy lelkesedése és munkájának eredménye hosszú időre meghatározta a magyar irodalom Puskin-képét, s ezen belül is az Anyegin sajátos helyzetét: sikerült megteremtenie egy romantikus, finom árnyalatokban, hangulatokban gazdag nyelvet és stílust, amely ugyan nem mindig azonos Puskin világával, de nagyon beleillett a 19. század második felének magyar irodalmi kánonjába, ízlésvilágába. Ezzel is magyarázható, hogy Bérczy fordítása sokkal népszerűbb volt Magyarországon, mint Bodenstedté Németországban. Zöldhelyi Zsuzsa rámutat azokra a pontokra, ahol Bérczy eltávolodik az eredeti szövegtől, de mégis, az egész művet tekintve szép és harmonikus fordítást hoz létre. Az Anyegin magyarországi népszerűségére jellemző, hogy a 20. században még három műfordítása jelent meg (Mészöly Gedeoné, Áprily Lajosé és Galgóczy Árpádé).

A harmadik korszak, az 1870-es évektől a század végéig terjedő időszak már sokkal bonyolultabb képet mutat az orosz irodalom és kultúra recepciójáról. A befogadást bizonyos mértékig meghatározzák a feszültebbé váló külpolitikai viszonyok, az orosz–török háború, a német–orosz, valamint az orosz–osztrák–magyar kapcsolatok ellenségessé válása. Emellett még két kulturális tényező is hozzájárult az Oroszországról kialakuló negatív képhez: a század második felének „izmusait” – pánszlávizmus, nihilizmus, abszolutizmus – a magyar publicisztika gyakran összemossa, s általánosságban Oroszországra vonatkoztatja, ezt a negatív képet pedig megerősítik az éppen ebben az időszakban magyarra fordított Gogol-művek, a Revizor és a Holt lelkek, valamint Csernisevszkij Mit tegyünk c. regénye.      Zöldhelyi Zsuzsa arra is rávilágít, hogy a magyar sajtóban a nihilizmusról kialakított képben szintén a német interpretáció játszott nagyobb szerepet. A korabeli francia elemzések ugyanis jóval enyhébb hangnemben ítélik meg ezt a szellemi irányzatot. A legnagyobb hatású lapok, mint a Budapesti Szemle, Szépirodalmi Közlöny, Pesti Napló, kritikákat, ismertetéseket közölnek Csernisevszkij és Turgenyev regényeiről. Az Apák és fiúk, valamint az Új föld magyar fordítása azonos időben jelenik meg, bár a valóságban több mint másfél évtized választja el a két művet. Ilyen módon a nihilizmus témájához a magyar olvasók egyszerre kaptak koncentráltabb anyagot, s a két regény között is szervesebb kapcsolatot tételeztek föl.

Az 1880-as évektől kezdve változás figyelhető meg az orosz irodalom magyar recepciójában: intezívebbé válnak a szellemi, kulturális kapcsolatok mind Nyugattal, mind Kelettel, oroszul is tudó műfordítók lépnek színre, s így eredetiből, közvetítő nyelv nélkül ültetik át magyarra Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszkij műveit. Az 1880-as évek közepéig még Turgenyevé a vezető szerep a magyar olvasók körében, de hamarosan megváltozik ez is, ugyanis a nyugati recepcióban ekkor már Dosztojevszkij és Tolsztoj felé fordul az érdeklődés. Zöldhelyi Zsuzsa áttekintést ad a fordítások megjelenéséről, színvonaláról, majd ismerteti a korabeli kritikai fogadtatást. Rámutat azokra a sajátos magyar jelenségekre, amelyek a század utolsó évtizedeiben meghatározták az orosz irodalom befogadását: a magyar irodalomkritika akkori állapotára, a népnemzeti irányzat, valamint a nyugati hatásokra, filozófiai és politikai nézetekre reflektáló modernebb szemlélet konfrontációjára. Ebből a korszakból egyebek közt Reviczky Gyula orosz tárgyú kritikáit elemzi a szerző, továbbá az orosz eredetiből fordító Szabó Endre tevékenységét, akinek komoly érdeme Dosztojevszkij regényeinek magyarra fordítása. Goncsarov és Tolsztoj magyar fogadtatásáról is érdekes képet tár elénk a kötet a korabeli újságcikkek és fordítások alapján.

A könyv függelékében Zöldhelyi Zsuzsa az orosz irodalom magyar recepciójának egy sajátos és nagyon érdekes esetét foglalja össze. A magyar regényirodalom egyik legnagyobb alakjának, Jókai Mórnak két alkotása is orosz témára épül. Az utópisztikus mű, A jövő század regénye (1874) cselekményének bizonyos színhelyei kapcsolódnak Oroszországhoz, a Szabadság a hó alatt (1879) című regény szüzséjét pedig a dekabrista mozgalom és Puskin életrajzának elemei adják. Zöldhelyi Zsuzsa korábbi kutatásai során, a két mű akadémiai kiadásának elkészítésekor föltárta azokat a külföldi, német és francia forrásokat, könyveket, lexikonokat, amelyekből Jókai az orosz kultúrára és történelemre vonatkozó ismereteit merítette. Ebben a tömör áttekintésben a dokumentum és a fikció, valóság és költészet (vagy Goethe nyomán „költészet és igazság”) sajátos keveredésére irányítja a figyelmet: hogyan alakítja át az író fantáziája a históriai vagy geográfiai valóságot, miként közelíti Puskin alakját, szabadságszeretetét Petőfiéhez, akinek szintén a „szabadság, szerelem” volt a credója.

Zöldhelyi Zsuzsa könyvéből a komparatisztika iránt érdeklődő kutató igen érdekes és részletes képet kaphat arról, hogy a 19. század folyamán, a pánszlávizmus kibontakozása miatti aggodalmak ellenére a soknemzetiségű Monarchiában a magyar kultúra legjobb képviselői mekkora érdeklődéssel fordultak a korabeli orosz irodalom felé. S bár időnként a politikai viszonyok alakulása befolyásolta a publicisztikát, a művészek, írók, költők, műfordítók a politikai körülményektől függetlenül, szuverén módon járultak hozzá egy nagy irodalom magyarországi befogadásának megalapozásához. Minderre visz- szatekintve elmondhatjuk, hogy a 19. század végén elindult az a folyamat, amelyet Németh László 1929-ben, a Nyugatban még óhajként fogalmazott meg:

„Talán épp az orosz hatás vonhatná a magyar irodalom fölé az örök problémáknak azt a kék egét, amely nélkül a nemzeti irodalom csak egy néptörzs irodalma lehet.”

Dukkon Ágnes


szemle

Bibliographia Sociniana. A Bibliographical Reference Tool for the Study of Dutch Socinianism and Antitrinitarianism. Comp. by Philip Knijff, Sibbe Jan Visser. Ed. by Piet Visser. Hilversum, Amsterdam, 2004. Uitgeverij Verloren, Doopsgezinde Historische Kring, 313 l.

A másságot sokféleképpen lehet vállalni. Napjainkban ellátó rendszerek működnek a többségitől eltérő álláspontot képviselők érdekeinek védelmében, a társadalom jelentős része megértéssel és türelemmel viseltetik a kisebbségi nézeteket képviselők iránt. Sőt, talán már létezik „másság-üzlet” is: megéri „más”-nak kijelenteni magunkat, mert kedvezményekhez juthatunk. Más volt másnak lenni a 16. században, de sokan akkor is vállalták ezt. Az itáliai reformáció csaknem egész története a száműzetésben élő itáliai tudósok története (a klasszikus monográfiáktól (Merle d’Aubigné) a modernebb feldolgozásokig (Angela Bentigvolio) tanúsítják ezt). Ezek a nonkomformista gondolkodók sokszor több országból is kényszerűségből továbbköltözve terjesztették nézeteiket, fogalmazták meg azokat a kérdéseket, amelyekre a választ sokszor maguk sem tudták, de a válaszok keresése sokakat késztetett arra, hogy új utakat keressen a teológiai és a filozófiai gondolkodásban.

Az antitrinitarizmus Miguel Servet De Trinitatis erroribus libri septem (Hagenau, 1531) című munkájával vált koherens teológiai rendszerré. 1546 körül a vicenzai colloquiumon (collegia Vicentina) ezek a tételek már jelentős részben elfogadtattak, részben vitattattak. Az itt aktív Lelio Sozzini azonban már egy év múlva elhagyni kényszerült Itáliát, Bázelban telepedett el, ahol barátra talált a francia humanista Sébastien Castellioban, és honfitársaiban Celio Secondo Curioneban és Bernardino Ochinoban. Ez volt a kezdet, és a svájci városokban (Genf, Bázel, Zürich) egyre többen szimpatizáltak nézeteikkel. Fausto Sozzini (1539–1604) Lelio Sozzini unokaöccse volt, ez utóbbi 1562-ben bekövetkezett halála után ő rendezte sajtó alá hagyatékát, majd az egy év múlva elhunyt Castellio több művét is. Fausto a lengyel antitrinitarizmus megalapozója 1579-ben utazott Krakkóba, és élete végéig Lengyelországban maradt. Halála után vált a lengyel „ecclesia minor” de facto sociniánussá.

Az első lengyel sociniánusok 1598-ban érkeztek Németalfölre (Christoph Ostorodt és Andrzej Woidowsky), megjelenésük, első teológiai vitáik azonnal heves reakciókat váltottak ki a leideni teológusokból és – nem mellesleg – a hatóságokból.

A bibliográfia bevezetője részletesen követi végig az antitrinitarizmus és a socinianizmus németalföldi történetét, a nevesebb művek megjelenését, a jelentősebb vitákat, bemutatva a pro és a contra szereplőit ezeknek a küzdelmeknek. A kötet azonban elsősorban bibliográfia, és nem a németalföldi socinianizmus történetének monografikus feldolgozása.

A kötet nagy erénye a világos szerkezete. Az első fejezet a pre-sociniánus antitrinitarizmus műveinek németalföldi megjelenéseit veszi számba. Főként Sébastien Castellio műveit fordították flamandra és adták ki latinul (28 kiadás), de 10 kiadással szerepel Celio Secondo Curione, kevesebbel Bernardino Ochino, Matteo Gribaldi, Adam Pastor, eggyel Erasmus Johannis és Servet.

A második fejezet a lengyel testvérek sociniánus művei kiadásainak bibliográfiai bemutatása. A Bibliotheca Fratrum Polonorum, a Catechesis Rakoviensis editiói, a jelentősebb személyiségek Opera omnia kiadásai (Sozzini, Johannes Crellius, Johannes Ludovicus Wollzogen, Samuel Przypkovius) mellett az összegyűjtött levelezés közreadása, illetve az egyes művek egyedi editiói összesen 154 különféle kiadványt jelentenek. Feltűnő a flamand nyelvű kiadványok nagy száma, ami arra utal, hogy a lengyelek nem csupán a nemzetközi tudományos köröket akarták meggyőzni teológiai kérdésekben hangoztatott véleményük igazáról.

A harmadik fejezet a németalföldi sociniánus irodalmat veszi számba szerzői alfabetikus rendben. A 166 bibliográfiai tétel mögött 26 helybéli és külföldi szerző áll, néhány névtelenül megjelent vitairat mellett. A sort Johannes Becius nyitja, de a nemzetközi teológiai vitákban sokkal ismertebb nevekkel is találkozunk, mint Johannes Amos Comenius, Andreas Wissowatius, Daniel Zwicker, vagy Christophorus Sandinus. Mellettük sok helybéli teológus, akik szimpatizáltak a sociniánus gondolkodás egyes elemeivel.

A negyedik fejezetben az antisociniánus kiadványok bibliográfiai leírása következik. Nagyon fontos fejezet ez, hiszen nagyon sokan, főként diákok, csak Fausto Sozzini tanait ellenző professzoraik előadásain hallottak ezekről a tanokról. Több közép-európai diák – így magyarok is – éppen azért választotta disputációja tárgyául valamelyik antitrinitárius, vagy sociniánus tétel megcáfolását, mert fel akart készülni a hazatérés utáni vitákra. Nem csoda hát, hogy az ebben a fejezetben leírt 414 kiadvány számottevő része egyetemi tézisfüzet. A legismertebb professzorok, akik ezket a vitákat vezették: Guilielmus Amesius, Ruardus Andala, Nicolaas Arnoldi, Johannes Cloppenburch, Johannes Cocceius, Johannes Hoornbeek, Samuel Maresius, Campegius Vitringa. A kor valóságát jól jelzi, hogy a szerzők Comenius egyes műveit a sociniánus, nagyobb számban pedig az anti-sociniánus irodalomhoz sorolták.

Az ötödik fejezet már a historiográfiai bibliográfia. Erőssége a holland szakirodalom öszszefoglalása, viszonylag szép számban szerepelnek lengyel tételek, de a cseh és a magyar szakirodalom csaknem teljes egészében hiányzik.

Mint minden bibliográfiában, itt is a legizgalmasabb olvasmány a mutatók sora. Jó ötlet a művek címmutatója, de a legtanulságosabb talán a kiadási helyek és a kiadók regisztere. A legtöbb sociniánus munka Amsterdamban jelent meg, a legtöbb ellenzőjük pedig Leidenben publikált. Nem véletlen a nagyszámú titkos nyomdahellyel megjelent kiadvány jelenléte sem.

Ez a bibliográfia hasznos kiegészítője, és bizonyos tekintetben előkészítője annak a 16–17. századi nonkomformista szellemi áramlatok képviselőit kritikai szándékkal számba vevő bibliográfiai sorozatnak, amely a „Bibliotheca Dissidentium” címet viseli (szerkesztője André Seguenny, kiadója Valentin Koerner Baden-Badenban).

Monok István


szemle

Greffe, Florence – Lothe, José: La vie, les livres et les lectures de Pierre de L’Estoile. Nouvelles recherches. Préface d’Henri-Jean Martin. Paris, 2004. Honoré Champion, 1181 l. /Pages d’archives/

Az Annales-iskola utolsó generációja már nagyon idős, mégis, hála Istennek, az iskola „hivatalos” bezárása után szelleme, szemlélete továbbra is működik. Lucien Febvre 1941-ben megjelent klasszikus tanulmánya (Ce qu’on peut trouver dans une série d’inventaires mobiliers. = Annales d’histoire sociale 1941. 41–54.) óta a hagyatéki inventárium előkelő forrássá nőtte ki magát. Az alapvetően ezeket a dokumentumokat használó nagyobb összefoglalások (Labarre: Amiens; Martin: Paris) megjelenése után megtörtént a francia szakírók módszertani eredményekben gazdag értékelése (Marseille, 1972. januárban; anyaga megjelent: Centre Méridional de Rencontres sur le XVIIe siècle. Marseille, 1973. – lásd Louis van Delft hozzászólását, 69–87.), a nemzetközileg is fellendült kutatások eredményeit pedig módszertanilag 1980-ban Wageningenben összegezték (Probate inventories. Ed. by Ad van der Woude, Anton Schurman). Angliában (Jayne: Private Libraries of Renaissance England), Németországban (Wittmann, Weyrauch, Bátori), Spanyolországban (Chevalier), Észak- (Grönroos, Nyman) és Közép-Európa (Pokorny, Moczulska, Čičaj, Monok) több országában ezek után fellendültek azok a könyvtörténeti kutatások, amelyek forrásbázisul a hagyatéki öszszeírásokat választották. Számos példát találunk tehát az európai kutatásokban, de olyat, amelyben a szerzők nem elkülönítve interpretálják a hagyatéki dokumentumokat – művészettörténeti értékelés, életmódtörténet, könyv-, és olvasmánytörténet stb. – nem túl sokat. A most kézben tartott monumentális kötet (1180 oldal) ez utóbbiak számát gyarapítja. Nem véletlen, hogy bevezetőjét Henri-Jean Martin írta, hiszen több vonatkozásban az ő életművének szerves folytatását láthatja ebben a munkában.

Pierre de L’Estoile (1546–1611) élete során folyamatosan magas tisztséget töltött be az udvarnál, illetve a kancellárián (törvényszéki bíró volt sokáig). Nagyapja kezdte a könyvgyűjtést. Pierre Toussain de L’Estoile (1480–1537) az orleans-i egyetem jogász professzora volt, a parlament tanácsosa. Nem csupán politikai kapcsolatokkal rendelkezett, hanem a kortárs humanista elit számos tagját is barátai közé sorolhatta. Halálakor közel félezer könyvet hagyott fiára, Louis de L’Estoile-ra (? – 1558). Az ő karrierje már tipikus hivatali karriernek mondható, hiszen az udvar és a parlament körül számos tisztséget töltött be. Apja kapcsolatait is örökölte, így a humanista Jean Budé, Jacquas Toussaint, illetve Lazare de Bäif, vagy Pierre de Ronsard lehettek barátai. A kötet szerzői részletesen elemzik Louis de L’Estoile olvasmányait, összevetve az ismert kortárs párizsi gyűjtemények anyagával, különösen Antoine Dupratéval. Az elemzésből kitűnik, hogy a 16. század közepének modern humanista, jogi, teológiai és filozófiai könyvei mellett már jelentős számú természettudományi és orvosi munka is bekerült könyvtárába, emellett külön említhető az, hogy a kortárs szépirodalom is szép számban jelen volt a polcokon. Louis fia, Pierre de L’Estoile tehát jelentős humanista és kortárs francia gyűjteményt, és ennél jelentősebb kapcsolatrendszert és nem utolsó sorban vagyont örökölt. Törvényszéki állása (1566–1601), a királyok közvetlen szolgálata, a velük való napi kapcsolat környezetét is arra sarkallta, hogy a kapcsolatai rendszeresek legyenek, és sokan igyekeztek jóindulata megnyerésére. A kiterjedt családi (18 gyermeke volt), politikai és tudományos kapcsolatrendszere (Christopher de Thou, Montaigne stb.) mentén külön gondot fordított könyvtárának gyarapítására.

A kötet egyik nagy erénye, hogy a könyvtárat elhelyezi Pierre de L’Estoile házában. Bemutatja a tulajdonos négy emeletes párizsi házát, annak szobabeosztását, majd berendezését részletezi. A hagyatéki jegyzék 231 tárgyat sorol fel: bútorok, faliszőnyegek, festmények és metszetek, szobrok, háztartási ruhaneműk, ékszerek, ezüstnemű, öltözetek. A szerzők ezek közül részletesebben a festmények, de különösen a metszetek elemzésével foglalkoznak. Pierre de L’Estoile naplói ugyanis lehetővé teszik a vásárlás körülményeinek a rekonstruálását is, így képet kapunk a beszerzés motivációjáról is.      Könyvtáráról, illetve olvasmányairól a halála után összeírt könyveinek jegyzéke és naplói tanúskodnak. Az azonosítható könyveinek száma 2632. Naplói, amelynek számos másolatai is ismert kiváló kortörténeti forrásértékük mellett kapcsolatairól és olvasmányairól is árulkodnak. Megelevenítik az olvasmányokat, gyakran érdekes adalékkal szolgálnak egy-egy történeti, vagy politikai műben szereplő történethez, hiszen a tulajdonos a történelem alakítóival állt szoros kapcsolatban. Jó példa erre annak összevetése, hogy miként ír André Thévet geográfus haláláról (1590. november) naplójában Pierre de L’Estoile, és miként emlékezik meg erről a történetíró Jacques-Auguste de Thou az 1604-ben megjelent Historiájában.

A szerzőpáros ezt a könyvanyagot és az egyes tételekhez kötődő, az olvasási gyakorlatról szóló naplóbejegyzéseket monografikus szinten elemezte könyvében úgy, hogy 12 nagyobb tematikus egységet különített el. Az első a protestáns művek csoportja. A következetes katolikus Pierre de L’Estoile élete a francia történelem egyik gyászos, a vallásháború által terhelt korszakában telt el. Természetesnek mondható egy értelmiségiektől körülvett művelt embertől a vallásbéke vágya, a másik – akár elítélt – nézeteinek megismerése és megértése. A hugenotta humanisták (Calvin, Bèze, Vatable), teológusok alapművei, de a lutheránus teoretikusok (Luther, Melanchthon, Flacius Illyricus, Martin Chemnitz) néhány munkája is ezért volt meg könyvtárában. Életében azonban a megbékélésre vágyott, így érthető az 1606-ban vásárolt Hermann Bodius könyvecske feletti öröme, amely erről szól (Union de toutes les discordes). A második csoport a katolikus könyveké, amelyhez elsősorban a Biblia és az egyházatyák kiadásai, illetve a napi vallásgyakorlatkönyvei tartoznak, természetesen néhány alapvető teológiai munka is. Casare Baronius egyháztörténeti sorozata mellett a zsinati iratok (főként a kortárs Tridenti zsinaté), a főbb jezsuita rendszerezők (pl. Bellarmino) munkái, illetve viszonylag nagy számban a lelki épülést segítő olvasmányok. A harmadik és a negyedik csoport, a korra, amelyben élt oly jellemző vallási és politikai vitairodalom. Számos pamflet, indulattal teli irat mellett komoly vitaművek is ehhez a csoporthoz sorolhatók. Az ötödik és a hatodik csoport Pierre de L’Estoile szakmájához, illetve beosztásához leginkább kötődő jogi és a királyságra, illetve a királyi családra vonatkozó művek együttese. Az ő életében uralkodó királyok (III. és IV. Henrik, XIII. Lajos) idején a francia trónon bekövetkező dinasztia váltás számos elméleti kérdést is felvetett, amely a kortárs irodalomban természetes módon tárgyaltatott. A király és a parlament viszonya, az uralkodás módja stb. mind olyan kérdések, amelyekre vonatkozó művekre Pierre de L’Estoile-nak szüksége volt. A hetedik csoportba a minden könyvtárban megtalálható klasszikus (antik) auktorok kiadásai tartoznak. A nagyapja és édesapja könyvtárát öröklő tulajdonos ezt a gyűjteményt az egyes szerzők modern, új filológiai eredményekkel bővített kiadásaival is gazdagította. A nyolcadik csoport alkotója a kortárs történeti irodalom, főként Franciaország, de a szomszédos területek históriája, persze számos, a távolibb vidékek történelmét bemutató könyv is. Szorosan ehhez kötődően a szerzők kilencedik csoportként különválasztották a politikai pamfletekből (canards) álló kiadvány-együttest, illetve a 16. század végén már megjelenő folyóiratokat is. A tizedik csoport nagyon érdekes, hiszen a filozófiai, erkölcsi és politikaelméleti műveket egyetlen együttesként elemezték a szerzők. Valóban, a 16–17. század fordulóján a keresztény újsztoicizmus, mint erkölcsfilozófiai rendszer, a keresztény hatalmak megbékélését elméleti síkon kereső politikaelmélet, illetve az uralkodásetikai munkák egyetlen gondolatmenettel összekapcsolhatóak. A tizenegyedik csoportba a természettudományi és orvosi munkák tartoznak. Jól látszik az itt felsorolt művekből, hogy a 16. század második fele nem csupán vallásháborúkkal telt, hanem kialakult egy új logikai rendszer, egy új világkép, megszülettek Copernicus, Galilei és Giordano Bruno művei, új naptári rendszert vezettek be. Aristotelész, Ptolemaiosz és Hippocratész trónfosztása mentén a tudományok új rendszere alakult ki. Pierre de L’Estoile követte ezeket a változásokat. A francia bibliofília mindig a nemzeti irodalom pártolásával is összekötődik. Nem csoda hát, hogy a tizenkettedik, szépirodalom csoport számos kortárs művet és klasszikust is magába foglal.

A most kézbevett kötet nem csupán szerkezetében, de a forrásközlés módjában is példaadó. Az egyes könyvtételek azonosítása nem csupán bibliográfiai értelemben történt meg, hanem a könyv és a tulajdonos viszonyára (beszerzés, olvasás, vélemény róla stb.) vonatkozó adatokat is rögzítik a kiadók. A vaskos könyv jól használható, a szükséges és elégséges mutatók jól eligazítanak benne.

Monok István


szemle

Mellot, Jean-Dominique–Queval, Élisabeth, avec la collab. d’Antoine Monaque: Répertoire d’imprimeurs/libraires (vers 1500 – vers 1810). Nouvelle édition mise à jour et augmentée. Paris, 2004. Bibliothèque nationale de France, 668 l.

Könyvtörténeti vizsgákon minimum-kérdés Josef Benzing, vagy Borsa Gedeon kézikönyveinek ismerete, csakúgy, mint az Index Aureliensis vállalkozás eredményeként, a Koerner kiadó által kiadott kumulatív index Európa 16. századi nyomdászairól. A Consortium of European Research Libraries régi könyves adatbankja (vö. Ecsedy Judit, MKsz 2004. 1. sz. 86–88.) mellett épülő kontroll fájl megalkotásához azonban még nagyon sok munka van hátra. A legtöbb területen ugyanis még nem regisztrálták valamennyi nyomdász, illetve könyvkiadó tevékenységét. A regisztráció részletessége az elkészült munkáknál is nagyon különböző.

A francia nemzeti könyvtárban készülő repertórium egész Európára kiterjedő anyaggyűjtéssel készül. Első kiadása 1991-ben jelent meg, 2000 szócikkel, a második kiadásban (1995) már ennek duplája szerepelt, most a harmadikban már 5200 név található. Az európai merítés nyilvánvalóan nagyon francia központú, ami nem meglepő (2752 franciaországi nyomdász és kiadó mellett csak 536 angliai, 532 német nyelvterületről származó és 445 itáliai névvel találkozunk. Magyarországi is van egy, és egy „szlovákiai”). A repertórium tehát elsősorban a francia nyelvterület kutatásakor, illetve az onnan származó könyvek leírásakor használható. Ismerve azonban a szerkesztők tevékenységét, az újabb kiadásban már valamennyi magyarországi név szerepelni fog, és ugyanígy jelentős bővítés várható más országok, nyelvterületek vonatkozásában is. Mai változatában – és ezt az előszó be is vallja – praktikus segédeszköz a francia könyvtárosok számára a régi könyvek feldolgozásához. Ennél azonban több is.

A repertórium a természetes személyeken kívül testületi neveket és hamis nyomdahelyek elnevezéseit is tartalmazza. Az egyes szócikkek felépítése: a nyomdász, vagy kiadó neve, életrajzi dátumai, nevének variánsai. A tevékenység helye, lehetőleg pontosan, utca és házszámmal megjelölve. Rövid életrajz, említve a családtagok nevét is, kitérve az üzlet örökösödési ismereteire. Ezután rövid bibliográfiai utalás a nyomtatott és kéziratos forrásokra. Az egyes szócikkek részletessége nem egyenletes. Akiről jelentős szakirodalom áll rendelkezésre, arról természetesen több információ szerepel a repertóriumban.

Az indexek sorát a nyomdahelyek mutatója nyitja, így egy-egy város nyomdászattörténete az ott tevékenykedő mesterek időrendi felsorolásának áttekintésével nyomon követhető. Ezután egy nyomdászattörténeti bibliográfia következik, vagyis ha valakinek kevés az a nem franciaországi nyomdászatra vonatkozó ismeret, amelyet a repertórium ad, könnyen tovább tud lépni a tájékozódásában.

Monok István


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret